2019. március 3., vasárnap

Hamvas Béla: Tabula smaragdina, Mágia szútra


Ezt a két könyvet kerülgettem a legtovább - talán mert valóban nézhető ezekből a teljes Hamvas-életmű, ahogy Nagyatádi Horváth Tamás teszi a Napút Hamvas-számában megjelent alapvető esszéjében. Ezt a két könyvet halogattam a leginkább; az összefoglalás kísérletétől is borsódzott a hátam, talán mert Hermész Triszmegisztosz tizenhárom mondatát nem tudtam tőle én sem azonnal a magam szája íze szerint ízlelni, meglátva benne (és alapjaiban másképp meglátva) a magam kötelező érvényű tapasztalatait. Talán mert a Mágia szútra kegyetlen szummája sokáig elriasztólag hatott - valójában én is nehezen viselem a kategorikus imperativuszt, nehezen tűröm, ha valaki így veszi el tőlem az egyetértés lehetőségét; ha valójában így és ennyire hiszi valaki előttem, hogy igaza van (hiszen ezért szútra...). Időbe telt, mire észrevettem benne az iróniát, ahogy Tamás fogalmazott egy beszélgetésben: a Hamvas által épp itt teljes szívvel diszkreditált "Hamvasizmust...". Sokáig tartott, mire észrevettem: ez a szútra csak a leírójára nézve kötelező erejű - csak azt szeretné megmutatni, hogyan építsem fel, hogyan ismerjem fel a magam kötelező érvényeit...

Tabula smaragdina

Ahogy Hamvas írja a címben: ez Hermész Triszmegisztosz tizenhárom mondatához megfogalmazott kommentár, amely egyben bevezetés az Alkímiába (a hermetikus gondolkodásba). Már a történelmi bevezetésben elhatárol: kijelentve, az egykori értelemben ebben a teljesen máshová hangolt korban ez a hermetikus szöveg értelmezhetetlen. Nincs mára korhű és hiteles magyarázata. Viszont teljességgel pontosan alkalmazható az egykori hagyomány szerkezetének átvilágítására, a különbségek felmérésére - s ez által a mai, meghaladásra mélyen érett szemléletek reformjára is. A tizenhárom mondat kommentárja feltárja a világképünk alapvető jellemzőit: a minőségtelen szám, a sokság, a végtelen modern fogalmát; igen tág, tovább gondolható érvelésével mindvégig a megőrzött hermetikus emlékbe kapaszkodva. Felméri, milyen alapállásról hova rugaszkodott az egykori ős rend embere; milyen alapállásból hogyan számolja fel mindezt a mai ember - s azt is, hova érkezhetne, levonva a konzekvenciáit a kultúránkba immár több mint kétezer éve ágyazódó tanúságtételeknek.

Ez a könyv és figyelmes olvasása értetheti meg, miért fordult Hamvas egy ponton az egykor oly hittel feltámasztani akart hermetizmusból Krisztushoz. Úgy, hogy felépíti nekünk ennek teljesen, mélyen átélt belső logikáját: Alkímiáját úgymond. Hiszen "aranyat" magadból kellene csinálj - az ötödik elemet a lényedben kell megleld; azaz leginkább látnod kell, a megváltás árnyékában ez már mennyire nem út, nem ösvény. Nincs visszatérés a Paradicsomba. A szám minőségét vissza kell adni, de az apokaliptikus minőségtelenség után immár az ítélet jegyében. Ez a gondolatmenet onnan válik valóban érdekessé, ha vele méred, mennyire erősen meghatároz bennünket ez a mély ragaszkodás azokhoz a hibás szemléletekhez, amik épp most mérgezik halálba az életterünk - s minden egyéb élet terét. S hogy mintegy mellesleg a maga sajátos gondolatmenetében a számomra legtágabban látó ember (aki sutba hajította a hiteink, a dilemmáink, a kedves vesszőparipáink - látva bennük a zsákutcát) hogyan építi fel azt az igen meggyőző érvelést, amely a hagyományok egy bizonyos kiválasztott aritmológiájában (ez esetben a Tarot számértelmezésében) mintegy tükrözi az addigi érveit.

S mégis kijelenti: ez nem tanítás. Nem iskola. Nem "ezt kell", hanem "így kell". Kijelenti: nincs olyan, hogy Alkímia, nagybetűkkel - amire iskolát lehetne alapozni, aminek módszertana van, leírható vegytana, dekára kimért receptjei. Csak a mély és személyes érintődésben érthető meg a múlt üzenete, a ma zsákutcája, s a még nyíló jövő. Aritmológia sok van, a lényeg: a számnak találj minőséget. Ennek segedelmével keress alapállást. Értsd meg, e kiindulásra neked hogyan rétegződnek az evangéliumok. Hogyan érti azt Jézus: Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem... S miért kormányozza mind zsákutcába magát, aki a szavairól nem vesz tudomást. Megértheted e könyvből: a hermetikus gondolat szerelmese hogyan és miért talált vissza a nagy traumák után a megvallásba.

Mágia szútra

Amit aztán ezer réteg iróniával szútrába foglal. A Mágia szútra valójában egy hitvallás. Az embernek nem környezete van, hanem világa. Élete, átélése, ami abba a sajátosan együtt álmodott delíriumba, amit közkeletűen nevezünk világnak, kivetül. Nem a világ káprázat, hanem az, ahogyan mi azt derengő állapotunkban (avidjá) látjuk. Azaz mindenki a maga derengését - s ez alól az éberség szükségletét felismerő derengést-látó, Hamvas Béla sem kivétel. Ezért nem lehet recept, amit leír - vitatnod kell, minden mondatához hozzáérezni a magad helyéről való látvány különbségeit. Szoktam azzal csúfolni, hogy a mesterem - mennyire igaza van Tamásnak, amikor egy magánbeszélgetésben így jellemezte: amikor az életet élem, nem nézem, vagy méricskélem, Hamvas idősebb barát, vagy játszótárs. Hiszen ez is szeretett volna lenni - aki nem a maga ösvényét erőltetné rád, csak szeretne rávenni: járd az ösvényt.

Az embernek... hatalma van arra, hogy az egész természetet megváltoztassa, de előbb önmagát kell megváltoztatnia. Hiszen a körülöttünk fonnyadozó világ tökéletesen tükrözi, kik is vagyunk valójában. Nem, vagy nem csak a szellem, a dal, a vers, a szolidaritás maradvány gesztusai - inkább az elhajított nejlonzacskók, pet-palackok és csikkek. A változás gyökerét Hamvas kezébe a háború tulajdon-fosztó műtétje adta - amikor mindenétől megfosztatott. Valójában mi magunk le kéne mondjunk mindezekről, önként és dalolva, amíg nem ér bennünket annál is nagyobb megfosztó trauma; hiszen látszik, azt valójában nemigen élnénk túl. A tárgyi gazdagságról kéne lemondani (amely többek közt lehetővé teszi, hogy ezeket a szavakat olvashatóvá tegyem a számotokra). Mert a mérték: kicsoda milyen hatalom szolgálatában áll. S míg a cselekedeteimben ájult fogyasztó vagyok, addig hiába fényesek a gondolataim. Az éberség paródiája maradok, líra helyett a megsemmisítő delírium maradok. Egykor Katona Tibi barátom felemelt mutatóujjal hirdette: minden a lélek. Hamvas magyarázta el nekem, hogy mennyire nem volt Tibinek igaza. Egy gondolatom sem ér semmit addig, amíg nem jut a testbe. Ezért nem ér semmit önmagában a dédelgetett Mű. Csak az számít, amit életbe, amit valódiba teszek...

Mindnyájan, amikor önmagunk felől oly kitűnő véleményt táplálunk, azt hisszük, hogy imaginációnk középpontját a kinyilatkoztatás szava foglalja el. Tévedés. Imaginációnk életteremtő hatalma homályos zűrzavar és ebből nem üdv realizálódik, hanem bűn, őrület és betegség. Azt tényleg neki köszönhetem, hogy kipurgálódott belőlem a maga-hitt, büszke hívő, a farizeus, a fanatikus. Hogy a látomásaim egy részét sikerült létre faragni - saját magamból. Mindazonáltal ennek az útnak a legelején járok, még mindig. A démonokat ki kell űzni - ki kellene; az éhségeket, a szenvedélyes ragaszkodásokat mindahhoz, amiről immár tudva tudom: ártok vele. A közös delírium, a közösen álmodott, a valóságunk mögötti valódinak, ami független a látásmódjainktól - de elsősorban saját magamnak ártok vele. Normálissá kell válni. S ahogy Tamás megjegyzi az esszéjében: a mai kizökkentségből elindulni a normalitás felé valóban mágia.

2019. január 16., szerda

Könyvek a könyvespolcról - Esszé Hamvas Béláról




Ezt az esszét a blog követői lényegében ismerni fogják, hiszen amikor ezt a tükröt a számomra legfontosabb hatásadónak létrehoztam, ennek a blognak az anyagából nyertem a húsát. Mindazonáltal az áttekintés, az együtt látás kényszerében tényleg nagyon sok momentuma másképp látszik, máshová kerülnek a hangsúlyok. Érdemes végiggondolni...


Most jött el az ideje. Hogy számot vessek a számomra messze legfontosabbal, a legfontosabb hatással, ami valaha olvasmányban ért, aki kibillentett és kiforgatott magamból, és mind a mai napig nem tudom úgymond a “helyére rakni”. Leginkább talán azért, mert engem kényszerítene az alapállásaimban helyváltoztatásra. Illene végre szépen sorra venni a könyveket, folytatni a saját dugába dőlt Karnevál-olvasónaplót, megfogalmazni a vád- és védőbeszédet a szavai mellett és ellen – leginkább a magam számára. Ha valaki hasznát látja, annak csak örülök. Nem érzem feladatomnak, hogy védjem (nem is szorul rá); még azt sem, hogy rámutassak az egyre méltatlanabb szövegkörnyezetekre, ahol rendre feltűnik a neve. Nem szükséges állást foglalnom egy vitában, ahol az egyik oldal rendre félreérteni akar – és nem látja, nem is akarja látni, csak a fiatal, daccal és iróniával teli „hagyományőrt”, a Magyar Hüperion és a Scientia Sacra első kötetének kissé pökhendi ítélkezőjét. Nem találok közös nyelvet azokkal, akik nem merik követni  a huszadik század talán legfényesebb koponyáját a megtöretésbe, a kiábrándulásba, a kijózanodásba: Patmosz „szigetére”, a Szarepta józan keserűségébe, a Karnevál valódi mélységeibe és következmény-világába. Nem tudok vitázni velük – nincs közös nyelvünk hozzá.
Most jött el az ideje. Mert nekem (úgy adódott) állandó kórházi olvasmányom Hamvas. Ezt nem tudom elmagyarázni, valahogy így hozta az élet, hogy minden hosszabb-rövidebb, jobbára baleset-következmény kórházban lakásom alkalmával az ő könyveit szerettem és szeretném. Talán mert az egyik arcukban valóban ráolvasások. Talán mert a másik arcukban józan és tiszta meglátások. Feszesre húzzák a figyelmem. Talán mert semmihez sem hasonlóan rántanak össze a helyzetben, amikor minden arra provokál: szóródjak szét. Szóródjak szét az ágyon, a vizsgálatok személytelen sodrában, szórjam el az „én”-t, a „kedves beteg”, a névtelen eset, perforált szerv, törött gerinc, elzáródott véna – szóródjak szét egy intézmény személytelen rendjében. Pontosan nem tudom, hogyan, de segítettek, segítenek. Mint ahogy a minap is – egy szerencsére kellően rövid kórtermi tartózkodás alkalmával, amikor a páromtól az egyik első dolog volt amit kértem: hozza be a Patmosz első kötetét.


a folytatása:

Napút Online, 2019. 01. 15.





2018. november 20., kedd

Műhelynapló 2018 október-november



Kommentátor a biliviharban

Hamvas Béla a Karneválban kegyetlenül görbe tükröt tart a kommentár-irodalomnak - az egész hozzáállást harsányan kinevetve - én mégis szívesen űzöm. Egyrészt úgy vélem, egy ennyire régen égetett irodalomban, mint a miénk, egy idő után csak az extrém széleken lehet folyamatosan újat mondani - izgalmas, friss irodalmak teremhetnek így, csak artisztikusak, elitisták, eszközkészletük alapelemei közt általában ott lakik valamiféle perverzió; és leginkább csak a kivételek kivételére vonatkoznak (félre ne értsetek, nem vagyok égetéspárti). Másrészt az adott pillanat megragadásában nemigen lépnek túl a (manapság általános érvényű) szorongáson - hiszen nem tekintik kapaszkodónak a korábbi mesterek szavait, s amúgy is büszkén és kapaszkodás nélkül szeretnek zuhanni. Ez a zuhanás-élmény általános, érzem én is; bőven megfogalmazható. Azt viszont nem tartom szégyennek, ha az ember ebben az érzetben kapaszkodókat keres. Ha hitei vannak, ha a hiteit és gondolatait jól megragadó szövegekbe kapaszkodik akár a maga szavaival: azaz kommentál. Hiszen attól, hogy mélységesen átélem a saját, zuhanó töredék-voltom, még inkább óhajtok egyfajta teljességet. A kudarc tudatában is akarhatom az egészet - akkor is, ha lassan ráébredek: tényleg akkor kapom meg, ha lemondok róla...

Külön kis komplett ideológiát is gyártottam ehhez a kommentátorkodáshoz - legegyszerűbben a jin és jang szimbólumán keresztül tudom láttatni. Amikor (főleg fiatal urbánus) költők versei megmozdítanak, ráírást, komplementerverset íratnak velem a szavaikkal, nagyon sokszor nem vitatkozni akarok, csak a meglátott teljességük mellé odatenném a saját élményből szövődő magamét - janghoz a jint, vagy jinhez a jangot. A lehetőleg formában is tartott kommentár ilyenkor szeretne az eredeti vers-egész mellé egy saját vers-egésszel odaállni, mintegy továbbnyitva ezzel az "egészség" dimenzióit, hiszen a cél az, hogy együtt egy teljesebb teljesség érzetét adják, hogy a dolog (akár a jin s a jang) úgy forogjon (arról nem is beszélve, hogy ez alkalmanként mekkora iskola...)

Az külön iróniája a sorsnak, hogy az általam eddig leghosszabban kommentált mű, Weöres A teljesség felé című könyve (ahogy a korábban megjelent műhelynaplóban is jellemeztem már) számomra Hamvas Béla tanításainak legpopulárisabb összefoglalása. Mintha körbehímezném a mesterem által feltartott görbe tükröt... E kommentárokhoz külön (méltóságteljesen szatírikus) formát találtam ki: a Weöres-i főszöveghez képet keresek-rendelek hozzá, a benyomásaim haikuba göngyölöm (ha jól sikerül a haiku, olyan, mint valami ízeket néhány elemmel egybe markoló szusitekercs), s egy hozzabb, értelmező versben vitázom, ágálok, csalom ide-oda a nézőpontot egy teljesebb látvány megragadása reményében (elvileg úton egy teljesebb teljesség felé). Lehet mondani, hogy pofátlan gesztus (hogy jövök ehhez úgymond), lehet mondani, hogy miért nem írok inkább valami eredetit ezek helyett - de ez (ahogy fentebb fejtegettem) alapvető attitűdök kérdése. Hiszen semmit nem változtatok meg - A teljesség felé szellemi útleírásából semmit sem semmisítenék. Csak szélesíteném az ösvényt...



A folytatása: 

Napút Online, 2018. 11. 19.






a bejegyzésben említett folyomány, a vonzás feladásának tükre, amelyet ott nem linkeltem, itt olvasható: Krematóriumi túra - ücsörgés a néma mester mellett (2. nap)

2018. október 3., szerda

Műhelynapló 2018. szeptember-október





Ez egy számomra rendkívül éles gondolatmenet, aminek az alapjait Babics Imrének köszönöm, s Hamvas Karneváljának egy lényeges dilemmájára fut ki - középen saját verset elemzek benne (tehát öngyilkos a hóhér...) Sasa Gyoker képeivel. A végére tényleg eljutunk odáig, hogy elengedhessem magamban Ugorluk és Ulexer, a Karnevál diabolikus ikreinek problémáját. 


A panelok igazából a lelkek piramisai. Ez a felismerés a napokban nagyon sok ajándékhoz juttatott. Ezeket osztanám meg szép sorjában veletek


Himnusz az énekeshez

Aki, ami ezt szellemben megnyitotta, az Babics Imre és a Gnózis ajándéka. Ez a költő fiatalon, a bemutatkozása után eltűnt, esett ki az irodalom és a köz tudatából – mert egy tíz éves alkotói folyamatban kicsúszott belőle egy világlátomás. Ezt a maga részleteiben egy, a Napút folyóirat következő: novemberi számában megjelenő írásomban elemeztem – abban a terjedelemben számomra a legkevesebb szóval. Nem részletezném itt, tényleg nem tudom kevesebb szóval elmesélni.
De a látványáról mesélhetek. Ez egy testekből emelt piramis, aminek a csúcsán vörösen izzik az ember – és felgőzölög a felette elterülő végtelenbe. Ez a testek gyönyörű tüze: a szellem. Fel a füst jut – és fentről le: a látomás. Mert ez nem egy piramis, hanem egy homokóra a végtelenbe. Ahova az anyag kínos lassúsággal felpereg.
De nem csak pereghet. Mert mögötte ott a ma végletekig elhanyagolt, pillanatnyi érdekek által cincált táj: a mítoszé. Ott lüktet körülötte a Világfa aminek mi a gyökerét rágjuk, gyökértövén élősködünk. Míg szellemünk kapuja, a füst meg nem telepszik a Világfa Ágán… amíg le nem küldi nekünk a végtelent...

A folytatása: 
Napút Online, 2018. 10.13.




2018. augusztus 19., vasárnap

Macskák, szinkronicitás, vízió

Ezt idementem, mert itt a helye - bár megint nem Hamvas Béla valamely művéről (s főleg nem a Karneválról) szól, de amivel itt gátlástalanul játszom, megint a tőle tanult nyúlványain ül. És megint a megosztó folyamatos időbe morzsolódásából emelem ki - hogy könnyen meglegyen, ha egyszer kellene.



Egy bejegyzésből, s a megosztón folyó beszélgetésből idézek:

"Múltkor beszélgettünk BH-val a reinkarnációról. Bár nem nagyon lenne kedvem újjászületni, azért ha muszáj volna, akkor talán macskaként nem volna rossz visszalátogatni. 
A macska terápiás állat, emlékeztetett egy kedves nő tegnap, és tényleg. Pár napja Dióval töltök napi néhány órát, míg a gazdik nyaralnak, és igazi gyógyító élményben van részem. Barátságos, bújós, öreg macskanő lett. 
Szerintem ez nekem is menne: barátságos is vagyok, bújós is, és előbb-utóbb öreg is leszek. A macskalét előnyei közt pedig ott a házimunkamentes élet, és jó esetben a napi többszöri simogatás is. Ugye." (Marla Biedermann-Jones)

"Ahol én tanulok, ott azt mondják, hogy a reinkarnáció nem kedv kérdése.  Meg a macskalét az emberlét után erős visszaesés is lenne, pocsék karmikus tettek következménye. De persze a macskák csodálatos lények, én órákig el tudom figyelni őket, és tényleg jól bánnak a testükkel. (Mondjuk, a fenéknyalogatást kihagynám)  " (Ágnes Sarudi)

"Az inkarnációs rendben emberi tudatosságból állati létbe zuhanni nem lehetséges. Ahhoz több más létsíkon, és testi formában kell jó nagyokat bukni, hosszú életeken keresztül." (Orsolya Csábi)

Ennyi a szinkronicitás - meg annyi, ahogy Mami kölykeit dédelgettük a barátoméknál, Kállay Kotász Zoltánnál és feleségénél egy este, s egy reggel. Mami nyolc hónapos sincs, (csoportos?) kandúrerőszaknak áldozatul esett gyereklány, a szülésbe majdnem belepusztult, négy kölkéből csak ez a kettő tüneményes gombóc élte túl... a macskaélet sem csak játék és mese.

S akkor a vízió:

nincs piramis -
aminek a csúcsán 
emberlét terpeszt

A macska kiterjedése, amit látunk: test, ösztönök és személyiség - csak egy nézet. A macska sokat és látványosan álmodik; többet, mint az ember. Holott szerintem az ember megkülönböztető, önreflexív tudatosságának alapja nem a beszéd, hanem a vízió... a látomás, a dolgok álma, ami szólást, elnevezést provokál - olykor érzem úgy, ebben a macska mérföldekkel előttünk jár mégpedig azzal a stabil önkénnyel, hogy lemondott a provokációról, hogy mindezt artikulálja is.

Csak arra utalnék itt, hogy nincs alacsonyabb, meg magasabb rendű - az újraszületés piramidális rendbe való elképzelése ugyanolyan tévedés, mint amikor evolúciós csúcsnak tekinted az embert, ahova földtörténeti korokon át minden el akart jutni. Azt hiszem, az értelem képessége ezen a palettán csak egy variáció, csak egy szín. Valahol megijeszt, ha a legszellemibb elképzeléseink, a vízióink is ilyen ostobán rendszerek jelenleg - főleg mert a biodiverzitás általunk durván felgyorsított fonnyadása mintha ezt az elrontott "víziónkat" tükrözné. Csak akkor vagyunk/leszünk a piramis csúcsán ugyanis, ha utánunk nem jön semmi ezen az ösvényen (a dínók szerintem ugyanígy jártak!) - és akkor a piramis is az lesz, amit jelent: gigantikus síremlék.

Szóval valahol az újjászületés (ha feltételezem) szerintem egy gyönyörűen bonyolult menet, ahol a gondolat, a vízió megistenülése ezer és ezer módon történhet.

Mert a kiterjedésünk a léleké (is) - és olykor éreztem azt, a saját macskám kapcsán, hogy míg gyermeki, óvodás "értelem", az enyémnél sokkal hatalmasabb, kiterjedtebb lélek. Aki a hallható tartományon kívül eső távolságból érezte meg a jöttöm - és nemcsak azért gondolom, hogy egylényegű volt a párommal, mert ugyanolyan engesztelhetetlen, osztozni nem hajlandó szeretettel szerettek; hanem mert a szemem láttára számtalanszor felismerték egymásban saját magukat (tehát - horribile dictu - ilyen is lehet: hogy egy élet két testben/lélekben van egyszerre jelen; azonosságuk egyszerre varázslatos és irtózatosan kínos tudatában).

Szóval bőven lehet, hogy mindenféle méretben és jellegben vándorolhatunk - lehet büntetésnek meg jutalomnak tekinteni, meg fejlődésnek (bár egyébként szerintem az összes fejlődés-eszme épp most kompromittálja magát; bemutatva, mennyire tarthatatlan azt gondolni: általános szabály. Mennyire tarthatatlan azt gondolni, hogy az emberiség fejlődése lemodellezhető egyetlen linearitásba szervült élet által (gyermekkor, ifjúkor, felnőtt kor, s a többi - holott a folyamatban számos alkalommal megélhetők az elménkben korokhoz rendelt tartalmak...). a fejlődés-eszme törvényei egytől egyig speciális esetek, mint a világegyetem-méretben alkalmazható elméleteknek a Newton-i törvények. Valahol úgy vélem, ha gondolattal megfogható, máris speciális eset - avagy szélsőséges esetben (a nagy, kimondott igazságainkra gondolok) körülbelül az érvényét is vesztette...

szóval:

nincs piramis -
aminek a csúcsán 
emberlét terpeszt


A piramis mintájára elképzelt társadalom problémája. Minden a csúcs felé törekedne. Hogy maga az elképzelés egyfajta szellemi út lehet, azt Babics Imre Gnózisa világította meg nekem - de azzal a kiegészítéssel, hogy valójában nem piramisról, hanem égnek fordított homokóráról van szó. Amelyben az akaratok, vágyak, pillanatnyi (örökbecsűnek érzett) pozíciók peregnek fel, az anyagiból az anyagtalanba. Az összes "fejéről talpára állított" gondolatkísérletünk ilyen homokóra - peregnek benne az örökérzetű homokszemek. 

Babics Imre képe: harmatcseppé kell legyen ez a fel-pergés, hogy élhessen és éltessen. Organikus kell legyen. Világfa kell legyen. Mi ezen a világfán rendre az ágakra képzeljük magunkat, levélnek - holott a gyökerén rögzülünk: rögben a rögök, az elképzelt (megépített) piramis sivatagában a falára rátapadó homokszemek. A látványi különbségből fakad: a piramis elhiteti velünk, hogy az egészet mi csináljuk; a mi termékünk, amit a fellelhető anyag kedvünk szerint való alakításával strukturáltunk és építünk szakadatlanul. Ez a szemlélet a gólemépítőé - olykor érzem úgy, egy bolygó méretű, a jellegétől eltérő ízű homunculust hoztunk létre a vaspályáinkkal, az aszfaltcsíkjainkkal, a tengerbe termelt szemétszigetekkel, a táj teljes belakásával, ahogy rákos daganatként nőnek a termeszvárra emlékeztető, eszméletlenül strukturált ideggóc-szerű megapoliszaink. A rezgések és drótok hálózatában valóságos idegpályákat is kapott ez a gólem - s olykor érzem úgy: immár önálló létezőként akarja a maga halhatatlanságát; pont ezért pusztulunk majd vele.

Hiszen egy organizmus általunk kitermelt betegsége. A világfa gyökerét rágó csimasz, pajor, lárva. Felszíni virulencia, mélységesen kiszolgáltatva az időnek. Tényleg jobb volna nekünk, ha feláramlásunkban harmatcseppekként, e gigantikus struktúra organikus részeként olvadnánk bele a létezésünk folyamán, a szemléletünkben is. Amely most épp kizárólag a gyökeret hajlandó látni, amely a legszellemibb gondolatkísérleteiben, hiteiben is földszagú, ha elviseli magában a piramidális szerkezetek súlyát...

szóval:

nincs piramis -
aminek a csúcsán 
emberlét terpeszt

2018. július 5., csütörtök

Mítosz - és manipuláció

Ezt a bejegyzést idementem - talán értelemszerű, miért van itt helye, annak ellenére, hogy nem Hamvas Béla bármelyik művéről szól. Mert a Karnevál egyik vezéreszméje mentén értettem meg, s próbálom megértetni a Logoszba mélyen ágyazódott olvasókkal főleg. És mert a megosztón alapjában nincs jó helye: mintha a Napra rajzolnám az ördög arcát...

"Rendes munkával és példamutató viselkedéssel hamarabb szabadulsz." Szovjet plakát 1964-ből. 

Világszerte tudatosan folyik az eddigi diskurzusok alapját képező közmegegyezések, tények felbontása, és egy aktuális, és mélységesen helyi követelményekhez igazított mítoszrendszerrel való behelyettesítése. A mi kisvasutas suta tusamalackánk ennek a nagyon sok fronton zajló játékos új uralmi rendszernek az egyik kirakatba pakolt szabászati próbababája. Értsétek már meg! A miénk sem egy logikusan felépített demagógia, igazságmagvakról való logikátlan, lóugrásos elrugaszkodás, amilyen például a kommunista, vagy a fasiszta kísérlet volt. Túlnő a klasszikus retorikákon, ennek bizonyítékaként elég, ha felméred: a teljes spektrumból, a Horthy-éra közbeszédétől a késő Kádár korig vesz át adaptálható elemeket, a rezsicsökkentés alapjában kegyosztó lózungjától a ‘nemzeti’ jelző tudatos túlhasználatáig. Nem logikus. Mítoszrendszer. Tele lehet ellentmondással, mert valójában ráolvasásokból áll, nem érvekből. Egy mítoszrendszer keretei közt élünk, illogikus és nem illiberális rendszerben (ez csak egy beteg fantázia szülte címke a palackon...).

Egyszerűen szólva a mítosz világképe védelmi-pénz alapú. Az éjszakának, a fagynak, a tűző napnak, a mindent elsodró vizeknek – bármilyen jelenségben a megnevezetlen félelemnek – odaadok valami szívemnek fontosat, hogy ne bántson. Mint a maffiózónak a védelmi pénzt – odaadok bármit. Akár egy gyermeket. Archaikus korok elsőszülöttjeit önként adták a halálnak – a nemzetség fennmaradásának zálogaként. A titánok korában a törzsi istenek a személy húsát és vérét kapták a törzstől ételül. Nagyon fontos lépés, amikor később elég a személy helyett az áldozati állat vére, a növény füstje. Ez a kereszténységben az Izsák helyett bárányt tanulságos mesébe örökített pillanata. Korokon át a fizikai való helyett az isten egyre inkább a képzetet kapta. Az emberek ma is hittel, vággyal, képzelettel áldoznak – s mert a fejünkben lévő dolgok magunkra idézett ereje hatalmas: a mai napig harcolnak, és meghalnak a hitért, vágyakért, képzelt dolgokért... 

Azt hiszed, ennek a rendszernek tapogatod az Achilles-sarkát, mikor kiabálsz, hogy cinikus gecik, hogy cinikus gecik találták ki az egészet, hideg szívvel, az értelmetleneknek - de kedves logikusan érvelő, ellentmondásokat felmutató értelmiségi barátom, miből gondolod, hogy az értelmetleneknek ezt pont te fogod tudni megmagyarázni? Túl sok a betű... A butaságot felmutogató képek, gifek, mémek pedig csak a sértettség szakadékát mélyítik. Ez a rendszer zsigeri alapon kommunikál, és szereti ha a vele vitázók is így, zsigeri alapon háborognak - miből gondolod, hogy szemfelnyitónak szánt sértegetésnek bármi eredménye lesz a felkorbácsolt gyűlöleten kívül?

A mítoszrendszer is rendszer, csak nem habarcsa a logika. Piramidális ez is, csak meztelenebbül, hazugságok nélkül, a tejes ocsmányságát vállalva - azaz egyre nyíltabban felvállalva, hogy aki az út szélére kerül, az eltapostatik, hogy a lemaradónak a lelegelt réteken tallózás jut, hogy a szolidaritás nevetséges gesztus - csak akkor legitim, ha kegy. Nézzük a piramis alját. A védelmi pénzért a pórnép azt várná: a hatalom ne vegye észre. Tehessem, amit ez az erkölcstelen és etikátlan rendszer felkínál: lehessek ügyes. A mítosz rendszere a benne élők önérdekének gátlástalan megvalósításán alapul, hasonlóan gátlástalan istenek igája alatt... Programot kéne hirdetni, hogy Ügyes helyett legyél ügyetlen! Okosba helyett inkább told butába... Ez kellene legyen a legelső lépés, hogy a hazugságot és csalást rendszerszinten generáló közterhek teljesét értelmes szintig csökkentjük. Valahol iszonyatosan ősi minta itt ez az ügyesség, Kádár alatt kifinomult, és beteg hullámokat vetett, és a mi friss gazdagjaink már akkor is ennek a hullámnak a taraján ültek...

Mert a mítoszrendszerben a politikusok, a tulajok, a maffiózók azok a mítoszi hősök, akik megvalósítják az önimádatot, a bírvágyat, a dicsőséget, akik nem kötik magukat etikához - minden korlát nélkül lehetnek önmaguk. Amit a saját világukról sugároznak, egy ilyen mítoszrendszerbe illik - semmilyen logikai rendszerbe nem. Teljesen felesleges újra és újra nekifutni, hogy milyen hír mitől ferdítés, csúsztatás, hazugság, milyen valóságot hogyan gyaláz és milyen óhajok mentén. Tudják. És teszik - mert ez a világkép minden értelmi látszat ellenére még mindig uralkodó, amíg tömegek viselkednek rituális módon egy focimeccsen...

Achilles (a klasszikus mítoszi hős) választhatott: lemondhat a dicsőségről, boldog, teljes életet élhet, de elfelejtik - avagy örök dicsőséget szerez, de fiatalon kell érte pusztulnia. Amikor szétEPOzza magát a fiatal, hogy szinten tartsa a teljesítményét és egyáltalán esélye legyen tartani a tempót az élbollyal, első rétegében ugyanezt a gusztustalan választást kínálja fel neki az élsport. Egy igen markáns különbséggel: a Trójai háborút nem követte élőben több millió néző, nem volt ennyire hatékonyan manipulációs technika, elégtétel-képzelgés nézni és beleélni magad - a cselekvés helyett a képzet, a képzelet játéka... De ez a keret: az élsport, és ahogy nézed, fotelben ‘utazó’ barátom, az ugyanígy mítoszi keretek között érthető csak (hogy mitől áldozat és milyen isteneknek). Az életünk minden területén jelen van ez a szint is - és most, a Legújabb Közbeszél korában iszonyatos erővel hat újra. Moccanni kéne. Focizni a többiekkel, például. Hogy Messihez, Ronaldóhoz, meg a többi achilleshez képest nincs értelme? Csak annak volna... Hogy átéld - mert amíg képzelegsz, addig a kiszolgáltatottja vagy, áldozol, és elégtételt keresel, amiért nem te vagy a hősöd.

A görögség hosszú léte alatt egy darabig együtt létezett Mítosz és Logosz, aztán Logosz nyert. (Logosz az is, ahogy pl. az őskeresztény közösség-tudat a Páli reformmal alkalmassá lesz hatalmi-manipulációs keretté avanzsálni - hogy pl. államvallás lehessen). A történetet a győztesek írják: a Mítoszt mi a ráció mély megvetéséből ismernénk és értenénk - mindazok, akik a dialógusban bíznak, az érvekben, az igazban, ami gondolattal kitapintható. Nem művelődik, mély megvetés övezi - nem ismerjük és ápoljuk a saját mítoszaink, miközben időt, energiát és életeket is pont eleget áldozunk Elektromosságnak, Meleg Víznek, a Monitoristennek, vagy a Zeneszolgáltatónak, a Gyorsforgalmi Utak Királyának, Központi Fűtésnek, a Körgyűrűk Urának, és így tovább. Ez a szép új világ itt körülöttünk ezt a tudatlanságot használja ki, mondhatnám: ebbe a piaci résbe tört be. Mérni és érteni kéne, hogyan csinálják. Hogyan hajigálják a mindig zsigeri gumicsontot a híveiknek és az ellenzőiknek. Mert ők nem hisznek semmiben. Abban sem, amit kihasználnak. És ezért mindannyian igen drágán fizetünk majd.

2018. május 3., csütörtök

Hamvas Béla: Silentium, Titkos jegyzőkönyv, Unicornis

Amikor megszületett az életműsorozat, ez a három könyv szervülhetett a legkönnyebben egyetlen kötetté. Az írója e három csokorban veti le a legteljesebben a távolságtartást, amit a közvetítő közeg (ha akarod, ha nem) mindenképpen megteremt, s amivel olyan jóízűen gúnyolódnak (nevetett és a nevezetlen) hősei a Karnevál egyik függönybeszélgetésében. A vallomás-irodalom csipkelődő gúnnyal megrajzolt kritikájának (ezeknek a szövegeknek tanúsága szerint) a Silentium, a Titkos jegyzőkönyv és az Unicornis írója mindvégig a tudatában van - nem rejti véka alá kételyeit a vallomás (a tanátadás e módja) iránt. Ez a tanúságtétel a gesztust illetően is önkritikus.


Hamvas Béla amúgy minden szövegében benne rezonál, csak nagyon sokféle álcát terít az önfeltárásra. Sem pátoszra, sem mea culpára nem hajlandó sehol - ott sem, ahol a tévedéseiről mesél. S e három könyvecskében bizony beszél róluk - az egész életműben talán itt a legnyíltabban. Tévelygésekről, veszteségekről és tanulságokról, és anélkül, hogy kreációk bőrébe bújna: személyesen ő. Valahol túl a bejárt út megmutatásának tanulságain ezért is nagyon hálás vagyok, hogy a saját, sajátos beszédmódja is itt a legkendőzetlenebb. Egy esetleges Hamvas-szótár fogalmi alapja lehetne e gyűjtemény, ami segít értelmezni a többit. A többi könyvet, ahol mégiscsak jelen van (legtöbbször ki is figurázva) valamiféle attrakció. A Titkos történet egy életen belüli "inkarnációit" egyetlen jellemző szóval elnevező Hamvas Béláját hallgassuk: Ilyen kifejezéseket, mint megváltó, Keresztelő János, ágyrajáró, pogány üdvözülés, keleti halhatatlanság, egészen nyugodtan használhatok. Ezek a szavak, amelyek kizárják azokat, akiknek ebből megérteni bármit is tilos, és ezek azok a szavak, amelyek összekötnek azokkal, akiknek erre szükségük van. Erről mást és többet mondani fölösleges. Én azért hozzáteszem Karinthy egy gondolatát, amit a kedélyes német polgármester szájába ad, aki csak mosolyogja az irodalmat: Nézze, nekem mindig jól ment... Ez lényeges tudás, hogy Hamvas miféle kizárásról mesél, hogy kinek szól és nem szól: elsősorban azoknak beszél, aki kibillentek, akiknek a dolgok nem mennek (mindig) jól...


Silentium


...hiszen elsősorban nekik építi a megértést. A hallgatni (meghallani) tanító első esszégyűjteményben alapoz. A maga fogalomkészletét, a maga megközelítéseit vezeti be, miközben leszámol egy általa sokáig dédelgetett eszménnyel - nevezzük egyszerűen hagyománynak. Egyszerűen szólva (lásd mögé a magad nyelvén is): a vízözön utáni emberre a vízözön előtti törvények nem érvényesek. Akkor van szükség prófétára, közvetítőre ég s föld között, ha a létben megjelenik lehetőségként, kísértőként (mára egyre inkább uralkodóként) a Személytelen. Attól lehet személytelen, mert csend vesz körül bennünket. Mert az égnek szegezett kérdésre nem érkezik hasonló nyelven megfogalmazott válasz. Az Őskép megzavarodott és elhomályosodott írja, a lélek sötét éjszakáján csoda, ha valamilyen formában mégis megérzed a jelenlétet (azaz: csodálkozhatsz), a gyümölcs ízével elegyedve például. A jázmin, az olaj, a gyümölcs valóságos dolgok - amelyek valóságossá tesznek az öntudatlanságban is, ami a személytelen alapfeltétele (mégha a valódiságuk alapjában különböző körökhöz is köthető - még ha nem is ugyanazt az ingerelhetőt szólítják meg bennünk, az íz, vagy az illat...). Hamvasnak itt amúgy hallatlanul nehéz dolga van: meg kell mutatnia, milyen halott hagyományt gyászol. Egy korban, amely kétli, hogy ez a hagyomány egyáltalán létezett - amelyik elvan azzal a meglehetősen bárgyú (és alapjában tudománytalan) gondolatmenettel, hogy az emberiség mintegy 195 ezer éves léte alatt az utolsó néhány ezer évet leszámítva minden művészet és magasabb eszmény nélkül pusztán a túlélés szélén imbolyogva vegetált.


Titkos jegyzőkönyv


...nevet ki bennünket az író a címadással: amiről beszél, az nem titok. Elbeszéli a saját felszabadító műtétjét, asztrológiai analógiával - magát a műtétet és az asztrológiát is (vízözön előtti hagyomány) megmosolyogva. Beszél a saját stációiról, amit nem véletlenül inkább inkarnációknak nevez, az Apokaliptikus monológban. Van a világban ez a számos (egymást folyvást kizárni akaró) fogalomkészlet, amelyekben egy a közös: egyik sem az "angyalok nyelvén szól". Mindegyik ugyanazt markolászná - nagyjából ugyanúgy használhatatlanok s így használhatók: a haszontalanságban. Ahogy a bolond, az Arlequin használhatatlan a világ számára, mert nincs száma, mert folyvást kilóg a számolhatóból. Mert egyetlen fegyvere van és nem is vágyik többre: a humor; s mert kívül áll a becsvágyon: megtanulta hogy ezen a világon minden görbe, csak a gazság egyenes... Az öreg Lear tudja, hogy nincs nagyobb biztonság, mint olyan ember közelében lenni, aki nemcsak hogy nem akar trónusra ülni, hanem hahotázik azokon, akik a trónus felé rohannak. Bolondnak lenni a tiszta ész mámorának korában hallatlanul paradox helyzet - mert le kell mondjon minden kapaszkodóról és mert rengetegen kapaszkodnának belé. Ahogy a Tarot képén a kutyák - a fogaikkal. Derűjét a melankóliából nyeri - ettől csoda. A bohóc szomorúságánál a világban ma nemigen van nagyobb kincs...


Unicornis


...és valójában annyira ritka, mint az egyszarvú, mitikus állat. Hamvas eredetileg a mestere mellett tett tanúságtételnek a Hallgatás Őre címet akarta adni, ...de a könyv éppen a misztériumról szól, a meghatározhatatlanról, vagyis arról, ami az egyetlen valóság és az egyetlen tapasztalható. Magyarán nagyjából az egyetlen, amit el kellene mondani. Olyan keveset árul el (árulkodik) amennyit elkerülhetetlenül tár fel ez a közvetítő közeg: az írás. Olyasvalakiről, aki nem írt, aki a feltárt pillanatban kísérelte újra és újra az adott pillanat alapállását autoritás és rutinok nélkül. A pillanat. Ez a személyesség. Egy. Egyszer. Soha többé. Soha még egyszer. Aki ezt elérte, szabad... kockázatos így idézni az erővel vert szavakat, mentségemre szóljon: Hamvas Béla is csak idéz (megidéz) - annál több kárt nem okozhatok a gyarapodó egó gondolatában, mint amennyit ez a könyve alapjában hajlandó. A mester, aki rühellte ezt a titulust - és a tanítvány, aki emlékezik, megteremtve azt a nevezetes névtelent (a kutatások szerint Jakabfalvy Dénesnek hívták - de mondd, nem mindegy a név?), aki a válságain átsegítette és szokatlan, világosan elhatárolt nyitottságával az ifjú írónak irányt adott. Három jól elkülönített tételben: először a bevésődött beszélgetések, aztán a megidézett gondolatok (óvatosan feltárt) következményeikkel, s végül az Epilegomena - a viszony mélységes tükörkép-jellegének feltárása.


Ez a három könyv nem akármekkora térképészeti teljesítmény - de nem több. Nem recept. Nem életvezetési tanácsadó. Arra provokál(na) hogy ezt az egész munkát te is végezd el magaddal magadban, kedves olvasó (és én is végezzem el, mielőbb, az összegzés helyett, amely semmit nem pótol az elvégzendőből). Pont azért, hogy hozzánk férhessen a másik, hogy odaférhessünk a másikhoz, a sebeink folyamatos felvakarása és a rémületek cincálta világszaglászás helyett - hogy azok lehessünk a tudatunkban, akik valójában vagyunk. Az, aki. Amennyi, annyi. Hogy ne változzon magunknak magunkra igazított maszkká az arcunk, amikor meglátjuk a tükörben.