"...Én, szólt Bormester, az olvasóval nem
bizalmaskodom. Senkinek az arcát nem kémlelem, hogy mit szól ahhoz, amit nekem
kedvem van mondani..." Egy mondat, ami rengeteget elárul. Főleg ha
figyelembe vesszük, hogy a „mű” belső ügyeinek kiteregetése, mondjuk a
legnyilvánvalóbb olvasóval való bizalmaskodás közepette, egy
függönybeszélgetésben hangzik el. Mert bár a mesélő az ügyvivőnek valóban kedve
szerint tálalja a mondandóját, e kizökkentő epizódokban igenis magyarázkodik,
úgymond kémleli az arcát – és látszólag a miénket is. Milyen remek ötlet ez a
kettős, mennyire korrekten hoz létre látszatokat! Hiszen a szerző szándékait
így már végképp lehetetlen felmérni – önmagában tudathasadt dolog: érzetre hol
a mesélő, hol az ügyvivő hangjával azonosítjuk (olykor egy-egy szereplő
hangjával). Játék ez velünk, az azonosítás lehetőségeivel, tudatos játék,
amelynek természetét ezek a „bizalmaskodások” sem tárják fel teljesen, csak
magasabb szintre emelik. Gondoljunk bele: megtisztelő belesni a függöny mögé –
belengi egyfajta illetéktelen behatolás-hangulat, pedig itt e függöny mögötti
beszélgetés is a „színen” zajlik – és még mindig nem tudjuk, ki beszél.
Ki beszél - éppen az irodalom, az írás mibenléte, eszközei,
mutatványai, trükkjei és az olvasás általi befogadás természetéről. A mesélhető
történetről. Az ügyvivő hosszas, többször öt perces "megjegyzésében"
feltárja Bormester "egészen sajátságos módszerét”, összefoglalja az
egymással nem érintkező sorsok ábrázolt viszonytalanságát, a mindenki saját
"oszlopszent voltát”, megnevezi a monomániát. Fontos szó, valóban
tartalmazza a genius loci-t: mono- tehát egyedi, mánia tehát nem valóság.
Egyedi nem-valóságok egymást komolyan venni képtelen játszódása az úgynevezett
emberi közösség. Amely ez által valójában nem közös, mondhatni, ha volt is
valaha, mostanra megszűnt: az általános, beteges és kényszeres absztrakció
elzárja egymástól az alakokat. Beszél a monomániák labilitásáról, hogy a maszk,
a vállalt-felvett szerep nem végleges, de jobbára csak egy másik, jobban
vágyott szerep vetteti le. A sorsok elcserélhetők - mivel senki nem valódi
módon egyetlen. Itt az ügyvivő mintegy megszüntetné a mesélő következtethető
folytatás-útját, azzal, hogy illetlenül lelövi a poént - és ajánl helyette
rögvest, kifinomultabbat, gondolattal alapozottat, a főszerepben Episztemonnal,
akiben a "sorscsere" folyamatos, mégpedig azért, mert egy deka
Géniusz sincs benne. De hiába ajánlgat többféle, különböző okból, az
eddigiekből sejthető, következtethető olvasási, értelmezés-szerkezeti okból
"értelmes" folytatást. A mesélő a saját meséjét meséli – de
figyeljük: a történetnek ezen a szintjén ez a szuverén mese még szintúgy
monomán, mint a mese által egyébként elénk tárt bárki másé.
Az „Episztemon-paradigma” hosszas fejtegetése közben az
irodalomelmélet bizonyos modern megközelítései (s nemcsak a szocialista
realizmus) parodizálódnak kegyetlenül. Hogy végre először irodalomelméleti
alapokról jelenthessük ki: ez itt nem regény. A minél komplexebb figurák
rajzának igénye, a járás, a hang ábrázolása, a minden szinten koncepciózus
hozzáállás az alakokban – sorolja az ügyvivő, mire a mesélő: mindez tévút. Szó.
Minden a szóval kezdődik és ott ér véget. A forróvá lett „szóértékek”
kimondása. Másrészt a regény kapcsolatok létrejötte vagy kudarca, elvesztése és
meglelése, stb. Az egymásra tett hatás. A mesélő kiindulása: az egymásra tett
hatás jelentősége elenyésző, amíg mindenki a maga színpadának dívája. A
színpadok egymás mellett ábrázolása pedig mindig valamilyen prekoncepció által
követelt valóságtorzítás, mindig valami más kihagyása, valamilyen tanulság
szájunkba rágása. Banális dolog valamit az elcserélésre alapozni? Hát hogyne!
Mégis, miért a banalitás és miért (ilyen bonyolult módon) a leleplezése? Mert
mindez valójában kíméletlen irodalomkritika. Miközben a két elénk tárt -
markánsan különböző hangú - alak a regényelméletet és íróságot, az irodalom
célját, a realizmus kérdését járja körül, voltaképp ezt közli velünk: ez itt
nem regény.
Ez sorskatalógus. „Az én létem tulajdonságai” mondja a
mesélő. Mintha azt mondaná: „nem az volt a célom, hogy ábrázoljak.
Kapcsolatokat, tanulságokat, hogy leleplezzek, feltárjak, és a többi. Csak
tükörbe akartam nézni. Ekkora munka felrajzolni, folyamatában felrajzolni, amit
észrevettem, megszámoltam – amennyire tudtam: felszámoltam – magamban. Fiúk,
lányok, ez itt az én történelmi, gondolat-történeti, sőt, spirituális
kontextusba helyezett személyes tükröm. Semmit nem ér, ha elolvasod, nem avat
be: mert ami nekem tükör, az neked festmény. Csak azt mutatja meg, hogy ez
ekkora munka. Neki lehet látni, úgyis eltart egy életen át. Nem tanít meg
semmire, a „hogyan érdemesen” túl.” Persze valójában ennél többet mond. Amikor
minden maszkot magára vesz, minden „démonit” magára vesz. A világ itt
körülöttünk minden lehetőségünk tárháza. Az apokaliptikus ábécé – később lesz
még róla szó. Minden, ami a világból megborzongat, ahhoz közöm van. Ami rezonál
bennem, az jelen van bennem. Ezt kell magunkra venni. „Mi az, amit egymásról
tudnunk kell? Amit elmondtam, az nem körül van, vagy kívül van, vagy belül van,
hanem ez belül is, kívül is, körül is, felül is, ötszáz év előtt is, tízezer év
múlva is. És ez nemcsak bennem és kivételesen és én és véletlenül és egyszer.”
Ez a bárki. Ne feledjük, még mindig nem tudjuk, ki beszél. Talán mindegy is?
Ó, hát dehogy mindegy! Emlékszünk a tárgyalás-epizód külön
is, korábbi függönybeszélgetésben kiemelt mondatára? „Az őrültek századának
kérdése a valóság.” Kell keresni valamilyen valóságosat, valamit, ami ebben a
szerteszekularizált monomániahalmazban általánosan érvényes. Meg kell keresni
az „egymással azonos”-t. Böhme idézett gondolata: „a lélek igazi lénye a tűz…”
a lélek a Tízezer Bőrű Tűz gyermeke. De ha a „lélek esszenciális élete”, az
imagináció – durván egyszerűsítve a teremtés képessége bennünk – nem a tűz
jegyében áll, akkor a sötétség dühe elnyeli. Az ész századának kérdése a
valóság. Az ész véleményeket csinál, és akaratát az őrület jegyébe állítja. A
vélemény olyan, mint a segglyuk. Mindenkinek van egy. A tűz (a léleké is) a
világban táplálékot keres, táplálkozik és táplál. Az ész világot alakítana, meg
magunkat benne. Mindenkinek a magáét. Ez a lárva. Monomániás, rögeszmés,
változni képtelen, önmagát gubóba záró lárva. Mindenkié külön. Mert valóságot
teremtene, s ezzel az akaratát az őrület jegyébe állítja. Szóba kerül az
esztétikai mellékzönge, hogy innentől miért alapvető terminológia a „kozmás”, a
monomániás, a maszkviselő helyett a lárva. De nekem lényegesebb, hogy a lárvába
dermedt mozdulatlanságból még kikelhet valami. Például a „hang, aki beszél” találhat
a maga monomániájának olyan, végletekig közelített formát: a mágikus tükröt, amilyen
az „emberi létezés teljes egésze”. Gigantikus lárvalátomás, hogy önmagát
megértse. Az egyetlen valóság: Isten. Mondjuk általánosan érvényes, de megérthetetlen.
Az Őt elrejtő szövevényes káprázat megismerése szintén meghaladja a képességeinket.
De ettől még tükrözhető. Ez a sok szó a tükör. Mint ahogyan én kísérlem
tükrözni ezt a tükröt a tükörben, itt és most. Ó, dehogy mindegy, ki beszél…
Nézzük a másik felet. Van itt egy mondat, aminek később
jelentősége lesz: „Az emberek nem a saját szenvedélyüket élik, hanem a démonjuk
őrületét” (ez a mondat – képzeljük el – ugyanazt jelenti, mint Böhme mondata).
Csak érdekességképpen: szembesüljünk nevezetlen ügyvivőnk, „agent spirituelünk”
elénk tárt démonjával: mi a biztosíték? Mi a biztosíték arra, hogy Toporján
valóban az, vagy bárki; az elcserélt csecsemők, Barnabás, vagy Pataj valóban az
volt, akinek Bormester meséli? „…szóval én kérem a gyanúmat az egész vonalon
fenn kívánom tartani” mondja az ügyvivő. De nem áll meg itt. „Mindjárt, amikor
(Bormester) elbeszélésének hitelessége fölött kételkedni kezdett, azon kezdtem
gondolkodni, milyen módszerrel tudnám ezt a hitelességet helyreállítani.” Püff
neki! Azt sem tudjuk, ki beszél, de máris azt halljuk, valaki a maga
„hitelességszempontjai” szerint módosította ezt, s így közli velünk? S fel is
sorolja harminckilenc pontban, min változtatott? Játék, persze, velünk, megint
– de tudható, milyen mélységű ez a játék? Tudható, hogy milyen szinten játszott
e két hanggal az író, valójában melyikkel (mindkettővel, vagy egyikkel sem) és
milyen mértékig azonos? Van-e a legendán túl „előképe” Bormesternek, igazolható
e kócos visszaemlékezésekből és feltételezésekből, az életrajzból a magoncot
szolgáltató mester – visszatérve a kérdéshez: tudjuk, hogy ki beszél?
Mi az ellenőrizhetetlen? A dolog ettől stabil. Ha mindez
ellenőrizhetetlen, akkor nincs kívülállás. Hiszen én bármilyen pozíciót is
vegyek fel, olvasóét, kritikusét, okoskodva azonosítsak írói pozíciókat akár -
azt el kell ismerjem, ezen a ponton valamiképpen vonatkozik rám, amit olvasok.
A pácban benne vagyok. Tedd a szívedre a kezed, olvasóm! Rád is vonatkozik, ha
ezt, itt olvasod – ha érdekedben áll, mert érdekel. A pácban mindenki benne
van. Főleg az, aki ügyvivőként rendszert épít a szemünk láttára erre az
ellenőrizhetetlenségre…
De innen a wertheri korszak jön. Ön jön, Madame.
