2012. október 16., kedd

Ugyanis



Amolyan érdekességképpen. Leghűségesebb kommentelőnk balatoni vendéglátómmá lett, ahol egy olykor abbahagyott, de soha le nem zárt beszélgetést szőttünk tovább Hamvasról (is). Szóba került többek közt megint a kézirat kiadásának problémája, hogy mennyire sok-lehetőségű értelmezés-utak nyílhatnának a szerkesztés hiányából - de az például nem került szóba: hányféleképpen csoportosítható egy ekkora kézirattömeg; hogy szemléletmódok általi előzetes válogatással-szűréssel hányféle "koherens életmű" volna kialakítható. Beszéltünk a fiatal Hamvas kekec-alkatáról, az erős riposztkészségű vitázóról, hogy mennyire irritálhatta - főleg az "igaza" - például Kerényit.

De Kotász úr legerősebb felvetése az est folyamán az a három, az életrajzokban szolidan elhallgatott év volt, 1945-48, amikor Hamvas kokettált a kommunista gondolattal. Hogy mennyire látszik ebből a gondolkodó kvázi naivitása, amely a revelatív erejű felismerések - ha eltagadjuk, ha nem - alapvető szükséglete. Csak az illúziók és a meggyőződések embere tud akkorát józanodni, amekkorát Hamvas, amikor illúziót és meggyőződést egyszerre vesz el tőle a meztelen tapasztalat - az már emberi nagyság, hogy nem tagadja el ezt a józanodást.

Én máshonnan közelítettem, Szerintem pontosan látta azt a kudarcot - a Szilveszterben meg is fogalmazza a csimpalacsánok és mamraminniszek összevetésekor - amelyben itt és most éppen benne élünk, azt a fenntarthatatlan látszatokon nyugvó permanens válságot, amely minden alapvetően közgazdasági mozgatókkal, ideológiák hatalmi korlátai helyett plakátvékony tartalmakkal letakart mohóságok által vezérelt rendszer sajátja. Épp ezért alaposan meg akarta nézni magának a "másik oldalt". Szerintem puszta kíváncsiság vezette.

Beszélgettünk még Lukáccsal való kapcsolatáról. Hogy milyen érdekes: koncepciós perbe soha nem tervezték a személyét, talán látszott, mennyire kontrollálhatatlan. Nem járt börtönt, de tán a legaljasabb büntetést mégis ő szenvedte el, amiért nem lett csahos: az isten kegyelméből való filoszt minden eszközzel elzárták a könyvektől. Hogy mennyire ismerhette - meg avagy ki - Lukács Hamvas Bélát, amiért úgy ítélte meg: így tud rajta a legnagyobbat ütni...

Jó este volt. Szóba került még Szilágyi Prof. és az ő szemináriuma - de erről Kotász úr többet mesélhetne, én sajnos akkor épp elhelyezkedvén túl hamar lemorzsolódtam, csak két alkalommal voltam partizán-egyetemista...


kommentek:

  • 1.  Kállay Kotász Zoltán 
Nem elhárítva és nem feledve a felkérést a mesélésre - előbb a bloggazda bejegyzését kommentelném :)

Hamvas gondolkodói magatartása amolyan anti-elefántcsonttornyos volt, tehát azt mondta, hogy igenis részt kell venni a dolgokban nyakig, és ennek az alapállásnak a következetes alkalmazása vezetett a háború után valószínűleg a párttagkönyvig.

Hamvas az egzisztencia-féltést se tagadta volna le, mert minden félelmet és úgymond "kisszerű", hétköznapi mozgatórugót felvállalt (magára vett, magára próbált?), és valóban, naiv nem volt, ez nem jó meghatározás, hiszen sejtette, hogy mi lesz a végkimenetel (bár a Szilvesztert már 1957-ben írta, tehát nem sejtések, hanem tapasztalat alapján), de illúzióikat dédelgetett szerintem magában. Egészséges lelkülettel csak úgy lehet a földi létben üzemelni, ha illúziói vannak az embernek, bármi mélyre száműzve a lelkébe, és azt már habitusa válogatja, hogy ki hogyan éli át a durva szertefoszlást. Meggyőződésem, hogy Hamvas nagyon fájdalmasan élhette meg, és a fájdalom komoly motivációs tényező lehetett, hogy gigantikus szellemi alkotóerőt mozgósítva (a Karnevál esetében) "gyógyítsa" magát.

  • 2.  Kállay Kotász Zoltán 
Hamvas humorérzékére és "legyünk-benne-nyakig" hozzáállására jellemző, hogy - amint a kiadott levelezésében olvasható - 1954-ben Tiszapalkonyán néhány kollégájával (gondolom hasonszőrű B-listázottak) termelőszövetkezetet alapított Vörös Reménység TSZCS néven. Az irodaépület és a garázs közötti 350 öles földet művelték, illetve művelte Hamvas, mert a többiek kihúzták magukat a munka alól. "Persze, majd ha érik a paradicsom, mindnyájan itt lesznek!" - jegyzi meg Hamvas.

Nos, ez a szenvedélyes közösségépítés, amely még pokoljárás közben is, humorral telítve munkált benne, mutatja, hogy mennyire volt egyszerre józan és idealista, mennyire hitte (valószínűleg), hogy a közös élethelyzet egymás társává tehet embereket (ha másért nem, legalább a túlélésért), és milyen keserű tapsztalatokat kellett gyűjtenie, és ez mennyire marta és fájt neki (mert felsorolja a fenti levél végén név szerint a szövetkezet tagjait, akik nem vesznek részt a munkában).

  • 3.  Kállay Kotász Zoltán 
A '90-es évek első felében tapodtunk, amikor ismerősöm, aki Jurogyivijnek (azaz bolondnak, Krisztus szent eszelős igazmondójának) kezdte akkoriban nevezni és érezni magát, szólt nekem, hogy az ELTE filozófia tanszéken Hamvas-szeminárium fut, látogassunk el, hallgassunk bele.

Így tettünk. A Pesti Barnabás utcai épület egyik félhomályos folyosójának legvégén, aprócska szobában folytak az előadások, de már első alkalommal odafelé menet az épületben felfigyeltem rá, hogy a falakon a Hamvas Kör rendezvényeit beharangozó cédulák virítanak. Mint később kiderült, Szilágyi professzor, a szeminárium vezetője a Kör alapítója és motorja volt, ő tette lehetővé a hírverést. Szilágyi professzor szerelmes volt Hamvas Bélába. Szerelmen a legmagasabb hőfokú rajongást és idealizálást értem - önzetlen és jótékony formában, mert nem akarta kisajátítani magának Hamvast, hanem éppen ellenkezőleg, az volt a célja, hogy mások is szeressék, és... kövessék.

Az előadásokon - emlékeim szerint - épp ez a "követés" bukott felszínre állandó, megkerülhetetlen, bár többé-kevésbé kimondatlan és megoldhatatlan jelleggel. Hamvas szerint a gondolatokat realizálni kell, vagyis valóra váltani a megélt mindennapi életben. Realizálás, éberség, alapállás - ezen hamvasi kulcsfogalmak körül folyt a beszélgetés, és mi ott ültünk a kis szobában, néha hárman-négyen, néha nyolcan-tízen (érzésem szerint attól függően, hogy kinek sikerült aznap éppen a permanens depressziójából kiszakadva lábra vergődnie és eljutnia idáig), de nem voltak gondolataink, önálló gondolatok semmiképp se, nem volt mit realizálni, a hamvasi felszólítás ott lógott, lifegett kezelhetetlenül a levegőben, és mi jobb híján elemezgettünk, Hamvast.

Vagyis a többiek, mert az igazmondó szent eszelős hallgatott, és hallgattam én is. A bloggazda, aki egyszer-kétszer eljött, azért beleszólt, mert ő olyan fajta, hogy észrevételezzen.
Szilágyi prof, szegény, azt hitte, hogy hallgatásunk bölcsességet vagy felkészültséget takar, mert idővel élénken érdeklődni kezdett, mi lesz a dolgozatunk tárgya, címe. Dolgozat?
- Igen, a vizsgadolgozat - így a professzor.
- Én nem vagyok hallgató, csak úgy bejöttem az utcáról, mert érdekelt a téma - lepleztem le magam, szerényen mosolyogva (a mosolygás nálam kényszeres).
- Az nem probléma, vizsgázzon csak le. Válasszon témát!
Semmi kedvem nem volt Hamvasból vizsgázni, ezt azonban nem mertem kimondani, mert bár az volt az érzésem, hogy hamvasian (karneválian) abszurd cselekedettől tartóztatom meg magam, ennek kinyilvánítása adott helyzetben mégis kínos lett volna.
Nincs indexem, nem is készültem vizsgára - hivatkoztam tovább formalistán és makacsul.
- Az nem érdekes - győzködött a professzor hasonló makacssággal. - Én szépen felírom magamnak a jegyét, és ha majd lesz indexe, akkor utólag beírom.
- Utólag?
- Persze. Jelentkezik, gondolom, majd filozófiára, és ha felveszik, lesz indexe! A jegyét majd beírjuk, nem fogom elfelejteni!

Sorsom így elrendeződvén, többé nem is mertem Szilágyi elé kerülni, az előadásait, a Hamvas Kört, de még az épületet is óvatosan elkerültem. Sosemvolt és sosemlesz indexemet nem fenyegeti veszély, hogy régmúlt idők nem feledett érdemjegyei utólag belepottyanjanak.
Évtizedek teltek el lassan azóta, Szilágyi Imre professzor úr már elhunyt, és most, nemrég tudtam meg, hogy a rajongó, aki hasonszőrű hamvasista rajongókat "sorozott" volna minél többet az egyetemre - a filozófia tanszék docense volt.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése