2019. október 23., szerda

Műhelynapló - 2019. augusztus




Az elolvasása pillanatától izgatott! Ami nem csoda - hiszen évek óta keresek egy követhető, konzervatív irodalmi hagyományt... T. S. Eliot a Négy kvartett évekig csiszolt teljességében négy, öt tételes verset komponált négy zenei hangra - ettől kvartett, a négy jól elkülöníthető attitűdtől, amire a kompozícióját alapozza. Takács Ferenc, aki a jegyzeteket összeállította Eliot verseinek és drámáinak 1986-os, az Európa kiadónál megjelent kötetbe, így fogalmaz:

A huszadik századi, sőt, talán az egész angol költészet legbonyolultabb, csupán hosszas fáradsággal és türelemmel megérthető versciklusa, Eliot érett költészetének nagy összegzése. Gazdag alluzivitás, az alkalmazott idézetek - amik itt egyre inkább visszhangok, tapintatos rezonanciák csupán -, a címben is jelzett zenei szerkezetmód, motívumok hangsorai, egymásra rímelő, egymást idéző tételek és tételrészletek - mindez a kommentátorok vadászterületévé teszi a verset... ...a téma egyszerre négy síkon, a jelentés négy különböző szintjén tárgya a költeménynek... ...az első jelentésszint személyes: Eliot saját idejéről, meghatározó élményeiről, szellemi fejlődésének fontos helyszíneiről és állomásairól szól. A második sík a történelmi: a költemény a legkülönfélébb visszhangokon és asszociációkon keresztül az angol történelem fontos korszakaira, személyiségeire, fordulataira utal. Ehhez a kettőhöz csatlakozik a harmadik, a gondolati-filozófiai szint, elsősorban az idő ciklikusságára vonatkozó költői gondolatokkal. Mindezt kiegészíti a negyedik értelem, a vallási-teológiai jelentés, a megváltatlan-értelmetlen időnek és a megváltott-értelmes örökkévalóságnak a kérdésköre.

Amikor ezt a költeményt olvastam, egyszerűen megéreztem ezt a négy hangszert - érteni csak most értem, utólag, a saját verseim megírása után. Megéreztem Eliot négy, egymásba fonódó hangját, ami által ez az elképesztően kifinomult, szavakból komponált jazz-kórusmű (vagy vonósnégyes?) keletkezik. Megéreztem, hogy ez így egy csodálatosan élesre foncsorozott tükör, ahol a költő elhelyezi és megtekinti magát a világában. Ugyanaz az "Ismerd meg önmagad" követelés, amit a korai görögség óta tekint valid, működő költészetnek a kultúránk - valami hihetetlen kifinomultsággal dalba téve. Ez a vállalás nem foglalkozik a dekonstrukcióval, sőt, valójában konstrukció a javából - de egy pillanatig nem izgatja a másik érvénye, azt is a kultúránk elvitathatatlan, kihagyhatatlan részének tekintve (a görögség korában a dekonstrukciót mítosznak hívták...); valójában annyira el van foglalva a saját látványával, hogy nem is lát mást. A zeneművi szerkezet okán a költészete valóban megajándékozza egy Tükör-látvánnyal, amibe az olvasója is belenézhet.

Miután megéreztem ezt a csodálatra méltón kifinomult kompozíciót, eldöntötték az első leírt sorok, hogy az Eliot által (avagy mondom inkább így: Vas István fordítása által) megérzett szerkezet hanghordozója inkább Hegyi Zoltán Népi Zenekara jellegű lesz, a megtartott és kifinomult Eliot-i költői arisztokratizmushoz képest plebejus. Ezt a földies megközelítést, hangterjedelmet hívták elő az élményeim. Hiszen szerettem volna ugyanazokat a hangszereket használni; a ritmusszekciót: dobot és bőgőt, a személyes és történelmi réteget; a szólóhangszereket: a hegedűt és (nálam zongora helyett) a cimbalmot, a gondolati és teológiai réteget. Amelyekhez rokon zenekari szerkezetben szólal meg Eliot műve is - csak sokkal urbánusabb (talán valójában inkább tényleg kamarazenekari) hangszereken. Szerettem volna én is tükröt állítani, versben, ahogy Eliot tette (ez a nyelv áll hozzám közelebb) - ugyanúgy, ahogy mesterem, Hamvas Béla állította fel sokkal élesebb, beteg tükrét a Karnevál terjedelmében.

Mikor mindez megtörtént velem - négy reggel a Négy kvartett -, épp egy kötet összeállításában bújócskáztam az egykori élményeimmel. Azt hiszem, épp ez a személyes versek után való turkálás a nap mint nap születő verskazalban nyithatta meg azt az érzékenységet, ami megértés nélkül dekódolta bennem Eliot négy részre bontott, húsz tételes zeneművét. Annyira, hogy megérezzem, meg kell valósítanom ezt a kifogástalan szerkezetet. A Mit is tanultam anyagába is nagyon sok, máig feldolgozatlan, gyermek- és fiatalkori élményem ilyen-olyan-amolyan lenyomata bekerült - de megéreztem, hogy ezekhez a sokáig görgetett kimondatlanságokhoz most kaptam meg a "hangszerkészletet", a tükörállítási módot, a rendezőelvet. És nem véletlen az sem, hogy ez így ötvenedik évemen túl ért - most tudtam csak élni ezekkel az eszközökkel. Nem vált tartóssá, az egyetlen hullámban rám törő verskifolyás taraján nem maradtam rajta - elejtett, letett, ahogy a szörföst a maga hulláma. Visszatértem hangban egy szegényebb önmagamhoz. Nem tehetek mást: várom a következő vihardagályt.

Viszont a megszületett kompozíció elhalványította az addig dédelgetett, kötetbe válogatott verseket. Kállay Kotász Zoltán barátom megköszönhetetlen segítségével meghagytuk belőlük azokat, amik valahol a magam Négy kvartettjének tartalmaira mutatnak, vagy valamilyen formában ezt a hullámtarajon szörfözést előlegezték. Így született, így jelent meg augusztusban egy kettős kötet: Mit is tanultam - Négy kvartett címmel. Tanulságos, hogy a Mit is tanultam anyagával kiegészítve sem közelítem meg Eliot gyönyörű gazdagságát, de nekem ennyi szó kellett a tükörállításhoz. Számomra ezt jelenti a hagyomány ápolása, hogy nem szégyellem a (bizonyos értelemben akár) szolgaian követett mintát; hiszen a jazz-zenész sem szégyelli a saját viszonyát a hangszeréhez, ismerve az azt használó elődöket. Végül (ennyi szó után), ízelítőül megmutatnám a Négy kvartett közül a harmadikat:



Margit híd, Margitsziget


                    I.

Istenekről nem sokat tudok, de azt hiszem, hogy a folyam
partján, itt áldozótüzek égtek. Sokáig egy berendezkedés
természetes határa volt, sokáig lehetett Isten és védmű -
nagyon későn láncolt rá hidat egy hazahozott, reformer gondolat és
egy hazahozott, istenébe lógó hajjal álmodó építőmester. 
Ez itt a második híd a sorban, a szigetcsúcsba markoló leágazással.
A legmélyebb hangú költőnk az avatását szellemekkel énekelte -
a szellem kőbe és acélba gyűrt, teremtett testét. Kőfalak közé
szorított, zabolázott, szolga víz alatta. Már nem is éhes.
Gátak közé csatornázott évente kétszer zúgolódó csobogás,
felette a Gólem egyik főütőere, amint dübörgő sejtek benzinbűz ömlését
tereli a látványos hegyívek, kanyarulatok és sziget kulisszává tett
fosztatásában. Ide a tenger annyira messze van, hogy nem szólít
falpartok közt magában mormogó, alsó kövén ücsörgő locsogást.
                    Néha tisztelik meg. De csak ahogy egy
jelenséget, ami makacsul nem múlik el.
Pedig behallatszik a budai éjbe,
a pestújhelyi platánok lélegzetébe,
Budaörs kivágott tőkéiről lop otthagyott szőlőszemet.
Az éjbe kúszva besurran egy koncertterembe,
asszonyság-múltját arcán viselő, 
öltözni-vetkezni egyre kelletlenebb dáma.

Ide a tenger hallhatatlan messze van. Mégis meghallottad
a szövőszéken surranó fonál hullámverést. Hogy Pénelopé
hazavár és összeszőné múltad és jövőd; s hogy mégse rajta múljon,
hajnalra lebontja. Hallottad a szőttes hullámverést egy folyamisten
kőbölcsőbe visszakényszerített, csecsemő gügyögésében.
A tenger a föld szegélye, és nem, te
mégsem jártál a partján soha.
Csak ahogy vittek magukkal a könyvek,
Tengeróceán partján hullámzó fogadóig,
a csendig, ami zaj.
                    A tenger ezernyelvű istenarcait
soha nem engedted a folyódhoz közel, pedig ez is belecsurran. 
                    Az összes, evezővel simogatott
hullám odáig ér. Talán ezért hallottad benne
a folyásiránnyal szemben, hegymenetben
kapaszkodó hívást. Hisz ezt tanultad! Tanultad volna
hogyan engedj a szirének, a najádok, a Tengeri Teknős
csábításának.
                     Itt, a hídláb felett, s a parton végig
megvénült pontonok során ábrándultál ki: a víz útja mára robot.
Motorzúgással elnyomott hangú bűz. Napi hatvan
kikötés. Turisták, értetlenség és céltalanság -
mert ezen az úton nem jutsz Ithakába. 
Ülsz néha a parton, meg a szigeten.
Hagyod, hogy patkány surranjon az alsó lépcső
kövén a lábadhoz közel. Ez a Kirké a mi rovásunkra
tetves. Határon jár most is - már csaknem halott.
Az időt kényszerű csobogása méri, talán ezért
hajlamosabbak fenn, a hidakon a gépben kúszó
sejtek (pont felette) a méltatlankodó fogcsikorgatásra.
Megláncolt folyó. Közönyét a tornyainkból
permetező harangszó 
sem oldja fel.





                    II.

Közömbös víztest alatt, ott lenn a roncs.
Közöny. Folyam-kilométereken át 
az áradása testeket sodor. Nincs a szabályozott
folyóban kegyelet. Hiszen nem ő a gyilkos. 
Az a hátán úszó szarcsimbók mohóság.
Imátlanul. Eltűnteket tüntetve. Nincs.

Ennek a folyamistennek nincs már itt felelőssége,
testében egy másik Úrnak áldozik,
aki itt ölné le puszta figyelmetlenségből
az aranyborjút. Nem képzelem.
Nem. Szólhatnék a víz vihar-cibált
zivataros közönyéről. Elnyelte őket.

Most szedték ki a híd korábbi testét -
azaz: nemrég. A víz alá robbantott roncsokat,
amikor megújult a szerkezet és egyszerűsödött;
de ez ilyen. Épp üres volt a meder és
talán éhes... De nem. Érzem a közönyét.
A hídon mécsesek égnek. Nem a vízen.

Szégyen van bennem. Amiért a folyó,
a Duna közönyébe bámulok. Amiért
ezt a közönyt veszem észre részvét idején.
De gyakorlatias határátlépő révén
látnom kell a valódi arcotok,
a határ túloldalán hogyan fogadtok.

Úgy gondolok rájuk, mint akik még
a zivataros, éjszakai fények gyönyörében
kattogtatják a mobiltelefont. A család,
nagyapa, apa, anya, gyerekek odatódulnak
a látvány korlátjához. És nincsenek határaik
a valódi gyönyörködésben. Nincsenek.

Közömbös víztest alatt. Ahogy a mentés
turkál most, hogy már nincs miért kutatni -
csak a testeket, mert az ő isteneiknek lényeges,
hogyan adják meg a módját, hogy kell a porhüvelytől elköszönni.
Látod, ezt az egy Boldog Híradást én nem kívánom
szertartásba fonni. Kaparjanak el. Tömegsír. Árokpart.
Csak hadd bomoljak. Oldódjon bele minden
zavartalanul végül a talajvizekbe. Vigyen a folyó. Ha már visszatartott
a magam gyávasága. Hogy én álljak a kormányállás 
legázolt vasai közé, immár végképp tehetetlen,
fejlődéseszmény és mohóság által eltaposva.
Nem fizetnek a zsebet tömő felelősök, itt nem fizetnek.
Majd elviszi a balhét valami balek.
Ez a közelmúlt is egy konstruált, valahová mutató,
valahova máshova nem mutató időjelző lesz,
egy óra, a folytonos állítgatásban. Egy táj,
hullafoltos ecsettel, óraállítás után.
Minden múltja konstrukció volt és konstrukció lesz,
hídról látható legszebb panoráma, 
várral és parlamenttel, a szellemi közép
hordólovas püspökről elnevezett hegyén
égnek feszelgő szabadság bronzillúziója alatt.
A panoráma lábánál a legújabb áldozatok -
csapjuk a többihez. Várostromok hullahada. Pestis.
A prosperálás szüneteiben kiömlő folyamisten elragadtatása.
Forradalmak és ágyúzás. Ágyúzás és forradalmak.
Aztán ostrom megint. A víz már csak víz. A folyó már csak folyó. 
Partra hajtott, menetből térdeplő, golyó ütötte csillagok.
A panoráma lábánál a legújabb áldozatok. Nem a víz éhes.
Nem azt reméltük, amit kellett volna és nem attól féltünk, amitől kellett volna.
Látod, én is csak a mások szenvedését képelem,
hullámokat ver a sodrással szembe-szél; ilyenkor legvadabb a Duna.
Nem tudnánk visszafolyni, mégis, folyása módját újrakonstruáljuk,
"Lehetett volna így is"-ből "így volt". "Nem úgy volt, hanem"-ből "mégis úgy".
Másként megúszó, félig kievett, patkányok rágta, tarkón lőtt dinnyehéj.
A saját múltunk a konstrukcióink képzelt, iszapos rétege alatt. 
Belebonyolódik a mesélő, aztán egy huszárvágással oldja a matrózcsomót.
Nem az idő rombol és őriz,
hanem az aktuális mítosz, amit belehalnál.
Az aktuális mese. Újság meséli,
portálok portáján vezető hír:
megérkezett a roncsok fölé a Clark Ádám,
kiemelik a
vízbe ölt Hableányt.




                    III.

Tűnődtem én a megyeri hadikikötőben,
a folyam: a semmi szélén felállított őrtoronyban
(tűnődhettem, ugyan ki a fasz lopna bármit
erről a roncstelepről - rajtunk, meg a tiszteken kívül...),
tűnődtem az annyiféleképpen kimondott szavakon.
Nem tűntek el. Ahogy az egyenruha se, a flottillás,
kék egyenruha, a barett, a géppisztoly, a harminc
betárazott kísértéssel, az értelmetlen ücsörgés
az amúgy full extrás, forgószékes, fegyvertartós,
reflektoros, csitti-fitti őrtoronyban. A toronyőr visszapillant.
Meg előre. Mert úton van, a közönyt sodró
folyam: a semmi szélén. Úgy érzi, utazik.
Ez az odaút amolyan visszaút, hiszen nagyapám,
hazatévelyegve frontokból, szökve és letagadva, amit
(amerikai foglyul ejtőket, teszem azt),
ide hívatott be a friss honvédségben, a folyamőrséghez -
az úszni se tudó parasztgyerek. Ez is olyan logikus
volt mint akkoriban minden, idő nem gyógyítja,
mert hol van már az a beteg... Pedig úgy gondolta,
vége a múltnak, kezdődik a jövő. A jövő Dunai
aknamentesítéssel kezdődött. Ázott az öregem a
vízibombák jegenye-magas vízoszlopának visszahulló permetében.
Nem gondolt ő szerintem semmire közben, ahogy én sem.
Csak utólag esett le, dinamitos halászat volt, amikor nagygyakorlaton
novemberben, a parton sátorozó dobkályha körül vacogó sereget
este a nap közben adagolt gyakorlat halhulláival etettük.
Halászlé gulyáságyúban a'la durrantott trotilos hordók. 
Dohogó motorcsónak fedélzetén,
a robbanás verte vízhab hogy elült,
táguló körökben jöttek
a folyamfelszínre döglött testeik.
Se múltjuk, se jövőjük immár.
A szemünkben vacsialapanyag,
a szemükben nem csillant, csak tükrözött.
Annyi volt - kiválogathattuk a
méretes és ép példányokat.
A többit elhintette magával a sodrás,
előre dögök! Víz felszínén utaztok,
sirálygyomorba, gólyák csőrébe,
és a rothadásba. Nem azok vagytok,
akik úsztak vakon, majd
akiknek testén tompítatlan lökéshullám formált,
Nem azok vagytok, akik gyomorba szállnak.
Itt, az innenső, meg a túlsó part között,
lehetségesben, örökké sodorva nem azok vagytok ti.
Csak a robbanás. A pillanatban eldőlt pillanat, mert
elég közel voltatok hozzá. A pillanat T-je. Annyi csak.
Mit szólsz, ehhez az értelmezéshez, Krisna, egykomám?
A hal a halál órájában úszik, s most 
egy pillanatban tényleg megérkezett,
előre.
          Ó, őrségek, ti mindent átható
hidegben és tűző forróságban átmerengett, felesleges percek!
Nem tudom. Én tényleg nem tudom 
az igazi célom. De minden meggyőződés nélkül
is a folyópartra fordítom, arra
gurulok olykor cangakeréken,
hogy abban a leszállító közegben
végre nyeregben érezzem magam -
            és semmi búcsú.
Csak előre, drótparipám.




                   IV.

Szabadság odadermesztett, brutális méretű kalászt
súlyemelő bronzszobra, nézz közömbösebben
erre a bizmut vízen magát sodrató népségre!
Ne legyen mindent szabad! Emelkedjen folyam halbűz
dögszaga a tájhajó frissen épített parancsnoki erkélyéig.

Mondj egy imát a hajléktalanok nevében,
akik immár megúszhatatlan vizeken járnak, ha nem otthon -
és a hajlékonyak nevében, akik a végén úgyis szintén törnek, mit a jég.
Te szülj nekem rendet. Bronz rend lesz, bronz rendjel, harmadik köztársaság. 
Te szülj nekem rendet, fenn tartó, fenntartható csajszi.

És könyörögj azokért, akik hajóval járnak,
a közöny választóvonalán a hidak alatt,
lassú menetben cipelve egy idő és
összes partok kritikán aluli szuszogását. Olcsó lény lévén mit tehetek mást -
kérlek, te olcsó ribanc: könyörülj.




                    V.

Érintkezni az alig ezer méterre lecsorgó sorssal.
Magam is elcsábultam: egy Dunára nem néző,
de halbűz-közeli szobakonyhában tapadt zsíros,
paraszti ujjaimhoz a Crowley Tarot.
Észrevenni a hurcoltat a kártyalapok egymásra eső
rakódásában - és látni a tendenciát, a lehetségest,
meg az esetlegest. Igen, hiszem, hogy tényleg látni
akkor is, ha önbeteljesítő jóslatot csak. Egyszer
brahiból popcornból összeszedett vicces nagy árkánum
huszonkét lapját vetettem részeg társaságnak,
amit mondott a kártya, adekvát volt, szómegállítóan, meglepően ült.
Elemeztük az anyaméhben születő rémületet,
meg az előléptetés esélyeit a munkahelyeden -
a szokásos gyávaságok kerestek volna a 
konfekció álmaiknak valóságos vállfát.
Szórakozásból, narkotikumból napirend lett,
a gyáva ember előre bambulása - mert úgyis úgy teszel
ahogyan a félelmed diktál. Jövőt keresne, 
ahol kevesebb a testekbe hasító explózió.
Ahol horgász, damillal, a folyó mellett; ahol
méltóságteljes rendben úsznak halak, hajók.
Ahol nem fogja ki időtlen és idő találkozását -
csak elfogódott csendben létezik, a rezdítő
kirobbanó mozdulatra várva, amikor kapás van.
Az a pillanat idő az időtlenben. Az a pillanat a találkozás
a szeretetben bujkáló halállal.
Megjósolhatatlan, előre láthatatlan, nem adnak
se kártya, se csillagok támpontot hozzá.
Tényleg, az önkívület rángó rohamát,
és addig a várakozást, mely elvész a napsugárban
Amikor a parti buliban nem táncolsz,
hanem a zenére te magad vagy a tánc -
és a lüktetését hazafelé gurulva
viszed magaddal virgonc kerekedben.
A célozhatatlan érdekel, amit a víz tud:
hogy kitölti helyét és a táj alatt, felett 
egyenletesen oszlik el. Ima, engedelmesség,
egymáson gördülő vízmolekulák közt a kötés,
fegyelem, gondolat és cselekvés.
                    Szeretnék járni rajta.
Itt a lét egy másik formája valósul.
itt a múlt, meg a jövő:
a csobbanó vízcsepp által
égnek vert vízcsepp.
A kétszeres múlás.
Előbb a tettben, aztán ahogy
megérted: a gondolatban.
A mederben minden rétege
mozgatódik, ez a lefolyás
csak a tengerben leli meg az 
egyensúlyát. A békét.
Csak azért nem tudtatok meggyőzni még,
mert nem láttam a tengert.
Ami bennem víz, az ott is
egyensúlyt keresne. Végleg.
Elpárologna. Elfoszlana a parton.
És visszahullna legfeljebb ide,

egy jövőidő valid zivatarából.

2019. október 15., kedd

Műhelynapló 2019 június-július


Úgy alakult, hogy abban a gyönyörű, lázas időszakban elfelejtettem megosztani ezt a bejegyzést saját felületen is - ahogyan szoktam. A (kettős) kötet augusztus 31. napján kijött, aztán a láz hűltével, mostanra állt össze a megjelenéshez egy könyvbemutató. Beharangoznám... így újra a figyelmetekbe ajánlom ezt a műhelynaplót. Jöjjön el, aki tud - sok bemutatóra most sem lehet számítani...
   


Június végén, július elején Kállay Kotász Zoli barátom hathatós segítségével összeállítottuk a második - ha ideszámítom a csak virtuálisan létező Teljesség-átiratokat, akkor a harmadik - kötetem anyagát, voltaképp meglepően gördülékenyen, az utóbbi év versterméséből. Sokkal tisztábban látom a saját nyelvem határait, hiszen beszélgettünk a versekről, számos esetben feltártam az asszociációk mögöttes rétegeit, s nemcsak azért, hogy megvédjem az általa megkérdőjelezett megoldásokat - olykor egyszerűen jól esett leásni az adott megragadások gyökeréig. Egy ilyen gondolati tárnabontást most közkincsé tennék.



A bűnevő

A kötet-íven végigvánszorgó, visszatérő elem a bűnevés. Ez egy igen sajátos középkori hagyomány, főleg angol nyelvterületen volt elterjedt. A hirtelen elhalálozott, gyónás-áldozás nélkül távozó hívőhöz hívtak bűnevőt, aki csekélyke pénzért, a halottra helyezett szelet kenyér elfogyasztásával magára vette annak meggyónatlan bűneit - ezzel biztosítva a távozó zavartalan mennybe jutását. Egy 1813-as dokumentum így ír róla: a bűnevő leült az ajtóval szemben, néhány fityinget helyeztek a zsebébe, valamint kenyérhéjat kapott, amit megevett, és egy korsó sört, amit megivott. Ezután felemelkedett székéről, és nyugodt kézmozdulatok kíséretében kijelentette: „a lélek nyugalommal telve távozott, amiért ő a saját lelkét adta zálogul”. Nem volt megbecsült munka, jóformán kizárólag olyan ütött sorsú emberek adták erre a fejüket, akik másképp nem is igen jutottak volna ennivalóhoz. Amikor nem volt szükség a szolgálataikra, mindenhonnan kinézték őket, de gondoljunk bele: egy babonával kevert hittel zaklatott környezetben ki ülne le egy olyan ember mellé, aki vállaltan-tudottan megbocsátás reménye nélkül való bűnöket hordoz?

A hagyomány még az ezerkilencszázas évek elején is élt bizonyos vidékeken. Az eredetéről több elmélet is van, akad, aki pogány maradványnak tartja, mások a középkor elején dívó, nagyurak temetése előtt megejtett imavásárló lakomák eltorzult örökösének tekintik. Mára gyakorlatilag kideríthetetlen, honnan származott ez a meglehetősen morbid szokás. Viszont eszembe jutott, amikor erről olvastam, hogy bizonyos élményeim sajátságosan odamérhetők ehhez a (valljuk be, igen beteg) attitűdhöz. Sőt, arra jutottam, valahol a versbe fogott aggodalom és fohász a többiekért, a versben magadra vett közösségi érzet mintázata nagyon sokat tartalmaz ebből a szemléletből, a köztetek megélt enyém a költészetünkben nem egyszer valójában egyfajta bűnevés. Igazából nincs ma divatja, írnám, a mai költészet alkotói jobbára magukban szorongnak, magukban sem férnek el, nemhogy magukra vegyenek még bárkitől bármit, írnám - de nem volna igazam. Ez az attitűd mélyen áthatja (oldalaktól és irányoktól függetlenül) az irodalmunkat, bár ritkán ér el olyan tiszta, megvilágosító szintekig, mint például ahova Benkő Ildikó eljutott a Báránytánc verseskötetében.




A bűn

A bűn kerete egy visszatérő álom, amit már megpróbáltam versbe markolni, nagyon sokfelől megtámogatva, mankókat dugva az összes varjúszárnyak árnyékolta hóna alá:





Fekete tollak
Bartis Attilának (pontosabban Johann Wolfgang Adler ezredesnek a Vége című regényből)

"Vállamon egy madár ül és rekedt
hangján azt ismétli: nem érdemes.
Azt mondja: nincs jövő. A helyzetek
nem változnak, csak a helyszínek és nevek.
A régi bajt tövestül tépheted,
csak jobb talajt kínálsz az új bajoknak.
A változás: hanyatlás, mondja. A füstbe ment
reménységnél csak a betelt remény a rosszabb…"
                                      (Rakovszky Zsuzsa: Öregkor. Részlet.)


Egy madár ül a vállamon,
Ki együtt született velem.
Már oly nagy, már olyan nehéz,
Hogy minden léptem gyötrelem.
Súly, súly, súly rajtam, bénaság,
Ellökném, rámakaszkodik,
Mint egy tölgyfa a gyökerét,
Vállamba vájja karmait.
Hallom, fülemnél ott dobog
irtózatos madár-szive.
Ha elröpülne egy napon,
Most már eldőlnék nélküle.
                                     (Nemes Nagy Ágnes: Madár)




Telihold, tízezerszeres nap és
úgy ér, mint egy csőrbökés.
Karomcsikordulás. Kifordult díszkövön.
a fényben élesebb, ha nincs öröm.
Tollak suhogó árnyéktere
gúnyt recseg. Repülj, gyere -
árnyékolnak a varjak, 
hogy ne akarjak.

Hogy mégse akarjak.

Vége van. Az estélynek, az ünnepélynek 
a díszfelvonulásnak, a május elsejének, 
lyukas zászlófeszítő lobogásnak -
ez a másnap.

Fejfájós. A lelkiismeret-furdalásban
keresi az igét. Az igát. Az önigazolást.
Mit és hova - de valamit elástam.
Csukott szemembe rejtettem. Ne lásd.
Egy madár ül a vállamon.
Vállamon ül tízezer éve.
Markol ha az izgalom
alól szöknék semmisülésbe.
Csak azt beszélném, csak a rügyet - a mást,
ami kilóg árnyéka alól még?
Igét. Igát. Önigazolást.
Lásd. Felrikolt, ha szólnék.

Vége van. Ugyanaz a facsart, lepedékes
önzés ismétlődik - csak ami esedékes.
Árnyékolnak a varjak,
hogy ne akarjak.

Kifordult a földből. Látod. Kinőtt,
amit valamikor elástam?
Fény pettyezi a fejünkre szórt időt
önkéntelen elragadtatásban -
tavasz jön. Kinő az elvetett.
A dögvirág. Emlékezik a vér.
Vállamon egy rekedt
madár ül - sűrű húsunktól kövér.

-----------------------------------------------------------------------------

Rosszul ébredtem. Egy álom zaklat. A vége.
Örömem, a könnyebbülésem
belegyűrtem a semmisítésbe?
Ahogy szemeteszsákba, úgy nőbe
tömött ágyékrobbantó gyávaság vagyok?
A szégyenérzettel együtt ástam el
önmagam is - azóta halott?

Elástam egy gyereklányt
s benne a magot?

Valóban hurcolok egy emléket, amit
nem ver ki a fejemből az ölelésed?
Minden neked adott önkéntelen gesztusom
ezért érzik kevésnek?
Ha látom a hírek, a könyvek, a vak kor
vibrálásában ha szétterül - ezért
sápaszt és hajt ugyanakkor
szégyenem testtájaiba vért?

Tényleg hordozom ezt a bocsáthatatlan vágyat?
Maga elől menekülő vadállat?

Tényleg hordozok egy megbocsáthatatlan
gyűlöletet, mit semmiféle katlan,
kitörés és fogság nem igazolhat -
tényleg hurcolom magamban a holtat?

----------------------------------------------------------------------------

Nézd. Biztonságos szürkeség ölel ma.
Varjútollak elhullási tilalma.
Ha volt is, most nem vet árnyékot, ami nincsen.
Most szürke minden.

Majd tényleg eljön, ami beköszönt
tegnap. Egyszer szétterül a csönd.
A rög alatt tollnak ha álma van -
omlik. Hangtalan.

Ahogy a szemedben az a
védtelen tekintet elvisel -
hogy elhiszel.

Bárkit hurcolok, csak te tudod
megbocsátani.
                       Nézd. Kicsit hideg van. És pára.
Az ember ebben a ködben
körvonalak nélkül ismer magára.
Kontúrtalan.

Az estélynek, az ünnepélynek, a díszfelvonulásnak,
lyukas zászlófeszítő lobogásnak
vége van.



Az ebben a (korántsem hibátlan, sokat zökkenő, nehézkes) versben megragadott álom vissza-visszatér. Háborús helyzet, részeg örömkeresés a felégetett cigánytáborban, elkapart magokkal. Bartis Attila regényében ez a helyzet klinikai pontosságú leírást kap, holott csak elmesélt mese továbbmesélése: Adler ezredes meséli az emberei tettét kiürült lélekkel a regényt narráló főhős anyjának, mielőtt (hiszen nem kap feloldozást) főbe lövi magát a mesélő anyjának szeme láttára - aki aztán ezt az egészet elmeséli a fiának. Ez a visszatérő álmom viszont egy idő óta idegenségeket hordoz - egy pontosan alig megragadható érzettel terhes: mintha nem volna a magamé, mintha én is egy szavak nélkül elmesélt mese tovább mesélője volnék, amikor ezt az élményt az öröm után elcsattanó lövésig, a mag elkaparásáig álmodom.

Viszont világosan emlékszem rá, mikor köszönt rám először ez az álom. Sokat betegeskedő kisgyerekként igazi mama kedvence gyermekkorom volt, óvtak, bugyoláltak a féltésükbe és aggodalmas szeretetükbe a felmenőim. Különösen anyám és apai nagyanyám; a visszavágott szárnyak által megengedett repülésre, a fantáziára kárhoztatva - az amúgy is túlérzékeny, ideges, félős, mindenre rezzenő gyereket. Többször szerettem volna szökni ebből a bugyoláló óvásból, mint ahányszor sikerült - és szinte az utóbbi évekig tartott, hogy felismerjem: ők általam ismerték meg ezt a szeretetnyelvet, jóformán nem volt más választásuk a korai évek rohamos haldoklásai után, mint ez az aggodalom. Látjátok: ezt is jó szívvel magamra veszem, ez a bűnevés attitűdje, amiről beszéltem.

A magam faragta nyársról való lepöndörödés aztán a középiskolai tanulmányokkal jött el. Kikönyörögtem magam az óvásból (életem első saját, és rossz - ámde nem haszontalan döntése), amikor a Hajózási Szakközépiskola tanulója lettem, s Budapesten lakhattam, a kollégiumban. Most nem térnék ki rá, mennyire képtelen (életképtelen) voltam - azért el lehet képzelni, hányszor döntött sorozatban rosszul a kamasz, aki helyett addig mindig mások döntöttek. Amiről eddig beszéltem, és amire most kitérnék, az adja a vers hátterét, ami a kötetbe is bekerül. Íme:





bűnevő a tömegszálláson
(1982-83. Vág utcai Kollégium)



egy éjjel ötször
ébredsz úgy mintha emlékeznél
bűnre bűnsegédletre
erőszakra családon kívül belül
a szobában nehezen alvók közül
kinek a bűneit majszolod
vajon kinek.

megint mindannyian túlettétek magatokat.

öt hurcolt rémálommal beljebb
az életek kútjából szivárgó
melyikőtök emlékezetében -
pedig ott se voltál
nem ott voltál nem akkor
nem úgy.



labdázik veled a nyitva hagyott
ajtókon át a másik árnyékszülött.
a labda hol ovális hol kerek és
ha kinevetitek egymás
ügyetlenségét a nem szokott alakkal
mintha a nevetés árnyékát hallanátok.
egy hang árnyékát amit
más kor dallama vet.

nyitva hagyott ajtókon át

besündörög a mézillat
a pillanat mézének illata amiben
ragadt a másik.
egymáshoz húzott idegenségben
ő vajon milyen kavicsokra vésett
emlékeidre csodálkozik?

úgy sejted: bűnevők vagytok

és ez a támasz nélkül hagyottak ajtaja
amin keresztül egymást érzitek.
nem ott voltál nem akkor nem úgy
mégis segítesz neki gödröt ásni
annak a megesett bűnnek
aki még mindig mintha élne

rög hull csodálkozó nyitott szemére.




egy éjjel ötször ébredsz úgy
mintha emlékeznél
kihűlt csillagok alatt esett
nyomtalanításra -
melyik helyett keresed meg
a valóságban a jeltelen sírokat
hol hagyod hogy
belemarjon a csalán
meztelen tenyeredbe -
hol szivárog beléd másik
elásott jövő -
ki vagy te hogy elveszed
a világ bűneit
nem irgalmaz nekünk -



egy éjjel ötször ébredsz arra:
öltetek.

hajnal van

nyitott szemmel fekszel
nem alszol vissza nem
nincs erőd egy újabb evéshez.




Mert a kollégium leginkább beszélhetetlen tapasztalata ez volt - ahogy a szokott, mesébe nem is kívánkozó álmaim helyére bekavarodott az annyi minden. Élményekkel nem indokolható sűrű álomesőben áztam a legelső időkben - emlékeim szerint hónapokig. Az örömgyilkos, magtemető álom is akkori, élesen és világosan emlékszem, milyen volt a felső ágyon, a többiek uniszónó szuszogásában ébredni belőle (nekünk nem jutott igazi horkoló-bajnok, mint a szomszéd szobának), a másik hét alvásában milyen volt az a rémült, verejtékes, visszaalvást nem kívánó felriadás. Ez az álom aztán velem maradt, jött albérletből albérletre, mindenféle idegen ágyakba velem, saját lakás galériájára hajnalban megríkatni - nem értettem, mi ez a makacs nem múlás. Mi ez a bűntudat. Hogy lehet... nem lehet bocsánatot kérni egy álom halottaitól.



A feloldozás

Aztán valami egészen furcsa módon megéreztem, szintúgy álomban, hogy ez valójában nem az enyém. Írnám, hogy mikor megkaptam a kívülről látás adományát. De így ez nem igaz. Az álom sose fogalmi - csak amikor felébredve megpróbálod lefordítani. Érzésekről beszélek. Amelyek így, sok év távlatában is élesen marnak belém - s amiből itt, a szemetek láttára irodalmat csináltam. Az irodalom összes, kikerekítő tünetével. Kideríthetetlen, mennyi ebből a magam önmentő hozzátétele, mennyi a történetmesélés kényszerében rárakódott kompozíció - azt remélem, a versben kevesebb, mint így kibontva. Valójában is egymás álmait álmodjuk, és mindig hozzárakunk és elveszünk belőle, amikor elmeséljük.

De talán az valóban élesebben látszik ennyi szó után, hogy mit értek bűnevés alatt. Egy olyan kultúra gyermeke vagyok, amelynek alapeszméjét tanítványok jegyezték tanúságtételbe - valakiről, aki magára vette a világ bűneit. Kicsiben mindannyian ezt csináljuk - vagy ettől fordulunk el a magunk megnyugtató, de hideg és társtalan magányába. Együtt vagyunk itt. Egymás lélegzetében. Lehetetlen követelés a mindenkinek a maga álmát. Egy ideje nem álmodom a csodálkozó, nyitott szemekre hulló rögökkel. Kísért helyette más. Aki egyszer hitet tett a bűnevés mellett, annak mindig jut a falatból.

2019. március 3., vasárnap

Hamvas Béla: Tabula smaragdina, Mágia szútra


Ezt a két könyvet kerülgettem a legtovább - talán mert valóban nézhető ezekből a teljes Hamvas-életmű, ahogy Nagyatádi Horváth Tamás teszi a Napút Hamvas-számában megjelent alapvető esszéjében. Ezt a két könyvet halogattam a leginkább; az összefoglalás kísérletétől is borsódzott a hátam, talán mert Hermész Triszmegisztosz tizenhárom mondatát nem tudtam tőle én sem azonnal a magam szája íze szerint ízlelni, meglátva benne (és alapjaiban másképp meglátva) a magam kötelező érvényű tapasztalatait. Talán mert a Mágia szútra kegyetlen szummája sokáig elriasztólag hatott - valójában én is nehezen viselem a kategorikus imperativuszt, nehezen tűröm, ha valaki így veszi el tőlem az egyetértés lehetőségét; ha valójában így és ennyire hiszi valaki előttem, hogy igaza van (hiszen ezért szútra...). Időbe telt, mire észrevettem benne az iróniát, ahogy Tamás fogalmazott egy beszélgetésben: a Hamvas által épp itt teljes szívvel diszkreditált "Hamvasizmust...". Sokáig tartott, mire észrevettem: ez a szútra csak a leírójára nézve kötelező erejű - csak azt szeretné megmutatni, hogyan építsem fel, hogyan ismerjem fel a magam kötelező érvényeit...

Tabula smaragdina

Ahogy Hamvas írja a címben: ez Hermész Triszmegisztosz tizenhárom mondatához megfogalmazott kommentár, amely egyben bevezetés az Alkímiába (a hermetikus gondolkodásba). Már a történelmi bevezetésben elhatárol: kijelentve, az egykori értelemben ebben a teljesen máshová hangolt korban ez a hermetikus szöveg értelmezhetetlen. Nincs mára korhű és hiteles magyarázata. Viszont teljességgel pontosan alkalmazható az egykori hagyomány szerkezetének átvilágítására, a különbségek felmérésére - s ez által a mai, meghaladásra mélyen érett szemléletek reformjára is. A tizenhárom mondat kommentárja feltárja a világképünk alapvető jellemzőit: a minőségtelen szám, a sokság, a végtelen modern fogalmát; igen tág, tovább gondolható érvelésével mindvégig a megőrzött hermetikus emlékbe kapaszkodva. Felméri, milyen alapállásról hova rugaszkodott az egykori ős rend embere; milyen alapállásból hogyan számolja fel mindezt a mai ember - s azt is, hova érkezhetne, levonva a konzekvenciáit a kultúránkba immár több mint kétezer éve ágyazódó tanúságtételeknek.

Ez a könyv és figyelmes olvasása értetheti meg, miért fordult Hamvas egy ponton az egykor oly hittel feltámasztani akart hermetizmusból Krisztushoz. Úgy, hogy felépíti nekünk ennek teljesen, mélyen átélt belső logikáját: Alkímiáját úgymond. Hiszen "aranyat" magadból kellene csinálj - az ötödik elemet a lényedben kell megleld; azaz leginkább látnod kell, a megváltás árnyékában ez már mennyire nem út, nem ösvény. Nincs visszatérés a Paradicsomba. A szám minőségét vissza kell adni, de az apokaliptikus minőségtelenség után immár az ítélet jegyében. Ez a gondolatmenet onnan válik valóban érdekessé, ha vele méred, mennyire erősen meghatároz bennünket ez a mély ragaszkodás azokhoz a hibás szemléletekhez, amik épp most mérgezik halálba az életterünk - s minden egyéb élet terét. S hogy mintegy mellesleg a maga sajátos gondolatmenetében a számomra legtágabban látó ember (aki sutba hajította a hiteink, a dilemmáink, a kedves vesszőparipáink - látva bennük a zsákutcát) hogyan építi fel azt az igen meggyőző érvelést, amely a hagyományok egy bizonyos kiválasztott aritmológiájában (ez esetben a Tarot számértelmezésében) mintegy tükrözi az addigi érveit.

S mégis kijelenti: ez nem tanítás. Nem iskola. Nem "ezt kell", hanem "így kell". Kijelenti: nincs olyan, hogy Alkímia, nagybetűkkel - amire iskolát lehetne alapozni, aminek módszertana van, leírható vegytana, dekára kimért receptjei. Csak a mély és személyes érintődésben érthető meg a múlt üzenete, a ma zsákutcája, s a még nyíló jövő. Aritmológia sok van, a lényeg: a számnak találj minőséget. Ennek segedelmével keress alapállást. Értsd meg, e kiindulásra neked hogyan rétegződnek az evangéliumok. Hogyan érti azt Jézus: Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem... S miért kormányozza mind zsákutcába magát, aki a szavairól nem vesz tudomást. Megértheted e könyvből: a hermetikus gondolat szerelmese hogyan és miért talált vissza a nagy traumák után a megvallásba.

Mágia szútra

Amit aztán ezer réteg iróniával szútrába foglal. A Mágia szútra valójában egy hitvallás. Az embernek nem környezete van, hanem világa. Élete, átélése, ami abba a sajátosan együtt álmodott delíriumba, amit közkeletűen nevezünk világnak, kivetül. Nem a világ káprázat, hanem az, ahogyan mi azt derengő állapotunkban (avidjá) látjuk. Azaz mindenki a maga derengését - s ez alól az éberség szükségletét felismerő derengést-látó, Hamvas Béla sem kivétel. Ezért nem lehet recept, amit leír - vitatnod kell, minden mondatához hozzáérezni a magad helyéről való látvány különbségeit. Szoktam azzal csúfolni, hogy a mesterem - mennyire igaza van Tamásnak, amikor egy magánbeszélgetésben így jellemezte: amikor az életet élem, nem nézem, vagy méricskélem, Hamvas idősebb barát, vagy játszótárs. Hiszen ez is szeretett volna lenni - aki nem a maga ösvényét erőltetné rád, csak szeretne rávenni: járd az ösvényt.

Az embernek... hatalma van arra, hogy az egész természetet megváltoztassa, de előbb önmagát kell megváltoztatnia. Hiszen a körülöttünk fonnyadozó világ tökéletesen tükrözi, kik is vagyunk valójában. Nem, vagy nem csak a szellem, a dal, a vers, a szolidaritás maradvány gesztusai - inkább az elhajított nejlonzacskók, pet-palackok és csikkek. A változás gyökerét Hamvas kezébe a háború tulajdon-fosztó műtétje adta - amikor mindenétől megfosztatott. Valójában mi magunk le kéne mondjunk mindezekről, önként és dalolva, amíg nem ér bennünket annál is nagyobb megfosztó trauma; hiszen látszik, azt valójában nemigen élnénk túl. A tárgyi gazdagságról kéne lemondani (amely többek közt lehetővé teszi, hogy ezeket a szavakat olvashatóvá tegyem a számotokra). Mert a mérték: kicsoda milyen hatalom szolgálatában áll. S míg a cselekedeteimben ájult fogyasztó vagyok, addig hiába fényesek a gondolataim. Az éberség paródiája maradok, líra helyett a megsemmisítő delírium maradok. Egykor Katona Tibi barátom felemelt mutatóujjal hirdette: minden a lélek. Hamvas magyarázta el nekem, hogy mennyire nem volt Tibinek igaza. Egy gondolatom sem ér semmit addig, amíg nem jut a testbe. Ezért nem ér semmit önmagában a dédelgetett Mű. Csak az számít, amit életbe, amit valódiba teszek...

Mindnyájan, amikor önmagunk felől oly kitűnő véleményt táplálunk, azt hisszük, hogy imaginációnk középpontját a kinyilatkoztatás szava foglalja el. Tévedés. Imaginációnk életteremtő hatalma homályos zűrzavar és ebből nem üdv realizálódik, hanem bűn, őrület és betegség. Azt tényleg neki köszönhetem, hogy kipurgálódott belőlem a maga-hitt, büszke hívő, a farizeus, a fanatikus. Hogy a látomásaim egy részét sikerült létre faragni - saját magamból. Mindazonáltal ennek az útnak a legelején járok, még mindig. A démonokat ki kell űzni - ki kellene; az éhségeket, a szenvedélyes ragaszkodásokat mindahhoz, amiről immár tudva tudom: ártok vele. A közös delírium, a közösen álmodott, a valóságunk mögötti valódinak, ami független a látásmódjainktól - de elsősorban saját magamnak ártok vele. Normálissá kell válni. S ahogy Tamás megjegyzi az esszéjében: a mai kizökkentségből elindulni a normalitás felé valóban mágia.

2019. január 16., szerda

Könyvek a könyvespolcról - Esszé Hamvas Béláról




Ezt az esszét a blog követői lényegében ismerni fogják, hiszen amikor ezt a tükröt a számomra legfontosabb hatásadónak létrehoztam, ennek a blognak az anyagából nyertem a húsát. Mindazonáltal az áttekintés, az együtt látás kényszerében tényleg nagyon sok momentuma másképp látszik, máshová kerülnek a hangsúlyok. Érdemes végiggondolni...


Most jött el az ideje. Hogy számot vessek a számomra messze legfontosabbal, a legfontosabb hatással, ami valaha olvasmányban ért, aki kibillentett és kiforgatott magamból, és mind a mai napig nem tudom úgymond a “helyére rakni”. Leginkább talán azért, mert engem kényszerítene az alapállásaimban helyváltoztatásra. Illene végre szépen sorra venni a könyveket, folytatni a saját dugába dőlt Karnevál-olvasónaplót, megfogalmazni a vád- és védőbeszédet a szavai mellett és ellen – leginkább a magam számára. Ha valaki hasznát látja, annak csak örülök. Nem érzem feladatomnak, hogy védjem (nem is szorul rá); még azt sem, hogy rámutassak az egyre méltatlanabb szövegkörnyezetekre, ahol rendre feltűnik a neve. Nem szükséges állást foglalnom egy vitában, ahol az egyik oldal rendre félreérteni akar – és nem látja, nem is akarja látni, csak a fiatal, daccal és iróniával teli „hagyományőrt”, a Magyar Hüperion és a Scientia Sacra első kötetének kissé pökhendi ítélkezőjét. Nem találok közös nyelvet azokkal, akik nem merik követni  a huszadik század talán legfényesebb koponyáját a megtöretésbe, a kiábrándulásba, a kijózanodásba: Patmosz „szigetére”, a Szarepta józan keserűségébe, a Karnevál valódi mélységeibe és következmény-világába. Nem tudok vitázni velük – nincs közös nyelvünk hozzá.
Most jött el az ideje. Mert nekem (úgy adódott) állandó kórházi olvasmányom Hamvas. Ezt nem tudom elmagyarázni, valahogy így hozta az élet, hogy minden hosszabb-rövidebb, jobbára baleset-következmény kórházban lakásom alkalmával az ő könyveit szerettem és szeretném. Talán mert az egyik arcukban valóban ráolvasások. Talán mert a másik arcukban józan és tiszta meglátások. Feszesre húzzák a figyelmem. Talán mert semmihez sem hasonlóan rántanak össze a helyzetben, amikor minden arra provokál: szóródjak szét. Szóródjak szét az ágyon, a vizsgálatok személytelen sodrában, szórjam el az „én”-t, a „kedves beteg”, a névtelen eset, perforált szerv, törött gerinc, elzáródott véna – szóródjak szét egy intézmény személytelen rendjében. Pontosan nem tudom, hogyan, de segítettek, segítenek. Mint ahogy a minap is – egy szerencsére kellően rövid kórtermi tartózkodás alkalmával, amikor a páromtól az egyik első dolog volt amit kértem: hozza be a Patmosz első kötetét.


a folytatása:

Napút Online, 2019. 01. 15.