Másodközlés

Egy dolgot átemelek ide a párommal közös blogunkról, hogy ne azt polemizáljuk szét Kállay-Kotász úrral. Nem mintha ott nem mutatna jól, de inkább ide illik. Akkor is, ha nem véletlenül ott jelentettük meg annak idején...

Hogyan olvassunk Hamvas Bélát

Kedves munkatársammal, Istvánnal ógtunk-mógtunk egy délután Hamvasról, több részletben. Ő alaposan megokolt fenntartásokkal kezeli, bizonyos tekintetben az itt nem látszó érveire válaszul morfondíroznék néhány dologról, mintegy a felvetései határai között; remélem így is élvezhető lesz.

Ha válogatás nélkül, a megírás sorrendjére fittyet hányva olvassuk az esszéit, meghökkenthet, Hamvas Béla mennyire ellentmondó állításokat sulykol szinte szuggeratív hittel, mondatról mondatra görgetve, a maga sajátosan erőszakos stílusában – szinte magamagát győzködve – belénk. Könnyen elfelejtődhet, hogy az „életmű”, egy sokat zaklatott élet műve valóban egy életen át készült, s a fiatalabb, pl. a Magyar Hüperión Hamvasa alapvetései szintjén különbözik a Scientia Sacra, vagy a Karnevál írójának gondolatiságától. A többek között  Kerényi Károlyhoz, a Sziget-körhöz köthető szemlélet képezi az alapját a fiatalabb-kori hamvasi világlátásnak. A kiforrott inkább keresztény-misztikus alapokra helyeződő, pl. Jakob Böhme hatását magán hordó világszemlélet, mégcsak szintézisnek sem tekinthető, annyira mást és máshogyan súlyoz. Szemlélődés helyett részvétel, ismétlődés helyett üdvtörténet, a megvetés közönye helyett részvétteli humor, hogy csak néhány különbséget említsek. Az egyébként tűrhetően alapos és végiggondolt életműsorozat egyik fő hibája szerintem, hogy ez a lényeges különbség nem jelent meg kötetek megjelenési sorrendjében például. Ezt akár magyarázhatnánk üzleti okokkal, de arra végképp nincs bocsánat, hogyan kerülhettek a két különböző alkotói valőr szülte rövidebb írások tematikai okokból többször is egyazon kötetbe.

Nem akarom a szerkesztőket bántani ezzel, hiszen alapvetően az író munkáját végezték – s legalább kellő alázattal. Hiszen a legfontosabb tudnivaló Hamvas Béla hagyatékáról: nem könyveket, hanem kéziratokat tartalmaz. Ez óriási, és igen lényeges különbség! A könyv születésének ugyan a legfontosabb, de csak egyik lépése a kézirat megszületése. Nincs olyan szerző, aki ne szerkesztene, alakítana, írna át a nyomdafesték árnyékában, a megjelenés, kvázi a véglegesülés rémétől hajtva – s nem véletlen, hogy a szerkesztés külön munka, olyan alapvető segítség, amelyet csak a legfanatikusabb szövegmánok utasítanak vissza – de csak azért, mert ilyenkor ők maguk végzik el ezt. Hamvas rengeteg kéziratát nem szerkesztette; miért is tette volna, nem volt reménye a megjelenésre.

Nem azt állítom, hogy ne formálta volna nagy műgonddal minden sorát, de nem ügyelt sem szerkezetre, sem hangsúlyokra, ritkán húzott ki vagy törölt, a publikált esszék kötetbe rendezett sorrendjét nem alkotta meg, nem válogatta őket kötetbe: a véglegesítés gesztusával nem emlékeztette magát a saját írói pária voltára. Tehát – a megjelenések: a Láthatatlan történet, vagy a Forradalom a művészetben, és jó pár esszé kivételével – az életmű hagyatékból előkerült kézirat, amit a szerkesztők munkája ellenére így kell kezelnie az olvasóknak is. Csaknem az egész életműre igaz hát, hogy kötet szintjén íróilag szerkesztetlen – a rövidebb írásokon ez kevésbé észrevehető, és van néhány szövege: A bor filozófiája, a Mágia szútra vagy pl. a Tabula Smaragdina, amelyek kvázi önmagukat szerkesztik kötetté – a borfajok, a tarot nagy arkánuma, vagy Hermész Triszmegisztosz töredéke által.

Nekem először a Scientia Sacra II. kötetének olvastakor tűnt fel, hogy oldalakon át ugyanazt az érvelést olvasom, mintegy hurokszerűen mindig visszatérve egy tézishez, apró módosulásokkal, de lényegi érvi különbségek nélkül. Tudom, hogy ez egyfelől sajátosan hamvasi jellegzetesség, adott esetben szándék (saját fogalmaival szólva) a „horizontális” és „vertikális” gondolkodás helyett egyfajta „tradicionális atmoszféra” megteremtésére, de gyanú kélt bennem, hogy az ismétlődő gondolati hurkok épp annyira szólnak a minél teljesebb megfogalmazás megtalálásának ismétlődő kísérleteiről. Amelyekből (ha ott van is) nem válogatódott ki a gyémántfényű, igazi, a pontosságával szíven ütő megfogalmazás. Ha az író (mint olvastam) valóban „saját meditációs objektumként” tekintett a műveire, miért is látta volna szükségét, hogy kiszűrje az „oda vezető utat” egy-egy teljesre finomított gondolatkörhöz – az a megjelent könyvet terheli csak, a meditációnak szerves része. Így, ilyen értelemben értem a szerkesztetlenséget.

Eddig tart az a pár gondolat, amit meg akartam osztani Istvánnal, meg azokkal, akiket érdekel.

s a kommentek:

• 1.  Kotász Zoltán

Jó a meglátásod, miszerint sokszor szinte magamagát is győzködve sulykolja Hamvas az állításait, és hozzátenném, hogy amikor a Karneválban maszkokat, szerepeket és monomániákat leplez le, akkor önmaga maszkjait (is) tépkedi le, amelyeket például a hüperioni korszakában oly öntetszelegve viselt. A leleplezése, mivel önmagán is celebrálja, ettől olyan pontos és hiteles - és az indulat, ahogy a hüperioni korszakban megnyilatkozik, aztán ahogy az üdvtörténeti korszakban érvel és sulykol (és megint csak, végsősoron: megnyilatkozik), ettől oly zavarbaejtő... Mert hatalmas szemléletbeli változás és önátértékelési ív követhető nyomon lépésről lépésre az életműben (ha megfelelő sorrendben olvassa valaki Hamvast), ám ha az indulati-érzelmi hátteret, annak rögeszme-szagú mivoltát szeretném vizuálisan megjeleníteni, akkor bizony egy gyógyíthatatlan kéjencet látok, aki folyamatosan sebet vakargat magán.

• 2.  Kotász Zoltán

Mégvalami, aztán eldugulok... Hamvas esszéit olvasva érzem és látom is a megformáltságot, az "esszézést", de a hangulat, a sodrás, a gondolati hurkok ritmusa és az ellentmondást nem tűrő konklúziók elcsattanása okán mégis olyan benyomásom támad, mintha ráolvasást olvasnék. Hamvas ráolvas a valóságra, és így elmélkedésnek álcázott mágiát űz, ettől olyan hátborzongató, és, szerintem, ettől olyan szerethető. Úgy ír le minden sort, mintha személyesen érdekelt lenne benne(ugye, a seb, amit vakarni kell...), benne lenne, de közben a gondolat hatalma által formálná, tisztítaná és véglegesítené is (üdvtörténeti vektorral, természetesen) az eddig káoszban leledző véres létet.

A megnyilatkozások mágikus ráolvasás-szerű hangja valóban változatlan marad, a szemléletváltozás a sajátságos világhoz állást alapjaiban nem érinti - mondhatnám úgy is, nem érinti a valóság-feltárás invencióját:) Hamvas le is írja a Karneválban (a kibeszélés-kényszer!) a saját lárva-mivolt azon rétegét, amelyet nem sikerült felszabadítania; úgy vélem, pontosan látta a saját rögeszméit, s félek, ez a legtöbb, amíg egy gondolatba szédült ember csak eljuthat.

• 3.  Kállay Kotász Zoltán

Most olvastam a Krízis és Karnevál - Hamvas Béla emlékezete című könyvet, és erősen el kellett gondolkodnom rajta, hogy Hamvas személye, stílusa, életműve (mert ezek a szokottnál jobban egybeszervülnek nála) miért irritál oly sokakat.

És közbevetőleg, ez az irritáció, mondhatnám, "irritáció maximum", nem lehet, hogy tudatos törekvés volt Béluskánál? És a megirritált közeg, az Intellektuális Finnyák karzata szépen hagyta magát felültetni, avagy behúzni a zsákutcai csőbe?

Ezzel a gyors felütéssel részben terítve lapjaim leírnám másként is, nyomatékosítva is: egyfajta közeget irritál, meglátásom szerint, Hamvas, ami részben szakmai közeg, legalábbis az önmeghatározása alapján, ahogy szövegszakértői-elemzői beszédmódját alkalmazza - Hamvas valószínűleg jót röhögne ezen -, részben pedig korszellemtől fertőzött általános Finnya, az értékrendekből kizuhant, és ezért a hierarchiáktól irtózó (nem társadalmi, hanem gondolati és erkölcsi hierarchiáktól, sőt, metafizikai hierarchiáktól irtózó, már-már fizikailag émelygő), mondjuk ki egyenest, maga alá trottyantott, semmi-határozottat-inkább-ne-képviseljünk szellemiségtől átpurgált, és ezért lelkesültségre képtelen (ahogy Hamvas mondaná, mámorra képtelen) közeg az, amely irritálódott.

Tehát mámor. Hamvasból süt a mámor; az írás és gondolkodás mámora, a szellemi kincskeresés mámora, a befogadás és megértés és felismerés mámora - a hierarchia felismerének-felállításának mámora - és persze a korszerűtlenség mámora, a szembelovaglás, az én-vagyok-az-egyszemélyes-üdvhadsereg-ség mámora.

A mámor után az üdvkeresés a második kulcs - avagy küszöb. Mert ezen még könnyebb elbotlani. Az életet komolyan kéne venni? Na ezt már mégse... Tétre (tétre, helyre, befutóra) felkészületlenek vagyunk. Ha még a megszokott, hiteltelenedett személyek és intézmények és gondolatrendszerek figyelmeztetnek minket rá, napirendre térünk felette, no de egy prófétai hevületű író? Pontosabban: egy Ember?

És most jön a gubanc, ami részben igazolhatja és megelégedett hátradőlésre késztetheti a Finnyát: az íróság és a nevezetes névtelenség vágyának látványos ellentéte. Hamvas ezt képtelen volt feloldani: a prófétai hevület, az írásbeli prófétálás mámoros szélvihara és a visszahúzódás, ön-absztrahálás igénye, a szerénység csendje ott keveredik, zavarba ejtően, a keze nyomán. Álszentség árnyéka vetül - és a mentség csak az, hogy ezt is megírta. Az Apokalyptikus monológ erről szól, mellébeszélés nélkül.

Őszintének lenni - ez a legnehezebb. Nem pusztán szándék kérdése, látni is kell hozzá, mélyen belelátni a mélységekbe, önmagunkba. Hányan képesek rá?

• 4.  Kállay Kotász Zoltán

Rokonunk botladozása a lakásunk előszobájában mindig jobban izgat bennünket, mint egy idegen nyomoréksága Tripoli repterének tranzitjában - ezt még hozzá kell ragasztanom a fenti fejtegetéshez az irritációról.

Hiszen egyfelől a megszólítottság érzése - "ez az ember hozzám beszél" - könnyen hatalmába keríthet valakit Hamvas olvasásakor, a filozofálás és a szinte életvezetési tanácsadásig nyújtózó praktikumok emelkedett és néha egyúttal bizalmaskodó tárgyalásának keveredésével, amit tetéz a vehemensen győzködő modor - ez diskurzust feltételezne -, mindezek hatására úgy érezhetjük, ott állunk valahol egy félhomályos bérlakás előszobájában, és Hamvas még háromszor elmondja nekünk egymás után ugyan azt, kicsit más szavakkal minden alkalommal, mert hátha a harmadik verzió lesz az igazi, a ránk szabott, amellyel felkattan nálunk a villany, és nem fogunk okítatlanul kilépni a kuckója ajtaján.

Diskurzus azonban nincs, csak monológ, az viszont kapitális műveltség-anyag görgetésével, és a hitetlen lélek, amely műveltségbe (az elme egyfajta túlfullasztásába) kapaszkodik, testvérét véli felfedezni Hamvasban - ám nyomorék, botladozó testvérét. Hívő Intellektust, Kijózanodott Menekülőt.

Ezért olyan irritatív talán Hamvas - mert azokat a problémákat feszegeti, és sokszor hasonló metódussal, amelyekkel a Finnya is szembesül és dolgozik az intellektuális gondolatkörei révén, de Hamvasnál más az alapállás, egész más a végkicsengés. Tévedés tehát a rokonság, no meg nézőpont kérdése a nyomorékság (mindig a másik nyomorék, hozzám képest; lásd Hamvas "odakozmáltság" szakkifejezését).

VAN diskurzus, épp ez a lényeg! A "neked beszélek" attitűdjében ül a szerző mindvégig. A monológ attitűdje a "pusztába kiáltok"... A Finnya - ahogy nevezed - jobbára szintén hordoz egy zavarba ejtő ellentmondást: folyvást úgy kéri számon a "másik" szavai mögött lakó, azokkal egybecsengő élet-hitelt, hogy önmagát e vizsgálat alól kivonja. 

s a folytatás:

• 1.  Kállay Kotász Zoltán 

Jó helyre helyeztél át, ide, a Karnevál olvasói-napló blogjába, mert a Karnevál valóban diskurzus-kísérlet, épp annak a tradíciónak a felforgatása, hogy az író az aktív, közlő, az olvasó a passzív, befogadó; az író magáról ír, mesél, az olvasó pedig kívülálló, aki a tőle független történet megismerésében lubickol (lásd: Rozi a moziban).

Bizonyos értelemben persze mindig van diskurzus író és olvasó között, de azért én ragaszkodnék hozzá, hogy mai napig nagyon erős a közlő-befogadó leosztás (nem biztos, hogy jó szó a monológ, általában, az írói közlésre), és ha Hamvas esszéit nézzük, ott különösen erőteljes a közlés, és az esszék némelyike kapcsán már a monologizálást is pontosnak érzem, hiszen aki monologizál, gyakran önmagához (vagy a pusztába, ahogy mondtad) beszél - és megint itt tartunk Hamvas ön-győzködésénél.

A Karneválban ilyen szempontból valami minőségileg más történik, mint az esszékben (amelyek egyébként sokszor recenziónak vagy kritikának tűnnek, pedig nem azok, még akkor sem, ha esetleg az apropójuk valakinek valamely műve, vagy más, konkrét téma). Műfaji félreértések nehezítik a képet, de leginkább talán a humortalanság, amely meggátol mindenféle "önmagam-odasorolást", amikor kötényt vesz fel, és boncoláshoz lát.

A kérdést úgy görgetném tovább, hogy a humor, amennyiben valamely lazábban vagy szigorúbban vett vizsgálódás esetében színezi az írást (vagy diskurzust), tehát legyen szó akár tanulmányról vagy esszéről vagy regényről (vagy ilyen típusú hétköznapi beszélgetésről), vajon mennyiben kitérés (bújócska) a további vizsgálódás elől, vagy mennyiben megoldás (kitágítása a látómezőnek)? Önfelmentés, vagy a probléma "felmentése" az alól, hogy túlságosan magába záródjon, megsavanyodjon a tárgyalásakor?

Lehet, hogy végső soron a humorról is le kell(ene) mondani? Vagy akinek a lelkében a derű uralkodik, az alig-alig talál valamit humorosnak (ahogy valószínűleg drámainak is alig-alig)?

• 2.  shizoo
  2012. 09. 07. 7:26

A megfogalmazás, hogy "humorisztika". Hamvasnál nem kitérés és nem bújócska - bár bemutatja azt is; Tóbiásban (aki elől mindenki kitér), Vatta úrban (aki mindenki elől kitér) és például később s kalandok folyamán a "kalandortársakban" (akik semmi elől ki nem térnek, de magukra semmit nem vesznek, s ezt oldják a humorban)Manouel barátig (aki mindent magára venne, de semmi nem "jön hozzá", s ezt kénytelen humorban oldani).

A már tárgyalt bevezető. A tény, hogy a könyv "de, amit most mindjárt az elején..." félmondatával kezdődik, aztán a többszörös érintettség tézisével folytatódik, a sokadik fokú bolonddal. A humor itt nem színez, hanem kiindulási alap, a látómező "felmutatásának" alapfeltétele.