Ez egy számomra rendkívül éles gondolatmenet, aminek az alapjait Babics Imrének köszönöm, s Hamvas Karneváljának egy lényeges dilemmájára fut ki - középen saját verset elemzek benne (tehát öngyilkos a hóhér...) Sasa Gyoker képeivel. A végére tényleg eljutunk odáig, hogy elengedhessem magamban Ugorluk és Ulexer, a Karnevál diabolikus ikreinek problémáját.
A panelok igazából a lelkek piramisai. Ez a felismerés a napokban nagyon sok ajándékhoz juttatott. Ezeket osztanám meg szép sorjában veletek
Himnusz az énekeshez
Aki, ami ezt szellemben megnyitotta, az Babics Imre és a Gnózis ajándéka. Ez a költő fiatalon, a bemutatkozása után eltűnt, esett ki az irodalom és a köz tudatából – mert egy tíz éves alkotói folyamatban kicsúszott belőle egy világlátomás. Ezt a maga részleteiben egy, a Napút folyóirat következő: novemberi számában megjelenő írásomban elemeztem – abban a terjedelemben számomra a legkevesebb szóval. Nem részletezném itt, tényleg nem tudom kevesebb szóval elmesélni.
De a látványáról mesélhetek. Ez egy testekből emelt piramis, aminek a csúcsán vörösen izzik az ember – és felgőzölög a felette elterülő végtelenbe. Ez a testek gyönyörű tüze: a szellem. Fel a füst jut – és fentről le: a látomás. Mert ez nem egy piramis, hanem egy homokóra a végtelenbe. Ahova az anyag kínos lassúsággal felpereg.
De nem csak pereghet. Mert mögötte ott a ma végletekig elhanyagolt, pillanatnyi érdekek által cincált táj: a mítoszé. Ott lüktet körülötte a Világfa aminek mi a gyökerét rágjuk, gyökértövén élősködünk. Míg szellemünk kapuja, a füst meg nem telepszik a Világfa Ágán… amíg le nem küldi nekünk a végtelent...
A folytatása:
Napút Online, 2018. 10.13.
