2016. június 14., kedd

Fordulópont

 Végre megértettem az ikrek, az Ugorluk-Ulexer páros táncát. A lényeg Márkus szavaival: beleegyezem. Beleegyezem ebbe a táncba, hogy elengedhetetlenül részem a tragikomikus bohóc, a méltatlan méltatlankodás, a permanens vereség. Beleegyezem. Nem akarom a libikókán a másik ént, teljességem sikerfelét élni. Nem akarom kizárólag azt. Beleegyezem a csőd jelenlétébe az életemben. Beleegyezem és nem belenyugszom: tehát egyet értek vele, hogy ez a csőd, kudarc, nyomorultság, sikertelenség, pénztelenség, a megbecsülés hiánya, a méltatlannak érzett - valójában folyvást csak erre-vagyok méltó - helyzetek sorjáznak az életemben.

  Kilépni a sorsból vagy betölteni - voltaképp ennyi a különbség. Beleegyezem, és onnantól mindegy: kilépek-e belőle, azzal, ha betöltöm. Hiszen magamba egyezem bele. Abba, aki vagyok. A szerencsétlenebb konstellációba? Nem. A ténybe: ennyire nem vagyok egész, ekkora hiányt hordozok, ennyire kettészakadtam - avagy valójában azzal a másikkal együtt vagyok egész, akit most épp az én parittyaforgató földhözragadtságom repít. Egészségtelen magamra úgy tekinteni, hogy ennyi vagyok - amennyit tapintasz belőlem: a csőd, a kudarc, a megbecsülés hiánya, a méltatlankodás.

   Persze korántsem ez a nehezebb - minden szempontból ez a könnyebb belátás. Nem tudom, hogyan őrizzem meg annak a félnek, aki most repül. Hogyan egyezzen bele ő, magasról letojásom közben, hogy én is ő vagyok, az a kudarc, nyomorultság, sikertelenség, pénztelenség, folytonos önmarcangolás és tekintetbe vétel is ő. Valójában ő. Azt hiszem, ez lesz a nehezebb dió.