2016. június 14., kedd

Fordulópont

 Végre megértettem az ikrek, az Ugorluk-Ulexer páros táncát. A lényeg Márkus szavaival: beleegyezem. Beleegyezem ebbe a táncba, hogy elengedhetetlenül részem a tragikomikus bohóc, a méltatlan méltatlankodás, a permanens vereség. Beleegyezem. Nem akarom a libikókán a másik ént, teljességem sikerfelét élni. Nem akarom kizárólag azt. Beleegyezem a csőd jelenlétébe az életemben. Beleegyezem és nem belenyugszom: tehát egyet értek vele, hogy ez a csőd, kudarc, nyomorultság, sikertelenség, pénztelenség, a megbecsülés hiánya, a méltatlannak érzett - valójában folyvást csak erre-vagyok méltó - helyzetek sorjáznak az életemben.

  Kilépni a sorsból vagy betölteni - voltaképp ennyi a különbség. Beleegyezem, és onnantól mindegy: kilépek-e belőle, azzal, ha betöltöm. Hiszen magamba egyezem bele. Abba, aki vagyok. A szerencsétlenebb konstellációba? Nem. A ténybe: ennyire nem vagyok egész, ekkora hiányt hordozok, ennyire kettészakadtam - avagy valójában azzal a másikkal együtt vagyok egész, akit most épp az én parittyaforgató földhözragadtságom repít. Egészségtelen magamra úgy tekinteni, hogy ennyi vagyok - amennyit tapintasz belőlem: a csőd, a kudarc, a megbecsülés hiánya, a méltatlankodás.

   Persze korántsem ez a nehezebb - minden szempontból ez a könnyebb belátás. Nem tudom, hogyan őrizzem meg annak a félnek, aki most repül. Hogyan egyezzen bele ő, magasról letojásom közben, hogy én is ő vagyok, az a kudarc, nyomorultság, sikertelenség, pénztelenség, folytonos önmarcangolás és tekintetbe vétel is ő. Valójában ő. Azt hiszem, ez lesz a nehezebb dió. 
        

2015. szeptember 13., vasárnap

Közbevetőleg

néhány gondolat ugrál itt vissza a könyv legelejére. Csak hogy belerázódjak újfent.


... nemcsak otthon, levéltárakban is, akik ismerték, mind azt mondták, persze most, amikor már eltemették, úgyhogy ez az egész a számításból kiesett. Nincs valódi kezdet - vagy legalábbis a mi számunkra nincs. A lehetőségek elkerülhetetlen önkényes szelekciójából mégis jelentéssel bíró, kezdet-jelentőséggel bíró momentumot kell (?) választani. Azaz olyat, amely egyszerre jelentéktelen (azaz kizárólag önmagát jelenti - s így nem "üt fel"), és jelentős (tehát magán túlmutató jelentéssel bír, azaz "felüt"). Hiszen ez a Kezdet, az író tollán, az olvasó fejében történő könyvmegszületés: az első mondat (hamis vagy valóságos) teremtő varázslata mindannyiunkat megérint.

Doktor Boromeus igazgatónak, titka nem, volt hiszen mindenki tudta, s amíg a dolgok kiszámítható irányban haladtak, nem is volt semmi baj. A kínos helyzet. Amit a váratlan teremt. Hiszen az élet siklik a sínjein magától, születésedtől fogva várhat a játékos, szabott pálya, amire predesztinálva vagy. Vitatkozhatsz velem, hogy márpedig, hogy te döntesz, birodalmat, pillanatot; percről percre, szuverén és szabad lény, rajtad múlik - az élet siklik a sínjein, akkor a te rutinod maga a döntés. Vagy a felszabadult, spontán pillanatba zuhanás. Boromeusban nem a váratlan befogadásképtelensége egyetemes (ami benne jelentésben önmagán túlmutat), hanem hogy alkattal bír. Ennyire szélsőséges esetben: ő maga az alkat. Ez mindannyiunkra vonatkozik.

Doktor Boromeus abból indult ki, hogy az életet megszokni teljesen lehetetlen. Így gondolkodik a jelentőséget tulajdonító ember - no, nem pont így, hanem ezzel a metódussal. A jelentőség jelentés, aki könyvet vesz a kezébe, az a jelentésre kíváncsi, a dolgokra (szavakra) amelyek önmagukon túl is jelentenek valamit. Az életet megszokni teljességgel lehetetlen, de meg lehet próbálni. Ahogy a szüntelen kíváncsiságot, az elhamarkodott véleményalkotást, az unalmat, bármit. Alkatok vannak, akik valamiből kiindulnak - s akik életen át nem hajlandók változni, ahogy Boromeus. Maszkoknak hívtuk őket, meg lárváknak fogjuk hívni őket. A magunk ráismeréseit is - ez mindannyiunkat érint.

...mint Boromeus mondta, neki az élet már maga olyan szakadatlan meglepetés, hogy ezenfelül még külön váratlan eseményeket nem képes elviselni. Mondja ezt a megtestesült rutin, a szokatlant, váratlant rettegő várakozás. Amely valóban olyan, mint a gyermek: minden pillanatára rácsodálkozik. S aki valójában minden, csak nem gyermek - hiszen máris összekeveri a (frissen megtanult) fogalmakat. Amit megszokásnak hív, az a rettegés hiánya (volna). De nincs. ő az eleven rettegés. A rettegés az élettől. Alkatát tekintve. Számunkra lényeges: minden alkat így hazudik önmagának, ha nem is ezekkel a szavakkal. Ez mindannyiunkra vonatkozik.

Boromeus mi vagyunk. Annyiban, hogy nem tanulunk - avagy csak igen nehezen. Jobbára késve. Egy könyvben, amit egy elképzelt hős diktál egy elképzelt ügyvivőnek, így kezdve, rögtön a közepén, Boromeussal a mesét. Mindenki Boromeus. A mindenkin belül persze rengeteg differenciával. Egyetlen tekintetben persze még mindig nincs a „mindenkin” belül differencia. Nem tudjuk ki beszél és kinek. Ki az ügyvivő? Kicsoda Bormester Mihály? Ezen a ponton feleslegesen feltett kérdés, ugyanúgy mit ez: ki az olvasó?



2014. január 13., hétfő

Az igazi ok

A dilemma természetéről: vajon mennyire tekinthető a nyomtatott szöveg ez esetben publikált szövegnek - a közönség elé tárásra érettnek ítélt, letisztult, szerkesztett variációnak? Vajon Hamvas "ráolvasó" mondatai valóban a tárgyat közelítve távolító szuggerátumok-e - avagy a megfogalmazás kristályos formájának keresése közben értelemszerűen a szövegben hagyott variációk; úgymond az "oda vezető út"?

Nincs módomban eldönteni. De arra végre rájöttem, nem ezért vagyok képtelen nyilvánosan tovább olvasni a számomra vitán felül legfontosabb olvasmányt, mert dilemmába ejtett. Hanem mert a legszemélyesebb érintettségű rész jön, ahol a magamra ismerés valamiféle tudomásul vételével kellene olvasnom a szemetek láttára. A Csendes otthon én vagyok. Vatta úr elsőre - de sokkal inkább Vászolyné, Vászoly, Lina; az ágytól asztalig lányuk és vasárnapi festő vejük, Iván, az inas... az apró tolvajlások (a nekem jár...). És a Csajtorjánok... 

Ezen nem találok fogást, hogy se nyilvános (és geil) mea culpa ne legyen, se hidegen, eltartott kisujjal távol tartott újabb hazugság.

Keresem. Jelentkezem, ha megvan.

2013. április 25., csütörtök

Pauza

Dilemmába ejtett, ami következik - s amíg végig nem gondolom, oda, meg vissza, addig nem tudok továbbhaladni. Kis türelmet kérek.

2013. február 24., vasárnap

Emlékeztetőül - 423 oldal után



  1. A mű a forma megcsúfolásával kezd. „de, amit most mindjárt az elején hangsúlyozni szeretnék”, hogy a „regény” kifejezés alkalmazása e műre elhamarkodott, óvatlan gesztus. 
  2. Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van. Ebből az következik, hogy kívülállás – azaz kivétel – nincs. A kívülről-nézet pozíciója - az olvasó „hatalom-gesztusa”, amivel az olvasmányhoz (az élete bármelyik „befogadásához”) közelít - nem létezik.
  3. A „mindenkin” belül viszont nincs differencia. Nem tudjuk ki beszél és kinek. Ki az ügyvivő? Kicsoda Bormester Mihály? Ezen a ponton feleslegesen feltett kérdés, ugyanúgy mit ez: ki az olvasó?
  4. Vajon tudja-e az ember, hogy kicsoda? Ha nem tudja, nem kötelessége-e megkeresnie önmagát?
  5. Ha megérkezik a dilemma – ha létem látványa szétcsúszván teret ad a kérdésnek: „kicsoda vagyok?” -, megérkezhet az angyal. Csak ekkor hallom, máskor eltakarja zakatoló „önmagam”: az automatizmusok és fantazmák „énnek” tekintett elegye.
  6. Aki elbizonytalanodik magában – akihez szólhat az angyal – az végre kifelé tekint. Feltárul előtte az emberi tulajdonságok Noé-bárkája, a tulajdonság- és sorskatalógus. Az olvasót tehát el kell bizonytalanítani.
  7. Mégpedig elrajzolt figurákkal, aki gúnyt űznek a társadalmi érintkezés szabályaiból. Minden figura merő kapcsolatéhség és zajos magány, szocio-skandallum. Egymást megszólítani képtelen „odakozmásodások”: illúziókban létező, egymást remekül, de önmagukat soha nem „látó” alakok fogadják az önmagát keresőt.
  8. Az vagyok, ahonnan jöttem? Honnan jöttem? Az „egyszer s mindenkorra tisztázott” származásból? (Van egy pozíció, ahonnan nézve mindannyian „kitett gyerekek” vagyunk. És mindannyian a saját legendánkból, a saját fantazmánkból akarunk jönni.)
  9. Lehet legendát hazudni – a művészet igazabb, mint a valóság? –, de úgyis rögeszme lesz belőle. Igazat viszont nem lehet „hazudni”. A „van” nem „található ki” – a művészet a valóság hű tükre? - mert mindannyiunk rögeszméiből alakul.
  10. A rögeszmékből alakuló „van” viszont sémákat követ. A történetek ismétlődnek, a típusok, az „odakozmásodások” reakciója idő-független. Az első elkülönülés a páclében a „kozmásoké” (szereplőktől a mesélőkön át az olvasóig, kritikusig, stb.): a „ki vagyok” és a „kinek képzelem magam”. (Persze mindez „valaki más” fantazmájában, amiről én – ki ez az „én”? – mesélek most nektek.)
  11. Kinek van szüksége fantazmákra? A rögeszme kivesz a valóságomból. Ezáltal kivételnek érzem magam. A „kozmások” közös gondolat-ismérve: a világ és én két külön dolog vagyunk. El nem ismert, keserű kivételességek (vagyunk).
  12. Ez szakrilégium! A cselekedet önmagában hordozza a büntetését: aki magára kivételként tekint (magát kivonja) az kivételes bánásmódban is részesül (ki is vonódik). Kivétel nincs! (a világ „külön kerül” mondja Pilinszky)
  13. A „Mélységes mélység”, az ítéleté, amikor a teremtő képzelet rögeszmét épít, és a rögeszme „megvalósul”. Amikor a hazugság zsákmánya lesz a lélek – mert tilos a hazugságból igazat csinálni.
  14. A hazugságból csinált „igazság” így hangzik: a többiek, a körülmények, a „mindenség” áldozata vagyok.
  15. Ha a „mindenség” áldozatának érzem magam, le szeretném tenni a mindenséget – ki akarom vonni magam belőle, a biztonságos rögeszmébe. Pedig a rögeszmét kell letenni: a „kozmát”, és magunkra venni a „világot”.
  16. Ami egyet jelent azzal: magunkra kell vennünk önmagunk. És nem mint rögeszmét, ahogy a nemhős hős teszi: azonosítva magát egy ideával az áldozatság által. Hiszen önmaga áldozata. Mint mindannyian.
  17. Az ügyvivő elmesélte történetben a mesélő megművelte a talajt, amibe magát magnak vetheti. A legenda (a rögeszme) megalapozott.
  18. Önmagunk magunkra vételéhez hiába nézünk „befelé”, mert a saját rögeszménk eltakarja előlünk a látványt. Kifelé kell nézni, ki kell szabadulni.
  19. A bűnbak paródiája, a „miért én”, a mindenség áldozata kiszabadul és rabul esik: mivel a rögeszmében maradt, továbbra is delíriumot él, mindegy milyen formában. A „rögeszmékből alakuló van” kerete megmutatja a maga instabil voltát: a hazugságból csinált „igazság” mélyíthető, csereberélhető, a „mindenségnek” számtalan tetszőleges módon lehetünk az elképzelt „áldozatai”.
  20. Mivel a hazugságból faragott „igazság” önmagában önmagáról az önmagát keresőnek semmit nem árul el, minden ilyen faragványra, kifelé nézve a külön került dolgok egészére, az egész emberi tulajdonságok Noé-bárkájára szükség van egyetlen ember – az „önmagam” – megértéséhez. Látnom kell a szekularizált hazugságok egészét.
  21. Az önmagam – de bármi – megértésének egyik legfontosabb tévútja a teória. A gondolatok rendszerébe tört világ. Amely a megismert kivételességek „szabályszerűségeit” listázza. A teória „az értelem jegyében áll”. Elfelejti, hogy hazugságokat lát.
  22. A másik legfontosabb tévút az „ösztönösség” teóriáról való „teljes lemondása”. Mert a maga teljes lebomlásáig mélyül. Abban tetszeleg, hogy nem hazudik. A jelen állapotban a hazugságnélküliség „kozmája” is csakúgy „kozma” – mondjuk ki végre: az is csak egy maszk. A hazugságnélküliség is csak egy módja önmagam „kivételének” a rögeszmébe.
  23. Valójában mindkét pólus önmagát űrrel töltő üresség. Valamilyen mértékig mindkettő jelen van a maszkok összességében – a hazugságok alkotó elemeit jelentő hazugságokban lelt rendszer tehát felmérhető ezen a nyomvonalon.
  24. Rögeszme, maszk, monománia – a nem-valóságok elzárják egymástól a szereplőket. Az életeket. Minden ember sziget. De senki nem valódi módon egyetlen. Maga a nekünk mesélt mese is monomán, hiába adják sztereóban elő.
  25. A valódi módon egyetlen létezés – a maszktalanság, mondjuk ki: a lárva-állapottól való mentesség ismereteink szerint csak az Istené. Az egyetlen valóság Isten.
  26. Viszont a számtalan nem-valóság megmutatja, hogyan kell személyes tükröt csinálni. Ki kell mondani a forróvá lett szóértékeket – fel kell ismerni a legjobban irritáló lárvákat, maszkokat, momomániákat. Ami rezonál bennem, az jelen van bennem.
  27. Pont ezért: valóban mindegy, ki beszél, nem kell tudnunk, ki az ügyvivő, a mesélő, az író - bár lesz még olyan aspektus, ahonnan érdekes többleteket kap, valójában lényegtelen. Az a lényeg, ránk hogyan vonatkozik. EZ a beavatás-tartalma.

Folytatása várható. 

2013. január 13., vasárnap

Az ellenőrizhetetlenség rendszerei

Az ügyvivői rendszerépítés azért érdemel néhány szót még, mielőtt továbblépnénk, mint ahogy az "értelmes irodalom" befogadásának - az alkotói következetesség és a befogadói következetesség valamilyen mértékű csalása felmérésének összefoglalása se ártana. Kezdjük az utóbbival.

Nem mindegy, ki beszél, de úgy kell tennünk, mintha mindegy lenne. Ha ellenőrizhetetlen, akkor nem kell úgy tennünk, mintha "élet" lenne. Nem kell, hogy valakinek a konkrét, dokumentált, csatolmányokkal és igazolásokkal hitelesített élete legyen. Legyen teremtés, annak az összes gesztusával, de mivel egy olvasmány teremtése: csak szó. Minden a szóval kezdődik és azzal végződik (a mitológiák és gondolkodásunk minden ismert rendszere szerint), tehát van jelentősége, nem jelenti, hogy nincs súlya - de ettől még nem "élet". Mert valójában az élet a fontos. 

Viszont mivel ez csak szó, mintha minden ellenőrizhetetlenre való törekvés azt sugallná: nem fontos, hogy ki beszél. Nem kell tudnunk az "írót". Nem kell az értelmezéshez az élete, nem kellenek a titkai, a vélelmezett motivációi, nem kell megfejtenünk az élet hatását a műre - nem kell hozzá, hogy a "csak a szót", az elénk tárt vélelmezett értelmezendőt további vélelmekkel pakoljuk tele. Tudjuk, hogy az író nem becsülte, csak azt, amit valóban cselekvésbe tudott rakni. Mániákusan ragaszkodott hozzá, hogy megkóstolja, megszagolja, tapintsa az élhetőt - hogy dönthessen arról, mit fogad be és mit utasít el a világból. Ezt tartotta valóban lényegesnek, hogy az írás kényszere is itt előttünk kapja meg a maga helyét: a forróvá vált szóértékeket ki kell dolgozni, de ennyi. A megértés, a tudatosítás mankója nem a cél. A cél az élet. Ez itt cifra sallang, fecsegéskényszer, maradvány-kárhozat. De ha ezt tiszteletben tartjuk és visszafordítjuk az olvasásra, akkor meg kell értenünk: az ellenőrizhetetlen megteremtésének igénye az írójától is eltávolítja a szöveget - nem kell tudnunk a befogadáshoz az írót, nem szükséges kitalálni, hogy melyik kidolgozott szóértékben lakik a saját meggyőződése, melyikben másé, mi az, amivel csak játszik, és mi az, amit valójában elvet - s hogy mindeközben hol hazudik tudatosan, hol vezet meg minket, mi módon csal, s mit hallgat el mégis - az elhallgatás deklarálása ellenére is.

Ez a szöveg nem "élet". Nem is akar élet lenni. Az élet fontos. Mindenkinek a magáé, a megélésében való "jelenlét" a fontos, a dolgokban való benne lét, a dolgok létet teremtő, és a létünk dolgokat teremtő ereje. Ha az író valójában nem fontos egy szövegben, az azt is jelenti: ne lakj az olvasmányban. Ne lakj a "mesében". Az életben lakj. A lakásodban. A bőrödben. Miközben azért az olvasmány (persze hogy) megtaníthat, hogyan mérd fel a bőröd "határait".


Másfelől tekintsük át az agent spirituel (előttünk írói szándékból) kiépülő rendszerét. Ahogyan "ő" sorolja. Először: az elbeszélt történet inkább katalógus, semmint megtörtént esemény. Másodszor: az imagináció mozgatja, tehát látomásszerű. Harmadszor: maga a mesélő is bizalmatlan a maga történetével. Negyedszer: ezek itt mind csak szavak. Ötödször: a valóság okkult szintjével áll kapcsolatban az elbeszélt, a cselekményi szinttel nem. Egy szóval: az elmesélés önkényes. Naná! Minden elbeszélés az, még ha az írók minden energiájukkal az ellenkezőjét akarják is elhitetni velünk. S milyen érdekes: lehet, hogy épp az erről való lemondás teremt végre, épp az ellenőrizhetetlenségének belátása árán soha nem látott valóság-hitelt! Eddig minden regénykoncepcióban maradt labilis pont... az író fix személye, az olvasó fix személye, sőt a kritikus fix személye is. Ezek azért labilisak (azért fixek), mert a regényen kívül állnak... az eseményekbe nincsenek bevonva... ha szilárd pontjait feloldom, vagy leépítem, szóval eltüntetem, akkor válik az egész kifordíthatatlanná. Stabil lesz... A pácban mindenki benne van... Ugyanakkor azonban megszűnt az ellenőrzés lehetősége is. Vagyis engedelmükkel, az egész dolog úgy, ahogyan van, ellenőrizhetetlenné vált... a dialogikusan felépített történetben fix pont nincs... ettől stabil. Okkult. Reális. 

Lássunk példát egyből: vajon Hamvas saját meggyőződését dolgozta bele az ügyvivő monológjába? Nyakon csíphetjük az ő gondolatait az esszéiből, a sajátos érvelési rendszerét, állandóan mindent pontozó és ellenpontozó író-magamagát? Lehet próbálkozni, De értelem nélküli játék ezzel kísérletezni. Ellenőrizhetetlen, vajon ez volt-e a meggyőződése, avagy a meggyőződésének egy olyan, elcsalt látópontú nézete, amely e helyen a könyvben épp az agent spirituel szájába illik. Hogy az-e a funkciója, hogy a szerző kimondhassa valamilyen fontos tapasztalata summázatát, avagy az, hogy az olvasóját egy bizonyos kíván irányba terelje tovább, miközben valójában maga az író erről a kérdésről gyökeresen mást gondol. Ellenőrizhetetlen.

Tehát nem kell tudnunk az írót, és nem kell tudnunk, mit gondol. mindegy ki beszél. Csak azt kell tudnunk, ránk mi és miért (és hogyan) hat az olvasottakból.

2012. december 30., vasárnap

355. - 423. oldal (a második menet vége)



"...Én, szólt Bormester, az olvasóval nem bizalmaskodom. Senkinek az arcát nem kémlelem, hogy mit szól ahhoz, amit nekem kedvem van mondani..." Egy mondat, ami rengeteget elárul. Főleg ha figyelembe vesszük, hogy a „mű” belső ügyeinek kiteregetése, mondjuk a legnyilvánvalóbb olvasóval való bizalmaskodás közepette, egy függönybeszélgetésben hangzik el. Mert bár a mesélő az ügyvivőnek valóban kedve szerint tálalja a mondandóját, e kizökkentő epizódokban igenis magyarázkodik, úgymond kémleli az arcát – és látszólag a miénket is. Milyen remek ötlet ez a kettős, mennyire korrekten hoz létre látszatokat! Hiszen a szerző szándékait így már végképp lehetetlen felmérni – önmagában tudathasadt dolog: érzetre hol a mesélő, hol az ügyvivő hangjával azonosítjuk (olykor egy-egy szereplő hangjával). Játék ez velünk, az azonosítás lehetőségeivel, tudatos játék, amelynek természetét ezek a „bizalmaskodások” sem tárják fel teljesen, csak magasabb szintre emelik. Gondoljunk bele: megtisztelő belesni a függöny mögé – belengi egyfajta illetéktelen behatolás-hangulat, pedig itt e függöny mögötti beszélgetés is a „színen” zajlik – és még mindig nem tudjuk, ki beszél.

Ki beszél - éppen az irodalom, az írás mibenléte, eszközei, mutatványai, trükkjei és az olvasás általi befogadás természetéről. A mesélhető történetről. Az ügyvivő hosszas, többször öt perces "megjegyzésében" feltárja Bormester "egészen sajátságos módszerét”, összefoglalja az egymással nem érintkező sorsok ábrázolt viszonytalanságát, a mindenki saját "oszlopszent voltát”, megnevezi a monomániát. Fontos szó, valóban tartalmazza a genius loci-t: mono- tehát egyedi, mánia tehát nem valóság. Egyedi nem-valóságok egymást komolyan venni képtelen játszódása az úgynevezett emberi közösség. Amely ez által valójában nem közös, mondhatni, ha volt is valaha, mostanra megszűnt: az általános, beteges és kényszeres absztrakció elzárja egymástól az alakokat. Beszél a monomániák labilitásáról, hogy a maszk, a vállalt-felvett szerep nem végleges, de jobbára csak egy másik, jobban vágyott szerep vetteti le. A sorsok elcserélhetők - mivel senki nem valódi módon egyetlen. Itt az ügyvivő mintegy megszüntetné a mesélő következtethető folytatás-útját, azzal, hogy illetlenül lelövi a poént - és ajánl helyette rögvest, kifinomultabbat, gondolattal alapozottat, a főszerepben Episztemonnal, akiben a "sorscsere" folyamatos, mégpedig azért, mert egy deka Géniusz sincs benne. De hiába ajánlgat többféle, különböző okból, az eddigiekből sejthető, következtethető olvasási, értelmezés-szerkezeti okból "értelmes" folytatást. A mesélő a saját meséjét meséli – de figyeljük: a történetnek ezen a szintjén ez a szuverén mese még szintúgy monomán, mint a mese által egyébként elénk tárt bárki másé.

Az „Episztemon-paradigma” hosszas fejtegetése közben az irodalomelmélet bizonyos modern megközelítései (s nemcsak a szocialista realizmus) parodizálódnak kegyetlenül. Hogy végre először irodalomelméleti alapokról jelenthessük ki: ez itt nem regény. A minél komplexebb figurák rajzának igénye, a járás, a hang ábrázolása, a minden szinten koncepciózus hozzáállás az alakokban – sorolja az ügyvivő, mire a mesélő: mindez tévút. Szó. Minden a szóval kezdődik és ott ér véget. A forróvá lett „szóértékek” kimondása. Másrészt a regény kapcsolatok létrejötte vagy kudarca, elvesztése és meglelése, stb. Az egymásra tett hatás. A mesélő kiindulása: az egymásra tett hatás jelentősége elenyésző, amíg mindenki a maga színpadának dívája. A színpadok egymás mellett ábrázolása pedig mindig valamilyen prekoncepció által követelt valóságtorzítás, mindig valami más kihagyása, valamilyen tanulság szájunkba rágása. Banális dolog valamit az elcserélésre alapozni? Hát hogyne! Mégis, miért a banalitás és miért (ilyen bonyolult módon) a leleplezése? Mert mindez valójában kíméletlen irodalomkritika. Miközben a két elénk tárt - markánsan különböző hangú - alak a regényelméletet és íróságot, az irodalom célját, a realizmus kérdését járja körül, voltaképp ezt közli velünk: ez itt nem regény. 

Ez sorskatalógus. „Az én létem tulajdonságai” mondja a mesélő. Mintha azt mondaná: „nem az volt a célom, hogy ábrázoljak. Kapcsolatokat, tanulságokat, hogy leleplezzek, feltárjak, és a többi. Csak tükörbe akartam nézni. Ekkora munka felrajzolni, folyamatában felrajzolni, amit észrevettem, megszámoltam – amennyire tudtam: felszámoltam – magamban. Fiúk, lányok, ez itt az én történelmi, gondolat-történeti, sőt, spirituális kontextusba helyezett személyes tükröm. Semmit nem ér, ha elolvasod, nem avat be: mert ami nekem tükör, az neked festmény. Csak azt mutatja meg, hogy ez ekkora munka. Neki lehet látni, úgyis eltart egy életen át. Nem tanít meg semmire, a „hogyan érdemesen” túl.” Persze valójában ennél többet mond. Amikor minden maszkot magára vesz, minden „démonit” magára vesz. A világ itt körülöttünk minden lehetőségünk tárháza. Az apokaliptikus ábécé – később lesz még róla szó. Minden, ami a világból megborzongat, ahhoz közöm van. Ami rezonál bennem, az jelen van bennem. Ezt kell magunkra venni. „Mi az, amit egymásról tudnunk kell? Amit elmondtam, az nem körül van, vagy kívül van, vagy belül van, hanem ez belül is, kívül is, körül is, felül is, ötszáz év előtt is, tízezer év múlva is. És ez nemcsak bennem és kivételesen és én és véletlenül és egyszer.” Ez a bárki. Ne feledjük, még mindig nem tudjuk, ki beszél. Talán mindegy is?

Ó, hát dehogy mindegy! Emlékszünk a tárgyalás-epizód külön is, korábbi függönybeszélgetésben kiemelt mondatára? „Az őrültek századának kérdése a valóság.” Kell keresni valamilyen valóságosat, valamit, ami ebben a szerteszekularizált monomániahalmazban általánosan érvényes. Meg kell keresni az „egymással azonos”-t. Böhme idézett gondolata: „a lélek igazi lénye a tűz…” a lélek a Tízezer Bőrű Tűz gyermeke. De ha a „lélek esszenciális élete”, az imagináció – durván egyszerűsítve a teremtés képessége bennünk – nem a tűz jegyében áll, akkor a sötétség dühe elnyeli. Az ész századának kérdése a valóság. Az ész véleményeket csinál, és akaratát az őrület jegyébe állítja. A vélemény olyan, mint a segglyuk. Mindenkinek van egy. A tűz (a léleké is) a világban táplálékot keres, táplálkozik és táplál. Az ész világot alakítana, meg magunkat benne. Mindenkinek a magáét. Ez a lárva. Monomániás, rögeszmés, változni képtelen, önmagát gubóba záró lárva. Mindenkié külön. Mert valóságot teremtene, s ezzel az akaratát az őrület jegyébe állítja. Szóba kerül az esztétikai mellékzönge, hogy innentől miért alapvető terminológia a „kozmás”, a monomániás, a maszkviselő helyett a lárva. De nekem lényegesebb, hogy a lárvába dermedt mozdulatlanságból még kikelhet valami. Például a „hang, aki beszél” találhat a maga monomániájának olyan, végletekig közelített formát: a mágikus tükröt, amilyen az „emberi létezés teljes egésze”. Gigantikus lárvalátomás, hogy önmagát megértse. Az egyetlen valóság: Isten. Mondjuk általánosan érvényes, de megérthetetlen. Az Őt elrejtő szövevényes káprázat megismerése szintén meghaladja a képességeinket. De ettől még tükrözhető. Ez a sok szó a tükör. Mint ahogyan én kísérlem tükrözni ezt a tükröt a tükörben, itt és most. Ó, dehogy mindegy, ki beszél…

Nézzük a másik felet. Van itt egy mondat, aminek később jelentősége lesz: „Az emberek nem a saját szenvedélyüket élik, hanem a démonjuk őrületét” (ez a mondat – képzeljük el – ugyanazt jelenti, mint Böhme mondata). Csak érdekességképpen: szembesüljünk nevezetlen ügyvivőnk, „agent spirituelünk” elénk tárt démonjával: mi a biztosíték? Mi a biztosíték arra, hogy Toporján valóban az, vagy bárki; az elcserélt csecsemők, Barnabás, vagy Pataj valóban az volt, akinek Bormester meséli? „…szóval én kérem a gyanúmat az egész vonalon fenn kívánom tartani” mondja az ügyvivő. De nem áll meg itt. „Mindjárt, amikor (Bormester) elbeszélésének hitelessége fölött kételkedni kezdett, azon kezdtem gondolkodni, milyen módszerrel tudnám ezt a hitelességet helyreállítani.” Püff neki! Azt sem tudjuk, ki beszél, de máris azt halljuk, valaki a maga „hitelességszempontjai” szerint módosította ezt, s így közli velünk? S fel is sorolja harminckilenc pontban, min változtatott? Játék, persze, velünk, megint – de tudható, milyen mélységű ez a játék? Tudható, hogy milyen szinten játszott e két hanggal az író, valójában melyikkel (mindkettővel, vagy egyikkel sem) és milyen mértékig azonos? Van-e a legendán túl „előképe” Bormesternek, igazolható e kócos visszaemlékezésekből és feltételezésekből, az életrajzból a magoncot szolgáltató mester – visszatérve a kérdéshez: tudjuk, hogy ki beszél?

Mi az ellenőrizhetetlen? A dolog ettől stabil. Ha mindez ellenőrizhetetlen, akkor nincs kívülállás. Hiszen én bármilyen pozíciót is vegyek fel, olvasóét, kritikusét, okoskodva azonosítsak írói pozíciókat akár - azt el kell ismerjem, ezen a ponton valamiképpen vonatkozik rám, amit olvasok. A pácban benne vagyok. Tedd a szívedre a kezed, olvasóm! Rád is vonatkozik, ha ezt, itt olvasod – ha érdekedben áll, mert érdekel. A pácban mindenki benne van. Főleg az, aki ügyvivőként rendszert épít a szemünk láttára erre az ellenőrizhetetlenségre…

De innen a wertheri korszak jön. Ön jön, Madame.