2018. október 3., szerda

Műhelynapló 2018. szeptember-október





Ez egy számomra rendkívül éles gondolatmenet, aminek az alapjait Babics Imrének köszönöm, s Hamvas Karneváljának egy lényeges dilemmájára fut ki - középen saját verset elemzek benne (tehát öngyilkos a hóhér...) Sasa Gyoker képeivel. A végére tényleg eljutunk odáig, hogy elengedhessem magamban Ugorluk és Ulexer, a Karnevál diabolikus ikreinek problémáját. 


A panelok igazából a lelkek piramisai. Ez a felismerés a napokban nagyon sok ajándékhoz juttatott. Ezeket osztanám meg szép sorjában veletek


Himnusz az énekeshez

Aki, ami ezt szellemben megnyitotta, az Babics Imre és a Gnózis ajándéka. Ez a költő fiatalon, a bemutatkozása után eltűnt, esett ki az irodalom és a köz tudatából – mert egy tíz éves alkotói folyamatban kicsúszott belőle egy világlátomás. Ezt a maga részleteiben egy, a Napút folyóirat következő: novemberi számában megjelenő írásomban elemeztem – abban a terjedelemben számomra a legkevesebb szóval. Nem részletezném itt, tényleg nem tudom kevesebb szóval elmesélni.
De a látványáról mesélhetek. Ez egy testekből emelt piramis, aminek a csúcsán vörösen izzik az ember – és felgőzölög a felette elterülő végtelenbe. Ez a testek gyönyörű tüze: a szellem. Fel a füst jut – és fentről le: a látomás. Mert ez nem egy piramis, hanem egy homokóra a végtelenbe. Ahova az anyag kínos lassúsággal felpereg.
De nem csak pereghet. Mert mögötte ott a ma végletekig elhanyagolt, pillanatnyi érdekek által cincált táj: a mítoszé. Ott lüktet körülötte a Világfa aminek mi a gyökerét rágjuk, gyökértövén élősködünk. Míg szellemünk kapuja, a füst meg nem telepszik a Világfa Ágán… amíg le nem küldi nekünk a végtelent...

A folytatása: 
Napút Online, 2018. 10.13.




2018. augusztus 19., vasárnap

Macskák, szinkronicitás, vízió

Ezt idementem, mert itt a helye - bár megint nem Hamvas Béla valamely művéről (s főleg nem a Karneválról) szól, de amivel itt gátlástalanul játszom, megint a tőle tanult nyúlványain ül. És megint a megosztó folyamatos időbe morzsolódásából emelem ki - hogy könnyen meglegyen, ha egyszer kellene.



Egy bejegyzésből, s a megosztón folyó beszélgetésből idézek:

"Múltkor beszélgettünk BH-val a reinkarnációról. Bár nem nagyon lenne kedvem újjászületni, azért ha muszáj volna, akkor talán macskaként nem volna rossz visszalátogatni. 
A macska terápiás állat, emlékeztetett egy kedves nő tegnap, és tényleg. Pár napja Dióval töltök napi néhány órát, míg a gazdik nyaralnak, és igazi gyógyító élményben van részem. Barátságos, bújós, öreg macskanő lett. 
Szerintem ez nekem is menne: barátságos is vagyok, bújós is, és előbb-utóbb öreg is leszek. A macskalét előnyei közt pedig ott a házimunkamentes élet, és jó esetben a napi többszöri simogatás is. Ugye." (Marla Biedermann-Jones)

"Ahol én tanulok, ott azt mondják, hogy a reinkarnáció nem kedv kérdése.  Meg a macskalét az emberlét után erős visszaesés is lenne, pocsék karmikus tettek következménye. De persze a macskák csodálatos lények, én órákig el tudom figyelni őket, és tényleg jól bánnak a testükkel. (Mondjuk, a fenéknyalogatást kihagynám)  " (Ágnes Sarudi)

"Az inkarnációs rendben emberi tudatosságból állati létbe zuhanni nem lehetséges. Ahhoz több más létsíkon, és testi formában kell jó nagyokat bukni, hosszú életeken keresztül." (Orsolya Csábi)

Ennyi a szinkronicitás - meg annyi, ahogy Mami kölykeit dédelgettük a barátoméknál, Kállay Kotász Zoltánnál és feleségénél egy este, s egy reggel. Mami nyolc hónapos sincs, (csoportos?) kandúrerőszaknak áldozatul esett gyereklány, a szülésbe majdnem belepusztult, négy kölkéből csak ez a kettő tüneményes gombóc élte túl... a macskaélet sem csak játék és mese.

S akkor a vízió:

nincs piramis -
aminek a csúcsán 
emberlét terpeszt

A macska kiterjedése, amit látunk: test, ösztönök és személyiség - csak egy nézet. A macska sokat és látványosan álmodik; többet, mint az ember. Holott szerintem az ember megkülönböztető, önreflexív tudatosságának alapja nem a beszéd, hanem a vízió... a látomás, a dolgok álma, ami szólást, elnevezést provokál - olykor érzem úgy, ebben a macska mérföldekkel előttünk jár mégpedig azzal a stabil önkénnyel, hogy lemondott a provokációról, hogy mindezt artikulálja is.

Csak arra utalnék itt, hogy nincs alacsonyabb, meg magasabb rendű - az újraszületés piramidális rendbe való elképzelése ugyanolyan tévedés, mint amikor evolúciós csúcsnak tekinted az embert, ahova földtörténeti korokon át minden el akart jutni. Azt hiszem, az értelem képessége ezen a palettán csak egy variáció, csak egy szín. Valahol megijeszt, ha a legszellemibb elképzeléseink, a vízióink is ilyen ostobán rendszerek jelenleg - főleg mert a biodiverzitás általunk durván felgyorsított fonnyadása mintha ezt az elrontott "víziónkat" tükrözné. Csak akkor vagyunk/leszünk a piramis csúcsán ugyanis, ha utánunk nem jön semmi ezen az ösvényen (a dínók szerintem ugyanígy jártak!) - és akkor a piramis is az lesz, amit jelent: gigantikus síremlék.

Szóval valahol az újjászületés (ha feltételezem) szerintem egy gyönyörűen bonyolult menet, ahol a gondolat, a vízió megistenülése ezer és ezer módon történhet.

Mert a kiterjedésünk a léleké (is) - és olykor éreztem azt, a saját macskám kapcsán, hogy míg gyermeki, óvodás "értelem", az enyémnél sokkal hatalmasabb, kiterjedtebb lélek. Aki a hallható tartományon kívül eső távolságból érezte meg a jöttöm - és nemcsak azért gondolom, hogy egylényegű volt a párommal, mert ugyanolyan engesztelhetetlen, osztozni nem hajlandó szeretettel szerettek; hanem mert a szemem láttára számtalanszor felismerték egymásban saját magukat (tehát - horribile dictu - ilyen is lehet: hogy egy élet két testben/lélekben van egyszerre jelen; azonosságuk egyszerre varázslatos és irtózatosan kínos tudatában).

Szóval bőven lehet, hogy mindenféle méretben és jellegben vándorolhatunk - lehet büntetésnek meg jutalomnak tekinteni, meg fejlődésnek (bár egyébként szerintem az összes fejlődés-eszme épp most kompromittálja magát; bemutatva, mennyire tarthatatlan azt gondolni: általános szabály. Mennyire tarthatatlan azt gondolni, hogy az emberiség fejlődése lemodellezhető egyetlen linearitásba szervült élet által (gyermekkor, ifjúkor, felnőtt kor, s a többi - holott a folyamatban számos alkalommal megélhetők az elménkben korokhoz rendelt tartalmak...). a fejlődés-eszme törvényei egytől egyig speciális esetek, mint a világegyetem-méretben alkalmazható elméleteknek a Newton-i törvények. Valahol úgy vélem, ha gondolattal megfogható, máris speciális eset - avagy szélsőséges esetben (a nagy, kimondott igazságainkra gondolok) körülbelül az érvényét is vesztette...

szóval:

nincs piramis -
aminek a csúcsán 
emberlét terpeszt


A piramis mintájára elképzelt társadalom problémája. Minden a csúcs felé törekedne. Hogy maga az elképzelés egyfajta szellemi út lehet, azt Babics Imre Gnózisa világította meg nekem - de azzal a kiegészítéssel, hogy valójában nem piramisról, hanem égnek fordított homokóráról van szó. Amelyben az akaratok, vágyak, pillanatnyi (örökbecsűnek érzett) pozíciók peregnek fel, az anyagiból az anyagtalanba. Az összes "fejéről talpára állított" gondolatkísérletünk ilyen homokóra - peregnek benne az örökérzetű homokszemek. 

Babics Imre képe: harmatcseppé kell legyen ez a fel-pergés, hogy élhessen és éltessen. Organikus kell legyen. Világfa kell legyen. Mi ezen a világfán rendre az ágakra képzeljük magunkat, levélnek - holott a gyökerén rögzülünk: rögben a rögök, az elképzelt (megépített) piramis sivatagában a falára rátapadó homokszemek. A látványi különbségből fakad: a piramis elhiteti velünk, hogy az egészet mi csináljuk; a mi termékünk, amit a fellelhető anyag kedvünk szerint való alakításával strukturáltunk és építünk szakadatlanul. Ez a szemlélet a gólemépítőé - olykor érzem úgy, egy bolygó méretű, a jellegétől eltérő ízű homunculust hoztunk létre a vaspályáinkkal, az aszfaltcsíkjainkkal, a tengerbe termelt szemétszigetekkel, a táj teljes belakásával, ahogy rákos daganatként nőnek a termeszvárra emlékeztető, eszméletlenül strukturált ideggóc-szerű megapoliszaink. A rezgések és drótok hálózatában valóságos idegpályákat is kapott ez a gólem - s olykor érzem úgy: immár önálló létezőként akarja a maga halhatatlanságát; pont ezért pusztulunk majd vele.

Hiszen egy organizmus általunk kitermelt betegsége. A világfa gyökerét rágó csimasz, pajor, lárva. Felszíni virulencia, mélységesen kiszolgáltatva az időnek. Tényleg jobb volna nekünk, ha feláramlásunkban harmatcseppekként, e gigantikus struktúra organikus részeként olvadnánk bele a létezésünk folyamán, a szemléletünkben is. Amely most épp kizárólag a gyökeret hajlandó látni, amely a legszellemibb gondolatkísérleteiben, hiteiben is földszagú, ha elviseli magában a piramidális szerkezetek súlyát...

szóval:

nincs piramis -
aminek a csúcsán 
emberlét terpeszt

2018. július 5., csütörtök

Mítosz - és manipuláció

Ezt a bejegyzést idementem - talán értelemszerű, miért van itt helye, annak ellenére, hogy nem Hamvas Béla bármelyik művéről szól. Mert a Karnevál egyik vezéreszméje mentén értettem meg, s próbálom megértetni a Logoszba mélyen ágyazódott olvasókkal főleg. És mert a megosztón alapjában nincs jó helye: mintha a Napra rajzolnám az ördög arcát...

"Rendes munkával és példamutató viselkedéssel hamarabb szabadulsz." Szovjet plakát 1964-ből. 

Világszerte tudatosan folyik az eddigi diskurzusok alapját képező közmegegyezések, tények felbontása, és egy aktuális, és mélységesen helyi követelményekhez igazított mítoszrendszerrel való behelyettesítése. A mi kisvasutas suta tusamalackánk ennek a nagyon sok fronton zajló játékos új uralmi rendszernek az egyik kirakatba pakolt szabászati próbababája. Értsétek már meg! A miénk sem egy logikusan felépített demagógia, igazságmagvakról való logikátlan, lóugrásos elrugaszkodás, amilyen például a kommunista, vagy a fasiszta kísérlet volt. Túlnő a klasszikus retorikákon, ennek bizonyítékaként elég, ha felméred: a teljes spektrumból, a Horthy-éra közbeszédétől a késő Kádár korig vesz át adaptálható elemeket, a rezsicsökkentés alapjában kegyosztó lózungjától a ‘nemzeti’ jelző tudatos túlhasználatáig. Nem logikus. Mítoszrendszer. Tele lehet ellentmondással, mert valójában ráolvasásokból áll, nem érvekből. Egy mítoszrendszer keretei közt élünk, illogikus és nem illiberális rendszerben (ez csak egy beteg fantázia szülte címke a palackon...).

Egyszerűen szólva a mítosz világképe védelmi-pénz alapú. Az éjszakának, a fagynak, a tűző napnak, a mindent elsodró vizeknek – bármilyen jelenségben a megnevezetlen félelemnek – odaadok valami szívemnek fontosat, hogy ne bántson. Mint a maffiózónak a védelmi pénzt – odaadok bármit. Akár egy gyermeket. Archaikus korok elsőszülöttjeit önként adták a halálnak – a nemzetség fennmaradásának zálogaként. A titánok korában a törzsi istenek a személy húsát és vérét kapták a törzstől ételül. Nagyon fontos lépés, amikor később elég a személy helyett az áldozati állat vére, a növény füstje. Ez a kereszténységben az Izsák helyett bárányt tanulságos mesébe örökített pillanata. Korokon át a fizikai való helyett az isten egyre inkább a képzetet kapta. Az emberek ma is hittel, vággyal, képzelettel áldoznak – s mert a fejünkben lévő dolgok magunkra idézett ereje hatalmas: a mai napig harcolnak, és meghalnak a hitért, vágyakért, képzelt dolgokért... 

Azt hiszed, ennek a rendszernek tapogatod az Achilles-sarkát, mikor kiabálsz, hogy cinikus gecik, hogy cinikus gecik találták ki az egészet, hideg szívvel, az értelmetleneknek - de kedves logikusan érvelő, ellentmondásokat felmutató értelmiségi barátom, miből gondolod, hogy az értelmetleneknek ezt pont te fogod tudni megmagyarázni? Túl sok a betű... A butaságot felmutogató képek, gifek, mémek pedig csak a sértettség szakadékát mélyítik. Ez a rendszer zsigeri alapon kommunikál, és szereti ha a vele vitázók is így, zsigeri alapon háborognak - miből gondolod, hogy szemfelnyitónak szánt sértegetésnek bármi eredménye lesz a felkorbácsolt gyűlöleten kívül?

A mítoszrendszer is rendszer, csak nem habarcsa a logika. Piramidális ez is, csak meztelenebbül, hazugságok nélkül, a tejes ocsmányságát vállalva - azaz egyre nyíltabban felvállalva, hogy aki az út szélére kerül, az eltapostatik, hogy a lemaradónak a lelegelt réteken tallózás jut, hogy a szolidaritás nevetséges gesztus - csak akkor legitim, ha kegy. Nézzük a piramis alját. A védelmi pénzért a pórnép azt várná: a hatalom ne vegye észre. Tehessem, amit ez az erkölcstelen és etikátlan rendszer felkínál: lehessek ügyes. A mítosz rendszere a benne élők önérdekének gátlástalan megvalósításán alapul, hasonlóan gátlástalan istenek igája alatt... Programot kéne hirdetni, hogy Ügyes helyett legyél ügyetlen! Okosba helyett inkább told butába... Ez kellene legyen a legelső lépés, hogy a hazugságot és csalást rendszerszinten generáló közterhek teljesét értelmes szintig csökkentjük. Valahol iszonyatosan ősi minta itt ez az ügyesség, Kádár alatt kifinomult, és beteg hullámokat vetett, és a mi friss gazdagjaink már akkor is ennek a hullámnak a taraján ültek...

Mert a mítoszrendszerben a politikusok, a tulajok, a maffiózók azok a mítoszi hősök, akik megvalósítják az önimádatot, a bírvágyat, a dicsőséget, akik nem kötik magukat etikához - minden korlát nélkül lehetnek önmaguk. Amit a saját világukról sugároznak, egy ilyen mítoszrendszerbe illik - semmilyen logikai rendszerbe nem. Teljesen felesleges újra és újra nekifutni, hogy milyen hír mitől ferdítés, csúsztatás, hazugság, milyen valóságot hogyan gyaláz és milyen óhajok mentén. Tudják. És teszik - mert ez a világkép minden értelmi látszat ellenére még mindig uralkodó, amíg tömegek viselkednek rituális módon egy focimeccsen...

Achilles (a klasszikus mítoszi hős) választhatott: lemondhat a dicsőségről, boldog, teljes életet élhet, de elfelejtik - avagy örök dicsőséget szerez, de fiatalon kell érte pusztulnia. Amikor szétEPOzza magát a fiatal, hogy szinten tartsa a teljesítményét és egyáltalán esélye legyen tartani a tempót az élbollyal, első rétegében ugyanezt a gusztustalan választást kínálja fel neki az élsport. Egy igen markáns különbséggel: a Trójai háborút nem követte élőben több millió néző, nem volt ennyire hatékonyan manipulációs technika, elégtétel-képzelgés nézni és beleélni magad - a cselekvés helyett a képzet, a képzelet játéka... De ez a keret: az élsport, és ahogy nézed, fotelben ‘utazó’ barátom, az ugyanígy mítoszi keretek között érthető csak (hogy mitől áldozat és milyen isteneknek). Az életünk minden területén jelen van ez a szint is - és most, a Legújabb Közbeszél korában iszonyatos erővel hat újra. Moccanni kéne. Focizni a többiekkel, például. Hogy Messihez, Ronaldóhoz, meg a többi achilleshez képest nincs értelme? Csak annak volna... Hogy átéld - mert amíg képzelegsz, addig a kiszolgáltatottja vagy, áldozol, és elégtételt keresel, amiért nem te vagy a hősöd.

A görögség hosszú léte alatt egy darabig együtt létezett Mítosz és Logosz, aztán Logosz nyert. (Logosz az is, ahogy pl. az őskeresztény közösség-tudat a Páli reformmal alkalmassá lesz hatalmi-manipulációs keretté avanzsálni - hogy pl. államvallás lehessen). A történetet a győztesek írják: a Mítoszt mi a ráció mély megvetéséből ismernénk és értenénk - mindazok, akik a dialógusban bíznak, az érvekben, az igazban, ami gondolattal kitapintható. Nem művelődik, mély megvetés övezi - nem ismerjük és ápoljuk a saját mítoszaink, miközben időt, energiát és életeket is pont eleget áldozunk Elektromosságnak, Meleg Víznek, a Monitoristennek, vagy a Zeneszolgáltatónak, a Gyorsforgalmi Utak Királyának, Központi Fűtésnek, a Körgyűrűk Urának, és így tovább. Ez a szép új világ itt körülöttünk ezt a tudatlanságot használja ki, mondhatnám: ebbe a piaci résbe tört be. Mérni és érteni kéne, hogyan csinálják. Hogyan hajigálják a mindig zsigeri gumicsontot a híveiknek és az ellenzőiknek. Mert ők nem hisznek semmiben. Abban sem, amit kihasználnak. És ezért mindannyian igen drágán fizetünk majd.

2018. május 3., csütörtök

Hamvas Béla: Silentium, Titkos jegyzőkönyv, Unicornis

Amikor megszületett az életműsorozat, ez a három könyv szervülhetett a legkönnyebben egyetlen kötetté. Az írója e három csokorban veti le a legteljesebben a távolságtartást, amit a közvetítő közeg (ha akarod, ha nem) mindenképpen megteremt, s amivel olyan jóízűen gúnyolódnak (nevetett és a nevezetlen) hősei a Karnevál egyik függönybeszélgetésében. A vallomás-irodalom csipkelődő gúnnyal megrajzolt kritikájának (ezeknek a szövegeknek tanúsága szerint) a Silentium, a Titkos jegyzőkönyv és az Unicornis írója mindvégig a tudatában van - nem rejti véka alá kételyeit a vallomás (a tanátadás e módja) iránt. Ez a tanúságtétel a gesztust illetően is önkritikus.


Hamvas Béla amúgy minden szövegében benne rezonál, csak nagyon sokféle álcát terít az önfeltárásra. Sem pátoszra, sem mea culpára nem hajlandó sehol - ott sem, ahol a tévedéseiről mesél. S e három könyvecskében bizony beszél róluk - az egész életműben talán itt a legnyíltabban. Tévelygésekről, veszteségekről és tanulságokról, és anélkül, hogy kreációk bőrébe bújna: személyesen ő. Valahol túl a bejárt út megmutatásának tanulságain ezért is nagyon hálás vagyok, hogy a saját, sajátos beszédmódja is itt a legkendőzetlenebb. Egy esetleges Hamvas-szótár fogalmi alapja lehetne e gyűjtemény, ami segít értelmezni a többit. A többi könyvet, ahol mégiscsak jelen van (legtöbbször ki is figurázva) valamiféle attrakció. A Titkos történet egy életen belüli "inkarnációit" egyetlen jellemző szóval elnevező Hamvas Béláját hallgassuk: Ilyen kifejezéseket, mint megváltó, Keresztelő János, ágyrajáró, pogány üdvözülés, keleti halhatatlanság, egészen nyugodtan használhatok. Ezek a szavak, amelyek kizárják azokat, akiknek ebből megérteni bármit is tilos, és ezek azok a szavak, amelyek összekötnek azokkal, akiknek erre szükségük van. Erről mást és többet mondani fölösleges. Én azért hozzáteszem Karinthy egy gondolatát, amit a kedélyes német polgármester szájába ad, aki csak mosolyogja az irodalmat: Nézze, nekem mindig jól ment... Ez lényeges tudás, hogy Hamvas miféle kizárásról mesél, hogy kinek szól és nem szól: elsősorban azoknak beszél, aki kibillentek, akiknek a dolgok nem mennek (mindig) jól...


Silentium


...hiszen elsősorban nekik építi a megértést. A hallgatni (meghallani) tanító első esszégyűjteményben alapoz. A maga fogalomkészletét, a maga megközelítéseit vezeti be, miközben leszámol egy általa sokáig dédelgetett eszménnyel - nevezzük egyszerűen hagyománynak. Egyszerűen szólva (lásd mögé a magad nyelvén is): a vízözön utáni emberre a vízözön előtti törvények nem érvényesek. Akkor van szükség prófétára, közvetítőre ég s föld között, ha a létben megjelenik lehetőségként, kísértőként (mára egyre inkább uralkodóként) a Személytelen. Attól lehet személytelen, mert csend vesz körül bennünket. Mert az égnek szegezett kérdésre nem érkezik hasonló nyelven megfogalmazott válasz. Az Őskép megzavarodott és elhomályosodott írja, a lélek sötét éjszakáján csoda, ha valamilyen formában mégis megérzed a jelenlétet (azaz: csodálkozhatsz), a gyümölcs ízével elegyedve például. A jázmin, az olaj, a gyümölcs valóságos dolgok - amelyek valóságossá tesznek az öntudatlanságban is, ami a személytelen alapfeltétele (mégha a valódiságuk alapjában különböző körökhöz is köthető - még ha nem is ugyanazt az ingerelhetőt szólítják meg bennünk, az íz, vagy az illat...). Hamvasnak itt amúgy hallatlanul nehéz dolga van: meg kell mutatnia, milyen halott hagyományt gyászol. Egy korban, amely kétli, hogy ez a hagyomány egyáltalán létezett - amelyik elvan azzal a meglehetősen bárgyú (és alapjában tudománytalan) gondolatmenettel, hogy az emberiség mintegy 195 ezer éves léte alatt az utolsó néhány ezer évet leszámítva minden művészet és magasabb eszmény nélkül pusztán a túlélés szélén imbolyogva vegetált.


Titkos jegyzőkönyv


...nevet ki bennünket az író a címadással: amiről beszél, az nem titok. Elbeszéli a saját felszabadító műtétjét, asztrológiai analógiával - magát a műtétet és az asztrológiát is (vízözön előtti hagyomány) megmosolyogva. Beszél a saját stációiról, amit nem véletlenül inkább inkarnációknak nevez, az Apokaliptikus monológban. Van a világban ez a számos (egymást folyvást kizárni akaró) fogalomkészlet, amelyekben egy a közös: egyik sem az "angyalok nyelvén szól". Mindegyik ugyanazt markolászná - nagyjából ugyanúgy használhatatlanok s így használhatók: a haszontalanságban. Ahogy a bolond, az Arlequin használhatatlan a világ számára, mert nincs száma, mert folyvást kilóg a számolhatóból. Mert egyetlen fegyvere van és nem is vágyik többre: a humor; s mert kívül áll a becsvágyon: megtanulta hogy ezen a világon minden görbe, csak a gazság egyenes... Az öreg Lear tudja, hogy nincs nagyobb biztonság, mint olyan ember közelében lenni, aki nemcsak hogy nem akar trónusra ülni, hanem hahotázik azokon, akik a trónus felé rohannak. Bolondnak lenni a tiszta ész mámorának korában hallatlanul paradox helyzet - mert le kell mondjon minden kapaszkodóról és mert rengetegen kapaszkodnának belé. Ahogy a Tarot képén a kutyák - a fogaikkal. Derűjét a melankóliából nyeri - ettől csoda. A bohóc szomorúságánál a világban ma nemigen van nagyobb kincs...


Unicornis


...és valójában annyira ritka, mint az egyszarvú, mitikus állat. Hamvas eredetileg a mestere mellett tett tanúságtételnek a Hallgatás Őre címet akarta adni, ...de a könyv éppen a misztériumról szól, a meghatározhatatlanról, vagyis arról, ami az egyetlen valóság és az egyetlen tapasztalható. Magyarán nagyjából az egyetlen, amit el kellene mondani. Olyan keveset árul el (árulkodik) amennyit elkerülhetetlenül tár fel ez a közvetítő közeg: az írás. Olyasvalakiről, aki nem írt, aki a feltárt pillanatban kísérelte újra és újra az adott pillanat alapállását autoritás és rutinok nélkül. A pillanat. Ez a személyesség. Egy. Egyszer. Soha többé. Soha még egyszer. Aki ezt elérte, szabad... kockázatos így idézni az erővel vert szavakat, mentségemre szóljon: Hamvas Béla is csak idéz (megidéz) - annál több kárt nem okozhatok a gyarapodó egó gondolatában, mint amennyit ez a könyve alapjában hajlandó. A mester, aki rühellte ezt a titulust - és a tanítvány, aki emlékezik, megteremtve azt a nevezetes névtelent (a kutatások szerint Jakabfalvy Dénesnek hívták - de mondd, nem mindegy a név?), aki a válságain átsegítette és szokatlan, világosan elhatárolt nyitottságával az ifjú írónak irányt adott. Három jól elkülönített tételben: először a bevésődött beszélgetések, aztán a megidézett gondolatok (óvatosan feltárt) következményeikkel, s végül az Epilegomena - a viszony mélységes tükörkép-jellegének feltárása.


Ez a három könyv nem akármekkora térképészeti teljesítmény - de nem több. Nem recept. Nem életvezetési tanácsadó. Arra provokál(na) hogy ezt az egész munkát te is végezd el magaddal magadban, kedves olvasó (és én is végezzem el, mielőbb, az összegzés helyett, amely semmit nem pótol az elvégzendőből). Pont azért, hogy hozzánk férhessen a másik, hogy odaférhessünk a másikhoz, a sebeink folyamatos felvakarása és a rémületek cincálta világszaglászás helyett - hogy azok lehessünk a tudatunkban, akik valójában vagyunk. Az, aki. Amennyi, annyi. Hogy ne változzon magunknak magunkra igazított maszkká az arcunk, amikor meglátjuk a tükörben.

2018. március 16., péntek

Hamvas Béla: Karnevál I-III.


Soha olyat nem írtam le, ami előzőleg ne lett volna bennem készen – jelenti ki Hamvas Béla egy helyen, és én elhiszem neki. Nemcsak a tanítványok és az özvegy visszarévedései, a fenn maradt kéziratok is erről tanúskodnak. Tiszta tükrű, alig javított oldalak sorakoznak a kéziratos füzetekben. Csak így képzelhető el, hogy a könyvet (számomra a könyvek könyvét) ekkora terjedelemben, ilyen rövid idő alatt rögzítse. Kemény Katalin visszaemlékezése szerint negyven éves korában jelentette ki: ötvenedik évemben fogom megírni nagy regényemet, a Karnevált. Így is lett, holott Hamvas ötvenedik éve: 1948 nem adott ideális keretet a megírásához. 1945-ben Hamvas lakása, minden kézirata, könyve, jegyzete megsemmisült a bombázások alatt, 1948-ban lehetetlenült el egzisztenciálisan, akkor rúgták ki a könyvtárból, jelentették ki (a Lukács György által vezényelt össztűz): a létezése az új világ értékrendjére káros. Akkor váltott ki földműves-igazolványt, hogy a sógora szentendrei kertjét művelhesse. Az ezután következő négy év talán a legtermékenyebb időszaka. Soha olyat nem írtam le, ami előzőleg ne lett volna bennem készen – jelenti ki Hamvas Kemény Katalin tanúsága szerint; a magam szempontjából ez hallatlanul vicces, mert bennem semmi sem áll készen, amikor írni telepszem, én magam szeretnék annyira készenlétben állni, hogy keresztülfolyhasson rajtam mindaz, ami szólni szeretne…

Valahogy így próbálok most is a dologhoz állni, amikor végre megpróbálom csökkenteni ezt az adósságot, és egyfajta kedvcsinálót kísérlek írni a számomra legfontosabb olvasmányélményről. Miközben évek óta haladok csigalassan egy újraolvasással, dokumentálom ezen a blogon – van abban valami szentségtörés, ahogy pár bekezdésben próbálom összeszedni e könyvről, hogy számomra mit jelent. Többek közt ezért: Tudja, ez az egész história, később majd ön is meg fogja ítélni, a többi között nagyobb szabású sorskatalógus is, egyike, nézetem szerint a világ egyik leginkább kimerítő sorskatalógusának, az emberi tulajdonságoknak ez a Noé bárkája, minden özönvízen átmentett leltár, szóval képeskönyv, karakterológia, végeredményben szótár és invertár, de én magamat ebből a vásárból nem veszem ki, én vagyok a bárka, amelyben az egész állatkert a vizek tetején úszik… mondja Bormester Mihály az ügyvivőnek, akit a könyv nem nevez néven. Szentségtörés ez, hogy ekkora terjedelemben egyáltalán akarok írni róla: nem véletlen, hogy sorvezetőket használok ehhez a bitang kísérlethez, Danyi Zoltán tanulmányát, és Oravecz Barna Rejtett struktúrák Hamvas Béla Karnevál című regényében című esszéjét – ennek később különös jelentősége lesz…

Van abban valami betegen vicces, ahogy a kezembe került ez a regény, és ahogy aztán példányt veszítve, eladva, kölcsönadva és vissza nem kapva, kölcsönkérve és vissza nem adva, elvesztve és újra meglelve jött velem az évek folyamán. A legfontosabb kórházi olvasmányom – az 1996-os gerinctörés fél éves fekvésének állandóan felüthető, forgatható, provokáló, többször egymás után végigolvasható stimulusa (más kérdés: egyéb körülmények között nem biztos, hogy ennyire belém rághatta volna magát…). Elsőnek talán Kállay Kotász Zoli adta a kezembe; neki is teljes értékű, befejezhetetlen tanítványi viszonya van Hamvassal, akárcsak nekem (befejezhetetlen, hiszen hogyan teszel fel a halott mesternek egy kérdést?). Érdekes, hogy valójában nagy mélységekig mégsem beszélünk egymás közt róla – minek tennénk fel egymásnak a kérdéseket, amit valójában neki szeretnénk? (S amire a válasz nagy valószínűséggel ott figyel az életműben, és ráadásul nem biztos, hogy mind a kettőnknek ugyanaz az adekvát válasz…)

Szóval ezt a könyvet Bormester Mihály meséli egy ügyvivőnek, akinek az lesz a dolga, hogy mindezt lejegyezze – azaz Hamvas így bizonytalanít el azonnal minden illeszkedést bármilyen irodalmi fiókhoz, ahova a regény sorolható volna, hiszen a dialógus két pólusa, a nevezett és a nevezetlen később szép rendszeresen visszatér úgymond a függönybeszélgetésekben, és kitárgyalják a „regényt”. Kiteregetik a szennyest, hátteret, okot, motivációt lepleznek le és el, további homályt kavarnak – mikor mit. A történetben, ami Mihály apjának, Bormester Virgilnek sajátos kisiklásával kezdődik (mikor is elbizonytalanodik, ki is ő), és szép kényelmes gonoszsággal, rengeteg iróniával csordogál Mihály megszületéséig, felnövekedéséig, pokoljárásokkal tarkított életkiképzéseiig a borzalmas huszadik század első éveiben, egészen a főhős az ostrom alatt bekövetkező haláláig. Hogy aztán jöhessen Vidal könyvtáros és az ő maszkot letépő makacssága – hiszen az életünk jelentése úgyis csak a teljességben látszik, Bormester Mihály életének teljessége is (Isten nyugosztalja…). Közben több mint ezer szereplő, mellékalak, maszk, lárva kering (látszatra több ezer, valójában jóval kevesebb) túlvilágokon innen és túl hősünk és hagyománya körül. Holott ez mind csak azért van, hogy egyetlen ember: Bormester Mihály megérthesse önmagát, ez az ő sorskatalógusa ebben a diabolikus Karneválban, ahonnan ő sem vonhatja ki magát (meg te sem, olvasó. Meg én sem…). Ez egy csodálatos tükör. Nem a magad arcát látod benne (nem is feltétlenül Hamvas Béláét), de azt megmutatja, hogyan, mennyi munkával kell olyan tükröt foncsorozni, amiben majd te látszol. Az egyik kedvenc mondatom idézem ide erről tőle a Kierkegaard Szicíliában című esszéből: …a féreg nem igaz: ez a hős másik oldala. A hős sem igaz: ez a féreg másik oldala. Összetartoznak. Nincs Én; ez a világ másik oldala…

Oravecz Barna egyik legfontosabb (nem teljesen új, mégis eredeti) felismerése, hogy Hamvas Béla sorvezetőket használ e hatalmas munka kiteljesítéséhez. Amit szoktak mondani róla: hogy úgymond beavató regény, alkímia, abban az eredeti értelemben, ahol az alkimista a maga lényéből égetné ki az örök érvény aranyát. Így a kötet szerkezete, a Gong ütéseivel elválasztott tagolás a hét beavató lépcső rendjének feleltethető meg. De egy másik rendben (így Oravecz) teljesen jól illeszkedik minderre Schumann Karneváljának húsz elkülöníthető tétele. Tény, az ifjú Hamvas jól zongorázott, maga is komponált (amíg el nem égtek a kották is a bomba tüzében), tény, a korai verzió, az Ördöngösök kéziratán kiradírozva, de jól kivehetően ott sorakoznak a Schumann által adott tételnevek. Nekem ez különösen tetszik, mert a saját irományaimban imádom az efféle sorvezetést. Vegyél egyszerűen valamit, amit érvényesnek érzel, pontosan kifejtett érvek helyett az egészét érvényesnek, és fűzd fel az érvényére a felismeréseid. Hiszen így tanulunk, nyelvet, kifejezést, mindent! A saját készenlétemhez sokszor támasztok ilyen létrákat (támaszkodnak bennem ilyen létraként – hogy az egyik sorvezetőm: Weöres A teljesség feléjét is ideidézzem) Ráadásul mi mást tehetne az, akinek az addig felépített teljes munkája elégett – egyszerre elvéve a kiérlelt hátteret és megadva a formáláshoz szükséges alkotói szabadságot; egyszerre megfosztva a valamilyen formában való végiggondoltság papírtömegétől és megnyitva az utat az asszociációnak a zenemű felé, ami nem pusztult el, és érvényét sem vesztette? Oravecz feltételez egyébként ugyanilyen kapcsolatot a Tarot Nagy Arkánumának húsz lapja felé is (Bolond és Világ nélkül, felmérve a Tabula smaragdina idevágó passzusait); izgalmas feltételezés, ezt még végig kell gondolnom… Nincs Én, és nincs Világ…

Tetszene. Ha a két attitűd valójában ugyanazon érme két oldala volna: a soha olyat nem írtam le, ami előzőleg ne lett volna bennem készen illetve a készen állok, hogy megszólaljon általam, amit láttam és tapasztaltam. A Karnevált én a múlt évszázad legfontosabb irományának tartom, a könyvnek, aminek a levetett maszkjai alatt nem a nagy semmi: stílus, elégtételek, puszta szórakoztatás van, hanem a valami. Amivel kezdeni kell valamit. Hogy mit, azt majd eldöntöm később (vagy nem…). Ha megérem.

2017. december 24., vasárnap

Egy beszélgetés ürügyén

Egy spiritualitást firtató zárt csoportban, a közösségi oldalon tette fel ezt a kérdést egy kellően kíváncsi ember, csak a kérdést és csak a válaszom mentem ide - mert alapjában Hamvastól tanultak mentén rendezett saját tapasztalatok határozták meg, s úgy érzem, itt a helye - illetve mindezek után megidézem a mesterem ide vágó szavait.


Ti a "spirituális életet" hogy tudjátok összeegyeztetni a dohányzással? Mi a véleményetek az alkoholról? Kenderről? Húsevésről? Mértékről? Van-e szerepe és szentsége az alkoholnak vagy csak a legszélesebb körben használt tudatszűkítő és semmilyen magasabb rezgéssel nem lehet kapcsolatba hozni?


Nincs külön szent és profán - minden momentumomban spirituális lény vagyok (kellene legyek). Ez súlyos kötelezvény - azt jelenti, hogy pl. a hús evésekor az állat lényével kell(ene) beszélgetnem, engesztelnem. Apró népi rítusok maradványai egyébként a konyhakultúránkban utalnak még erre - de valójában tarthatatlan ez a követelés, a pillanattól, hogy nem én, az elfogyasztó veszem el az állat életét, hogy közénk ékelődik egy egész ipar, hogy terméket fogyasztó (egyébre rá se gondoló) droid módjára eszem a húst, a gabonát, a bármit (a gyümölcs - az adomány - kivételével minden elvett életet át kéne érezni az elfogyasztásakor). Ez a legsúlyosabb vétkeim egyike - amivel kivonom magam a világomból.

Az alkohol kicsit más kérdés, mint általában a mámor könnyebb útjai. Lazító, nyitó - adott esetben persze járatrobbantó. Az elfogyasztásának sokáig volt a múltunkban kultúrája, mára ugyanaz a tömegemberség üti ezt a lehetőséget is, mint az étel esetében. A szememben ez a kisebb vétek mégis, mert a magam kárán megtanulhatom, hogyan-meddig mámor, és honnan önpusztítás (nyilván szabadságomban áll önpusztítás is - bármiből képesek vagyunk mérget keverni magunknak).

A dohányzás összes formája a legfinomabb rendelkezésre álló varázslataink világába tartozik, hiszen a légzést befolyásolja, földiesíti, telíti, így a tanulás egyik legfontosabb útja volt számos kultúrában. A gond vele az, hogy ezt itt, Európában sosem kísérte semmilyen rituálé - így viszont a legjobb útja, hogy elbírhatatlan terheket vegyél általa magadra. A saját léptékeden túl ránt, a távlatában nevetségesen aprónak tűnnek a megteendő következő lépések. Úgy mondanám, hogy a Weöres által említett "benned a létra" viszonyához képest a dohányzás a lift. Csakhogy ahol vakon áthaladsz vele, az összes emeleten, amin átsuhansz, onnan az jön be, ami csak akar. A dohányos ezért nem a maga ura (én sem...).


Az esendő szavak után szóljon a másképp esendő, a Babérligetkönyvből, hiszen minden vonatkozásával ide vág - és megtanít a megfelelő helyről nézni kérdést és választ.


Hamvas Béla:
A tamariszkusz alatt

Egy kicsit leültem ide, a tamariszkusz alá, hogy a frissen szedett sárga, mézes fügét az árnyékban illő nyugalommal költsem el. Dél felé járt és az öbölben nem volt senki. Inkább metafizika volt, mint evés. Néha szabad így enni, mintha az ember imádkozna. S amikor a partra mentem, hogy az érett gyümölcs ragadós cukrát kezemről lemossam, vissza kellett térnem, az ünnepet egy cigarettával megszentelni.

Epiphoitészisz, gondoltam. Görög szó. Dionüsziosz Aeropagitának Isten neveiről írott könyvében találtam, és annyit jelent: gyermeki viszony Isten iránt, aki az ember szívében megpihent és jóságosan az emberre mosolyog. Ha lenne valaki, emberi Mester, aki meg tud tanítani arra, hogy a szívében lakó isteni jóság arcát meglássam, a világ végére mennék hozzá gyalog. Aki megtanítana rá, hogy utazom, fürdöm, játszom, fügét eszem, cigarettára gyújtok, s mindez nem szükségképpen léha időfecsérlés. Céltalan, bár kellemes, de felelőtlen és hiú játék lehet, de lehet istengyermekség is.

Most nincs szó arról, hogy van szenvedés, betegség, zátony, bűn, halál. Mert van. Nincs szó a vergődő vezeklésről, amely évekig, mialatt egyetlen világos percet sem talál, kínokban ég. Az epiphoitészisz nem az, hogy az ember összetörve nyög és vacog a foga az iszonyattól, mert ezt a sorsot végig kell csinálnia. Kivételes pillanat ez, amikor olyan észbontóan boldog vagyok, hogy a határtalan isteni jóság felragyogó nagyságába beleremegek, és megértem, ha Ő ilyen közvetlenül megnyilatkozik, nem tehetek mást, mint megrendült örömmel szótlanul felfohászkodom: köszönöm.

A vallás nehéz, sötét, szenvedő, aszketikus, önmegtagadó útját minden ember ismeri. De van úgy, pillanatokra, hogy a nap is felragyog. Religion is not our burden, but our privilege - a vallás nem teher, hanem kiváltság. S ez a kiváltság ilyen percekben, a legnagyobb vallásos időkben: Isten gyermekének lenni. Néhány misztikus beszél róla, és volt valaki, aki ebben az epiphoitésziszben élt, Isten egyik legkedvesebb gyermeke: Szent Ferenc. Ő értette, hogy enni, aludni, fürödni, virágban gyönyörködni, szép lányra mosolyogni, sétálni, játszani lehet ima, és tényleg ima, ha az ember igazán Isten gyermeke, s megbékült szívében az isteni jóság az emberre néz.

Kedvesem, aki ezt olvasod, és azt hiszed, hogy káromlom őt, hidd el nekem, életemben egyetlen lényeges, komoly, döntő, egész sorsomat megrázó élmény az volt, amikor azt mondtam: Uram, nem tudok keresztény lenni, mert nem tudom gyűlölni a világot. Erre a következő választ kaptam: Nem a világot kell gyűlölni, hanem Istent szeretni, s aki Istent szereti, az nem gyűlölhet semmit.

Hidd el, kedvesem, húsz évnél hosszabb ideig a föld minden sarkát felforgattam, hogy Istent megtaláljam. Tu ne me chercherais pas, si tu ne me possedais, mondja Pascal: nem keresnél engem, ha nem lennék benned. Létemnek egyedüli értelme volt, megtalálni őt. Kerestem filozófiában, bölcsességben, művészetben, mitológiában, kerestem szerelemben, természetben, aszkézisben és nem vettem észre, hogy itt van a szívemben. Ő. Istenek sokan vannak, Isten csak egy. Miért volt fontos nekem mindig a vallás? Miért nem volt fontosabb Ő? S ha már megtaláltam, nem mindegy nekem, hogy milyen szavakkal beszélek hozzá, ha Neki mindegy? Mert Ő nem a szavakat hallja, hanem a szíveket.

Már hosszú ideje őriztem a titkot magamban, hogy megérkeztem a hitbe, amelyben születtem: Tief ist die Trauer, der mich umdüstert, eintrete ich wieder Herr, in dein Haus - mélységes bánat sötétlik körülöttem, belépek a házadba, Uram, megint. Házába visszatértem, de nem mertem bevallani senkinek. Szégyelltem magam. Azt fogják mondani rólam, amit én másról: megtört. Őszintén szólva, akkor éppen olyan kevéssé voltam megtörve, mint most. Sőt. Biztosan tudom, hogy akkor kisebb voltam, s azóta nőttem. Féltem, hogy rám olvassák azt, amit aposztata koromban én olvastam rájuk. Borzasztó dolgok voltak azok. Irtózat fog el, ha rágondolok. Nem tehetem jóvá többé soha? S az egyetlen lehetőség a következmények alól szabadulni, ha vállalom értük a felelősséget még most is, amikor pedig abból, amit akkor mondtam, nem hiszek semmit. Azt hiszem egyébként, hogy a dolog nem a valláson múlik. Ami velem történt, nem a vallás dolga, hanem Istené. Amíg az egyedül igaz hitet kerestem, tévelyegtem. Egyedül igaz hit nincs. Minden ezen múlik: Istent megtalálni és megszeretni. Vagy: megszeretni és megtalálni. A többi csak teológia.

Ez a pillanat itt a tamariszkusz alatt erőt ad arra, hogy ne titkoljak tovább semmit. Még azok előtt sem, akiket a hűtlenségbe én taszítottam. Az egyetlen, amit még tehetek, az epiphoitésziszről beszélek nekik, s arról, hogy az ő türelme és jósága végtelen. A visszatért fiú már beszélhet a még kint kalandozó tékozlóknak: gyertek, mert ő szereti a megtérteket. S aki megtér, az részese lehet az istengyermekségnek. Nem haragszik meg, ha megeszem a friss fügét, ha megiszom a bort, ó, a bort nagyon szeretem, különösen ezt a vöröset, ami itt terem! Haragszol érte Uram? Ugye nem teszed? Ha te itt élnél, innád, s hálát adnál, amiért van ilyen fenséges ital. Milyen jó gyermeknek lenni, fürödni, gyönyörködni, gúnyolódni az ostobákon, szabadszájúnak lenni, ajándéknak érezni azt, amit kaptam: bort, örömet, virágot éppen úgy, mint játékot, kacér, kihívó, hamiskás jókedvet és édes derűt.

Ismét azt hiszed, hogy káromlást követek el? Azt hiszed, hogy a felelőtlen életre, amit a ragyogó tengeren itt élek, rafinált igazolást keresek, s az epiphoitészisz nem egyéb, mint a frivol élvező fokozhatatlan hazugsága? Elfelejted kedvesem, hogy a vallás nem morál. A morál beszélhet jóról, rosszról, bűnről, erényről, hazugságról, igazságról. A vallás nem beszélhet másról, csak Róla. S ha ő, kivételesen, most, ebben az órában, szívemben megnyilatkozott, felmentett a morál alól, mert gyermekének fogadott, és most nekem, mint a gyermeknek, mindent szabad. Mert most csak egyetlen fontos dolog van, hogy én szeretem őt, és ő szeret engem. S ez a szeretet megszenteli, hogy hetyke, gúnyos, csúfolkodó, egy kicsit falánk, torkos, jókedvű vagyok, aki szeretnék megsimogatni minden puha göndör hajat, karcsú női lábat, aki fecsegő, szószátyár, csintalan vagyok. Ajándékok ezek. Az emberek többsége szenvedését még komolyan tudja venni, de örömét már nem.

Most, az istengyermekség e szent perceiben tudom, hogy a tiszta szívnek minden morál értelmetlenség. Isten veled örül, mert ő van a tenger méltóságában és a ragyogó égben, az illatos cigarettában és a cukros fügében. De csak gyermekei tudják ezt, azok a gyermekei, akik megilletődnek, amikor a tengerbe lépnek és felhevült bőrükön a hűs víz megpezsdül. Ó, nevetve imádkozni, s a tündöklő nyárba kiáltani: Milyen jó a Te gyermekednek lenni, - drága jó Atyám, hogy szeretnék a nyakadba ugrani, hogy szeretném, ha magadhoz szorítanál, és azt mondanád: Ha szíved túlárad és eléri a tisztaság perceit, nevess és örülj, s aztán eredj és beszélj a világnak erről az örömről.


Boldog karácsonyt kívánok!

2017. augusztus 28., hétfő

Hamvas Béla: A babérligetkönyv - Hexakümion

A ​déli napfény, a tenger felől jövő puha szél, a fűszeres levegő inkább volt álom, mint amit álmodni tudtam volna. Egyszerre arra gondoltam, hogy nincs nálam könyv. Olyan könyv, amit most jól esne olvasni. A gondolat lassan támadt bennem, egészen lassan, ahogy a cigarettafüst lebegett a zöld árnyékban, sietség nélkül és megbékélten. Mi az, amit magammal hoztam? Vándorkönyv, hajófedélzetkönyv, alkonyati könyv. Egyetlenegy babérligetkönyv sincs. Tűnődtem, ugyan melyik lehetett volna, ha elhoztam volna: kínai? francia? görög? angol? Akkor elhatároztam, hogy hasonló alkalomra, nem is másnak, csak magamnak, vagy nem is magamnak, csak másnak, egyszer, ha időm engedi és a Múzsák, könyvet írok. Idevaló könyvet, amit azonnal le lehet tenni, ha hozzák a levest. Ujra föl lehet venni s mielőtt a szardella érkezik, még el lehet olvasni belőle ötven sort. Esetleg százat. Két korty bor között és feketekávé után. Két lapot vacsora előtt. Olyan könyvet, amelyik nem sértődik meg, ha olvasás közben az ember kinéz a partra és elbámészkodik valamin, amit a következő pillanatban elfelejt. El lehet veszíteni és el lehet ajándékozni…

Ilyen hosszan érdemes idézni – mert ez így maga A babérligetkönyv, a  szerzője által megadott összes paraméterrel. És akkor most jöjjön egy másik, szintén sajátosan hosszú idézet:

A klasszikus filológia, bár a XIV. század óta megszakítás nélkül a tudomány lényeges fejezete volt, központi tényezővé sohasem vált, és általában mindig csak azt a helyet foglalhatta el, amit az általános korszellem számára kijelölt. Mindig más diktált. Egyszer a filozófia, Descartes, Kant, Hegel esetében, máskor a matematika, ismét máskor a fizika, az asztronómia vagy a biológia. Többször a történelem, az irodalom, a zene.
Diktáló szellem alatt kettőt kell érteni: először, hogy ez az, ami a szellem alaphangját megadja. Az alaphang rendesen érzület, mint amilyen a pietizmus, a romantika, vagy a pozitivizmus. Másodszor: a szellem minden esetben napszerűen a középpontban áll, és minden egyéb megnyilatkozás alapvető ihletét belőle nyeri. Onnan veszi irányát, módszerét, céljait, eszményeit, szóval azt, amit általában szellemiségnek neveznek…

Ez pedig Hamvas Hexakümionjának legeleje, ahol valami hallatlan szigorral megkísérli rendezni a viszonyát Nietzsche görögség-felfogásával, benne a Dionüszosz-mítosszal, amelynek egy időben sajátos, értő rajongója volt – kertelés nélkül áttekintve eközben a maga érintettségét is: a Kerényi-féle Sziget-körben csiszolt gondolatokat is ízekre szedve. Szóval jó ideig nem értettem, mit keres egy bőrben ez a két könyv – az iróniával és malíciával bőven áztatott, könnyed esszégyűjtemény (nyaralókönyv bölcsészeknek…) és egy súlyos leszámolás egy illúzióval és/vagy rajongással. Teljes egészében még most sem vagyok róla meggyőződve, hogy értem, miért kívánkozott bárki szemében egymás mellé ez a két íz (az egyik fűszeres, mint a mélyre szívott tengeri levegő, a másik enyhén könyvtári-porszagú…), rosszabb napjaimon még most is úgy gondolom, pusztán terjedelmi oka volt: a kettő együtt kiad egy megfelelően vastag kötetet…

Persze több rétegében kapcsolódik a kettő. Az esszégyűjtemény a dél szellemiségével játszik, délen (mondjuk így: szabadságon) olvasható játékos írások, és ugyanilyen köntösbe bújtatott szembesítő erejű szövegek, leplezetlen ólomsúlyokkal az irónia vékony leple alatt – egy északi ember déli történetei. A nagyesszé a maga szigorúbb hangvételével elmeséli, mit gondoltunk, mi gondolattal vertek a délről, annak szellemiségéről, mi, északiak a délről. A gyűjtemény eljátszik a gondolattal, hogyan élnénk (ha tudnánk) ezt a lassúbb létezést, ahol nem gondolkodsz, hanem eszedbe jutnak a dolgok – ahol …az etruszkok asszonyaik sírkövére virágot faragtak, se nevet, se mást, se kort, se rangot. Mit mond a sírkő? Aki itt fekszik, virág volt, élni tudta azt, amit a bölcsek csak gondolni… ahol …mindig az győz, aki fel tudja adni énjét. A nagyesszé ennek szellemtörténeti vonatkozásait tekinti át, alapjában keserűbben – nem a derű lehetőségével van elfoglalva, hanem az eszmetörténetével.

Valójában persze az esszégyűjtemény, A babérligetkönyv is mélyebbről merít a maga délszaki kútjából. Igen, ott van A virágszedés lélektana, A reggeli feljegyzés, Az ízek, A konyhakert, vagy például Olbrin Joachim csodálatos utazása (az nagyon ott van…), ahol az aprólékos örömek mestere jó példával elöl járva a pillanatba oldódni, élni tanít. De ott van a Túlvilági kalauz vagy az Imaginárius könyvek szelíd taslinak – és a Kierkegaard Szicíliában komoly pofonnak -, hogy érezd, a féreg nem igaz: ez a hős másik oldala. A hős sem igaz: ez a féreg másik oldala. Összetartoznak. Nincs Én; ez a világ másik oldala… és ott van a Fák, amiből talán a legtöbbet tanultam eddig, hogyan tekintsek a magam bőréből egy ennyire másképp földbe és fénybe lüktető létezésre.

És valójában a nagyesszé: a Hexakümion is telides teli van ironikus felhangokkal árnyalt felismerésekkel – öntetszelgés és önvád nélkül jut el annak felméréséig: a görögségképünk olyannyira kultúrafüggő, hogy Nietzsche (bekezdéseken át dédelgetett) szemléleti reformja sem beszél egy kumma szót sem az egykori görög szellemiségről. Annál inkább a modern ember sajátos vallástalanná válása közben megejtett mítoszmarkolászásáról: ha Dionüszosz lélekisten, akkor már holtbiztos, hogy nem ókori, hanem modern. Hogy a görögségnek milyen létkérdései voltak, azt nem tudjuk. De azt bizonyosan tudjuk, hogy a mai ember létkérdése éppen ez: a természet és szellem által közösen elnyomott és homályban tartott lélek, s a léleknek ebből az elnyomatásból való elementáris feltörése. Nem lényegtelen tudás ez, a tudományos ismeretterjesztés kudarcának és a propagandák mítosz-szinten való tömeg-markolászásának korában főleg nem.

A séta a legjobb, ha az ember meg se gondolja, csak úgy elmegy kalap és kabát nélkül, este jön vissza, vagy éjszaka… a sok kedves Hamvas-szöveg közül nekem e gyűjtemény legtöbb darabja a leginkább séta. Olyan igazán belefeledkező, kíváncsiságát létében tartó, ami a sokszor járt helyekből is a meglepetés idegen birodalmát formálja ki. Séta, amit nem szakít félbe egy-egy meredek kaptató sem – miközben olvasom, nem legyőzni akarom, hanem átélni. Nem az igaza érdekel (a meggyőződései vagy a meggyőzhetőségem), hanem ahogyan a kiáradása közben levegőt vesz. Mert egyre inkább úgy érzem, ezt lehet és kell Hamvas Bélától a leginkább eltanulni.