153. - 180. oldal

"hic est abyssus" - a mélységes mélység, ahová már nem követ az angyal. És ez érdekes módon nem az anyag. Hanem épp az "imagináció", a teremtő képzelet, amint kisszerű érdekek szolgálatában korrumpálja önmagát. A lélek "nem ment át" a szabadságba, "jaj annak, aki nevet és jaj annak is, aki nem"; a lélek hazudott és most a hazugság zsákmányaként, annak tudomásul vétele által, annak esélyt adva lesz önmaga korrupt volta áldozatává. Tilos a hazugságból igazat csinálni?

"hic est periculum" - a "vöröshajút" letartóztatják, amiért egy bizonyos Licsipancs nevű községben a pástétomsütőt megölte. Mindegy, hogy van-e ilyen község, ilyen foglalkozás, azok, akik a valóságot szabadon kitalálható delíriumként élik (s mivel az eddigi oldalak másról sem szóltak, mint ki-ki élet-formáló hazugságainak feltárásáról, az "akik" helyett írhatnám akár: mindenki), tehát azok, akik számára a "valóság" kérdés, amely kérdés-mivolt szabadon megválaszolható válaszokat (is) jelent, azok számára a gyilkosság "megtörténte" másodlagos jelentőségű. A lényeg a tárgyalás, ahol mindenki kiélheti a maga "valóságát", hogy a korábbi bejegyzések terminológiájánál maradjunk: a maga kivételességét.

Igen színes pillanatai ezek a könyvnek, hiszen szerepel Hoppy, az egész család tevőleges asszisztálásával, fellép Fillér Joachimné, a gyanúsított elmeállapotát Vermerán doktor vizsgálja meg, szerephez jut Auguszta Kornélia (mint nemlétező szállásadónője a segédfogalmazónak), csupa fontos epizodista. Mert a főszereplők persze Kankalin, Féllábú és Flórián, akik e sajátos per-paródiát alapvetően koreografálják.

Sors avagy szabad akarat? Sokféleképpen felbontott-összerakott teológiai-filozófiai dilemma. A "levéltári segédfogalmazó" mindenképpen sorsot szeretett volna magának, azóta, hogy a levéltár igazgatója a "szabad választás" határtalanságával provokálta. Ahogy e viszonyrendszerben áll az összes szereplő. Mintegy a dilemma "alternatíváinak" megvalósulásaként is felfoghatók. Hiszen mi más Kankalinnak Laura, avagy a napló, ha nem a "vállalt sors" paródiája? Miről szól a báró választása - Ameline vagy Bella, A vagy B? Milyen "játék" innen nézve a koldusszólamok gyűjtőjéé? És milyen kerekre tágult játékteret kap a dilemma "élő tükreként" Hoppy Lőrinc? Érdemes mindenkit végig venni...

Érdekes, mivel valójában e viszonyrendszerben a szabadság teljesen mást jelent, mint hinnénk. Az "odakozmásodások" világában ugyanis a szabadságom kimerül abban, hogy lemondok a magam kozmájáról. Ezzel mintegy felbontva a "pszeudo-sorssal" kötött szerződést. Először konstatálom. Aztán lemondok a magam kivételességéről, az íllúzióról, amit élni próbálok, s amit a többiek persze mind az én élet-hazugságomként észlelnek.

Mert nincs "sors-piac", ahol így, a "vöröshajú" módjára szabadon előtörténetet, s azzal "sorsot" - jelzem: itt inkább "odakozmásodást" - választhatunk. Ehelyett megajándékoznak vele azok, akiknek a játékába ez a gesztus belefér. Ők bontanak fel, ajándékoznak meg a mártírium paródiájával. Hiszen amikor a licsipancsi hites hajszakértő lelete is előkerül, e paródia pecsételődik meg: "Most ne tekintse azt, hogy ez az ember bolond. Mert kétségtelenül az. Képzelje el, hogy valaki nekiáll, és önmagát keresi. A világirodalomban ez gyakori eset, válaszolta Barnabás. De nem úgy, felelt a törzsorvos, hogy vonatra ültek és elutaztak. Az igaz. Ha most ezzel a bolonddal bolondságok történnek, nem lehet csodálkozni. Helyes, szólt Barnabás, de gondolja csak el, hogy valaki ilyen helyzetbe pottyanjon.Meggyilkolta a licsipancsi pástétomsütőt, holott mindenki tudja, hogy se pástétomsütő, se Licsipancs nincs és nem is volt. Hihetetlen, mondta erre Toporján, hogy a valóság, amelyben élünk, milyen labilis."

Ne felejtsük el, két valóság-manipulátor kritizál itt egy ügyetlenebb harmadikat. Na, ez a légkör, amihez már nem fér az angyal.

kommentek:

1.  Kállay Kotász Zoltán
2012. 01. 06. 16:04

 

Állandóan kiskapuk nyittatnak, ahol az olvasó ösztönösen és öntudatlanul visszacsusszanhat a kívülállóság kényelmes, kritizálásra-feljogosító állapotába - ez a rész is, számomra, leginkább erről szól, Barnabás és Toporján párhuzamos kommentálása a tárgyalás folyamán felkínálja az olvasónak, hogy azonosuljon velük, együtt-szörnyülködjön ezekkel a "tisztán látó, szellemi emberekkel" - akikről menet közben kénytelen belátni, hogy kritikájuk impotens, semmiféle kívülállóságot nem képviselnek, sőt, mélyebb asszisztensek ők a felvonuló tanúknál is, mert látszat-tisztánlátásukkal elszívják a levegőt a káprázat-felbontó erő elől (hol van ez az erő? sehol - mondja Hamvas), elemezgetnek és szörnyülködnek, és a manipulálást közben fundamentálisan, velejét tekintve, jóváhagyják.

Puff, az orrunkra csapva megint a kapu! :)