2012. október 21., vasárnap

180. - 241. oldal



„Azt hiszem észrevette, szólt Bormester Mihály… hogy a vörös hajú segédfogalmazó, Bormester Virgil az én apám. …önkívületbe esett, és végre önmagát, mint Mihály arkangyalt megtalálta… Látom, hogy ön ezt viccnek tartja. Én nem… Honnan tudja ön, hogy Bormester Virgil nem volt Mihály arkangyal? Azt hiszi, mert a többi… mind bolond, ez elég ok arra, hogy Bormester Virgil is bolond legyen? …hátha ő az egyetlen kivétel!”

Nos, nem tisztem eldönteni, ki a bolond és ki nem, de az nagyjából hamar feltűnt, hogy mire is emlékeztet mesélői gesztusaival Bormester Mihály. A pácban mindenki benne van. A kivételség mérgének paródia-illusztrációja: „hátha ő az egyetlen kivétel!” kell emlékeztessen. Hogy én, az olvasó is pácban, „kompromittálva” vagyok: az értelmezésem experimentum, magánügy. S én egyszer s mindenkorra lemondva az egyszer-s-mindenkoriság abszolútum-narkotikumáról (ez is milyen…), tudomásul veszem, hogy én sem vagyok kivétel: az értelmezési kísérletem olyan mint a „tiéd”, kedves kompromittált olvasóm, testvérem a pácban, s lehet, hogy „te” vagy a kisebb bolond, hisz legalább nem írod le a magadét.

A függönybeszélgetések tisztázó-magyarázó – és éppen annyira tovább bomlasztó – szerepéről lesz még mód szót ejtenünk, ott és akkor, midőn a mesélő és az agent spirituel ezt maga is megteszi. Így e rövidke dőltbetűstől egy szolid idézettel búcsúzunk, hogy időben érhessünk a börtönkapuhoz, a szabaduló Virgilt üdvözölni:

„…Így, ahogy ezt most elmondtam, tekintse a valódi történetben való első tájékozódásnak. Miért keresztelték Bormester Mihályt pont Mihálynak, prolegomena a Mihály névnek Bormester Mihályra való alkalmazásához, az okok sokkal mélyebbek, semhogy itt csak jelezni is tudtam, maga a tárgy nagyobb elmélyedést követel, ez a felületesebb okok közé való legelső hevenyészett betekintés, amelynek csupán ideiglenes jellege van, számomra és részemre improvizált, ki nem elégítő, szóval és végül ilyen alakban csak a laikusoknak való…”


…rántott leves, kenyér, szalmazsák, amíg valamibe fog. Fog. Köd. Becsenget. Ezernyolcszáznyolcvanhét november huszonhét, ijesztő és következetes ez a kopogó, szinte Emile Zola legrémisztőbb realista pillanatait idéző stílus, a valamibe fogás kényszeredett rémülete. A szabadulásé. A mártírt, aki voltaképp bűnbak, valójában a bűnbak paródiája – aki a börtönben (Fog. Köd. Valamibe fog.) a „miért én” tépelődéseinél nem jutott tovább, tervekig nem jutott - a mártír-bűnbakparódiát megfosztják a sorsa kulisszáitól, és kilökik a „szabadságba”. Két dolgot érdemes felmérnünk, miközben hagyjuk szórakoztatni magunk az ügyvivő lejegyezte, mesélő mesélte (nem ragozom…) embermesén, a fanyar, angol temetői humorra emlékeztető, könnyen vizualizálható tébláboláson a ködben és a „valamibe fog”-ban: mi történt a (sors)katalógussal – és mi a levéltári segédfogalmazóval.

Először is: a katalógus „lapjait” valaki alaposan összekutyulta. A „kozmák” vándorolni kezdtek. Már nem a régi. Megváltozott, az egész város megváltozott – állítja Hoppy Lőrinc a prolegomena tán legszórakoztatóbb részletében, a kocsmai monológban. Mert Hoppy lesz megint Virgil „vergiliusa”, ő vezeti be a változás rejtelmeibe, ő, akiben „van még egy csepp a régiből”. E fél mondat önmagában jelzi : a változás a „kozmásodottak” világában megint nem megy lejjebb a „minek látszom”-nál. Ez a látszatok revelációja. És Hoppynál ezt jobban tényleg nem tudja senki. Mert igen, a „kozmák” gazdát cseréltek. Ágoston csapos lett, Toporján elzüllött, és a többi. Mindenki „megváltozott”. Hoppy is. Ahogy szerencsétlen Virgilünk fogalmaz: „már kezdtem belenyugodni, hogy az egész ilyen. Ők már az én megismerésem számára kezdtek bizonyos támpontot nyújtani… valami bizonyosság… De most aztán végképp nem ismerem ki magam… én itt magam a legnagyobb bizonytalanságban érzem… sőt, megtámadva érzem. Hovatovább oda fogok jutni, hogy én ezeknek az embereknek semmit nem fogok tudni elhinni.” Remek példája, hibás kiindulásból logikai hibákkal hogy juthatunk véletlenül helyes eredményre.

Másodszor: épp a postamester mutatja meg e változás gyomorforgató öntetszelgését (Mondom, hogy Marmeladov!), az önmagáról tudó bűnelkövetést: a vezeklés mászolygását. A báró hamis póza (a képzeletbeli póznán fél lábon – pénz állt a házhoz, hahó, és túl sok volt a Bella-tejszínhab - remek ríkató-szöveg a búcsúhoz ez a vezeklés-duma) Hoppy sokkal kifinomultabb mászolygásához szolgáltat alapot, a bűnébe csomagolt örökös vezeklő a „tudott csalás” (de talán annál rosszabb, mert kaján), vagy mondjuk a legnagyobb szerep (minimum Lear királyi) a Hoppy-színpadon. Csalok, tudom, hogy csalok, elmondom nektek, hogy csalok, megvetem magam, mert csalok, vessetek meg, hiszen csalok, vezeklő vagyok, amiért csalok – de legalábbis kaján: „Megváltoztam, anélkül, hogy megváltoztam volna, tudja.” Akad tehát, aki a maga kozmájában mélyül tovább. Sőt, akad, aki változatlanul ragaszkodik hozzá, Kesző Domonkos a zászlós temetéssel a régi marad – persze lehet, hogy ez a morbiditás nem mélyíthető, hogy valaki a temetésével (ahol elöl viszik a zászlót) ácsingózik a halhatatlanságra.

Harmadszor: néhány új „lapot” is a katalógusba soroltak. Megjelent Howligree úr, vállalkozó és a Csodák Barlangjának „építésze”, a rektor (keserű, mint az epe), Mirabel, Hoppy újdonsült neje, a déltengeri fűszerkalóz bagózó ex-özvegye inasával, a Struccal, akinek „mindent pontosan kell megmondani, mert különben vezekel”. Ábel, a vallásalapító, a bűn által való megtérés papja. Valójában nem lényeges (bár szórakoztató), hogy kik az érkezők, fontosabb, hogy mit jelentenek. A kozmásodott-katalógus, a „tulajdonságok e Noé-bárkája” ezek szerint lezáratlan; besorolhatatlan (a most először, frissen megjelenő szóhasználattal) hányféle maszk van. Tehát nem elég, hogy levehetők, csereberélhetők, élesebb vonásokkal rajzolhatók – a katalógus ebben a formában nem teljesíti célját: nem alkot „kategóriákat”: a maszk így tényleg nem „jellemez”. Azaz e pillanatban így tűnik.

S végül Virgilünk. A katalógus a levéltáros számára lényeges: a dolgok rendszerbe szedhetősége a világ megértésének kézenfekvő eszköze. Az „aktualitását vesztett katalógus” az antikvárius boltjában található: az antikvárium az eredeti kontextusából száműzött, eladott és új gazdára váró „jellemzők” esetleges, egymás mellé pottyantott tömege. Bormester Virgil a „miért velem” tépelődésébe beleragadt ember antikvárius lesz – gyönyörűen gonosz szimbolika. És persze csöbörből vödörbe sodródik (valamibe fog, na persze…), hiszen megnősül. Pontosabban: Amelie férjül veszi. Az ember, aki elvesztette az akaratot (avagy lemondott róla – az „arkangyalnak” nem kell akarat) olyasvalaki „rabja” (avagy szolgája) lesz, aki viszont nem birtokolja. Nem övé a mérleg – ő maga a mérleg. Jelzem: nőben gyakori. S hogy Virgil bűnbak marad-e? Egy biztos. Apa lesz.

A mítosz kiteljesedésének kapujában állunk. Amelie ugyanakkor szül, mint Lovag Herstal Raimund bombamerénylettől megriadt neje. Két csecsemő sorsa kerül Majoranna nővér gondatlan-gonosz kezébe.

4 megjegyzés:

  1. Most, hogy eljutottunk Mihály arkangyalig, a nem főhős hős Virgil és a mesélő B. Mihály késleltetetten kiderülő viszonyáig (apa és fia), azt a kérdést boncolnám, amit Hoppy Lőrincnél már érintettünk, nevezetesen, hogy a regény szereplői vajon irodalmi, életből ellesett vagy kitalált figurák?

    A regény első olvasásakor a szerző, Hamvas Béla családi viszonyairól, származásáról semmit nem tudtam, azóta betekintést nyertem ebbe is valamennyire, és amikor három évvel ezelőtt ismét kezembe vettem a Karnevált, összefüggésekre véltem felfigyelni.

    Hamvas apja, született Aschendorf József, jómódú gyártulajdonos fiaként látta meg a napvilágot. Tizenhat évesen megörökölte volna apja vagyonát, rokonai azonban gátlástalanul kiforgatták mindenéből. Aschendorf József ekkor vezetéknevét Hamvas-ra változtatta, teológiára iratkozott, majd pappá (evangélikus lelkész) szentelték. Hivatásával később felhagyott, és ponyvaregény-íróként működött közel két évtizeden át, haláláig.

    Értelmezésem szerint a Hamvas név felvétele, a Hamvas-ság, mint az üde ártatlanság szinonimája, erőteljes demonstrációja annak, hogy a név viselőjét sérelem érte, és áldozat. A teológiai tanulmányok és a lelkészi hivatás ennek sorsszerű, sors-vállaló és értelmezést-kereső következménye, majd a további (bár nem egyéni, hanem közösségi) meghurcoltatások (Trianon, kiutasítás Csehszlovákiából, menekülés Budapestre) után a ponyvaregények világa az illúziókba-temetkezést, mint végállomást jelenti.

    Élek a gyanúperrel - hangsúlyozva, hogy ez csupán gyanú, de mint látható, nem teljesen alaptalan -, hogy Hamvas a Karneválban, Bormester Virgil alakjában saját apját ábrázolta, méghozzá meglehetősen kíméletlen módon.

    A további regény- és életbeni párhuzamok lehetőségével majd a megfelelő helyen és időben előhozakodom.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, Zoli - az olvasás távlatában ezek valóban alaposan használható információk. Bár amint látod, én más úton kísérlek járni: az olvasás élményében keletkezett, a meztelen szöveg felépítette ráismeréseket keresem, azokat rögzíteném; a ráismerések változásait felmérve kísérelném a megértést.

      Régi vita ez, nem kezdenék bele - mert nincs eldöntve bennem. Kell-e tudnom, ki volt az író, milyen személyes motivációk hatására épített szöveget, milyen korban, milyen szellemi áramlatok sodrában folyt az építkezés? Érzem úgy, hogy teljesen mindegy. Hogy a szöveg önmagáért felel, minden mankó nélkül kell felépítsen bennem egy látványt alaptól tetőzetig; hogy tiszteletben kell tartsam az írói szándékot akár megvezettetésemre is - főleg egy ilyen könyv olvastakor, amely az irodalmiság ezer aspektusáról is kemény, kíméletlen véleményt fogalmaz pont a megvezetéssel való önleleplező játékok tucatjain keresztül.

      És érzem úgy is, hogy többet ad - még többet - az olvasott, ha a kor korlátoltságai, az író ön-megvezetési kísérletei - egyáltalán egy adott időszak kulturális miliője - is feltárulnak előttem a szöveg ismeretével szinkronban.

      Épp most ógtam-mógtam egy egyszerűcske Petőfi kapcsán a másik blogon két bejegyzésben is:
      http://konyvvizsgalok.blogspot.hu/2012/10/befordultam-konyhara-stilusbravur-es.html
      és
      http://konyvvizsgalok.blogspot.hu/2012/10/kortukor-es-stilusbravur.html
      arról, milyen könnyen vesznek el alig pár száz év alatt egy szöveg utalástartalmai az olvasó számára. Ahogy a fogalmi környezet változik, hogyan fonnyad a maga korcs vázává az elmondott. Tehát számos haszna lehet - korrekt összképbe helyezve az alkotót - hatni hagyni a korról-környezetről-jellemről szerzett tudást is a szöveg olvastán.

      Persze megvalósítva így a sokadik fokú bolondot, aki mesélő-lejegyző-olvasó-kommentáló-kommentárt kommentáló-kritikus hozzáállások után még kontextusba is helyez :)

      Törlés
  2. Nem csak a sokadik fokú bolondot valósítjuk meg, hanem a nem létező bolondot, vagyis a már puszta létezése által önmagával ellentmondásba keveredő bolondot, ugyanis Hamvas - és a fenti családi fejtegetésemmel ebbe az irányba indultam el, csak meglehetősen távolról - úgy vonja be a játékba az olvasót, hogy valójában semmi reménye nem volt rá, hogy az írása tényleg eljut az olvasókhoz, nem is számított rá, ennek a tudatában írta, amit írt, ennek a tudatában játszott az elbeszélői-írói-olvasói határokkal - messze előrébb nyargalva, mint ahova a magyar irodalomban bárki más kísérletezéssel légszomj nélkül eljutott - és az, hogy mi most ennek a játéknak az eredményét könyv formában kézben tartjuk, szemléljük, olvassuk, értelmezzük, mindez irreális, de mondhatnám azt is, hogy kukkolás. Az meg, hogy némely gyenge pillanatainkban regénynek nevezzük, tévedés, mert valójában ez bizony kézirat. A családi fejtegetéssel oda lyukadtam volna ki, de csak adalék-szerűen, hogy a gátlástalanság, a valós, életből vett személyek (családtagok) papírra vitelével (jönnek rövidesen az emblematikusabb női szereplők, hajaj...), nomeg a végtelenül merész értelmezés-tágításokkal, utalásokkal, kulturális hordalékokkal és lebegtetésekkel (mindegyikről szeretnék később bővebben írni) annak is köszönhető, hogy a szöveg kéziratnak íródott - és ez most (a nemlétező, de mégis valós, sokadik fokú bolond olvasó szemszögéből) sokkal inkább előnynek tűnik, mint hátránynak. (Az írói elme ideális szabadságához hozzátartozik, hogy nem cenzori-kiadói-olvasói igények mentén alkot. A XX. századnak pedig kétségtelenül az volt a sajátossága, hogy az "igényektől" nagyon nehéz volt eltekinteni, vagyis csak akkor lehetett teljesen szabadon, még az öncenzúra alig megfogható erőterétől is mentesen alkotni, ha valaki a nyilvánosság legteljesebb reménye nélkül dolgozott. Ilyen optikából egymás mellé téve és megnézve a Karnevált és bármely más XX. századi, különösen század közepi magyar írásművet, drámai következtetésekre jutunk.)

    Abban igazad van szerintem, hogy ez kitérő vagy adalék lehet csupán, mert Te itt műfajilag olyan elemzést valósítasz meg - és ebben szeretnélek majd az elemzés-kommentjeimmel hangsúlyosabban támogatni:) - amely a szöveg hatását és feltárható tartalmait kutatja. Annak vizsgálata, hogy a szöveg hogyan jött létre, milyen alkotás-lélektani motívumok játszottak benne közre - más nyomvonal.

    VálaszTörlés
  3. Igen - de például ezek a kommentjeid olyan távlatokat és többleteket rakhatnak bele, amikről én nem beszélek - a szöveg bázisáról ritkán elugorva -, s így az összkép, a hübrisz egésze sokallta kerekebb lehet. Mert végül is fel sem merül itt, hogy elvegyük a szöveg erejét a keletkezése, a szerzőről tudható ismerete összefüggésében (itt most például Adyra gondolok, ellentmondásos életére, tüskés személyiségére s ezek tükrében a verseire; ő a legeklatánsabb példája, hogyan használható a körülöttes a tartalom elvékonyítására.

    Semmi kifogásom sincs ellene, hogy olyasmiről is szó essen, amiről nem is tudtam:)

    VálaszTörlés