2012. december 30., vasárnap

355. - 423. oldal (a második menet vége)



"...Én, szólt Bormester, az olvasóval nem bizalmaskodom. Senkinek az arcát nem kémlelem, hogy mit szól ahhoz, amit nekem kedvem van mondani..." Egy mondat, ami rengeteget elárul. Főleg ha figyelembe vesszük, hogy a „mű” belső ügyeinek kiteregetése, mondjuk a legnyilvánvalóbb olvasóval való bizalmaskodás közepette, egy függönybeszélgetésben hangzik el. Mert bár a mesélő az ügyvivőnek valóban kedve szerint tálalja a mondandóját, e kizökkentő epizódokban igenis magyarázkodik, úgymond kémleli az arcát – és látszólag a miénket is. Milyen remek ötlet ez a kettős, mennyire korrekten hoz létre látszatokat! Hiszen a szerző szándékait így már végképp lehetetlen felmérni – önmagában tudathasadt dolog: érzetre hol a mesélő, hol az ügyvivő hangjával azonosítjuk (olykor egy-egy szereplő hangjával). Játék ez velünk, az azonosítás lehetőségeivel, tudatos játék, amelynek természetét ezek a „bizalmaskodások” sem tárják fel teljesen, csak magasabb szintre emelik. Gondoljunk bele: megtisztelő belesni a függöny mögé – belengi egyfajta illetéktelen behatolás-hangulat, pedig itt e függöny mögötti beszélgetés is a „színen” zajlik – és még mindig nem tudjuk, ki beszél.

Ki beszél - éppen az irodalom, az írás mibenléte, eszközei, mutatványai, trükkjei és az olvasás általi befogadás természetéről. A mesélhető történetről. Az ügyvivő hosszas, többször öt perces "megjegyzésében" feltárja Bormester "egészen sajátságos módszerét”, összefoglalja az egymással nem érintkező sorsok ábrázolt viszonytalanságát, a mindenki saját "oszlopszent voltát”, megnevezi a monomániát. Fontos szó, valóban tartalmazza a genius loci-t: mono- tehát egyedi, mánia tehát nem valóság. Egyedi nem-valóságok egymást komolyan venni képtelen játszódása az úgynevezett emberi közösség. Amely ez által valójában nem közös, mondhatni, ha volt is valaha, mostanra megszűnt: az általános, beteges és kényszeres absztrakció elzárja egymástól az alakokat. Beszél a monomániák labilitásáról, hogy a maszk, a vállalt-felvett szerep nem végleges, de jobbára csak egy másik, jobban vágyott szerep vetteti le. A sorsok elcserélhetők - mivel senki nem valódi módon egyetlen. Itt az ügyvivő mintegy megszüntetné a mesélő következtethető folytatás-útját, azzal, hogy illetlenül lelövi a poént - és ajánl helyette rögvest, kifinomultabbat, gondolattal alapozottat, a főszerepben Episztemonnal, akiben a "sorscsere" folyamatos, mégpedig azért, mert egy deka Géniusz sincs benne. De hiába ajánlgat többféle, különböző okból, az eddigiekből sejthető, következtethető olvasási, értelmezés-szerkezeti okból "értelmes" folytatást. A mesélő a saját meséjét meséli – de figyeljük: a történetnek ezen a szintjén ez a szuverén mese még szintúgy monomán, mint a mese által egyébként elénk tárt bárki másé.

Az „Episztemon-paradigma” hosszas fejtegetése közben az irodalomelmélet bizonyos modern megközelítései (s nemcsak a szocialista realizmus) parodizálódnak kegyetlenül. Hogy végre először irodalomelméleti alapokról jelenthessük ki: ez itt nem regény. A minél komplexebb figurák rajzának igénye, a járás, a hang ábrázolása, a minden szinten koncepciózus hozzáállás az alakokban – sorolja az ügyvivő, mire a mesélő: mindez tévút. Szó. Minden a szóval kezdődik és ott ér véget. A forróvá lett „szóértékek” kimondása. Másrészt a regény kapcsolatok létrejötte vagy kudarca, elvesztése és meglelése, stb. Az egymásra tett hatás. A mesélő kiindulása: az egymásra tett hatás jelentősége elenyésző, amíg mindenki a maga színpadának dívája. A színpadok egymás mellett ábrázolása pedig mindig valamilyen prekoncepció által követelt valóságtorzítás, mindig valami más kihagyása, valamilyen tanulság szájunkba rágása. Banális dolog valamit az elcserélésre alapozni? Hát hogyne! Mégis, miért a banalitás és miért (ilyen bonyolult módon) a leleplezése? Mert mindez valójában kíméletlen irodalomkritika. Miközben a két elénk tárt - markánsan különböző hangú - alak a regényelméletet és íróságot, az irodalom célját, a realizmus kérdését járja körül, voltaképp ezt közli velünk: ez itt nem regény. 

Ez sorskatalógus. „Az én létem tulajdonságai” mondja a mesélő. Mintha azt mondaná: „nem az volt a célom, hogy ábrázoljak. Kapcsolatokat, tanulságokat, hogy leleplezzek, feltárjak, és a többi. Csak tükörbe akartam nézni. Ekkora munka felrajzolni, folyamatában felrajzolni, amit észrevettem, megszámoltam – amennyire tudtam: felszámoltam – magamban. Fiúk, lányok, ez itt az én történelmi, gondolat-történeti, sőt, spirituális kontextusba helyezett személyes tükröm. Semmit nem ér, ha elolvasod, nem avat be: mert ami nekem tükör, az neked festmény. Csak azt mutatja meg, hogy ez ekkora munka. Neki lehet látni, úgyis eltart egy életen át. Nem tanít meg semmire, a „hogyan érdemesen” túl.” Persze valójában ennél többet mond. Amikor minden maszkot magára vesz, minden „démonit” magára vesz. A világ itt körülöttünk minden lehetőségünk tárháza. Az apokaliptikus ábécé – később lesz még róla szó. Minden, ami a világból megborzongat, ahhoz közöm van. Ami rezonál bennem, az jelen van bennem. Ezt kell magunkra venni. „Mi az, amit egymásról tudnunk kell? Amit elmondtam, az nem körül van, vagy kívül van, vagy belül van, hanem ez belül is, kívül is, körül is, felül is, ötszáz év előtt is, tízezer év múlva is. És ez nemcsak bennem és kivételesen és én és véletlenül és egyszer.” Ez a bárki. Ne feledjük, még mindig nem tudjuk, ki beszél. Talán mindegy is?

Ó, hát dehogy mindegy! Emlékszünk a tárgyalás-epizód külön is, korábbi függönybeszélgetésben kiemelt mondatára? „Az őrültek századának kérdése a valóság.” Kell keresni valamilyen valóságosat, valamit, ami ebben a szerteszekularizált monomániahalmazban általánosan érvényes. Meg kell keresni az „egymással azonos”-t. Böhme idézett gondolata: „a lélek igazi lénye a tűz…” a lélek a Tízezer Bőrű Tűz gyermeke. De ha a „lélek esszenciális élete”, az imagináció – durván egyszerűsítve a teremtés képessége bennünk – nem a tűz jegyében áll, akkor a sötétség dühe elnyeli. Az ész századának kérdése a valóság. Az ész véleményeket csinál, és akaratát az őrület jegyébe állítja. A vélemény olyan, mint a segglyuk. Mindenkinek van egy. A tűz (a léleké is) a világban táplálékot keres, táplálkozik és táplál. Az ész világot alakítana, meg magunkat benne. Mindenkinek a magáét. Ez a lárva. Monomániás, rögeszmés, változni képtelen, önmagát gubóba záró lárva. Mindenkié külön. Mert valóságot teremtene, s ezzel az akaratát az őrület jegyébe állítja. Szóba kerül az esztétikai mellékzönge, hogy innentől miért alapvető terminológia a „kozmás”, a monomániás, a maszkviselő helyett a lárva. De nekem lényegesebb, hogy a lárvába dermedt mozdulatlanságból még kikelhet valami. Például a „hang, aki beszél” találhat a maga monomániájának olyan, végletekig közelített formát: a mágikus tükröt, amilyen az „emberi létezés teljes egésze”. Gigantikus lárvalátomás, hogy önmagát megértse. Az egyetlen valóság: Isten. Mondjuk általánosan érvényes, de megérthetetlen. Az Őt elrejtő szövevényes káprázat megismerése szintén meghaladja a képességeinket. De ettől még tükrözhető. Ez a sok szó a tükör. Mint ahogyan én kísérlem tükrözni ezt a tükröt a tükörben, itt és most. Ó, dehogy mindegy, ki beszél…

Nézzük a másik felet. Van itt egy mondat, aminek később jelentősége lesz: „Az emberek nem a saját szenvedélyüket élik, hanem a démonjuk őrületét” (ez a mondat – képzeljük el – ugyanazt jelenti, mint Böhme mondata). Csak érdekességképpen: szembesüljünk nevezetlen ügyvivőnk, „agent spirituelünk” elénk tárt démonjával: mi a biztosíték? Mi a biztosíték arra, hogy Toporján valóban az, vagy bárki; az elcserélt csecsemők, Barnabás, vagy Pataj valóban az volt, akinek Bormester meséli? „…szóval én kérem a gyanúmat az egész vonalon fenn kívánom tartani” mondja az ügyvivő. De nem áll meg itt. „Mindjárt, amikor (Bormester) elbeszélésének hitelessége fölött kételkedni kezdett, azon kezdtem gondolkodni, milyen módszerrel tudnám ezt a hitelességet helyreállítani.” Püff neki! Azt sem tudjuk, ki beszél, de máris azt halljuk, valaki a maga „hitelességszempontjai” szerint módosította ezt, s így közli velünk? S fel is sorolja harminckilenc pontban, min változtatott? Játék, persze, velünk, megint – de tudható, milyen mélységű ez a játék? Tudható, hogy milyen szinten játszott e két hanggal az író, valójában melyikkel (mindkettővel, vagy egyikkel sem) és milyen mértékig azonos? Van-e a legendán túl „előképe” Bormesternek, igazolható e kócos visszaemlékezésekből és feltételezésekből, az életrajzból a magoncot szolgáltató mester – visszatérve a kérdéshez: tudjuk, hogy ki beszél?

Mi az ellenőrizhetetlen? A dolog ettől stabil. Ha mindez ellenőrizhetetlen, akkor nincs kívülállás. Hiszen én bármilyen pozíciót is vegyek fel, olvasóét, kritikusét, okoskodva azonosítsak írói pozíciókat akár - azt el kell ismerjem, ezen a ponton valamiképpen vonatkozik rám, amit olvasok. A pácban benne vagyok. Tedd a szívedre a kezed, olvasóm! Rád is vonatkozik, ha ezt, itt olvasod – ha érdekedben áll, mert érdekel. A pácban mindenki benne van. Főleg az, aki ügyvivőként rendszert épít a szemünk láttára erre az ellenőrizhetetlenségre…

De innen a wertheri korszak jön. Ön jön, Madame.

2012. november 27., kedd

A kerítésen kívül

Erről bővebben kell beszélnem - az egyik kedvenc részletemről lévén szó, s mert berendez ezt meg azt kerítéskoraink felépített rendszereibe. Figyeljük az ifjú Misivel kicsit mi is a pukkancsbokor mögül Patajt, amint a kezéhez szelídíti a világot.

Merthogy működik - bár még hezitálok, mi kell hozzá. Hogy a kerítés mögött őrjöngő állattól tényleg ne akarjak semmit? Még azt se, hogy ne ugasson? Kedves kerítés mögötti mindenség! A világodból semmire nincs szükségem - és nem ugatnak meg a házadat őrző (a tied őrző) "jó állampolgárok". Vagy egyszerűen a jelenlét félelmektől lazán mentes teljessége kell? Az "ugass csak, nem érdekel"? A tedd, amit szeretnél (én is azt teszem), nem várok tőled semmit? Ha adsz, elfogadom, ha harapsz, megtorlom - de ez sincs a fejemben? Ami benne van, az egyfajta bizalommal (főleg önbizalommal) telített űr?

Pontosan nem tudom, pedig sikerült átélnem, mikor egyszer Szárszó hangulatosan elveszett szélén, a szőlőhegyen csendesült le néhány, a könyvet megidéző nyugodt mondatomtól a kerítést szaggató termetes "jó állampolgár". Tapasztaltam hát, hogy működik - de az a játékos lelkiállapot pontosan nincs körülírva bennem, ami akkor elfogott. Nem feltétlenül az előző bekezdés tartalma - bár hasonlít, de több és kevesebb. Egyfajta közös lemondás a szerepekről, mind a kettőnk részéről. Durvábban: lemondás a feltételezésekről, részéről is (idegen, tehát elriasztandó), részemről is (kijön és megesz). És még aznap bedőltem vele, amikor "mutatványt" akartam csinálni belőle, a nyaralólakó barátaim előtt - amikor azt akartam, hogy működjön, hogy megmutassam nekik is, hogy működik, amikor akartam valamit - s nem a "nem akarás" nyugodt és rétegtelen állapotát - bizony a fenevad őrjöngött tovább, s én ott álltam (kicsit) megszégyenülve és (nagyon) nevetségesen.

Pataj a kivétel, amikor a nem-akarásnak nem nyögés a vége? Mert Pataj valójában teljesen ugyanígy bánik minden "jó állampolgárral". A felé megfogalmazott ítéletekre ügyet sem vet. Mégsem bűnbak lesz - és ezzel pontosan megmutatja a különbséget Virgil és közte. Amíg az egykori levéltári segédfogalmazó folyamatosan a többiek "szemében" kereste, úgymond a visszatükröződés által kereste önmagát, addig Pataj pontosan tudja, hogy kicsoda. Anélkül, hogy például ismerné a származását. És konkrétan fikarcot sem érdekli, hogy a szarpékek világa hogyan tükrözi vissza az érdektelenségét.

Ez benne a legszimpatikusabb, ez a teljes érdektelenség, hogy (látszólag) semmi nem áll az érdekében; "én" önmagában, semmire sincs szüksége. Persze aztán kiderül, hol vannak a határai ennek a kivételességnek. Mert nála sem működik a "kivétel" a társadalomból. Lám ugyanott vagyok: kivétel, kivételesség. Pataj is kivétel. Tehát ő sem az.

És nem (azaz nem a'priori) Abihail miatt. A lány alkalom és lehetőség egy maszk felvételére - s akármennyire közel áll is, akármennyire hasonlít is Pataj (tükörben alig nézegetett) arcához e maszk, attól még álarc: "társadalmi szerep"; és "magánszínjáték": bűnhődésdráma(paródia) marad. Az "én" és "te" - mit akar tőlem a "te" - és az "én akarom ezt a téged" úgy valósul meg általa, ahogy bármelyikünk esetében, a lány és a fiú kettőse hiába ihlető és látszatra tiszta - tetszelgés és szerep, és romantika marad. Pataj "szerelme" távolító gesztusok szánalmas paródiája ("Abihail hatalmas és legyőzhetetlen, mint a Május"), az "én és te" állapotához szemernyi köze sincs.  Pataj sem kivétel.

Azért alkalmasint jobb, ha beérjük a látszattal. A "te" mégis belefűz a társadalomba - a raszkolnyikovi szerep megvalósulása és paródiája egyszerre Pataj útja; és egészen pontos, mélységekig menő láttatása annak is, miért nem működhetett egyetlen virággyermeki megközelítés, miért ítéltettek kudarcra a hippik. A "kivonulás", a "visszatérés" (Andrea őrnagy "Robinson" bárgyú játékánál sikerültebben hazug) módszere a hippik esetében Patajé. Csak ők egyéb, szintúgy kezelendő, munkálkodást igénylő problémacsomókat helyeztek az imádatba a szabad szex mellé, mint a környezetvédelem, vagy az erőszakmentesség. Nem működik a kivétel. Náluk sem működött. Lám, ugyanott vagyunk. Kivétel. A virággyerekek is kivételek voltak. Tehát ők sem voltak azok.

Kezéhez szelídíti a világot? Hm. De Pataj legalább a kutyákkal tudott bánni. Én nem. Én sajnos rettegek tőlük...


2012. november 26., hétfő

249. - 354. oldal

Senki se hitte el, hogy Zorge Salamont megölték. Ami nem csoda - a pástétomsütőt se hitte el senki, csak úgy tett. A hírbe csomagolt mindig mese marad egy szinten - az általunk megszokott képekbe csomagolt hír is. Csak sokkal borzongatóbb, főleg mivel azóta mesét is csomagolnak képbe nekünk - időnként túlzó anatómiai részletességgel. De Virgil kora a képpel (főleg a mozgó képpel) még nem játszik ekkorát, nem csoda, ha senki nem hitte el. Az más kérdés, hogy mindenki élt az alkalommal.

Feltűnik a "valódi hős" és elmeséli első emlékét. Az első emlék tételesen az, hogy Tóbiás megérkezik és nyomozni kezd. S mint minden valóditól elzárt teoretikus, ő is Virgilt, a jól bejáratott bűnbakot veszi elő először. Mondhatjuk, a nyomozás sorsa abban a pillanatban dől el, amikor Tóbiás elbizonytalanodik a Virgil-teóriában: amikor a "nehezen megkerülhető homály, a zavar, a kézzel nem kitapintható, fojtogató sötétség, a leküzdhetetlen valami" mégsem tudja megtartani a maga formáját Améline másfajta őrületével szemben. A nyomozásra több szót alig érdemes vesztegetni - a lényeg a Tóbiási attitűd. "Ez a valóság, mondanák persze a hülyék... ez egyáltalában nem valóság, a legtávolabb áll... önmagából kitekert fantazma... rémületesen valótlan". Mindez: a teória. Tóbiás az egyik - mint látjuk később, csábító - végpont: a teoretikus, aki a gondolatok maga építette rendszerébe törné a világot. Ez az egyik pólus. 

A másik hatéves kori emlék is ijedelem. Ugyanakkor kíváncsiság is. "Ez az, amikor valaki valakire ránéz, és egyszerre mindent tud." Azt is, hogy a másiknak, akire ránéz, vér tapad a kezéhez. A gyerekek tényleg megérzik. Ezt a gátlástalanságot, a teljes teóriátlanságot. Patajt. Akiben nincs eldöntve semmi - talán csak az, hogy mindent gyönyörré változtatna, hogy meg tudja tenni. A nem jó állampolgár - hiszen a státusz követelné a teóriák egy része: társadalom, törvények, illem, s a többi tudomásul vételét; az állampolgár mindezt tiszteli. A teória (legalább) egy részét. Pataj nem; elveti az egészet. Azt mondja: eredetileg. Ösztönösen. Tedd. Ami. Jól. Esik. Ez a másik pólus.

A két szélsőség - később lesz még jelentősége az ifjú Bormester életében e kétféle útnak. Tóbiás - az elmélet, a felismerések, a koncepciók embere: a meztelen "értelem jegyében álló" ember. A gyakorlat nem érdekli. A nyomok nem érdeklik. A közösség minden tagján a maga "valószínűtlenségi mozzanata" segítségével megméri a gyanúját. A maga szisztematikus - életellenes - módján. Cselekvés, érdemi cselekvés nélkül. Önmagába töppedt dedukció. Pataj viszont a cselekvés értelmi korlátok nélkül. Félreértés ne essék: Pataj tudja ezeket a korlátokat. Csakhogy nincs rájuk szüksége. Csak a maga érzékenységéhez mér - tehát valójában gátlástalan. És "lyukas hajó, amiből mindig kipotyog valami" - a dolgok kényszeres lebontásában, a szarpékség-kerülésben a végtelenig, a maga bontásáig mélyülhet. Valójában mindkét pólus emésztő, magát űrrel hiába töltő üresség, saját szakadékom szélén való hiába-egyensúlyozás.

Az epizódban minden szereplőt e két pólus viszonyába rendez az alkotói akarat. Akár mondhatjuk úgy is: a panoptikum kis magánszínpadainak otthont adó teremben megtörténik a "mindenkire vonatkozó" esemény (mennyire jellemző: egy bűnügy) - a maszkviselők esetleges viszonyba kerülése helyére "rendező elv" kerül. Értsük meg: valójában nem a gyilkosság ez az esemény. Hanem a nyomozás. A kötelezvény ami csaknem közösséget teremt: a kényszer, hogy megvallja mindenki, hogyan viszonyul a teóriához. Az egymáshoz való szólás, a valódi beszéd számára alkalmat adó lehetőség - amit persze mindenki kivétel nélkül elszalaszt. Mindegy, hogy lubickolnak-e a teóriában, mint Ábel a bűn vallásával, avagy tudatosan játszanak vele, mint Howligree úr a népünnepéllyel; mindegy, hogy hányan mennek el vallomást tenni - Hoppytól Pergelinig - hányan jelentenek fel és kicsodát; hányan élnek vele: észrevéve a minden kockázatot nélkülöző játék lehetőségét, a színpad lehetőségét, ahol felpróbálhatják a gyilkos maszkját. Vallomások és vallomások... mucsai Bűn és bűnhődés - avagy a másik végletben: mucsai Sherlock (amely megállapítások persze a paródia szabályai szerint vissza hatnak az utalt művekre is - a tükör mind a két irányba görbe).

Pataj tragédiája, hogy az ő igazsága e tükörben szintén maszknak látszik. Raszkolnyikov ebben a mesében hiába adná fel magát. Pataj tragédiája: hogy valójában a szerelemben mégis a társadalom korlátai közé vonulna. Mert a "változtatni" jegyében áll. És nem lehet gyönyörré változtatni a gyönyört. Csak "társadalommá" lehet változtatni. Házassággá. A történet "sorsában" későbbi, lényeges terminológiával: egybekeléssé. Akkor már lehet hazudni róla. "Be lehet mocskolni, ki lehet zsákmányolni, már lehet róla énekelni" Súlyos szagú rózsalugasban... Pataj tragédiája, hogy voltaképpen csak dugni akar az arra alkalmas nővel, a hetérával, a Capellával (lássuk azt is, hogy távolít, tárgyiasít e megfogalmazásban a férfigyávaság...), s ehelyett  feleségül veszi. Gyilkosság, leányszöktetés és átok. Ez itt a klasszikus recept; "romantika" mondja Tóbiás - és voltaképp igaza van. A teória persze nem tudja, a mintázat arcaiból a romantikáé sokkal gyakoribb, mint hinnénk...

Mi van még? Nyugdíjösztön és exorcizálás, kondér és szellemi kocsma, visszatérés a természethez és kihűlő seggek. Pukkancsbokor és Pataj. És a harmadik - talán leginkább életformáló - gyermekkori emlék: az örvénybe nézésé. Abihail. Abihail csendje. Ó Abihail...



2012. november 18., vasárnap

242. - 248. oldal

E pár oldalas, bizalmaskodó "regény-ellenességről", az írói-szereplői-olvasói határkitoló játék szövegbeli legerősebb hordozójáról essék szó most külön - hisz lesz még ilyen; az agent spirituel és a mesélő Bormester Mihály sajátságos kettőse több alkalommal bomlasztja majd az addig lefektetett szövegi kereteket, magyarázza és magyarázza szándékosan félre az olvasottakat, legalább annyiszor növelve a homályt, mint ahány alkalommal oszlatva. A dőlt betűvel szedett függönybeszélgetések látszólag a legszemélyesebb hozzászólások, úgymond "az író a saját szavaival" álcajátékai. Valójában Hamvas alig is esik ki a szerepjátékból, a két beszélgető "szereplő", a mesélő és hallgatója (a mese lejegyzője) szerepéből - s ha mégis, annak funkciója van: a véletlenül kialakuló szabályszerűségek (az olvasó kapaszkodói) is ugyanúgy felszámolandók, mint a nyilvánvaló, felépített írói panelek és klisék. S e megközelítésben a szerzőiség, személyesség is csak egy (tetszetős, ámde) klisé. De erről essék szó a majd maga helyén.

Szóval a látszólag "ketté bontott szerzői", feltáró és intim, úgymond a függöny mögé, az alkotói folyamatba való bekukucskálás, ahogy Kotász úr fejtegette egy kommentben utóbb: a játék "az elbeszélői-írói-olvasói határokkal - messze előrébb nyargalva, mint ahova a magyar irodalomban bárki más kísérletezéssel légszomj nélkül eljutott - és az, hogy mi most ennek a játéknak az eredményét könyv formában kézben tartjuk, szemléljük, olvassuk, értelmezzük, mindez irreális, de mondhatnám azt is, hogy kukkolás" valójában tökéletesen illik az egész szöveg-sorshoz is, még a tényhez is, hogy könyv formájában itt tarthatom a kezemben ezt a "látszatra magánügyet" - amely még e gesztusával is megvezet és becsap. "Hogyan van megelégedve születésem történetével?" - Kérdezi Bormester Mihály; ez a megfogalmazás a "formált mesére" utal, a hatást leső, tehát hatást vadászó beszédmódra - hiszen a kérdés kettős értelmű, az "eseményen" túl a "tálalásra" is rákérdez.

Bormester emberszenvedélye, a "talán valami regényíró vagyok", de "semmi közöm hozzájuk és az én emberszenvedélyemre nem tudnak magyarázatot adni" - a "festői", (Velazquez világával rokon "patológ kíváncsiság" a tükör keresésének képében határolódik végképp el az irodalmi ábrázolás klasszikus értelemben vett egészétől. Ha jobban meggondoljuk: az író (jobbára) személyesít. Elsődleges célja (jobbára), hogy pusztán szavak használatával képiesítsen a számunkra egy hiteles, önmagában markánsan "különböző" személyt, jól vizualizálható megjelenésével, beszédmódjával, gondolkodásmódjával, de a defektusaival, rigolyáival, előítéleteivel is együtt - egy a fejünkben összerakódó látványt, amely a leginkább arra az élményre akar hasonlítani, amikor az életben szemben állunk  a tőlünk különböző "másik emberrel". A mesélő-alteregó ezzel szemben a saját emberszenvedélye magyarázatául a tükörcsinálás gesztusában, a "velem egyenlő, adekvát ember" keresésében teljesen kerek gondolatmenettel jut el odáig: önmagam "megtekintéséhez minden emberre szükségem van". A "megalomániás nárcisz" önmaga felismerésével a klasszikus regénybeszédmód kudarcát is konstatálja.

E gondolatmenet magva Nietzsche gondolatmenete a hatalom akarásáról - rossz gondolatmenet, mondja Bormester, de egyenlőre nincs jobb - Hamvas egyik gyönyörű ifjúkori dilemmája. Az egész Nietzsche-i gondolatmenetet megkukázza, mire nekifog a Karneválnak, alkalomadtán majd visszatérünk erre - most elég annyit tudni: távolító játék ez is, csalás és csapda - játék a szerző és "mesélője" gondolat-azonosításával, az elhatárolódással a megalkotott "szereplőtől". És felmérése annak, a gondolkodás története hogyan jut el a mai állapotokig: a mesélt korok reformáló gondolataival való szerzői játszadozás szintén hozzá tartozik a függönybeszélgetések alaphangulatához.

S utoljára: elénk rakódik, hogyan értelmezhető az "emberiség". Ha a saját személyemre való teljes "rálátáshoz" az egész emberiségre szükségem van, akkor tényleg kénytelen vagyok a magam egyszerű módján kategorizálni - kiválogatni és elnevezni a hasonlót, felismerni a jelenségek mögötti mozgatókat, a saját rezonanciámmal megmérni és felismerni a másikat, a másikban azt a szelet eltorzult önmagam. Akkor az, amit olvasok, valóban tulajdonság-katalógus. Történetbe csomagolva - mondanám, de ez sem mondható ezek után. Legfeljebb ez: a történetembe csomagolva.

2012. október 26., péntek

az "egyetemes" gerinc



Eljutottunk hát a „maszk” kifejezésig – és bár a szerző (mesélő, agent spirituel, nem ragozom) rövid ideig tart csak ki e terminológia mellett, érdemes összegezni, az eddigiek alapján mit is takar. A jelentősége mekkora, és milyen következményekkel terhes a jelenléte.

Toporján törzsorvos – elzüllés előtti – tanúsága szerint (amit Barnabás Maximus remekül tovább egészít) mindenkinek van. Mindenki hordozza magán a saját kozmáját, szabadon és sokféle variációban. S e kozmák mélyén mintegy létképző indokként ott lüktet, hogy mindenki kivétel nélkül kivételként tekint magára, akit a többi nem lát, nem értékel. Kettős csavar: nem láttok engem, olyannak, amilyen vagyok (amilyennek látom magam) – pontosan látunk, azt is, mivel takarnád el, hogy milyen vagy (szerintünk épp te nem vagy hajlandó látni minket!). Tehát maszk szinte annyi van, ahány ember – de az említett szaktekintélyek tanúsága szerint fel lehet fedezni benne mintát, a maszkok több szempont mentén csoportosíthatók.

Hogy pontosan hogyan alkotnak együttesen „társadalmi színpadot”, egymás viszonylatában hogy „töltik ki a helyet” a maszkviselők – azt ráérünk felmérni később, amikor színről színre távolodunk az élet-úton. Azt érdemes tisztázni viszont, hogy ez valóban egyfajta szereposztás a csoporton belül, az elejtett maszkokat azért kapkodják fel mások olyan szívesen – azért veszik át egymás álarcait. De ennél messzebbre tényleg nem érdemes még látni, hiszen nyitott e színpad: „új” maszkok viselői is érkeztek: Ábel és a többiek.

A csoportosítás kísérlete tehát korai, de jellegében elkülönülő csoportokat azért hozhatunk létre - például a maszkok levetése, felkapdosása közepette azokból, akik belefáradván egy szerepbe elejtik azt. Toporján züllése, Kankalin tűzijátéka, Kesző Benedek „beszáradása” valamilyen szintű kijózanodás látszatát hordozza, holott ugyanaz a maszkcsere csak, mint Laura babonába zuhanása például. Tehát vannak, akik a maszk diktálta illúzió-vágyak beteljesülésével „kényszerülnek” csereberélni – ironikus, de a legjobb pillanat a szerepcserére mintha az állapot volna, amikor megvalósul, amit akarok. A szabadságba persze beletartozik, hogy ez nem követelmény: Ágoston atya minden megvalósulás nélkül lett „egyszer csak” csapossá. Lehet játszani a csoportosítással – de amint látszik, még nem érdemes.

Fontosabb feltenni a kérdést: kinek van szüksége maszkra? Hát annak, aki játszik. Ez a társadalmi „színi létezés”, a történet tanúsága szerinti (s körülnézésünk által megerősített) játékban való egyetemes részvétel tovább kérdeztet. Kinek van szüksége elemien a játékra? Nos, szerintem leginkább annak, aki nincs a helyén. A szerepjáték maga, az egymás szerepeire való ácsingózás, a szerep elejtése, és másikba hullás tanúsítja: a szereposztással senki nem elégedett, s nemcsak azért, mert kivételes (színészi) képességeinknek valójában minden szerep kicsi. A szereplők úgy érzik, nincsenek a helyükön. S mintha a színpadon található díszletek sem a kívánatos „egyetemes előadás” rendezettségében cserélődnének. A körülöttes rajza is azt sugallja: a díszlet sincs a „helyén”.

Olykor határozottan úgy érzem, az egész mű gondolati gerince lehetne: a dolgokat (körülöttesünket, s magunkat is) végre tegyük a helyére. A feladat legelején tartunk, ha történik is kísérlet a rendrakásra – például Barnabás Maximusé – parodisztikus eredményre vezet. Ahhoz, hogy ne álljunk meg itt, ahogy a tudás embere (annak paródiája) megáll (úgymond a helykeresésnél), még elég pusztán tovább olvasni a könyvet. De azt hiszem, ha a mű nem is bír ilyesmivel (lesz még róla szó, gúny tárgyává lőn majd a történetszervező ezmegazok teljes spektruma) e bejegyzés-sorozat gerince lesz ez a mondat: a dolgokat kezeljük a helyükön.

2012. október 21., vasárnap

180. - 241. oldal



„Azt hiszem észrevette, szólt Bormester Mihály… hogy a vörös hajú segédfogalmazó, Bormester Virgil az én apám. …önkívületbe esett, és végre önmagát, mint Mihály arkangyalt megtalálta… Látom, hogy ön ezt viccnek tartja. Én nem… Honnan tudja ön, hogy Bormester Virgil nem volt Mihály arkangyal? Azt hiszi, mert a többi… mind bolond, ez elég ok arra, hogy Bormester Virgil is bolond legyen? …hátha ő az egyetlen kivétel!”

Nos, nem tisztem eldönteni, ki a bolond és ki nem, de az nagyjából hamar feltűnt, hogy mire is emlékeztet mesélői gesztusaival Bormester Mihály. A pácban mindenki benne van. A kivételség mérgének paródia-illusztrációja: „hátha ő az egyetlen kivétel!” kell emlékeztessen. Hogy én, az olvasó is pácban, „kompromittálva” vagyok: az értelmezésem experimentum, magánügy. S én egyszer s mindenkorra lemondva az egyszer-s-mindenkoriság abszolútum-narkotikumáról (ez is milyen…), tudomásul veszem, hogy én sem vagyok kivétel: az értelmezési kísérletem olyan mint a „tiéd”, kedves kompromittált olvasóm, testvérem a pácban, s lehet, hogy „te” vagy a kisebb bolond, hisz legalább nem írod le a magadét.

A függönybeszélgetések tisztázó-magyarázó – és éppen annyira tovább bomlasztó – szerepéről lesz még mód szót ejtenünk, ott és akkor, midőn a mesélő és az agent spirituel ezt maga is megteszi. Így e rövidke dőltbetűstől egy szolid idézettel búcsúzunk, hogy időben érhessünk a börtönkapuhoz, a szabaduló Virgilt üdvözölni:

„…Így, ahogy ezt most elmondtam, tekintse a valódi történetben való első tájékozódásnak. Miért keresztelték Bormester Mihályt pont Mihálynak, prolegomena a Mihály névnek Bormester Mihályra való alkalmazásához, az okok sokkal mélyebbek, semhogy itt csak jelezni is tudtam, maga a tárgy nagyobb elmélyedést követel, ez a felületesebb okok közé való legelső hevenyészett betekintés, amelynek csupán ideiglenes jellege van, számomra és részemre improvizált, ki nem elégítő, szóval és végül ilyen alakban csak a laikusoknak való…”


…rántott leves, kenyér, szalmazsák, amíg valamibe fog. Fog. Köd. Becsenget. Ezernyolcszáznyolcvanhét november huszonhét, ijesztő és következetes ez a kopogó, szinte Emile Zola legrémisztőbb realista pillanatait idéző stílus, a valamibe fogás kényszeredett rémülete. A szabadulásé. A mártírt, aki voltaképp bűnbak, valójában a bűnbak paródiája – aki a börtönben (Fog. Köd. Valamibe fog.) a „miért én” tépelődéseinél nem jutott tovább, tervekig nem jutott - a mártír-bűnbakparódiát megfosztják a sorsa kulisszáitól, és kilökik a „szabadságba”. Két dolgot érdemes felmérnünk, miközben hagyjuk szórakoztatni magunk az ügyvivő lejegyezte, mesélő mesélte (nem ragozom…) embermesén, a fanyar, angol temetői humorra emlékeztető, könnyen vizualizálható tébláboláson a ködben és a „valamibe fog”-ban: mi történt a (sors)katalógussal – és mi a levéltári segédfogalmazóval.

Először is: a katalógus „lapjait” valaki alaposan összekutyulta. A „kozmák” vándorolni kezdtek. Már nem a régi. Megváltozott, az egész város megváltozott – állítja Hoppy Lőrinc a prolegomena tán legszórakoztatóbb részletében, a kocsmai monológban. Mert Hoppy lesz megint Virgil „vergiliusa”, ő vezeti be a változás rejtelmeibe, ő, akiben „van még egy csepp a régiből”. E fél mondat önmagában jelzi : a változás a „kozmásodottak” világában megint nem megy lejjebb a „minek látszom”-nál. Ez a látszatok revelációja. És Hoppynál ezt jobban tényleg nem tudja senki. Mert igen, a „kozmák” gazdát cseréltek. Ágoston csapos lett, Toporján elzüllött, és a többi. Mindenki „megváltozott”. Hoppy is. Ahogy szerencsétlen Virgilünk fogalmaz: „már kezdtem belenyugodni, hogy az egész ilyen. Ők már az én megismerésem számára kezdtek bizonyos támpontot nyújtani… valami bizonyosság… De most aztán végképp nem ismerem ki magam… én itt magam a legnagyobb bizonytalanságban érzem… sőt, megtámadva érzem. Hovatovább oda fogok jutni, hogy én ezeknek az embereknek semmit nem fogok tudni elhinni.” Remek példája, hibás kiindulásból logikai hibákkal hogy juthatunk véletlenül helyes eredményre.

Másodszor: épp a postamester mutatja meg e változás gyomorforgató öntetszelgését (Mondom, hogy Marmeladov!), az önmagáról tudó bűnelkövetést: a vezeklés mászolygását. A báró hamis póza (a képzeletbeli póznán fél lábon – pénz állt a házhoz, hahó, és túl sok volt a Bella-tejszínhab - remek ríkató-szöveg a búcsúhoz ez a vezeklés-duma) Hoppy sokkal kifinomultabb mászolygásához szolgáltat alapot, a bűnébe csomagolt örökös vezeklő a „tudott csalás” (de talán annál rosszabb, mert kaján), vagy mondjuk a legnagyobb szerep (minimum Lear királyi) a Hoppy-színpadon. Csalok, tudom, hogy csalok, elmondom nektek, hogy csalok, megvetem magam, mert csalok, vessetek meg, hiszen csalok, vezeklő vagyok, amiért csalok – de legalábbis kaján: „Megváltoztam, anélkül, hogy megváltoztam volna, tudja.” Akad tehát, aki a maga kozmájában mélyül tovább. Sőt, akad, aki változatlanul ragaszkodik hozzá, Kesző Domonkos a zászlós temetéssel a régi marad – persze lehet, hogy ez a morbiditás nem mélyíthető, hogy valaki a temetésével (ahol elöl viszik a zászlót) ácsingózik a halhatatlanságra.

Harmadszor: néhány új „lapot” is a katalógusba soroltak. Megjelent Howligree úr, vállalkozó és a Csodák Barlangjának „építésze”, a rektor (keserű, mint az epe), Mirabel, Hoppy újdonsült neje, a déltengeri fűszerkalóz bagózó ex-özvegye inasával, a Struccal, akinek „mindent pontosan kell megmondani, mert különben vezekel”. Ábel, a vallásalapító, a bűn által való megtérés papja. Valójában nem lényeges (bár szórakoztató), hogy kik az érkezők, fontosabb, hogy mit jelentenek. A kozmásodott-katalógus, a „tulajdonságok e Noé-bárkája” ezek szerint lezáratlan; besorolhatatlan (a most először, frissen megjelenő szóhasználattal) hányféle maszk van. Tehát nem elég, hogy levehetők, csereberélhetők, élesebb vonásokkal rajzolhatók – a katalógus ebben a formában nem teljesíti célját: nem alkot „kategóriákat”: a maszk így tényleg nem „jellemez”. Azaz e pillanatban így tűnik.

S végül Virgilünk. A katalógus a levéltáros számára lényeges: a dolgok rendszerbe szedhetősége a világ megértésének kézenfekvő eszköze. Az „aktualitását vesztett katalógus” az antikvárius boltjában található: az antikvárium az eredeti kontextusából száműzött, eladott és új gazdára váró „jellemzők” esetleges, egymás mellé pottyantott tömege. Bormester Virgil a „miért velem” tépelődésébe beleragadt ember antikvárius lesz – gyönyörűen gonosz szimbolika. És persze csöbörből vödörbe sodródik (valamibe fog, na persze…), hiszen megnősül. Pontosabban: Amelie férjül veszi. Az ember, aki elvesztette az akaratot (avagy lemondott róla – az „arkangyalnak” nem kell akarat) olyasvalaki „rabja” (avagy szolgája) lesz, aki viszont nem birtokolja. Nem övé a mérleg – ő maga a mérleg. Jelzem: nőben gyakori. S hogy Virgil bűnbak marad-e? Egy biztos. Apa lesz.

A mítosz kiteljesedésének kapujában állunk. Amelie ugyanakkor szül, mint Lovag Herstal Raimund bombamerénylettől megriadt neje. Két csecsemő sorsa kerül Majoranna nővér gondatlan-gonosz kezébe.

2012. október 16., kedd

Emlékeztetőül - 180 oldal



  1. A mű a forma megcsúfolásával kezd. „de, amit most mindjárt az elején hangsúlyozni szeretnék”, hogy a „regény” kifejezés alkalmazása e műre elhamarkodott, óvatlan gesztus. 
  2. Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van. Ebből az következik, hogy kívülállás – azaz kivétel – nincs. A kívülről-nézet pozíciója - az olvasó „hatalom-gesztusa”, amivel az olvasmányhoz (az élete bármelyik „befogadásához”) közelít - nem létezik.
  3. A „mindenkin” belül viszont nincs differencia. Nem tudjuk ki beszél és kinek. Ki az ügyvivő? Kicsoda Bormester Mihály? Ezen a ponton feleslegesen feltett kérdés, ugyanúgy mit ez: ki az olvasó?
  4. Vajon tudja-e az ember, hogy kicsoda? Ha nem tudja, nem kötelessége-e megkeresnie önmagát?
  5. Ha megérkezik a dilemma – ha létem látványa szétcsúszván teret ad a kérdésnek: „kicsoda vagyok?” -, megérkezhet az angyal. Csak ekkor hallom, máskor eltakarja zakatoló „önmagam”: az automatizmusok és fantazmák „énnek” tekintett elegye.
  6. Aki elbizonytalanodik magában – akihez szólhat az angyal – az végre kifelé tekint. Feltárul előtte az emberi tulajdonságok Noé-bárkája, a tulajdonság- és sorskatalógus. Az olvasót tehát el kell bizonytalanítani.
  7. Mégpedig elrajzolt figurákkal, aki gúnyt űznek a társadalmi érintkezés szabályaiból. Minden figura merő kapcsolatéhség és zajos magány, szocio-skandallum. Egymást megszólítani képtelen „odakozmásodások”: illúziókban létező, egymást remekül, de önmagukat soha nem „látó” alakok fogadják az önmagát keresőt.
  8. Az vagyok, ahonnan jöttem? Honnan jöttem? Az „egyszer s mindenkorra tisztázott” származásból? (Van egy pozíció, ahonnan nézve mindannyian „kitett gyerekek” vagyunk. És mindannyian a saját legendánkból, a saját fantazmánkból akarunk jönni.)
  9. Lehet legendát hazudni – a művészet igazabb, mint a valóság? –, de úgyis rögeszme lesz belőle. Igazat viszont nem lehet „hazudni”. A „van” nem „található ki” – a művészet a valóság hű tükre? - mert mindannyiunk rögeszméiből alakul.
  10. A rögeszmékből alakuló „van” viszont sémákat követ. A történetek ismétlődnek, a típusok, az „odakozmásodások” reakciója idő-független. Az első elkülönülés a páclében a „kozmásoké” (szereplőktől a mesélőkön át az olvasóig, kritikusig, stb.): a „ki vagyok” és a „kinek képzelem magam”. (Persze mindez „valaki más” fantazmájában, amiről én – ki ez az „én”? – mesélek most nektek.)
  11. Kinek van szüksége fantazmákra? A rögeszme kivesz a valóságomból. Ezáltal kivételnek érzem magam. A „kozmások” közös gondolat-ismérve: a világ és én két külön dolog vagyunk. El nem ismert, keserű kivételességek (vagyunk).
  12. Ez szakrilégium! A cselekedet önmagában hordozza a büntetését: aki magára kivételként tekint (magát kivonja) az kivételes bánásmódban is részesül (ki is vonódik). Kivétel nincs! (a világ „külön kerül” mondja Pilinszky)
  13. A „Mélységes mélység”, az ítéleté, amikor a teremtő képzelet rögeszmét épít, és a rögeszme „megvalósul”. Amikor a hazugság zsákmánya lesz a lélek – mert tilos a hazugságból igazat csinálni.
  14. A hazugságból csinált „igazság” így hangzik: a többiek, a körülmények, a „mindenség” áldozata vagyok.
  15. Ha a „mindenség” áldozatának érzem magam, le szeretném tenni a mindenséget – ki akarom vonni magam belőle, a biztonságos rögeszmébe. Pedig a rögeszmét kell letenni: a „kozmát”, és magunkra venni a „világot”.
  16. Ami egyet jelent azzal: magunkra kell vennünk önmagunk. És nem mint rögeszmét, ahogy a nemhős hős teszi: azonosítva magát egy ideával az áldozatság által. Hiszen önmaga áldozata. Mint mindannyian.
  17. Az ügyvivő elmesélte történetben a mesélő „műveli a talajt”, amibe magát magnak vetheti. A legenda (a rögeszme) csaknem megalapozott.

Itt tartunk. Innen folytatom.

Ugyanis



Amolyan érdekességképpen. Leghűségesebb kommentelőnk balatoni vendéglátómmá lett, ahol egy olykor abbahagyott, de soha le nem zárt beszélgetést szőttünk tovább Hamvasról (is). Szóba került többek közt megint a kézirat kiadásának problémája, hogy mennyire sok-lehetőségű értelmezés-utak nyílhatnának a szerkesztés hiányából - de az például nem került szóba: hányféleképpen csoportosítható egy ekkora kézirattömeg; hogy szemléletmódok általi előzetes válogatással-szűréssel hányféle "koherens életmű" volna kialakítható. Beszéltünk a fiatal Hamvas kekec-alkatáról, az erős riposztkészségű vitázóról, hogy mennyire irritálhatta - főleg az "igaza" - például Kerényit.

De Kotász úr legerősebb felvetése az est folyamán az a három, az életrajzokban szolidan elhallgatott év volt, 1945-48, amikor Hamvas kokettált a kommunista gondolattal. Hogy mennyire látszik ebből a gondolkodó kvázi naivitása, amely a revelatív erejű felismerések - ha eltagadjuk, ha nem - alapvető szükséglete. Csak az illúziók és a meggyőződések embere tud akkorát józanodni, amekkorát Hamvas, amikor illúziót és meggyőződést egyszerre vesz el tőle a meztelen tapasztalat - az már emberi nagyság, hogy nem tagadja el ezt a józanodást.

Én máshonnan közelítettem, Szerintem pontosan látta azt a kudarcot - a Szilveszterben meg is fogalmazza a csimpalacsánok és mamraminniszek összevetésekor - amelyben itt és most éppen benne élünk, azt a fenntarthatatlan látszatokon nyugvó permanens válságot, amely minden alapvetően közgazdasági mozgatókkal, ideológiák hatalmi korlátai helyett plakátvékony tartalmakkal letakart mohóságok által vezérelt rendszer sajátja. Épp ezért alaposan meg akarta nézni magának a "másik oldalt". Szerintem puszta kíváncsiság vezette.

Beszélgettünk még Lukáccsal való kapcsolatáról. Hogy milyen érdekes: koncepciós perbe soha nem tervezték a személyét, talán látszott, mennyire kontrollálhatatlan. Nem járt börtönt, de tán a legaljasabb büntetést mégis ő szenvedte el, amiért nem lett csahos: az isten kegyelméből való filoszt minden eszközzel elzárták a könyvektől. Hogy mennyire ismerhette - meg avagy ki - Lukács Hamvas Bélát, amiért úgy ítélte meg: így tud rajta a legnagyobbat ütni...

Jó este volt. Szóba került még Szilágyi Prof. és az ő szemináriuma - de erről Kotász úr többet mesélhetne, én sajnos akkor épp elhelyezkedvén túl hamar lemorzsolódtam, csak két alkalommal voltam partizán-egyetemista...


kommentek:

  • 1.  Kállay Kotász Zoltán 
Nem elhárítva és nem feledve a felkérést a mesélésre - előbb a bloggazda bejegyzését kommentelném :)

Hamvas gondolkodói magatartása amolyan anti-elefántcsonttornyos volt, tehát azt mondta, hogy igenis részt kell venni a dolgokban nyakig, és ennek az alapállásnak a következetes alkalmazása vezetett a háború után valószínűleg a párttagkönyvig.

Hamvas az egzisztencia-féltést se tagadta volna le, mert minden félelmet és úgymond "kisszerű", hétköznapi mozgatórugót felvállalt (magára vett, magára próbált?), és valóban, naiv nem volt, ez nem jó meghatározás, hiszen sejtette, hogy mi lesz a végkimenetel (bár a Szilvesztert már 1957-ben írta, tehát nem sejtések, hanem tapasztalat alapján), de illúzióikat dédelgetett szerintem magában. Egészséges lelkülettel csak úgy lehet a földi létben üzemelni, ha illúziói vannak az embernek, bármi mélyre száműzve a lelkébe, és azt már habitusa válogatja, hogy ki hogyan éli át a durva szertefoszlást. Meggyőződésem, hogy Hamvas nagyon fájdalmasan élhette meg, és a fájdalom komoly motivációs tényező lehetett, hogy gigantikus szellemi alkotóerőt mozgósítva (a Karnevál esetében) "gyógyítsa" magát.

  • 2.  Kállay Kotász Zoltán 
Hamvas humorérzékére és "legyünk-benne-nyakig" hozzáállására jellemző, hogy - amint a kiadott levelezésében olvasható - 1954-ben Tiszapalkonyán néhány kollégájával (gondolom hasonszőrű B-listázottak) termelőszövetkezetet alapított Vörös Reménység TSZCS néven. Az irodaépület és a garázs közötti 350 öles földet művelték, illetve művelte Hamvas, mert a többiek kihúzták magukat a munka alól. "Persze, majd ha érik a paradicsom, mindnyájan itt lesznek!" - jegyzi meg Hamvas.

Nos, ez a szenvedélyes közösségépítés, amely még pokoljárás közben is, humorral telítve munkált benne, mutatja, hogy mennyire volt egyszerre józan és idealista, mennyire hitte (valószínűleg), hogy a közös élethelyzet egymás társává tehet embereket (ha másért nem, legalább a túlélésért), és milyen keserű tapsztalatokat kellett gyűjtenie, és ez mennyire marta és fájt neki (mert felsorolja a fenti levél végén név szerint a szövetkezet tagjait, akik nem vesznek részt a munkában).

  • 3.  Kállay Kotász Zoltán 
A '90-es évek első felében tapodtunk, amikor ismerősöm, aki Jurogyivijnek (azaz bolondnak, Krisztus szent eszelős igazmondójának) kezdte akkoriban nevezni és érezni magát, szólt nekem, hogy az ELTE filozófia tanszéken Hamvas-szeminárium fut, látogassunk el, hallgassunk bele.

Így tettünk. A Pesti Barnabás utcai épület egyik félhomályos folyosójának legvégén, aprócska szobában folytak az előadások, de már első alkalommal odafelé menet az épületben felfigyeltem rá, hogy a falakon a Hamvas Kör rendezvényeit beharangozó cédulák virítanak. Mint később kiderült, Szilágyi professzor, a szeminárium vezetője a Kör alapítója és motorja volt, ő tette lehetővé a hírverést. Szilágyi professzor szerelmes volt Hamvas Bélába. Szerelmen a legmagasabb hőfokú rajongást és idealizálást értem - önzetlen és jótékony formában, mert nem akarta kisajátítani magának Hamvast, hanem éppen ellenkezőleg, az volt a célja, hogy mások is szeressék, és... kövessék.

Az előadásokon - emlékeim szerint - épp ez a "követés" bukott felszínre állandó, megkerülhetetlen, bár többé-kevésbé kimondatlan és megoldhatatlan jelleggel. Hamvas szerint a gondolatokat realizálni kell, vagyis valóra váltani a megélt mindennapi életben. Realizálás, éberség, alapállás - ezen hamvasi kulcsfogalmak körül folyt a beszélgetés, és mi ott ültünk a kis szobában, néha hárman-négyen, néha nyolcan-tízen (érzésem szerint attól függően, hogy kinek sikerült aznap éppen a permanens depressziójából kiszakadva lábra vergődnie és eljutnia idáig), de nem voltak gondolataink, önálló gondolatok semmiképp se, nem volt mit realizálni, a hamvasi felszólítás ott lógott, lifegett kezelhetetlenül a levegőben, és mi jobb híján elemezgettünk, Hamvast.

Vagyis a többiek, mert az igazmondó szent eszelős hallgatott, és hallgattam én is. A bloggazda, aki egyszer-kétszer eljött, azért beleszólt, mert ő olyan fajta, hogy észrevételezzen.
Szilágyi prof, szegény, azt hitte, hogy hallgatásunk bölcsességet vagy felkészültséget takar, mert idővel élénken érdeklődni kezdett, mi lesz a dolgozatunk tárgya, címe. Dolgozat?
- Igen, a vizsgadolgozat - így a professzor.
- Én nem vagyok hallgató, csak úgy bejöttem az utcáról, mert érdekelt a téma - lepleztem le magam, szerényen mosolyogva (a mosolygás nálam kényszeres).
- Az nem probléma, vizsgázzon csak le. Válasszon témát!
Semmi kedvem nem volt Hamvasból vizsgázni, ezt azonban nem mertem kimondani, mert bár az volt az érzésem, hogy hamvasian (karneválian) abszurd cselekedettől tartóztatom meg magam, ennek kinyilvánítása adott helyzetben mégis kínos lett volna.
Nincs indexem, nem is készültem vizsgára - hivatkoztam tovább formalistán és makacsul.
- Az nem érdekes - győzködött a professzor hasonló makacssággal. - Én szépen felírom magamnak a jegyét, és ha majd lesz indexe, akkor utólag beírom.
- Utólag?
- Persze. Jelentkezik, gondolom, majd filozófiára, és ha felveszik, lesz indexe! A jegyét majd beírjuk, nem fogom elfelejteni!

Sorsom így elrendeződvén, többé nem is mertem Szilágyi elé kerülni, az előadásait, a Hamvas Kört, de még az épületet is óvatosan elkerültem. Sosemvolt és sosemlesz indexemet nem fenyegeti veszély, hogy régmúlt idők nem feledett érdemjegyei utólag belepottyanjanak.
Évtizedek teltek el lassan azóta, Szilágyi Imre professzor úr már elhunyt, és most, nemrég tudtam meg, hogy a rajongó, aki hasonszőrű hamvasista rajongókat "sorozott" volna minél többet az egyetemre - a filozófia tanszék docense volt.


Másodközlés



Egy dolgot átemelek ide a párommal közös blogunkról, hogy ne azt polemizáljuk szét Kállay-Kotász úrral. Nem mintha ott nem mutatna jól, de inkább ide illik. Akkor is, ha nem véletlenül ott jelentettük meg annak idején...

Hogyan olvassunk Hamvas Bélát

Kedves munkatársammal, Istvánnal ógtunk-mógtunk egy délután Hamvasról, több részletben. Ő alaposan megokolt fenntartásokkal kezeli, bizonyos tekintetben az itt nem látszó érveire válaszul morfondíroznék néhány dologról, mintegy a felvetései határai között; remélem így is élvezhető lesz.

Ha válogatás nélkül, a megírás sorrendjére fittyet hányva olvassuk az esszéit, meghökkenthet, Hamvas Béla mennyire ellentmondó állításokat sulykol szinte szuggeratív hittel, mondatról mondatra görgetve, a maga sajátosan erőszakos stílusában – szinte magamagát győzködve – belénk. Könnyen elfelejtődhet, hogy az „életmű”, egy sokat zaklatott élet műve valóban egy életen át készült, s a fiatalabb, pl. a Magyar Hüperión Hamvasa alapvetései szintjén különbözik a Scientia Sacra, vagy a Karnevál írójának gondolatiságától. A többek között  Kerényi Károlyhoz, a Sziget-körhöz köthető szemlélet képezi az alapját a fiatalabb-kori hamvasi világlátásnak. A kiforrott inkább keresztény-misztikus alapokra helyeződő, pl. Jakob Böhme hatását magán hordó világszemlélet, mégcsak szintézisnek sem tekinthető, annyira mást és máshogyan súlyoz. Szemlélődés helyett részvétel, ismétlődés helyett üdvtörténet, a megvetés közönye helyett részvétteli humor, hogy csak néhány különbséget említsek. Az egyébként tűrhetően alapos és végiggondolt életműsorozat egyik fő hibája szerintem, hogy ez a lényeges különbség nem jelent meg kötetek megjelenési sorrendjében például. Ezt akár magyarázhatnánk üzleti okokkal, de arra végképp nincs bocsánat, hogyan kerülhettek a két különböző alkotói valőr szülte rövidebb írások tematikai okokból többször is egyazon kötetbe.

Nem akarom a szerkesztőket bántani ezzel, hiszen alapvetően az író munkáját végezték – s legalább kellő alázattal. Hiszen a legfontosabb tudnivaló Hamvas Béla hagyatékáról: nem könyveket, hanem kéziratokat tartalmaz. Ez óriási, és igen lényeges különbség! A könyv születésének ugyan a legfontosabb, de csak egyik lépése a kézirat megszületése. Nincs olyan szerző, aki ne szerkesztene, alakítana, írna át a nyomdafesték árnyékában, a megjelenés, kvázi a véglegesülés rémétől hajtva – s nem véletlen, hogy a szerkesztés külön munka, olyan alapvető segítség, amelyet csak a legfanatikusabb szövegmánok utasítanak vissza – de csak azért, mert ilyenkor ők maguk végzik el ezt. Hamvas rengeteg kéziratát nem szerkesztette; miért is tette volna, nem volt reménye a megjelenésre.

Nem azt állítom, hogy ne formálta volna nagy műgonddal minden sorát, de nem ügyelt sem szerkezetre, sem hangsúlyokra, ritkán húzott ki vagy törölt, a publikált esszék kötetbe rendezett sorrendjét nem alkotta meg, nem válogatta őket kötetbe: a véglegesítés gesztusával nem emlékeztette magát a saját írói pária voltára. Tehát – a megjelenések: a Láthatatlan történet, vagy a Forradalom a művészetben, és jó pár esszé kivételével – az életmű hagyatékból előkerült kézirat, amit a szerkesztők munkája ellenére így kell kezelnie az olvasóknak is. Csaknem az egész életműre igaz hát, hogy kötet szintjén íróilag szerkesztetlen – a rövidebb írásokon ez kevésbé észrevehető, és van néhány szövege: A bor filozófiája, a Mágia szútra vagy pl. a Tabula Smaragdina, amelyek kvázi önmagukat szerkesztik kötetté – a borfajok, a tarot nagy arkánuma, vagy Hermész Triszmegisztosz töredéke által.

Nekem először a Scientia Sacra II. kötetének olvastakor tűnt fel, hogy oldalakon át ugyanazt az érvelést olvasom, mintegy hurokszerűen mindig visszatérve egy tézishez, apró módosulásokkal, de lényegi érvi különbségek nélkül. Tudom, hogy ez egyfelől sajátosan hamvasi jellegzetesség, adott esetben szándék (saját fogalmaival szólva) a „horizontális” és „vertikális” gondolkodás helyett egyfajta „tradicionális atmoszféra” megteremtésére, de gyanú kélt bennem, hogy az ismétlődő gondolati hurkok épp annyira szólnak a minél teljesebb megfogalmazás megtalálásának ismétlődő kísérleteiről. Amelyekből (ha ott van is) nem válogatódott ki a gyémántfényű, igazi, a pontosságával szíven ütő megfogalmazás. Ha az író (mint olvastam) valóban „saját meditációs objektumként” tekintett a műveire, miért is látta volna szükségét, hogy kiszűrje az „oda vezető utat” egy-egy teljesre finomított gondolatkörhöz – az a megjelent könyvet terheli csak, a meditációnak szerves része. Így, ilyen értelemben értem a szerkesztetlenséget.

Eddig tart az a pár gondolat, amit meg akartam osztani Istvánnal, meg azokkal, akiket érdekel.

s a kommentek:

  • 1.  Kotász Zoltán
Jó a meglátásod, miszerint sokszor szinte magamagát is győzködve sulykolja Hamvas az állításait, és hozzátenném, hogy amikor a Karneválban maszkokat, szerepeket és monomániákat leplez le, akkor önmaga maszkjait (is) tépkedi le, amelyeket például a hüperioni korszakában oly öntetszelegve viselt. A leleplezése, mivel önmagán is celebrálja, ettől olyan pontos és hiteles - és az indulat, ahogy a hüperioni korszakban megnyilatkozik, aztán ahogy az üdvtörténeti korszakban érvel és sulykol (és megint csak, végsősoron: megnyilatkozik), ettől oly zavarbaejtő... Mert hatalmas szemléletbeli változás és önátértékelési ív követhető nyomon lépésről lépésre az életműben (ha megfelelő sorrendben olvassa valaki Hamvast), ám ha az indulati-érzelmi hátteret, annak rögeszme-szagú mivoltát szeretném vizuálisan megjeleníteni, akkor bizony egy gyógyíthatatlan kéjencet látok, aki folyamatosan sebet vakargat magán.

  • 2.  Kotász Zoltán
Mégvalami, aztán eldugulok... Hamvas esszéit olvasva érzem és látom is a megformáltságot, az "esszézést", de a hangulat, a sodrás, a gondolati hurkok ritmusa és az ellentmondást nem tűrő konklúziók elcsattanása okán mégis olyan benyomásom támad, mintha ráolvasást olvasnék. Hamvas ráolvas a valóságra, és így elmélkedésnek álcázott mágiát űz, ettől olyan hátborzongató, és, szerintem, ettől olyan szerethető. Úgy ír le minden sort, mintha személyesen érdekelt lenne benne(ugye, a seb, amit vakarni kell...), benne lenne, de közben a gondolat hatalma által formálná, tisztítaná és véglegesítené is (üdvtörténeti vektorral, természetesen) az eddig káoszban leledző véres létet.

A megnyilatkozások mágikus ráolvasás-szerű hangja valóban változatlan marad, a szemléletváltozás a sajátságos világhoz állást alapjaiban nem érinti - mondhatnám úgy is, nem érinti a valóság-feltárás invencióját:) Hamvas le is írja a Karneválban (a kibeszélés-kényszer!) a saját lárva-mivolt azon rétegét, amelyet nem sikerült felszabadítania; úgy vélem, pontosan látta a saját rögeszméit, s félek, ez a legtöbb, amíg egy gondolatba szédült ember csak eljuthat.

  • 3.  Kállay Kotász Zoltán
Most olvastam a Krízis és Karnevál - Hamvas Béla emlékezete című könyvet, és erősen el kellett gondolkodnom rajta, hogy Hamvas személye, stílusa, életműve (mert ezek a szokottnál jobban egybeszervülnek nála) miért irritál oly sokakat.
És közbevetőleg, ez az irritáció, mondhatnám, "irritáció maximum", nem lehet, hogy tudatos törekvés volt Béluskánál? És a megirritált közeg, az Intellektuális Finnyák karzata szépen hagyta magát felültetni, avagy behúzni a zsákutcai csőbe?
Ezzel a gyors felütéssel részben terítve lapjaim leírnám másként is, nyomatékosítva is: egyfajta közeget irritál, meglátásom szerint, Hamvas, ami részben szakmai közeg, legalábbis az önmeghatározása alapján, ahogy szövegszakértői-elemzői beszédmódját alkalmazza - Hamvas valószínűleg jót röhögne ezen -, részben pedig korszellemtől fertőzött általános Finnya, az értékrendekből kizuhant, és ezért a hierarchiáktól irtózó (nem társadalmi, hanem gondolati és erkölcsi hierarchiáktól, sőt, metafizikai hierarchiáktól irtózó, már-már fizikailag émelygő), mondjuk ki egyenest, maga alá trottyantott, semmi-határozottat-inkább-ne-képviseljünk szellemiségtől átpurgált, és ezért lelkesültségre képtelen (ahogy Hamvas mondaná, mámorra képtelen) közeg az, amely irritálódott.
Tehát mámor. Hamvasból süt a mámor; az írás és gondolkodás mámora, a szellemi kincskeresés mámora, a befogadás és megértés és felismerés mámora - a hierarchia felismerének-felállításának mámora - és persze a korszerűtlenség mámora, a szembelovaglás, az én-vagyok-az-egyszemélyes-üdvhadsereg-ség mámora.
A mámor után az üdvkeresés a második kulcs - avagy küszöb. Mert ezen még könnyebb elbotlani. Az életet komolyan kéne venni? Na ezt már mégse... Tétre (tétre, helyre, befutóra) felkészületlenek vagyunk. Ha még a megszokott, hiteltelenedett személyek és intézmények és gondolatrendszerek figyelmeztetnek minket rá, napirendre térünk felette, no de egy prófétai hevületű író? Pontosabban: egy Ember?
És most jön a gubanc, ami részben igazolhatja és megelégedett hátradőlésre késztetheti a Finnyát: az íróság és a nevezetes névtelenség vágyának látványos ellentéte. Hamvas ezt képtelen volt feloldani: a prófétai hevület, az írásbeli prófétálás mámoros szélvihara és a visszahúzódás, ön-absztrahálás igénye, a szerénység csendje ott keveredik, zavarba ejtően, a keze nyomán. Álszentség árnyéka vetül - és a mentség csak az, hogy ezt is megírta. Az Apokalyptikus monológ erről szól, mellébeszélés nélkül.
Őszintének lenni - ez a legnehezebb. Nem pusztán szándék kérdése, látni is kell hozzá, mélyen belelátni a mélységekbe, önmagunkba. Hányan képesek rá?

  • 4.  Kállay Kotász Zoltán
Rokonunk botladozása a lakásunk előszobájában mindig jobban izgat bennünket, mint egy idegen nyomoréksága Tripoli repterének tranzitjában - ezt még hozzá kell ragasztanom a fenti fejtegetéshez az irritációról.
Hiszen egyfelől a megszólítottság érzése - "ez az ember hozzám beszél" - könnyen hatalmába keríthet valakit Hamvas olvasásakor, a filozofálás és a szinte életvezetési tanácsadásig nyújtózó praktikumok emelkedett és néha egyúttal bizalmaskodó tárgyalásának keveredésével, amit tetéz a vehemensen győzködő modor - ez diskurzust feltételezne -, mindezek hatására úgy érezhetjük, ott állunk valahol egy félhomályos bérlakás előszobájában, és Hamvas még háromszor elmondja nekünk egymás után ugyan azt, kicsit más szavakkal minden alkalommal, mert hátha a harmadik verzió lesz az igazi, a ránk szabott, amellyel felkattan nálunk a villany, és nem fogunk okítatlanul kilépni a kuckója ajtaján.
Diskurzus azonban nincs, csak monológ, az viszont kapitális műveltség-anyag görgetésével, és a hitetlen lélek, amely műveltségbe (az elme egyfajta túlfullasztásába) kapaszkodik, testvérét véli felfedezni Hamvasban - ám nyomorék, botladozó testvérét. Hívő Intellektust, Kijózanodott Menekülőt.
Ezért olyan irritatív talán Hamvas - mert azokat a problémákat feszegeti, és sokszor hasonló metódussal, amelyekkel a Finnya is szembesül és dolgozik az intellektuális gondolatkörei révén, de Hamvasnál más az alapállás, egész más a végkicsengés. Tévedés tehát a rokonság, no meg nézőpont kérdése a nyomorékság (mindig a másik nyomorék, hozzám képest; lásd Hamvas "odakozmáltság" szakkifejezését).

VAN diskurzus, épp ez a lényeg! A "neked beszélek" attitűdjében ül a szerző mindvégig. A monológ attitűdje a "pusztába kiáltok"... A Finnya - ahogy nevezed - jobbára szintén hordoz egy zavarba ejtő ellentmondást: folyvást úgy kéri számon a "másik" szavai mögött lakó, azokkal egybecsengő élet-hitelt, hogy önmagát e vizsgálat alól kivonja. 

s a folytatás:


  • 1.  Kállay Kotász Zoltán 
Jó helyre helyeztél át, ide, a Karnevál olvasói-napló blogjába, mert a Karnevál valóban diskurzus-kísérlet, épp annak a tradíciónak a felforgatása, hogy az író az aktív, közlő, az olvasó a passzív, befogadó; az író magáról ír, mesél, az olvasó pedig kívülálló, aki a tőle független történet megismerésében lubickol (lásd: Rozi a moziban).
Bizonyos értelemben persze mindig van diskurzus író és olvasó között, de azért én ragaszkodnék hozzá, hogy mai napig nagyon erős a közlő-befogadó leosztás (nem biztos, hogy jó szó a monológ, általában, az írói közlésre), és ha Hamvas esszéit nézzük, ott különösen erőteljes a közlés, és az esszék némelyike kapcsán már a monologizálást is pontosnak érzem, hiszen aki monologizál, gyakran önmagához (vagy a pusztába, ahogy mondtad) beszél - és megint itt tartunk Hamvas ön-győzködésénél.
A Karneválban ilyen szempontból valami minőségileg más történik, mint az esszékben (amelyek egyébként sokszor recenziónak vagy kritikának tűnnek, pedig nem azok, még akkor sem, ha esetleg az apropójuk valakinek valamely műve, vagy más, konkrét téma). Műfaji félreértések nehezítik a képet, de leginkább talán a humortalanság, amely meggátol mindenféle "önmagam-odasorolást", amikor kötényt vesz fel, és boncoláshoz lát.
A kérdést úgy görgetném tovább, hogy a humor, amennyiben valamely lazábban vagy szigorúbban vett vizsgálódás esetében színezi az írást (vagy diskurzust), tehát legyen szó akár tanulmányról vagy esszéről vagy regényről (vagy ilyen típusú hétköznapi beszélgetésről), vajon mennyiben kitérés (bújócska) a további vizsgálódás elől, vagy mennyiben megoldás (kitágítása a látómezőnek)? Önfelmentés, vagy a probléma "felmentése" az alól, hogy túlságosan magába záródjon, megsavanyodjon a tárgyalásakor?
Lehet, hogy végső soron a humorról is le kell(ene) mondani? Vagy akinek a lelkében a derű uralkodik, az alig-alig talál valamit humorosnak (ahogy valószínűleg drámainak is alig-alig)?
  • 2.  shizoo
    2012. 09. 07. 7:26
A megfogalmazás, hogy "humorisztika". Hamvasnál nem kitérés és nem bújócska - bár bemutatja azt is; Tóbiásban (aki elől mindenki kitér), Vatta úrban (aki mindenki elől kitér) és például később s kalandok folyamán a "kalandortársakban" (akik semmi elől ki nem térnek, de magukra semmit nem vesznek, s ezt oldják a humorban)Manouel barátig (aki mindent magára venne, de semmi nem "jön hozzá", s ezt kénytelen humorban oldani).
A már tárgyalt bevezető. A tény, hogy a könyv "de, amit most mindjárt az elején..." félmondatával kezdődik, aztán a többszörös érintettség tézisével folytatódik, a sokadik fokú bolonddal. A humor itt nem színez, hanem kiindulási alap, a látómező "felmutatásának" alapfeltétele.