Gong előtt

„Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van.”

Először is: ki beszél? Ki az, aki „agent spirituel”-ként (természetfeletti ügynökként) hallgatja és lejegyzi Bormester Mihály végeláthatatlan fecsegését? Persze ez csak a második kérdés, az első igy hangzik: kicsoda Bormester Mihály? És miért van szüksége ilyen közvetítésre?

A kérdésekre  nem kapunk választ, a válasz maga a könyv lesz. Most csak az önvallomások természetéről kapunk bájosan gonosz megjegyzéseket, az önmagunkról való fecsegésről, a fecsegő bolondságáról. Mindenki benne van a pácban?

„Ebben a komédiában, úgy látszik, tényleg nincs érdektelen, intakt és kívülálló fél, nincs páholy, vagyis a játékban mindenki benne van, és az ember minél tovább megy, annál nevetségesebb figurával találkozik. Az elbeszélő maga igazán gyerekes az ügyvivőhöz képest, de az agent spirituel is tökéletesen ártatlan ahhoz képest, aki elképesztő komolysággal a fotőjben kényelmesen elhelyezkedik, még rá is gyújt, a könyvet kinyitja, és olvasni kezd, ez az ember már olyan bonyolultan bolond, hogy itt minden meghatározási kísérletnek csődöt kell mondania…”

Pedig a bolondok sorának itt még nincs vége. Mert mit mondhatnánk arról az igazán klinikai esetről, aki a könyvet olvasván az eszébe jutó, olvamány-gerjesztette egyebeket fecsegi immár tovább? Például egy komolyan vett, igazán formásra csiszolt blogfelületen a világra erőszakolva semmirekellő gondolatait; a megtörtént-elmesélt-leírt-elolvasott lépcsőfokain még továbblépve egyet, mondjuk így: kommentál?  Nála talán valóban nincs bolondabb?

Hogyis ne lenne: aki e kommentárt otthona zugában, a monitora előtt kuporogva elolvassa. S van nála is bolondabb(hatodfokú bolond), aki majd komoly képpel és a legjobb szándékoktól vezetve a kommentárt kommenteli... igen, a pácban mindenki benne van.

kommentek:

• 1.  shizoo
  2010. 04. 25. 7:57

Magam valósítom meg a hatodfokúságot... mert a gondolatmenet továbbfűzését követelik az eszembe jutó gondolat-következmények. Mi is e bevezetés igazi tartalma?

Olvasni (de akár hallgatni vagy kép-nézni) - elvileg - maga a kívülállás. Bármennyire borzongató élmény, bármennyire átélhető az olvasott-hallgatott-nézett, mindvégig ott lakik a befogadóban a távolító gesztus: mindez nem vele történik. Maga az abbahagyás is, mint állandóan nyitva maradó lehetőség ezt erősíti, a "nem olvasom tovább, nem hallgatom, nem nézem" joga minden befogadó számára nyitott, bármikor alkalmazható. Valahol pedig mindez egyfajta "kisisten-nézőpont" megvalósulása, a befogadást megszakítani - úgymond számomra megszüntetni - a "nem hiszem el, hogy ilyen van, tehát nincs" önkényével élni minden befogadónak jogában áll.

Hamvas a bevezetőben azt mondja: ez is csak illúzió. A pácban mindenki benne van, minden kívülállást imitáló gesztusunk, minden "kisistenségünk" hamis alapokon áll - egyszerű példával illusztrálom: ha behunyom a szemem, attól még "történik" körülöttem a világ. A távolító gesztusok, gyávaságaink legitim darabkái nem teszik meg nem történtté a történtet.

Még akkor is, ha ezen attitűd: a minden velem (is) történik,(még a hazugság, a betű, a hang a kép hazugsága is, ha nézem, ha csinálom...), a "nem állok játékon kívül" kötelezvénye számunkra vállalhatatlanul sok. Persze hogy szelektálunk, muszáj, rá kell jönni, hogy "a világ bűneit" minimum krisztusi (nagyon durván szólva: félisteni) indíttatás veheti csak magára büntetlenül.

• 2.  Kotász Zoltán
  2010. 05. 06. 7:13

A Karnevál rengeteg erényéből kiemelkedik számomra, hogy ön-ráébresztő mű (legalábbis esélyét kínálja a felébredésnek), a monomániák, rögeszmék, elfogultságok, defektusok olyan szélés tárházát vonultatja fel, hogy az olvasó igen jó eséllyel felismerheti önnön defektjét valamelyik szereplőben. Olyan ez, mint mikor valakiről privát filmfelvételt vagy hangfelvételt csinálnak, és végre kivülről láthatja-hallhatja önmagát, ezt a lényt, akit Én-nek ismer, és elborzadhat, hogy mennyire más, látványilag, akusztikailag, viselkedésileg, mint amit ő önmagáról gondol. Csak itt ugye az a varázslat történik, hogy nem rólad forgattak privát filmet, vagyis irtak könyvet, hanem általában a mániák (Hamvas megfogalmazásában: odakozmáltságok) végtelen tárházából szűrtek le jópár véges, ám ékes típust, és vonultatnak fel olyan agyament lendülettel (ám pregnánsan és életszagúan), hogy az áradatban kiböki a szemed, amikor szembetalálkozol önmagad karikatúrájával.

•  3.  shizoo   

Vagy inkább karikatúráival - hiszen "ez mind Bormester Mihály volt egykor", hiszen a sorskatalógus-inventár jelleg legfontosabb ismérve, hogy elsősorban a "fecsegő" tükre kívánna lenni. Persze e fecsegés valódi célja az ébresztés: tükrömet látva te is ismerj magadra!

Viszont ahogy megfigyeltem, elsősorban ott vagyok "én, az olvasó" nyakoncsíphető, ahol nem felismerem magam, hanem valami elemi szinten tiltakozik bennem az "én" az éppen olvasott "odakozmásodás" leírásakor; tehát épp a monomániáim önvédelmi reakciója, az indulatba jövetel árulja el, hol nem akarom felismerni önnön tükreim, tehát hol vagyok a leginkább érintett.