2018. május 3., csütörtök

Hamvas Béla: Silentium, Titkos jegyzőkönyv, Unicornis

Amikor megszületett az életműsorozat, ez a három könyv szervülhetett a legkönnyebben egyetlen kötetté. Az írója e három csokorban veti le a legteljesebben a távolságtartást, amit a közvetítő közeg (ha akarod, ha nem) mindenképpen megteremt, s amivel olyan jóízűen gúnyolódnak (nevetett és a nevezetlen) hősei a Karnevál egyik függönybeszélgetésében. A vallomás-irodalom csipkelődő gúnnyal megrajzolt kritikájának (ezeknek a szövegeknek tanúsága szerint) a Silentium, a Titkos jegyzőkönyv és az Unicornis írója mindvégig a tudatában van - nem rejti véka alá kételyeit a vallomás (a tanátadás e módja) iránt. Ez a tanúságtétel a gesztust illetően is önkritikus.


Hamvas Béla amúgy minden szövegében benne rezonál, csak nagyon sokféle álcát terít az önfeltárásra. Sem pátoszra, sem mea culpára nem hajlandó sehol - ott sem, ahol a tévedéseiről mesél. S e három könyvecskében bizony beszél róluk - az egész életműben talán itt a legnyíltabban. Tévelygésekről, veszteségekről és tanulságokról, és anélkül, hogy kreációk bőrébe bújna: személyesen ő. Valahol túl a bejárt út megmutatásának tanulságain ezért is nagyon hálás vagyok, hogy a saját, sajátos beszédmódja is itt a legkendőzetlenebb. Egy esetleges Hamvas-szótár fogalmi alapja lehetne e gyűjtemény, ami segít értelmezni a többit. A többi könyvet, ahol mégiscsak jelen van (legtöbbször ki is figurázva) valamiféle attrakció. A Titkos történet egy életen belüli "inkarnációit" egyetlen jellemző szóval elnevező Hamvas Béláját hallgassuk: Ilyen kifejezéseket, mint megváltó, Keresztelő János, ágyrajáró, pogány üdvözülés, keleti halhatatlanság, egészen nyugodtan használhatok. Ezek a szavak, amelyek kizárják azokat, akiknek ebből megérteni bármit is tilos, és ezek azok a szavak, amelyek összekötnek azokkal, akiknek erre szükségük van. Erről mást és többet mondani fölösleges. Én azért hozzáteszem Karinthy egy gondolatát, amit a kedélyes német polgármester szájába ad, aki csak mosolyogja az irodalmat: Nézze, nekem mindig jól ment... Ez lényeges tudás, hogy Hamvas miféle kizárásról mesél, hogy kinek szól és nem szól: elsősorban azoknak beszél, aki kibillentek, akiknek a dolgok nem mennek (mindig) jól...


Silentium


...hiszen elsősorban nekik építi a megértést. A hallgatni (meghallani) tanító első esszégyűjteményben alapoz. A maga fogalomkészletét, a maga megközelítéseit vezeti be, miközben leszámol egy általa sokáig dédelgetett eszménnyel - nevezzük egyszerűen hagyománynak. Egyszerűen szólva (lásd mögé a magad nyelvén is): a vízözön utáni emberre a vízözön előtti törvények nem érvényesek. Akkor van szükség prófétára, közvetítőre ég s föld között, ha a létben megjelenik lehetőségként, kísértőként (mára egyre inkább uralkodóként) a Személytelen. Attól lehet személytelen, mert csend vesz körül bennünket. Mert az égnek szegezett kérdésre nem érkezik hasonló nyelven megfogalmazott válasz. Az Őskép megzavarodott és elhomályosodott írja, a lélek sötét éjszakáján csoda, ha valamilyen formában mégis megérzed a jelenlétet (azaz: csodálkozhatsz), a gyümölcs ízével elegyedve például. A jázmin, az olaj, a gyümölcs valóságos dolgok - amelyek valóságossá tesznek az öntudatlanságban is, ami a személytelen alapfeltétele (mégha a valódiságuk alapjában különböző körökhöz is köthető - még ha nem is ugyanazt az ingerelhetőt szólítják meg bennünk, az íz, vagy az illat...). Hamvasnak itt amúgy hallatlanul nehéz dolga van: meg kell mutatnia, milyen halott hagyományt gyászol. Egy korban, amely kétli, hogy ez a hagyomány egyáltalán létezett - amelyik elvan azzal a meglehetősen bárgyú (és alapjában tudománytalan) gondolatmenettel, hogy az emberiség mintegy 195 ezer éves léte alatt az utolsó néhány ezer évet leszámítva minden művészet és magasabb eszmény nélkül pusztán a túlélés szélén imbolyogva vegetált.


Titkos jegyzőkönyv


...nevet ki bennünket az író a címadással: amiről beszél, az nem titok. Elbeszéli a saját felszabadító műtétjét, asztrológiai analógiával - magát a műtétet és az asztrológiát is (vízözön előtti hagyomány) megmosolyogva. Beszél a saját stációiról, amit nem véletlenül inkább inkarnációknak nevez, az Apokaliptikus monológban. Van a világban ez a számos (egymást folyvást kizárni akaró) fogalomkészlet, amelyekben egy a közös: egyik sem az "angyalok nyelvén szól". Mindegyik ugyanazt markolászná - nagyjából ugyanúgy használhatatlanok s így használhatók: a haszontalanságban. Ahogy a bolond, az Arlequin használhatatlan a világ számára, mert nincs száma, mert folyvást kilóg a számolhatóból. Mert egyetlen fegyvere van és nem is vágyik többre: a humor; s mert kívül áll a becsvágyon: megtanulta hogy ezen a világon minden görbe, csak a gazság egyenes... Az öreg Lear tudja, hogy nincs nagyobb biztonság, mint olyan ember közelében lenni, aki nemcsak hogy nem akar trónusra ülni, hanem hahotázik azokon, akik a trónus felé rohannak. Bolondnak lenni a tiszta ész mámorának korában hallatlanul paradox helyzet - mert le kell mondjon minden kapaszkodóról és mert rengetegen kapaszkodnának belé. Ahogy a Tarot képén a kutyák - a fogaikkal. Derűjét a melankóliából nyeri - ettől csoda. A bohóc szomorúságánál a világban ma nemigen van nagyobb kincs...


Unicornis


...és valójában annyira ritka, mint az egyszarvú, mitikus állat. Hamvas eredetileg a mestere mellett tett tanúságtételnek a Hallgatás Őre címet akarta adni, ...de a könyv éppen a misztériumról szól, a meghatározhatatlanról, vagyis arról, ami az egyetlen valóság és az egyetlen tapasztalható. Magyarán nagyjából az egyetlen, amit el kellene mondani. Olyan keveset árul el (árulkodik) amennyit elkerülhetetlenül tár fel ez a közvetítő közeg: az írás. Olyasvalakiről, aki nem írt, aki a feltárt pillanatban kísérelte újra és újra az adott pillanat alapállását autoritás és rutinok nélkül. A pillanat. Ez a személyesség. Egy. Egyszer. Soha többé. Soha még egyszer. Aki ezt elérte, szabad... kockázatos így idézni az erővel vert szavakat, mentségemre szóljon: Hamvas Béla is csak idéz (megidéz) - annál több kárt nem okozhatok a gyarapodó egó gondolatában, mint amennyit ez a könyve alapjában hajlandó. A mester, aki rühellte ezt a titulust - és a tanítvány, aki emlékezik, megteremtve azt a nevezetes névtelent (a kutatások szerint Jakabfalvy Dénesnek hívták - de mondd, nem mindegy a név?), aki a válságain átsegítette és szokatlan, világosan elhatárolt nyitottságával az ifjú írónak irányt adott. Három jól elkülönített tételben: először a bevésődött beszélgetések, aztán a megidézett gondolatok (óvatosan feltárt) következményeikkel, s végül az Epilegomena - a viszony mélységes tükörkép-jellegének feltárása.


Ez a három könyv nem akármekkora térképészeti teljesítmény - de nem több. Nem recept. Nem életvezetési tanácsadó. Arra provokál(na) hogy ezt az egész munkát te is végezd el magaddal magadban, kedves olvasó (és én is végezzem el, mielőbb, az összegzés helyett, amely semmit nem pótol az elvégzendőből). Pont azért, hogy hozzánk férhessen a másik, hogy odaférhessünk a másikhoz, a sebeink folyamatos felvakarása és a rémületek cincálta világszaglászás helyett - hogy azok lehessünk a tudatunkban, akik valójában vagyunk. Az, aki. Amennyi, annyi. Hogy ne változzon magunknak magunkra igazított maszkká az arcunk, amikor meglátjuk a tükörben.

2018. március 16., péntek

Hamvas Béla: Karnevál I-III.


Soha olyat nem írtam le, ami előzőleg ne lett volna bennem készen – jelenti ki Hamvas Béla egy helyen, és én elhiszem neki. Nemcsak a tanítványok és az özvegy visszarévedései, a fenn maradt kéziratok is erről tanúskodnak. Tiszta tükrű, alig javított oldalak sorakoznak a kéziratos füzetekben. Csak így képzelhető el, hogy a könyvet (számomra a könyvek könyvét) ekkora terjedelemben, ilyen rövid idő alatt rögzítse. Kemény Katalin visszaemlékezése szerint negyven éves korában jelentette ki: ötvenedik évemben fogom megírni nagy regényemet, a Karnevált. Így is lett, holott Hamvas ötvenedik éve: 1948 nem adott ideális keretet a megírásához. 1945-ben Hamvas lakása, minden kézirata, könyve, jegyzete megsemmisült a bombázások alatt, 1948-ban lehetetlenült el egzisztenciálisan, akkor rúgták ki a könyvtárból, jelentették ki (a Lukács György által vezényelt össztűz): a létezése az új világ értékrendjére káros. Akkor váltott ki földműves-igazolványt, hogy a sógora szentendrei kertjét művelhesse. Az ezután következő négy év talán a legtermékenyebb időszaka. Soha olyat nem írtam le, ami előzőleg ne lett volna bennem készen – jelenti ki Hamvas Kemény Katalin tanúsága szerint; a magam szempontjából ez hallatlanul vicces, mert bennem semmi sem áll készen, amikor írni telepszem, én magam szeretnék annyira készenlétben állni, hogy keresztülfolyhasson rajtam mindaz, ami szólni szeretne…

Valahogy így próbálok most is a dologhoz állni, amikor végre megpróbálom csökkenteni ezt az adósságot, és egyfajta kedvcsinálót kísérlek írni a számomra legfontosabb olvasmányélményről. Miközben évek óta haladok csigalassan egy újraolvasással, dokumentálom ezen a blogon – van abban valami szentségtörés, ahogy pár bekezdésben próbálom összeszedni e könyvről, hogy számomra mit jelent. Többek közt ezért: Tudja, ez az egész história, később majd ön is meg fogja ítélni, a többi között nagyobb szabású sorskatalógus is, egyike, nézetem szerint a világ egyik leginkább kimerítő sorskatalógusának, az emberi tulajdonságoknak ez a Noé bárkája, minden özönvízen átmentett leltár, szóval képeskönyv, karakterológia, végeredményben szótár és invertár, de én magamat ebből a vásárból nem veszem ki, én vagyok a bárka, amelyben az egész állatkert a vizek tetején úszik… mondja Bormester Mihály az ügyvivőnek, akit a könyv nem nevez néven. Szentségtörés ez, hogy ekkora terjedelemben egyáltalán akarok írni róla: nem véletlen, hogy sorvezetőket használok ehhez a bitang kísérlethez, Danyi Zoltán tanulmányát, és Oravecz Barna Rejtett struktúrák Hamvas Béla Karnevál című regényében című esszéjét – ennek később különös jelentősége lesz…

Van abban valami betegen vicces, ahogy a kezembe került ez a regény, és ahogy aztán példányt veszítve, eladva, kölcsönadva és vissza nem kapva, kölcsönkérve és vissza nem adva, elvesztve és újra meglelve jött velem az évek folyamán. A legfontosabb kórházi olvasmányom – az 1996-os gerinctörés fél éves fekvésének állandóan felüthető, forgatható, provokáló, többször egymás után végigolvasható stimulusa (más kérdés: egyéb körülmények között nem biztos, hogy ennyire belém rághatta volna magát…). Elsőnek talán Kállay Kotász Zoli adta a kezembe; neki is teljes értékű, befejezhetetlen tanítványi viszonya van Hamvassal, akárcsak nekem (befejezhetetlen, hiszen hogyan teszel fel a halott mesternek egy kérdést?). Érdekes, hogy valójában nagy mélységekig mégsem beszélünk egymás közt róla – minek tennénk fel egymásnak a kérdéseket, amit valójában neki szeretnénk? (S amire a válasz nagy valószínűséggel ott figyel az életműben, és ráadásul nem biztos, hogy mind a kettőnknek ugyanaz az adekvát válasz…)

Szóval ezt a könyvet Bormester Mihály meséli egy ügyvivőnek, akinek az lesz a dolga, hogy mindezt lejegyezze – azaz Hamvas így bizonytalanít el azonnal minden illeszkedést bármilyen irodalmi fiókhoz, ahova a regény sorolható volna, hiszen a dialógus két pólusa, a nevezett és a nevezetlen később szép rendszeresen visszatér úgymond a függönybeszélgetésekben, és kitárgyalják a „regényt”. Kiteregetik a szennyest, hátteret, okot, motivációt lepleznek le és el, további homályt kavarnak – mikor mit. A történetben, ami Mihály apjának, Bormester Virgilnek sajátos kisiklásával kezdődik (mikor is elbizonytalanodik, ki is ő), és szép kényelmes gonoszsággal, rengeteg iróniával csordogál Mihály megszületéséig, felnövekedéséig, pokoljárásokkal tarkított életkiképzéseiig a borzalmas huszadik század első éveiben, egészen a főhős az ostrom alatt bekövetkező haláláig. Hogy aztán jöhessen Vidal könyvtáros és az ő maszkot letépő makacssága – hiszen az életünk jelentése úgyis csak a teljességben látszik, Bormester Mihály életének teljessége is (Isten nyugosztalja…). Közben több mint ezer szereplő, mellékalak, maszk, lárva kering (látszatra több ezer, valójában jóval kevesebb) túlvilágokon innen és túl hősünk és hagyománya körül. Holott ez mind csak azért van, hogy egyetlen ember: Bormester Mihály megérthesse önmagát, ez az ő sorskatalógusa ebben a diabolikus Karneválban, ahonnan ő sem vonhatja ki magát (meg te sem, olvasó. Meg én sem…). Ez egy csodálatos tükör. Nem a magad arcát látod benne (nem is feltétlenül Hamvas Béláét), de azt megmutatja, hogyan, mennyi munkával kell olyan tükröt foncsorozni, amiben majd te látszol. Az egyik kedvenc mondatom idézem ide erről tőle a Kierkegaard Szicíliában című esszéből: …a féreg nem igaz: ez a hős másik oldala. A hős sem igaz: ez a féreg másik oldala. Összetartoznak. Nincs Én; ez a világ másik oldala…

Oravecz Barna egyik legfontosabb (nem teljesen új, mégis eredeti) felismerése, hogy Hamvas Béla sorvezetőket használ e hatalmas munka kiteljesítéséhez. Amit szoktak mondani róla: hogy úgymond beavató regény, alkímia, abban az eredeti értelemben, ahol az alkimista a maga lényéből égetné ki az örök érvény aranyát. Így a kötet szerkezete, a Gong ütéseivel elválasztott tagolás a hét beavató lépcső rendjének feleltethető meg. De egy másik rendben (így Oravecz) teljesen jól illeszkedik minderre Schumann Karneváljának húsz elkülöníthető tétele. Tény, az ifjú Hamvas jól zongorázott, maga is komponált (amíg el nem égtek a kották is a bomba tüzében), tény, a korai verzió, az Ördöngösök kéziratán kiradírozva, de jól kivehetően ott sorakoznak a Schumann által adott tételnevek. Nekem ez különösen tetszik, mert a saját irományaimban imádom az efféle sorvezetést. Vegyél egyszerűen valamit, amit érvényesnek érzel, pontosan kifejtett érvek helyett az egészét érvényesnek, és fűzd fel az érvényére a felismeréseid. Hiszen így tanulunk, nyelvet, kifejezést, mindent! A saját készenlétemhez sokszor támasztok ilyen létrákat (támaszkodnak bennem ilyen létraként – hogy az egyik sorvezetőm: Weöres A teljesség feléjét is ideidézzem) Ráadásul mi mást tehetne az, akinek az addig felépített teljes munkája elégett – egyszerre elvéve a kiérlelt hátteret és megadva a formáláshoz szükséges alkotói szabadságot; egyszerre megfosztva a valamilyen formában való végiggondoltság papírtömegétől és megnyitva az utat az asszociációnak a zenemű felé, ami nem pusztult el, és érvényét sem vesztette? Oravecz feltételez egyébként ugyanilyen kapcsolatot a Tarot Nagy Arkánumának húsz lapja felé is (Bolond és Világ nélkül, felmérve a Tabula smaragdina idevágó passzusait); izgalmas feltételezés, ezt még végig kell gondolnom… Nincs Én, és nincs Világ…

Tetszene. Ha a két attitűd valójában ugyanazon érme két oldala volna: a soha olyat nem írtam le, ami előzőleg ne lett volna bennem készen illetve a készen állok, hogy megszólaljon általam, amit láttam és tapasztaltam. A Karnevált én a múlt évszázad legfontosabb irományának tartom, a könyvnek, aminek a levetett maszkjai alatt nem a nagy semmi: stílus, elégtételek, puszta szórakoztatás van, hanem a valami. Amivel kezdeni kell valamit. Hogy mit, azt majd eldöntöm később (vagy nem…). Ha megérem.

2017. december 24., vasárnap

Egy beszélgetés ürügyén

Egy spiritualitást firtató zárt csoportban, a közösségi oldalon tette fel ezt a kérdést egy kellően kíváncsi ember, csak a kérdést és csak a válaszom mentem ide - mert alapjában Hamvastól tanultak mentén rendezett saját tapasztalatok határozták meg, s úgy érzem, itt a helye - illetve mindezek után megidézem a mesterem ide vágó szavait.


Ti a "spirituális életet" hogy tudjátok összeegyeztetni a dohányzással? Mi a véleményetek az alkoholról? Kenderről? Húsevésről? Mértékről? Van-e szerepe és szentsége az alkoholnak vagy csak a legszélesebb körben használt tudatszűkítő és semmilyen magasabb rezgéssel nem lehet kapcsolatba hozni?


Nincs külön szent és profán - minden momentumomban spirituális lény vagyok (kellene legyek). Ez súlyos kötelezvény - azt jelenti, hogy pl. a hús evésekor az állat lényével kell(ene) beszélgetnem, engesztelnem. Apró népi rítusok maradványai egyébként a konyhakultúránkban utalnak még erre - de valójában tarthatatlan ez a követelés, a pillanattól, hogy nem én, az elfogyasztó veszem el az állat életét, hogy közénk ékelődik egy egész ipar, hogy terméket fogyasztó (egyébre rá se gondoló) droid módjára eszem a húst, a gabonát, a bármit (a gyümölcs - az adomány - kivételével minden elvett életet át kéne érezni az elfogyasztásakor). Ez a legsúlyosabb vétkeim egyike - amivel kivonom magam a világomból.

Az alkohol kicsit más kérdés, mint általában a mámor könnyebb útjai. Lazító, nyitó - adott esetben persze járatrobbantó. Az elfogyasztásának sokáig volt a múltunkban kultúrája, mára ugyanaz a tömegemberség üti ezt a lehetőséget is, mint az étel esetében. A szememben ez a kisebb vétek mégis, mert a magam kárán megtanulhatom, hogyan-meddig mámor, és honnan önpusztítás (nyilván szabadságomban áll önpusztítás is - bármiből képesek vagyunk mérget keverni magunknak).

A dohányzás összes formája a legfinomabb rendelkezésre álló varázslataink világába tartozik, hiszen a légzést befolyásolja, földiesíti, telíti, így a tanulás egyik legfontosabb útja volt számos kultúrában. A gond vele az, hogy ezt itt, Európában sosem kísérte semmilyen rituálé - így viszont a legjobb útja, hogy elbírhatatlan terheket vegyél általa magadra. A saját léptékeden túl ránt, a távlatában nevetségesen aprónak tűnnek a megteendő következő lépések. Úgy mondanám, hogy a Weöres által említett "benned a létra" viszonyához képest a dohányzás a lift. Csakhogy ahol vakon áthaladsz vele, az összes emeleten, amin átsuhansz, onnan az jön be, ami csak akar. A dohányos ezért nem a maga ura (én sem...).


Az esendő szavak után szóljon a másképp esendő, a Babérligetkönyvből, hiszen minden vonatkozásával ide vág - és megtanít a megfelelő helyről nézni kérdést és választ.


Hamvas Béla:
A tamariszkusz alatt

Egy kicsit leültem ide, a tamariszkusz alá, hogy a frissen szedett sárga, mézes fügét az árnyékban illő nyugalommal költsem el. Dél felé járt és az öbölben nem volt senki. Inkább metafizika volt, mint evés. Néha szabad így enni, mintha az ember imádkozna. S amikor a partra mentem, hogy az érett gyümölcs ragadós cukrát kezemről lemossam, vissza kellett térnem, az ünnepet egy cigarettával megszentelni.

Epiphoitészisz, gondoltam. Görög szó. Dionüsziosz Aeropagitának Isten neveiről írott könyvében találtam, és annyit jelent: gyermeki viszony Isten iránt, aki az ember szívében megpihent és jóságosan az emberre mosolyog. Ha lenne valaki, emberi Mester, aki meg tud tanítani arra, hogy a szívében lakó isteni jóság arcát meglássam, a világ végére mennék hozzá gyalog. Aki megtanítana rá, hogy utazom, fürdöm, játszom, fügét eszem, cigarettára gyújtok, s mindez nem szükségképpen léha időfecsérlés. Céltalan, bár kellemes, de felelőtlen és hiú játék lehet, de lehet istengyermekség is.

Most nincs szó arról, hogy van szenvedés, betegség, zátony, bűn, halál. Mert van. Nincs szó a vergődő vezeklésről, amely évekig, mialatt egyetlen világos percet sem talál, kínokban ég. Az epiphoitészisz nem az, hogy az ember összetörve nyög és vacog a foga az iszonyattól, mert ezt a sorsot végig kell csinálnia. Kivételes pillanat ez, amikor olyan észbontóan boldog vagyok, hogy a határtalan isteni jóság felragyogó nagyságába beleremegek, és megértem, ha Ő ilyen közvetlenül megnyilatkozik, nem tehetek mást, mint megrendült örömmel szótlanul felfohászkodom: köszönöm.

A vallás nehéz, sötét, szenvedő, aszketikus, önmegtagadó útját minden ember ismeri. De van úgy, pillanatokra, hogy a nap is felragyog. Religion is not our burden, but our privilege - a vallás nem teher, hanem kiváltság. S ez a kiváltság ilyen percekben, a legnagyobb vallásos időkben: Isten gyermekének lenni. Néhány misztikus beszél róla, és volt valaki, aki ebben az epiphoitésziszben élt, Isten egyik legkedvesebb gyermeke: Szent Ferenc. Ő értette, hogy enni, aludni, fürödni, virágban gyönyörködni, szép lányra mosolyogni, sétálni, játszani lehet ima, és tényleg ima, ha az ember igazán Isten gyermeke, s megbékült szívében az isteni jóság az emberre néz.

Kedvesem, aki ezt olvasod, és azt hiszed, hogy káromlom őt, hidd el nekem, életemben egyetlen lényeges, komoly, döntő, egész sorsomat megrázó élmény az volt, amikor azt mondtam: Uram, nem tudok keresztény lenni, mert nem tudom gyűlölni a világot. Erre a következő választ kaptam: Nem a világot kell gyűlölni, hanem Istent szeretni, s aki Istent szereti, az nem gyűlölhet semmit.

Hidd el, kedvesem, húsz évnél hosszabb ideig a föld minden sarkát felforgattam, hogy Istent megtaláljam. Tu ne me chercherais pas, si tu ne me possedais, mondja Pascal: nem keresnél engem, ha nem lennék benned. Létemnek egyedüli értelme volt, megtalálni őt. Kerestem filozófiában, bölcsességben, művészetben, mitológiában, kerestem szerelemben, természetben, aszkézisben és nem vettem észre, hogy itt van a szívemben. Ő. Istenek sokan vannak, Isten csak egy. Miért volt fontos nekem mindig a vallás? Miért nem volt fontosabb Ő? S ha már megtaláltam, nem mindegy nekem, hogy milyen szavakkal beszélek hozzá, ha Neki mindegy? Mert Ő nem a szavakat hallja, hanem a szíveket.

Már hosszú ideje őriztem a titkot magamban, hogy megérkeztem a hitbe, amelyben születtem: Tief ist die Trauer, der mich umdüstert, eintrete ich wieder Herr, in dein Haus - mélységes bánat sötétlik körülöttem, belépek a házadba, Uram, megint. Házába visszatértem, de nem mertem bevallani senkinek. Szégyelltem magam. Azt fogják mondani rólam, amit én másról: megtört. Őszintén szólva, akkor éppen olyan kevéssé voltam megtörve, mint most. Sőt. Biztosan tudom, hogy akkor kisebb voltam, s azóta nőttem. Féltem, hogy rám olvassák azt, amit aposztata koromban én olvastam rájuk. Borzasztó dolgok voltak azok. Irtózat fog el, ha rágondolok. Nem tehetem jóvá többé soha? S az egyetlen lehetőség a következmények alól szabadulni, ha vállalom értük a felelősséget még most is, amikor pedig abból, amit akkor mondtam, nem hiszek semmit. Azt hiszem egyébként, hogy a dolog nem a valláson múlik. Ami velem történt, nem a vallás dolga, hanem Istené. Amíg az egyedül igaz hitet kerestem, tévelyegtem. Egyedül igaz hit nincs. Minden ezen múlik: Istent megtalálni és megszeretni. Vagy: megszeretni és megtalálni. A többi csak teológia.

Ez a pillanat itt a tamariszkusz alatt erőt ad arra, hogy ne titkoljak tovább semmit. Még azok előtt sem, akiket a hűtlenségbe én taszítottam. Az egyetlen, amit még tehetek, az epiphoitésziszről beszélek nekik, s arról, hogy az ő türelme és jósága végtelen. A visszatért fiú már beszélhet a még kint kalandozó tékozlóknak: gyertek, mert ő szereti a megtérteket. S aki megtér, az részese lehet az istengyermekségnek. Nem haragszik meg, ha megeszem a friss fügét, ha megiszom a bort, ó, a bort nagyon szeretem, különösen ezt a vöröset, ami itt terem! Haragszol érte Uram? Ugye nem teszed? Ha te itt élnél, innád, s hálát adnál, amiért van ilyen fenséges ital. Milyen jó gyermeknek lenni, fürödni, gyönyörködni, gúnyolódni az ostobákon, szabadszájúnak lenni, ajándéknak érezni azt, amit kaptam: bort, örömet, virágot éppen úgy, mint játékot, kacér, kihívó, hamiskás jókedvet és édes derűt.

Ismét azt hiszed, hogy káromlást követek el? Azt hiszed, hogy a felelőtlen életre, amit a ragyogó tengeren itt élek, rafinált igazolást keresek, s az epiphoitészisz nem egyéb, mint a frivol élvező fokozhatatlan hazugsága? Elfelejted kedvesem, hogy a vallás nem morál. A morál beszélhet jóról, rosszról, bűnről, erényről, hazugságról, igazságról. A vallás nem beszélhet másról, csak Róla. S ha ő, kivételesen, most, ebben az órában, szívemben megnyilatkozott, felmentett a morál alól, mert gyermekének fogadott, és most nekem, mint a gyermeknek, mindent szabad. Mert most csak egyetlen fontos dolog van, hogy én szeretem őt, és ő szeret engem. S ez a szeretet megszenteli, hogy hetyke, gúnyos, csúfolkodó, egy kicsit falánk, torkos, jókedvű vagyok, aki szeretnék megsimogatni minden puha göndör hajat, karcsú női lábat, aki fecsegő, szószátyár, csintalan vagyok. Ajándékok ezek. Az emberek többsége szenvedését még komolyan tudja venni, de örömét már nem.

Most, az istengyermekség e szent perceiben tudom, hogy a tiszta szívnek minden morál értelmetlenség. Isten veled örül, mert ő van a tenger méltóságában és a ragyogó égben, az illatos cigarettában és a cukros fügében. De csak gyermekei tudják ezt, azok a gyermekei, akik megilletődnek, amikor a tengerbe lépnek és felhevült bőrükön a hűs víz megpezsdül. Ó, nevetve imádkozni, s a tündöklő nyárba kiáltani: Milyen jó a Te gyermekednek lenni, - drága jó Atyám, hogy szeretnék a nyakadba ugrani, hogy szeretném, ha magadhoz szorítanál, és azt mondanád: Ha szíved túlárad és eléri a tisztaság perceit, nevess és örülj, s aztán eredj és beszélj a világnak erről az örömről.


Boldog karácsonyt kívánok!

2017. augusztus 28., hétfő

Hamvas Béla: A babérligetkönyv - Hexakümion

A ​déli napfény, a tenger felől jövő puha szél, a fűszeres levegő inkább volt álom, mint amit álmodni tudtam volna. Egyszerre arra gondoltam, hogy nincs nálam könyv. Olyan könyv, amit most jól esne olvasni. A gondolat lassan támadt bennem, egészen lassan, ahogy a cigarettafüst lebegett a zöld árnyékban, sietség nélkül és megbékélten. Mi az, amit magammal hoztam? Vándorkönyv, hajófedélzetkönyv, alkonyati könyv. Egyetlenegy babérligetkönyv sincs. Tűnődtem, ugyan melyik lehetett volna, ha elhoztam volna: kínai? francia? görög? angol? Akkor elhatároztam, hogy hasonló alkalomra, nem is másnak, csak magamnak, vagy nem is magamnak, csak másnak, egyszer, ha időm engedi és a Múzsák, könyvet írok. Idevaló könyvet, amit azonnal le lehet tenni, ha hozzák a levest. Ujra föl lehet venni s mielőtt a szardella érkezik, még el lehet olvasni belőle ötven sort. Esetleg százat. Két korty bor között és feketekávé után. Két lapot vacsora előtt. Olyan könyvet, amelyik nem sértődik meg, ha olvasás közben az ember kinéz a partra és elbámészkodik valamin, amit a következő pillanatban elfelejt. El lehet veszíteni és el lehet ajándékozni…

Ilyen hosszan érdemes idézni – mert ez így maga A babérligetkönyv, a  szerzője által megadott összes paraméterrel. És akkor most jöjjön egy másik, szintén sajátosan hosszú idézet:

A klasszikus filológia, bár a XIV. század óta megszakítás nélkül a tudomány lényeges fejezete volt, központi tényezővé sohasem vált, és általában mindig csak azt a helyet foglalhatta el, amit az általános korszellem számára kijelölt. Mindig más diktált. Egyszer a filozófia, Descartes, Kant, Hegel esetében, máskor a matematika, ismét máskor a fizika, az asztronómia vagy a biológia. Többször a történelem, az irodalom, a zene.
Diktáló szellem alatt kettőt kell érteni: először, hogy ez az, ami a szellem alaphangját megadja. Az alaphang rendesen érzület, mint amilyen a pietizmus, a romantika, vagy a pozitivizmus. Másodszor: a szellem minden esetben napszerűen a középpontban áll, és minden egyéb megnyilatkozás alapvető ihletét belőle nyeri. Onnan veszi irányát, módszerét, céljait, eszményeit, szóval azt, amit általában szellemiségnek neveznek…

Ez pedig Hamvas Hexakümionjának legeleje, ahol valami hallatlan szigorral megkísérli rendezni a viszonyát Nietzsche görögség-felfogásával, benne a Dionüszosz-mítosszal, amelynek egy időben sajátos, értő rajongója volt – kertelés nélkül áttekintve eközben a maga érintettségét is: a Kerényi-féle Sziget-körben csiszolt gondolatokat is ízekre szedve. Szóval jó ideig nem értettem, mit keres egy bőrben ez a két könyv – az iróniával és malíciával bőven áztatott, könnyed esszégyűjtemény (nyaralókönyv bölcsészeknek…) és egy súlyos leszámolás egy illúzióval és/vagy rajongással. Teljes egészében még most sem vagyok róla meggyőződve, hogy értem, miért kívánkozott bárki szemében egymás mellé ez a két íz (az egyik fűszeres, mint a mélyre szívott tengeri levegő, a másik enyhén könyvtári-porszagú…), rosszabb napjaimon még most is úgy gondolom, pusztán terjedelmi oka volt: a kettő együtt kiad egy megfelelően vastag kötetet…

Persze több rétegében kapcsolódik a kettő. Az esszégyűjtemény a dél szellemiségével játszik, délen (mondjuk így: szabadságon) olvasható játékos írások, és ugyanilyen köntösbe bújtatott szembesítő erejű szövegek, leplezetlen ólomsúlyokkal az irónia vékony leple alatt – egy északi ember déli történetei. A nagyesszé a maga szigorúbb hangvételével elmeséli, mit gondoltunk, mi gondolattal vertek a délről, annak szellemiségéről, mi, északiak a délről. A gyűjtemény eljátszik a gondolattal, hogyan élnénk (ha tudnánk) ezt a lassúbb létezést, ahol nem gondolkodsz, hanem eszedbe jutnak a dolgok – ahol …az etruszkok asszonyaik sírkövére virágot faragtak, se nevet, se mást, se kort, se rangot. Mit mond a sírkő? Aki itt fekszik, virág volt, élni tudta azt, amit a bölcsek csak gondolni… ahol …mindig az győz, aki fel tudja adni énjét. A nagyesszé ennek szellemtörténeti vonatkozásait tekinti át, alapjában keserűbben – nem a derű lehetőségével van elfoglalva, hanem az eszmetörténetével.

Valójában persze az esszégyűjtemény, A babérligetkönyv is mélyebbről merít a maga délszaki kútjából. Igen, ott van A virágszedés lélektana, A reggeli feljegyzés, Az ízek, A konyhakert, vagy például Olbrin Joachim csodálatos utazása (az nagyon ott van…), ahol az aprólékos örömek mestere jó példával elöl járva a pillanatba oldódni, élni tanít. De ott van a Túlvilági kalauz vagy az Imaginárius könyvek szelíd taslinak – és a Kierkegaard Szicíliában komoly pofonnak -, hogy érezd, a féreg nem igaz: ez a hős másik oldala. A hős sem igaz: ez a féreg másik oldala. Összetartoznak. Nincs Én; ez a világ másik oldala… és ott van a Fák, amiből talán a legtöbbet tanultam eddig, hogyan tekintsek a magam bőréből egy ennyire másképp földbe és fénybe lüktető létezésre.

És valójában a nagyesszé: a Hexakümion is telides teli van ironikus felhangokkal árnyalt felismerésekkel – öntetszelgés és önvád nélkül jut el annak felméréséig: a görögségképünk olyannyira kultúrafüggő, hogy Nietzsche (bekezdéseken át dédelgetett) szemléleti reformja sem beszél egy kumma szót sem az egykori görög szellemiségről. Annál inkább a modern ember sajátos vallástalanná válása közben megejtett mítoszmarkolászásáról: ha Dionüszosz lélekisten, akkor már holtbiztos, hogy nem ókori, hanem modern. Hogy a görögségnek milyen létkérdései voltak, azt nem tudjuk. De azt bizonyosan tudjuk, hogy a mai ember létkérdése éppen ez: a természet és szellem által közösen elnyomott és homályban tartott lélek, s a léleknek ebből az elnyomatásból való elementáris feltörése. Nem lényegtelen tudás ez, a tudományos ismeretterjesztés kudarcának és a propagandák mítosz-szinten való tömeg-markolászásának korában főleg nem.

A séta a legjobb, ha az ember meg se gondolja, csak úgy elmegy kalap és kabát nélkül, este jön vissza, vagy éjszaka… a sok kedves Hamvas-szöveg közül nekem e gyűjtemény legtöbb darabja a leginkább séta. Olyan igazán belefeledkező, kíváncsiságát létében tartó, ami a sokszor járt helyekből is a meglepetés idegen birodalmát formálja ki. Séta, amit nem szakít félbe egy-egy meredek kaptató sem – miközben olvasom, nem legyőzni akarom, hanem átélni. Nem az igaza érdekel (a meggyőződései vagy a meggyőzhetőségem), hanem ahogyan a kiáradása közben levegőt vesz. Mert egyre inkább úgy érzem, ezt lehet és kell Hamvas Bélától a leginkább eltanulni. 

2017. május 22., hétfő

Hamvas Béla: Anthologia humana

Ez a könyv nem regény, amely az elején kezdődik, hanem minden mondatával újra kezdődik és újra befejeződik. Éppen ezért a könyv lapozni való, és ott kell kezdeni ahol kinyílik. Nem ajánlatos belőle három lapnál többet egyfolytában olvasni, de feltétlenül minden nap legalább egy mondatával foglalkozni kell… a könyv szövegei ugyanis nem vaktában idézett szép részletek, még csak nem is bölcs tanítások, hanem meditációs objektumok - jelenti ki a szerkesztő, Hamvas Béla az Anthologia humana – Ötezer év bölcsessége előszavában. Igyekeztem, sokszor ma is törekszem mindezt szem előtt tartva kézbe venni, de egy idő után elkezdett furdalni a kíváncsiság: hol nem nyílik nekem a könyv, mi nem szól nekem abból, amit az általam legjobban tisztelt tollforgatónk a világ leírt szellemi kincséből fontosnak vélt. Értem Hamvas tanácsának jelentőségét és értelmét, hiszen a legtöbb számomra fontos könyvvel így vagyok. A legtöbb alapvető olvasmányomnak vannak ilyen meditációs objektumként bőröm alá fúródott mondatai, amihez (szavakra hegyezett, idézést megtisztelő emlékezet híján) folyvást visszatérek, leveszem a polcról és kinyitom, ott, ahol kell (és ezért ragaszkodom bizonyos kiadásokhoz, megszokott, öreg könyvekhez, hogy ott nyíljon, ahol kell…). Értem, miért így kell olvasni ezt az összeállítást – mégis, ez a könyv nem egyszer segített már hozzá Hamvas hozzáállásának pontosabb feltérképezéséhez; tehát a napokban elkezdtem elölről olvasni, csaknem mint egy regényt. Lassan haladok vele, tényleg nem lehet hatalmas adagokban fogyasztani, mert megfekszi a gyomrot. Most járok Plutarkhosznál – de már most megajándékozott néhány felismeréssel, és már most világossá vált, miért nem nyílt nekem bizonyos helyeken. Milyen furcsa a sors – az egykor sokat forgatott példányt a szükség anno eladatta velem, most ehhez a jó tanáccsal szembe menő olvasáshoz egy szűz, soha ki nem nyitott kötetet vehettem elő…

Van olyan nézet, hogy mások bölcsességére tényleg akkor van szükséged, ha a magadé elfogyott. Elakadásban, megbillenésben – amikor nem bizonyulnak elégnek, vagy elfoszlanak az evidenciáid. Persze ha meditációs objektumként gondolsz e szövegekre, akkor mindig szükség van rájuk – mert nyílni tanítanak a válság, a szükség kényszerei nélkül is. A meditációs objektum megválasztása az emberi életben a legszemélyesebb tevékenység. És mert ennyire személyes, és szükségképpen személyes kell hogy legyen, és semmiféle általánosítást nem tűr meg, a téma kifejtését is csak személyes élmények bevetésével lehet folytatni. jelenti ki Hamvas Béla, amikor a kimeríthetetlen gondolatösztönzés forrásairól tovább gondolkodik az előszóban. Követnem kellene a példáját – hiszen tényleg semmi nem illusztrál teljesebben gondolatot és benne erjedő erőt egy jól megválasztott és személyesség pecsétjével hitelesített példánál. El kéne gondolkodnom rajta, itt, nyilvánosan is, miért zaklat fel az Upanisadok e gondolata: Az, ami alakot ölt, más, mint a lehelet; az, ami itt van, más, mint a test mélyén rejtőző végtelen űr… s hogy miért mélyíti tovább a zaklatottságom a folytatás: Az alaktalan pedig a lehelet és a test belsejében rejtőző végtelen űr. Ez a halhatatlan, ez a járó, ez az életen túl lévő. Miért nyílik ki például Keats gondolatainál ez a szűz kötet is, ahogy egykor a bejáratott; vagy (épp most, e mondat befejezéséhez) miért Thoreaunak a természet természetét firtató gondolatát ajándékozza… Abban a relációban, amelyben Hamvas e kötet szövegeit válogatta, a véletlennek így nem jut, nem is juthat szerep. Amikor ezt a könyvet bárhol felütjük, a világ beszél hozzánk, főleg mivel ez esetben számunkra is értelmes nyelvet választunk a párbeszédhez. Most mégis eltekintek tőle, hogy kifejtsem mélységeiben a személyest – hiszen most csak kedvet csinálnék az Anthologia humana forgatásához, és ennyivel is megmutathatom: az ajánlott módszer (számomra legalábbis) hiteles.

Tényleg érdekes különben az is, hogy miért nem szól hozzám, ahol számomra érdektelen – de még érdekesebb, hogy mi az, ami belőle kifejezetten irritál. Miközben odavagyok a Tao gondolkodóiért, viszketést kapok Konfuciusztól. Nagyon nehezen nyögve nyelek minden ószövetségit… úgy tűnik, valami bajom van a szigorral, meg a tekintéllyel (érdekes, mert ez a terület a kötetben amúgy is alulreprezentált). Ha nem kezdek bele ebbe a szerkesztő által javasolt olvasási metódussal alapjában szembe menő, módszeresebb olvasásba, ez sem válik ennyire nyilvánvalóvá. Pedig nem felesleges tudás: mi az, ami nem. Ami nem az enyém, amihez nincs közöm. Vagy épp mi az, ami annyira az enyém, hogy irritál, zaklat, zavar - amihez annyira mélyen és szégyenekkel körítve van közöm, hogy nem szívesen szembesülök vele. Senki közülünk nem él a mának és a mában és a pillanatban. Mindnyájan ma a holnapot éljük – holnap: a holnaputánt. Sorsunkat a jövőbe vetjük, azt hisszük, holnap érünk el oda, ahol aztán már igazán el lehet kezdeni élni. Mert azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy amit ma csinál, az teljes értékű élet… Szeretném ezzel a gondolattal befejezni. Hátha elindít benned valamit. Gondolkodj rajta.

2017. április 26., szerda

Hamvas Béla: Szilveszter, Bizonyos tekintetben, Ugyanis

Egykor az elsőnek kézbe kaparintott Karnevál után olvastam – beszippantott az a könyv, bármit lenyomhatott volna a sors a szerzőtől a torkomon. Valahol szerencsének éreztem, hogy úgymond a regényekkel mehettem tovább… emlékszem, mennyire meghökkentett, hogyan forgolódott, kereste a helyét ez a három történet az olvasmányaim közt, hogy igazából máig se találja. Mert ha szigorúan veszem, regénynek sajátosan alkalmatlan, kifejezetten a regény mint műfaj ellen is írt szövegek ezek, szándékosan egyensúlytalan, önnön tengelye körül a támasztó talajról tudomást sem vevő, akárhova elforgó szövegmérleghinták.  Eljátszadoznak a formával, meglehetősen gátlástalanul tárva fel megcsináltságuk minden műhelytitkát. A Karnevál nagyszabású keretében is feltűnt már, mennyire tudatosan kerüli az író a bevett történetmesélés eszközkészletét, elkerülve mások kerülőútjait is, ha lehet – ott a függönybeszélgetések egyik visszatérő rétege volt épp e saját regényelmélet kifejtése (és persze árnyalt kigúnyolása: tökéletlen, kreálmány voltának folyamatos fókuszban tartása). E három kisregényben sokkal nyilvánvalóbb, hogy jobb híján illetjük őket ezzel az elnevezéssel.

Mert a terjedelmük okán jobban látszik, mi hiányzik belőlük, mi van helyette benne, milyen játékokat enged meg magának az író. Miközben valójában nagyon sajátosan különböző határterületeken mozog mind a három. Hogyan játszik itt egymásba teljesen különböző műfajok eszközkészlete – s ha szigorúan veszem: hogyan kell elrontani a közöttük valahol az írás automatizmusa által csak azért is kialakuló kohéziókat. Miközben persze óhatatlanul létrejön a hatás, a valóság helyett, ami elmesélhetetlen. A hamvasi „regény” folyamatosan küzd azzal a valósággal, amit a történetmesélés hagyománya kreált és kreál – a posztmodernben és utána az önfelszámolásban is. Ez a kreatúra egyfajta valóságpótló szurrogátum, amelynek teljes köze leginkább az olvasói várakozások kiszolgálásával kapcsolatos – a végleteiben vagy behódol az olvasónak, vagy látványosan köp rá (de általában e két véglet egyfajta keveréke), de a legbátrabb tabufelrúgásokban is leginkább csak önmagához van köze: nem a valóságot meséli, hanem a regényt…

Szilveszter

…mert valójában nem a fontos szituációkra, valójában rosszfelé figyel. A Szilveszter formailag egy kémregénybe oltott detektívtörténet önmagát saját síkján komolyan venni képtelen paródiája. Egy frontvonalban felállított frontbüfé markotányosa: Coventry Patmore végez benne kiterjedt nyomozást a büféjébe betérők segedelmével. Első rétegében ez a nyomozás egy halom érdekes társadalmi jelenség feltárásának válik az apropójává. A csimpalacsánok, a mamraminniszek, a fondetrensek, a különböző oldalak és berendezkedések hamar lepleződhetnek az olvasó előtt, a Swift ízeit idéző játék egy nagy csokor front-Gulliverrel hallatlanul szórakoztató, hiszen az elemzések java briliáns és az adott szituáción túl (az akkori történelmi szituáción túl, amibe ez a szöveg született) is, máig teljes értékűen jelent. Csakhogy mindez tökéletesen lényegtelen. Patmore-t nem ez érdekli. Egyfelől egykori mestere, Paddon l’Egguéntieu személyazonosságát nyomozza, mindazt, amit a kapcsolat idején nem érzett fontosnak megkérdezni – másfelől arra kíváncsi, egy olyan mélységű nagy találkozás (mítoszba, legendába, sagába illő), mint Dalabor és Naura szerelme miért nem jöhetett létre. Ott vezet egy kantint a frontvonalon, és az érdekli, ami a számára személyes. Ezért egyfelől akár a túlvilágot is hajlandó faggatni, másfelől a határhelyzeten van, a frontvonalon – tehát a megfelelő alapállásban. Így már bízhat benne, hogy akit a kantinjába vet a sors, az ezekre a kérdésekre is képes válaszolni a sok más között. A határon áll, ahol minden, ami bizonyításra szorul, bizonytalan, az egyetlen biztos: a vagyok.

Patmore a dolgot nem hagyja annyiban. A kérdést azonnal fölteszi, Naura sóhajának mi a sorsa? Istenem, Istenem, de most meg kell vizsgálni, vajon Isten hallja-e, ha pedig hallja, válaszol-e, azt esetleg Naura hallja, esetleg nem, de ha igen, esetleg nem érti, vagy egyáltalában nincs Isten, és akkor az egész elesik… Ha a világot csodának tekinted, nem pedig evidensnek, akkor folyamatosan csodálkozol – de ez kívülről hidegvérnek tűnik majd. Úgy tűnik Patmore-t nem lepi meg semmi, persze, hiszen folyamatosan csodálkozik. Akárcsak szegény olvasó… tény, ez a kolosszális menazséria a szokásos, valóság-ízű, logikus magyarázatok nélkül (amelyek úgy különben tényleg az irodalom legszemérmetlenebb – általában gyönyörű – hazugságai) könnyen megfeküdhetik a gyomrot. De ha ráérzel, akkor az egyik legszórakoztatóbb olvasmány, kérdések és válaszok kincsesbányája, amely szinte oldalanként dobálja eléd a gondolkodni- és vitatkoznivalót. Én nem fogom elfelejteni, milyen íze volt a számnak, amikor ráéreztem, miért volt hiábavaló a végső „nagy találkozás” a kötet egyetlen maradéktalan személye és a legmélyebben személytelen diaboli között – hogy miért hiábavaló olyannal találkozni, aki megszólíthatatlan.

Bizonyos tekintetben

hasonló bukfenc volt, hasonló mélységű ráébredés, amikor felmértem, hogy a második történet formailag kém- vagy besúgói jelentés. Megint nyomozás, ezúttal két meg nem nevezett személy találkozik egy kikötőben, csodálkozik rá egy haldoklóra a mólón, akiben egykori lakótársukra ismernek; két egykori Csincsajantani-beli barakklakó találkozik a kíváncsiságban, vajon ki gyújthatta fel annak idején a huszonegyes barakkot. A legnyilvánvalóbb rétegében ez a könyv egy kegyetlen, szociográfiai mélységű gúnyirat Inota, Tiszapalkonya barakkvilágáról, amit Hamvas a saját bőrén tapasztalt. Kegyetlen, de empatikus, pontos, de távlataiban az. Hiszen mit várhatunk azoktól, akiket lehetetlen körülmények közé passzíroz kény és tehetetlenség – a minimum, hogy teljes valójukban megmutatkoznak. Ez az első réteg, mintha minden más csak apropó volna – ha rokon mintákat keresek, akkor a groteszk jut az eszembe. De ne hagyjuk becsapni magunkat. A dolog újfent messze többről szól, mint hogy egy elhibázott rendszer hogyan fizeti ki kártérítés gyanánt saját magáért minden elpusztult érték többszörösét. Messze többről, mint a hazugságról, amibe a körülmények kényszerítenek.

A tűz fölfelé folyik. Különös, hogy eddig nem vettem észre. Mit akar ez a fordított gravitáció? És mit akarok én, mit akarnak ezek az emberek itt, akik bámulják. Néznek valamit, amit nem értenek. Fölfelé, fölfelé, ahogy Elijahut a tűz elragadta és a lánglovak az égbe nyargaltak. Ez a fölfelé vonzás félelmetes, ez a megfordult valóság, a magasság nehézkedése. Vagy nem? Megint oldalanként kapod az átgondolható tartalmak tucatjait, olvasó – miközben két nem létező aspektus tankölteménybe illő párbeszédét olvasod. Azaz egy író játékát azzal, hogy akkor most ki fog besúgni kit, melyik a hunyó, melyik a provokátor, és ki lesz az áldozat. Holott a valódi, figyelmeztető erejű tanulság így szól: bárki lehet. Te is, ha kihúzzák alólad az életed és egy ilyen tömegszállás kíméletlen közegébe hajítanak – ahol te is levetkőzöl majd minden felesleges kultúrát és cafrangos illemet. Olykor azzal nyugtatom magam, talán egy harmadik személy hallgatózott…

Ugyanis

…az irodalom legnagyobb csalása ez a harmadik személy. Ez a mindent (jobban) tudó narrátor, ez az idegesítően okos, olvasásirányokért felelős, szavakból magnetizált iránytű. Az Ugyanis a szamojédok története. Így hívja a könyv azokat a gátlásaikat vesztett, nevelőotthonból szökött, immár minden paradicsomitól mentes fiatalokat, akik megérkeznek szolidan kormányzott otthonunkba, felrúgják a szabályokat és megteremtik a poklot. Legalábbis M. Saravarage könyvében, amiből itt mintha részleteket olvastatnának velünk. De nem ő a narrátor. A narrátor ezek szerint egy kritikus, aki meséli és minősíti M. Saravarage történetét. Amely él a hatáskeltés eszközeivel – olyan, mint egy Shakespeare-i királydráma: egy részben propaganda, más részben egyszerűsítés, némi frissen ontott vérrel összefröcskölve.

Az árnyékot tanulmányozom. Mit gondolsz, melyik a legsűrűbb? A hársfáé. Nem vagyok benne biztos, hogy miért. Összefüggő, sötét, és hűs árnyékot vet… Ezúttal nem fényekről van szó, hanem a nap hősége elől való elrejtőzésről. Ugyanakkor távlatról a fényben úszó világra. Az ember elrejtőzik a hűsben és onnan les ki a fényre… van benne valami elemi költészet, de annak minden öntetszelgése nélkül – ha valamiben, akkor a kíméletlenségében tetszeleg, hogy nem ismer tabukat. Valójában újra és újra visszatérek ezekhez a könyvekhez, mert érzet szintjén mesélik mindazt, amit (a születésükkel egy időben formálódó) esszék magyaráznak, amit a Patmosz három kötete magyaráz. Ilyen értelemben ezek a történetek valójában példabeszédek, a máshol is szavakba kényszerülő tanítás példabeszédei.

2017. április 5., szerda

Hamvas Béla: Patmosz I-III.

Most jött el az ideje. Hogy számot vessek a számomra messze legfontosabbal, a legfontosabb hatással, ami valaha olvasmányban ért, aki kibillentett és kiforgatott magamból, és mind a mai napig nem tudom úgymond a helyére rakni. Leginkább talán azért, mert engem kényszerítene az alapállásaimban helyváltoztatásra. Illene végre szépen sorra venni a könyveket, folytatni a saját dugába dőlt Karnevál-olvasónaplót, ezt itt, ahol ezt a Könyvvizsgálókon már megjelent írást utánközlöm... megfogalmazni a vád- és védőbeszédet a szavai mellett és ellen – leginkább a magam számára. Ha valaki hasznát látja, annak csak örülök. Nem érzem feladatomnak, hogy védjem (nem is szorul rá); még azt sem, hogy rámutassak az egyre méltatlanabb szövegkörnyezetekre, ahol rendre feltűnik a neve. Nem szükséges állást foglalnom egy vitában, ahol az egyik oldal rendre félreérteni akar – és nem látja, nem is akarja látni, csak a fiatal, daccal és iróniával teli „hagyományőrt”, a Magyar Hüperion és a Scientia Sacra első kötetének kissé pökhendi ítélkezőjét. Nem találok közös nyelvet azokkal, akik nem merik követni  a huszadik század talán legfényesebb koponyáját a megtöretésbe, a kiábrándulásba, a kijózanodásba: Patmosz „szigetére”, a Szarepta józan keserűségébe, a Karnevál valódi mélységeibe és következményvilágába. Nem tudok vitázni velük – nincs közös nyelvünk hozzá.

Most jött el az ideje. Mert nekem (úgy adódott) állandó kórházi olvasmányom Hamvas. Ezt nem tudom elmagyarázni, valahogy így hozta az élet, hogy minden hosszabb-rövidebb, jobbára baleset-következmény kórházban lakásom alkalmával az ő könyveit szerettem és szeretném. Talán mert az egyik arcukban valóban ráolvasások.  Talán mert a másik arcukban józan és tiszta meglátások. Feszesre húzzák a figyelmem. Talán mert semmihez sem hasonlóan rántanak össze a helyzetben, amikor minden arra provokál: szóródjak szét. Szóródjak szét az ágyon, a vizsgálatok személytelen sodrában, szórjam el az „én”-t, a „kedves beteg”, a névtelen eset, perforált szerv, törött gerinc, elzáródott véna – szóródjak szét egy intézmény személytelen rendjében. Pontosan nem tudom, hogyan, de segítettek, segítenek. Mint ahogy a minap is – egy szerencsére kellően rövid kórtermi tartózkodás alkalmával, amikor a páromtól az egyik első dolog volt amit kértem: hozza be a Patmosz első kötetét.

Rögtön bele is kezdhetnénk – csak menni kell tovább a gondolattal. Az „én-t”, ahogy most minden mondatunkba belelihegjük, valóban fel kell számolni. Mert a kiteljesedésnek az egyik (tán leg-) csábítóbb akadálya. Meg kell érteni, hogy a világ a többivel együtt Egy. De nem szétszórni kell, ájultságokba ejteni ezt az ént - belealtatni szenvedélybe, a fátylak káprázatába - hanem fel kell ébreszteni. Rögtön bele is kezdhetnénk a Patmosz gondolatainak rövid megidézésébe, de ennek valójában sok értelme nincs. Nem tudom itt azt a rövidített olvasatot adni, ami feleslegessé tenné a teljes mű elolvasását – mindazzal a kiegészítéssel együtt sem, amit egyszer már hosszan fejtegettem, hogy valójában nem művet, hanem kéziratot olvasunk, egy a szerzője által kitalált, de korántsem véglegesített verziót, amelyben benne van a vágyott egység, de a szöveg „születésben hagyottságának” esetlegessége is.

Ráolvasás – másképp mondva: szövegbe tört beavatás-kísérlet. A személytől, akinek hallatlan szenvedélye volt úgymond a „realizálás”, aki igyekezett életrenddé formálni a maga számára minden kimondott gondolatát. Aki kijelenti: ha nem realizálod az általad vallott téziseket, ha azok rajtad kívülálló, semmire sem kötelező khiméra, gondolati alakzat, játék maradnak, akkor eluralnak – létrehozzák általad (épp a szétválasztásod távolításának, a gondolat-szó-cselekedet hármasnak megnyíló gesztusrésébe hatolva) a „pszeudoegzisztenciát”. Ha nem vigyázol: létrehozzák az „akárkit”, s ha tovább zuhansz e szétválasztásba: a „senkit”. Hamvas a maga gondolatait élte. Mégpedig lehetetlen helyzetekben. Az öregedő János apostol menedéke: Patmosz szigete adja e kötet címét – ahol a hit szerint a Jelenések születtek. Hamvas Patmosza Inotán és Tiszapalkonyán készült, a hőerőmű építkezésén, ahol gondolkodónk mint raktáros dolgozott. Két-három hetente feljutva Budapestre, a könyvtárba, hogy az olvasmányait cserélgesse (arra, amire egy szocialista könyvtárban lehetett…), s hogy bárki hasonló nézeten élő társával eszmét cserélhessen, a személyesség szenvedélyes mániása – végre személyesen. A ráolvasás, a beavató mű a barakk harmincas izzójának fényében, a tömegszállás emberszagában készült, a nyolc-tíz óra munka előtt-után, valóban lehetetlen körülmények között.

Lényünk alapmozgása a hérakleitoszi korreláció: a nyílt és végtelen létet megformáljuk individuált életté és a zárt egyéni életet a végtelen létben megnyitjuk. A három kötet beavató rendjében értelemszerűen aránytalan a terjedelem. A legterjedelmesebb első kötet lazán egymáshoz kapcsolódó esszéi (a Karneválban sokkal kiterjedtebb menazsériával felfestett freskóhoz hasonlóan) beleszoktatnak egy meglehetősen sajátos hurkokat vető gondolatmenetbe. Amely mást tekint alapállásnak, mint a filozófiáink, mást tekint értékmérőnek, mint a mércéink, és másban bízik, mint a hiteink. Nem csodálom, hogy ha valaki kellően sok energiát fektetett akármelyik szövevénybe (filozófiába, természettudományba, teológiába), kizárólag elutasítani képes a kedves vesszőparipáit vurstliba száműző gondolatmeneteket. Az esszék elég széles körből merítő csapongása valójában egy felé mutat – nem tudom másként mondani: ez a hagyomány világképe. Ellene beszél a fejlődéseszménynek, és ki meri jelenteni: korántsem biztos, hogy az általunk dokumentáltnak tekintett mintegy húszezer év előtt (ahonnan úgymond a fejlődést számítjuk) az őseink körülbelül négymillió éven át a puszta életben maradásukért harcoltak, hogy aztán egyszer csak robbanásszerűen fejlődésnek induljanak, mint egy elvetemült exponenciális függvény.

Nem mindenben értünk egyet… én például a zöldséglevest igenis csirkehússal szeretem a rántás helyett (Hamvas ki nem állhatta a baromfit…) hogy kiemeljem az egyik igen lényeges vitafelületünket. Nem szeretem az összes esszét, olykor a szerző humora nekem túl keserű, néha túl sarkosnak érzem… mondom így: néhol kiérzik az ifjúkori elitista a keserűen keresztény gondolkodó szavai alól. De olykor a keserű játékain is képes vagyok vele mulatni – mint amikor a kortárs gondolat hiányát ellenpontozandó, s egyfajta tudományos szövegparódia létrehozásának érdekében az Értekezés a közigazgatásról esszéjét alá-lábjegyzeteli nem létező tudósok egymásra hivatkozó értekezéseivel. Amikor egy nem létező konferenciasorozat eredményeire épít úgy egyébként helyes gondolatmenetet a személytelen apparátusról, mint a létrontás talán legkifinomultabb formájáról – megmutatva, jobbára mennyire többfenekű, amit gondol és mond, s amit lehetőleg azonnal meg is cselekszik, hogy realizálódjon.

A második, terjedelmében jelentősen kisebb kötet esszenciaszerűen egymás mellé rendeli az esszék gondolattartalmait, immár egyetlen, összefüggő gondolatmenetbe. Nem érvel. Nem vitatkozik. Hanem kinyilatkoztat. Elismerem, ez hallatlanul irritáló lehet – és nem teszi könnyűvé az olvasást. De érdekes tapasztalattal ajándékozott a kórtermi, lassú olvasás (más dolgom se volt…) – hogy figyeljek, mikor fog el a viszketegség ebben a kinyilatkoztatás-sorozatban. Mert aztán újra meg újra forgatva ezeket a részeket, rendre kiderült: itt laknak a saját, személyes érintettségeim. Azok a ráismerések, amelyek ebben a tanításban leginkább rám vonatkoznak (vagy vonatkoznának, ha túljutnék végre velük kapcsolatban a puszta viszketésen). A harmadik kötet válogatott esszéi a megértésükhöz mindenesetre feltételezik a második átélését. Ez a tíz esszé a kiindulásában a Patmosz II. kötetén nyugszik – lehet e nélkül olvasni őket, csak véleményem szerint így igazából nincs minek.

A kórteremben való olvasás szokás szerint más értelemben is túlmutatott önmagán – a tanításnak számos módja van, s most sikerült felismerni egyet. Megírtam  e tekintetben nem vagyok különb, mint a mesterem, aki a „nevezetes névtelenség” örve alatt huszonkötetes életművet alkotott. De azt hiszem, értem, ez miért nem ellentmondás: a puszta tény igazolja, hogy amikor olvasás közben beszélgetek vele, a mesteremnek tekintem. A személyesség mániása volt, aki belátta, elzárták a közegeitől. Ezért írt – szerintem ezért. Engem, aki nem ismerhettem személyesen, ezért taníthat. Még ha nem is tekint a tanítványának. Még ha teljes értelemben én sem tekinthetek úgy magamra, mint a tanítványára.