2017. április 5., szerda

Hamvas Béla: Patmosz I-III.

Most jött el az ideje. Hogy számot vessek a számomra messze legfontosabbal, a legfontosabb hatással, ami valaha olvasmányban ért, aki kibillentett és kiforgatott magamból, és mind a mai napig nem tudom úgymond a helyére rakni. Leginkább talán azért, mert engem kényszerítene az alapállásaimban helyváltoztatásra. Illene végre szépen sorra venni a könyveket, folytatni a saját dugába dőlt Karnevál-olvasónaplót, ezt itt, ahol ezt a Könyvvizsgálókon már megjelent írást utánközlöm... megfogalmazni a vád- és védőbeszédet a szavai mellett és ellen – leginkább a magam számára. Ha valaki hasznát látja, annak csak örülök. Nem érzem feladatomnak, hogy védjem (nem is szorul rá); még azt sem, hogy rámutassak az egyre méltatlanabb szövegkörnyezetekre, ahol rendre feltűnik a neve. Nem szükséges állást foglalnom egy vitában, ahol az egyik oldal rendre félreérteni akar – és nem látja, nem is akarja látni, csak a fiatal, daccal és iróniával teli „hagyományőrt”, a Magyar Hüperion és a Scientia Sacra első kötetének kissé pökhendi ítélkezőjét. Nem találok közös nyelvet azokkal, akik nem merik követni  a huszadik század talán legfényesebb koponyáját a megtöretésbe, a kiábrándulásba, a kijózanodásba: Patmosz „szigetére”, a Szarepta józan keserűségébe, a Karnevál valódi mélységeibe és következményvilágába. Nem tudok vitázni velük – nincs közös nyelvünk hozzá.

Most jött el az ideje. Mert nekem (úgy adódott) állandó kórházi olvasmányom Hamvas. Ezt nem tudom elmagyarázni, valahogy így hozta az élet, hogy minden hosszabb-rövidebb, jobbára baleset-következmény kórházban lakásom alkalmával az ő könyveit szerettem és szeretném. Talán mert az egyik arcukban valóban ráolvasások.  Talán mert a másik arcukban józan és tiszta meglátások. Feszesre húzzák a figyelmem. Talán mert semmihez sem hasonlóan rántanak össze a helyzetben, amikor minden arra provokál: szóródjak szét. Szóródjak szét az ágyon, a vizsgálatok személytelen sodrában, szórjam el az „én”-t, a „kedves beteg”, a névtelen eset, perforált szerv, törött gerinc, elzáródott véna – szóródjak szét egy intézmény személytelen rendjében. Pontosan nem tudom, hogyan, de segítettek, segítenek. Mint ahogy a minap is – egy szerencsére kellően rövid kórtermi tartózkodás alkalmával, amikor a páromtól az egyik első dolog volt amit kértem: hozza be a Patmosz első kötetét.

Rögtön bele is kezdhetnénk – csak menni kell tovább a gondolattal. Az „én-t”, ahogy most minden mondatunkba belelihegjük, valóban fel kell számolni. Mert a kiteljesedésnek az egyik (tán leg-) csábítóbb akadálya. Meg kell érteni, hogy a világ a többivel együtt Egy. De nem szétszórni kell, ájultságokba ejteni ezt az ént - belealtatni szenvedélybe, a fátylak káprázatába - hanem fel kell ébreszteni. Rögtön bele is kezdhetnénk a Patmosz gondolatainak rövid megidézésébe, de ennek valójában sok értelme nincs. Nem tudom itt azt a rövidített olvasatot adni, ami feleslegessé tenné a teljes mű elolvasását – mindazzal a kiegészítéssel együtt sem, amit egyszer már hosszan fejtegettem, hogy valójában nem művet, hanem kéziratot olvasunk, egy a szerzője által kitalált, de korántsem véglegesített verziót, amelyben benne van a vágyott egység, de a szöveg „születésben hagyottságának” esetlegessége is.

Ráolvasás – másképp mondva: szövegbe tört beavatás-kísérlet. A személytől, akinek hallatlan szenvedélye volt úgymond a „realizálás”, aki igyekezett életrenddé formálni a maga számára minden kimondott gondolatát. Aki kijelenti: ha nem realizálod az általad vallott téziseket, ha azok rajtad kívülálló, semmire sem kötelező khiméra, gondolati alakzat, játék maradnak, akkor eluralnak – létrehozzák általad (épp a szétválasztásod távolításának, a gondolat-szó-cselekedet hármasnak megnyíló gesztusrésébe hatolva) a „pszeudoegzisztenciát”. Ha nem vigyázol: létrehozzák az „akárkit”, s ha tovább zuhansz e szétválasztásba: a „senkit”. Hamvas a maga gondolatait élte. Mégpedig lehetetlen helyzetekben. Az öregedő János apostol menedéke: Patmosz szigete adja e kötet címét – ahol a hit szerint a Jelenések születtek. Hamvas Patmosza Inotán és Tiszapalkonyán készült, a hőerőmű építkezésén, ahol gondolkodónk mint raktáros dolgozott. Két-három hetente feljutva Budapestre, a könyvtárba, hogy az olvasmányait cserélgesse (arra, amire egy szocialista könyvtárban lehetett…), s hogy bárki hasonló nézeten élő társával eszmét cserélhessen, a személyesség szenvedélyes mániása – végre személyesen. A ráolvasás, a beavató mű a barakk harmincas izzójának fényében, a tömegszállás emberszagában készült, a nyolc-tíz óra munka előtt-után, valóban lehetetlen körülmények között.

Lényünk alapmozgása a hérakleitoszi korreláció: a nyílt és végtelen létet megformáljuk individuált életté és a zárt egyéni életet a végtelen létben megnyitjuk. A három kötet beavató rendjében értelemszerűen aránytalan a terjedelem. A legterjedelmesebb első kötet lazán egymáshoz kapcsolódó esszéi (a Karneválban sokkal kiterjedtebb menazsériával felfestett freskóhoz hasonlóan) beleszoktatnak egy meglehetősen sajátos hurkokat vető gondolatmenetbe. Amely mást tekint alapállásnak, mint a filozófiáink, mást tekint értékmérőnek, mint a mércéink, és másban bízik, mint a hiteink. Nem csodálom, hogy ha valaki kellően sok energiát fektetett akármelyik szövevénybe (filozófiába, természettudományba, teológiába), kizárólag elutasítani képes a kedves vesszőparipáit vurstliba száműző gondolatmeneteket. Az esszék elég széles körből merítő csapongása valójában egy felé mutat – nem tudom másként mondani: ez a hagyomány világképe. Ellene beszél a fejlődéseszménynek, és ki meri jelenteni: korántsem biztos, hogy az általunk dokumentáltnak tekintett mintegy húszezer év előtt (ahonnan úgymond a fejlődést számítjuk) az őseink körülbelül négymillió éven át a puszta életben maradásukért harcoltak, hogy aztán egyszer csak robbanásszerűen fejlődésnek induljanak, mint egy elvetemült exponenciális függvény.

Nem mindenben értünk egyet… én például a zöldséglevest igenis csirkehússal szeretem a rántás helyett (Hamvas ki nem állhatta a baromfit…) hogy kiemeljem az egyik igen lényeges vitafelületünket. Nem szeretem az összes esszét, olykor a szerző humora nekem túl keserű, néha túl sarkosnak érzem… mondom így: néhol kiérzik az ifjúkori elitista a keserűen keresztény gondolkodó szavai alól. De olykor a keserű játékain is képes vagyok vele mulatni – mint amikor a kortárs gondolat hiányát ellenpontozandó, s egyfajta tudományos szövegparódia létrehozásának érdekében az Értekezés a közigazgatásról esszéjét alá-lábjegyzeteli nem létező tudósok egymásra hivatkozó értekezéseivel. Amikor egy nem létező konferenciasorozat eredményeire épít úgy egyébként helyes gondolatmenetet a személytelen apparátusról, mint a létrontás talán legkifinomultabb formájáról – megmutatva, jobbára mennyire többfenekű, amit gondol és mond, s amit lehetőleg azonnal meg is cselekszik, hogy realizálódjon.

A második, terjedelmében jelentősen kisebb kötet esszenciaszerűen egymás mellé rendeli az esszék gondolattartalmait, immár egyetlen, összefüggő gondolatmenetbe. Nem érvel. Nem vitatkozik. Hanem kinyilatkoztat. Elismerem, ez hallatlanul irritáló lehet – és nem teszi könnyűvé az olvasást. De érdekes tapasztalattal ajándékozott a kórtermi, lassú olvasás (más dolgom se volt…) – hogy figyeljek, mikor fog el a viszketegség ebben a kinyilatkoztatás-sorozatban. Mert aztán újra meg újra forgatva ezeket a részeket, rendre kiderült: itt laknak a saját, személyes érintettségeim. Azok a ráismerések, amelyek ebben a tanításban leginkább rám vonatkoznak (vagy vonatkoznának, ha túljutnék végre velük kapcsolatban a puszta viszketésen). A harmadik kötet válogatott esszéi a megértésükhöz mindenesetre feltételezik a második átélését. Ez a tíz esszé a kiindulásában a Patmosz II. kötetén nyugszik – lehet e nélkül olvasni őket, csak véleményem szerint így igazából nincs minek.

A kórteremben való olvasás szokás szerint más értelemben is túlmutatott önmagán – a tanításnak számos módja van, s most sikerült felismerni egyet. Megírtam  e tekintetben nem vagyok különb, mint a mesterem, aki a „nevezetes névtelenség” örve alatt huszonkötetes életművet alkotott. De azt hiszem, értem, ez miért nem ellentmondás: a puszta tény igazolja, hogy amikor olvasás közben beszélgetek vele, a mesteremnek tekintem. A személyesség mániása volt, aki belátta, elzárták a közegeitől. Ezért írt – szerintem ezért. Engem, aki nem ismerhettem személyesen, ezért taníthat. Még ha nem is tekint a tanítványának. Még ha teljes értelemben én sem tekinthetek úgy magamra, mint a tanítványára. 

2016. június 14., kedd

Fordulópont

 Végre megértettem az ikrek, az Ugorluk-Ulexer páros táncát. A lényeg Márkus szavaival: beleegyezem. Beleegyezem ebbe a táncba, hogy elengedhetetlenül részem a tragikomikus bohóc, a méltatlan méltatlankodás, a permanens vereség. Beleegyezem. Nem akarom a libikókán a másik ént, teljességem sikerfelét élni. Nem akarom kizárólag azt. Beleegyezem a csőd jelenlétébe az életemben. Beleegyezem és nem belenyugszom: tehát egyet értek vele, hogy ez a csőd, kudarc, nyomorultság, sikertelenség, pénztelenség, a megbecsülés hiánya, a méltatlannak érzett - valójában folyvást csak erre-vagyok méltó - helyzetek sorjáznak az életemben.

  Kilépni a sorsból vagy betölteni - voltaképp ennyi a különbség. Beleegyezem, és onnantól mindegy: kilépek-e belőle, azzal, ha betöltöm. Hiszen magamba egyezem bele. Abba, aki vagyok. A szerencsétlenebb konstellációba? Nem. A ténybe: ennyire nem vagyok egész, ekkora hiányt hordozok, ennyire kettészakadtam - avagy valójában azzal a másikkal együtt vagyok egész, akit most épp az én parittyaforgató földhözragadtságom repít. Egészségtelen magamra úgy tekinteni, hogy ennyi vagyok - amennyit tapintasz belőlem: a csőd, a kudarc, a megbecsülés hiánya, a méltatlankodás.

   Persze korántsem ez a nehezebb - minden szempontból ez a könnyebb belátás. Nem tudom, hogyan őrizzem meg annak a félnek, aki most repül. Hogyan egyezzen bele ő, magasról letojásom közben, hogy én is ő vagyok, az a kudarc, nyomorultság, sikertelenség, pénztelenség, folytonos önmarcangolás és tekintetbe vétel is ő. Valójában ő. Azt hiszem, ez lesz a nehezebb dió. 
        

2015. szeptember 13., vasárnap

Közbevetőleg

néhány gondolat ugrál itt vissza a könyv legelejére. Csak hogy belerázódjak újfent.


... nemcsak otthon, levéltárakban is, akik ismerték, mind azt mondták, persze most, amikor már eltemették, úgyhogy ez az egész a számításból kiesett. Nincs valódi kezdet - vagy legalábbis a mi számunkra nincs. A lehetőségek elkerülhetetlen önkényes szelekciójából mégis jelentéssel bíró, kezdet-jelentőséggel bíró momentumot kell (?) választani. Azaz olyat, amely egyszerre jelentéktelen (azaz kizárólag önmagát jelenti - s így nem "üt fel"), és jelentős (tehát magán túlmutató jelentéssel bír, azaz "felüt"). Hiszen ez a Kezdet, az író tollán, az olvasó fejében történő könyvmegszületés: az első mondat (hamis vagy valóságos) teremtő varázslata mindannyiunkat megérint.

Doktor Boromeus igazgatónak, titka nem, volt hiszen mindenki tudta, s amíg a dolgok kiszámítható irányban haladtak, nem is volt semmi baj. A kínos helyzet. Amit a váratlan teremt. Hiszen az élet siklik a sínjein magától, születésedtől fogva várhat a játékos, szabott pálya, amire predesztinálva vagy. Vitatkozhatsz velem, hogy márpedig, hogy te döntesz, birodalmat, pillanatot; percről percre, szuverén és szabad lény, rajtad múlik - az élet siklik a sínjein, akkor a te rutinod maga a döntés. Vagy a felszabadult, spontán pillanatba zuhanás. Boromeusban nem a váratlan befogadásképtelensége egyetemes (ami benne jelentésben önmagán túlmutat), hanem hogy alkattal bír. Ennyire szélsőséges esetben: ő maga az alkat. Ez mindannyiunkra vonatkozik.

Doktor Boromeus abból indult ki, hogy az életet megszokni teljesen lehetetlen. Így gondolkodik a jelentőséget tulajdonító ember - no, nem pont így, hanem ezzel a metódussal. A jelentőség jelentés, aki könyvet vesz a kezébe, az a jelentésre kíváncsi, a dolgokra (szavakra) amelyek önmagukon túl is jelentenek valamit. Az életet megszokni teljességgel lehetetlen, de meg lehet próbálni. Ahogy a szüntelen kíváncsiságot, az elhamarkodott véleményalkotást, az unalmat, bármit. Alkatok vannak, akik valamiből kiindulnak - s akik életen át nem hajlandók változni, ahogy Boromeus. Maszkoknak hívtuk őket, meg lárváknak fogjuk hívni őket. A magunk ráismeréseit is - ez mindannyiunkat érint.

...mint Boromeus mondta, neki az élet már maga olyan szakadatlan meglepetés, hogy ezenfelül még külön váratlan eseményeket nem képes elviselni. Mondja ezt a megtestesült rutin, a szokatlant, váratlant rettegő várakozás. Amely valóban olyan, mint a gyermek: minden pillanatára rácsodálkozik. S aki valójában minden, csak nem gyermek - hiszen máris összekeveri a (frissen megtanult) fogalmakat. Amit megszokásnak hív, az a rettegés hiánya (volna). De nincs. ő az eleven rettegés. A rettegés az élettől. Alkatát tekintve. Számunkra lényeges: minden alkat így hazudik önmagának, ha nem is ezekkel a szavakkal. Ez mindannyiunkra vonatkozik.

Boromeus mi vagyunk. Annyiban, hogy nem tanulunk - avagy csak igen nehezen. Jobbára késve. Egy könyvben, amit egy elképzelt hős diktál egy elképzelt ügyvivőnek, így kezdve, rögtön a közepén, Boromeussal a mesét. Mindenki Boromeus. A mindenkin belül persze rengeteg differenciával. Egyetlen tekintetben persze még mindig nincs a „mindenkin” belül differencia. Nem tudjuk ki beszél és kinek. Ki az ügyvivő? Kicsoda Bormester Mihály? Ezen a ponton feleslegesen feltett kérdés, ugyanúgy mit ez: ki az olvasó?



2014. január 13., hétfő

Az igazi ok

A dilemma természetéről: vajon mennyire tekinthető a nyomtatott szöveg ez esetben publikált szövegnek - a közönség elé tárásra érettnek ítélt, letisztult, szerkesztett variációnak? Vajon Hamvas "ráolvasó" mondatai valóban a tárgyat közelítve távolító szuggerátumok-e - avagy a megfogalmazás kristályos formájának keresése közben értelemszerűen a szövegben hagyott variációk; úgymond az "oda vezető út"?

Nincs módomban eldönteni. De arra végre rájöttem, nem ezért vagyok képtelen nyilvánosan tovább olvasni a számomra vitán felül legfontosabb olvasmányt, mert dilemmába ejtett. Hanem mert a legszemélyesebb érintettségű rész jön, ahol a magamra ismerés valamiféle tudomásul vételével kellene olvasnom a szemetek láttára. A Csendes otthon én vagyok. Vatta úr elsőre - de sokkal inkább Vászolyné, Vászoly, Lina; az ágytól asztalig lányuk és vasárnapi festő vejük, Iván, az inas... az apró tolvajlások (a nekem jár...). És a Csajtorjánok... 

Ezen nem találok fogást, hogy se nyilvános (és geil) mea culpa ne legyen, se hidegen, eltartott kisujjal távol tartott újabb hazugság.

Keresem. Jelentkezem, ha megvan.

2013. április 25., csütörtök

Pauza

Dilemmába ejtett, ami következik - s amíg végig nem gondolom, oda, meg vissza, addig nem tudok továbbhaladni. Kis türelmet kérek.

2013. február 24., vasárnap

Emlékeztetőül - 423 oldal után



  1. A mű a forma megcsúfolásával kezd. „de, amit most mindjárt az elején hangsúlyozni szeretnék”, hogy a „regény” kifejezés alkalmazása e műre elhamarkodott, óvatlan gesztus. 
  2. Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van. Ebből az következik, hogy kívülállás – azaz kivétel – nincs. A kívülről-nézet pozíciója - az olvasó „hatalom-gesztusa”, amivel az olvasmányhoz (az élete bármelyik „befogadásához”) közelít - nem létezik.
  3. A „mindenkin” belül viszont nincs differencia. Nem tudjuk ki beszél és kinek. Ki az ügyvivő? Kicsoda Bormester Mihály? Ezen a ponton feleslegesen feltett kérdés, ugyanúgy mit ez: ki az olvasó?
  4. Vajon tudja-e az ember, hogy kicsoda? Ha nem tudja, nem kötelessége-e megkeresnie önmagát?
  5. Ha megérkezik a dilemma – ha létem látványa szétcsúszván teret ad a kérdésnek: „kicsoda vagyok?” -, megérkezhet az angyal. Csak ekkor hallom, máskor eltakarja zakatoló „önmagam”: az automatizmusok és fantazmák „énnek” tekintett elegye.
  6. Aki elbizonytalanodik magában – akihez szólhat az angyal – az végre kifelé tekint. Feltárul előtte az emberi tulajdonságok Noé-bárkája, a tulajdonság- és sorskatalógus. Az olvasót tehát el kell bizonytalanítani.
  7. Mégpedig elrajzolt figurákkal, aki gúnyt űznek a társadalmi érintkezés szabályaiból. Minden figura merő kapcsolatéhség és zajos magány, szocio-skandallum. Egymást megszólítani képtelen „odakozmásodások”: illúziókban létező, egymást remekül, de önmagukat soha nem „látó” alakok fogadják az önmagát keresőt.
  8. Az vagyok, ahonnan jöttem? Honnan jöttem? Az „egyszer s mindenkorra tisztázott” származásból? (Van egy pozíció, ahonnan nézve mindannyian „kitett gyerekek” vagyunk. És mindannyian a saját legendánkból, a saját fantazmánkból akarunk jönni.)
  9. Lehet legendát hazudni – a művészet igazabb, mint a valóság? –, de úgyis rögeszme lesz belőle. Igazat viszont nem lehet „hazudni”. A „van” nem „található ki” – a művészet a valóság hű tükre? - mert mindannyiunk rögeszméiből alakul.
  10. A rögeszmékből alakuló „van” viszont sémákat követ. A történetek ismétlődnek, a típusok, az „odakozmásodások” reakciója idő-független. Az első elkülönülés a páclében a „kozmásoké” (szereplőktől a mesélőkön át az olvasóig, kritikusig, stb.): a „ki vagyok” és a „kinek képzelem magam”. (Persze mindez „valaki más” fantazmájában, amiről én – ki ez az „én”? – mesélek most nektek.)
  11. Kinek van szüksége fantazmákra? A rögeszme kivesz a valóságomból. Ezáltal kivételnek érzem magam. A „kozmások” közös gondolat-ismérve: a világ és én két külön dolog vagyunk. El nem ismert, keserű kivételességek (vagyunk).
  12. Ez szakrilégium! A cselekedet önmagában hordozza a büntetését: aki magára kivételként tekint (magát kivonja) az kivételes bánásmódban is részesül (ki is vonódik). Kivétel nincs! (a világ „külön kerül” mondja Pilinszky)
  13. A „Mélységes mélység”, az ítéleté, amikor a teremtő képzelet rögeszmét épít, és a rögeszme „megvalósul”. Amikor a hazugság zsákmánya lesz a lélek – mert tilos a hazugságból igazat csinálni.
  14. A hazugságból csinált „igazság” így hangzik: a többiek, a körülmények, a „mindenség” áldozata vagyok.
  15. Ha a „mindenség” áldozatának érzem magam, le szeretném tenni a mindenséget – ki akarom vonni magam belőle, a biztonságos rögeszmébe. Pedig a rögeszmét kell letenni: a „kozmát”, és magunkra venni a „világot”.
  16. Ami egyet jelent azzal: magunkra kell vennünk önmagunk. És nem mint rögeszmét, ahogy a nemhős hős teszi: azonosítva magát egy ideával az áldozatság által. Hiszen önmaga áldozata. Mint mindannyian.
  17. Az ügyvivő elmesélte történetben a mesélő megművelte a talajt, amibe magát magnak vetheti. A legenda (a rögeszme) megalapozott.
  18. Önmagunk magunkra vételéhez hiába nézünk „befelé”, mert a saját rögeszménk eltakarja előlünk a látványt. Kifelé kell nézni, ki kell szabadulni.
  19. A bűnbak paródiája, a „miért én”, a mindenség áldozata kiszabadul és rabul esik: mivel a rögeszmében maradt, továbbra is delíriumot él, mindegy milyen formában. A „rögeszmékből alakuló van” kerete megmutatja a maga instabil voltát: a hazugságból csinált „igazság” mélyíthető, csereberélhető, a „mindenségnek” számtalan tetszőleges módon lehetünk az elképzelt „áldozatai”.
  20. Mivel a hazugságból faragott „igazság” önmagában önmagáról az önmagát keresőnek semmit nem árul el, minden ilyen faragványra, kifelé nézve a külön került dolgok egészére, az egész emberi tulajdonságok Noé-bárkájára szükség van egyetlen ember – az „önmagam” – megértéséhez. Látnom kell a szekularizált hazugságok egészét.
  21. Az önmagam – de bármi – megértésének egyik legfontosabb tévútja a teória. A gondolatok rendszerébe tört világ. Amely a megismert kivételességek „szabályszerűségeit” listázza. A teória „az értelem jegyében áll”. Elfelejti, hogy hazugságokat lát.
  22. A másik legfontosabb tévút az „ösztönösség” teóriáról való „teljes lemondása”. Mert a maga teljes lebomlásáig mélyül. Abban tetszeleg, hogy nem hazudik. A jelen állapotban a hazugságnélküliség „kozmája” is csakúgy „kozma” – mondjuk ki végre: az is csak egy maszk. A hazugságnélküliség is csak egy módja önmagam „kivételének” a rögeszmébe.
  23. Valójában mindkét pólus önmagát űrrel töltő üresség. Valamilyen mértékig mindkettő jelen van a maszkok összességében – a hazugságok alkotó elemeit jelentő hazugságokban lelt rendszer tehát felmérhető ezen a nyomvonalon.
  24. Rögeszme, maszk, monománia – a nem-valóságok elzárják egymástól a szereplőket. Az életeket. Minden ember sziget. De senki nem valódi módon egyetlen. Maga a nekünk mesélt mese is monomán, hiába adják sztereóban elő.
  25. A valódi módon egyetlen létezés – a maszktalanság, mondjuk ki: a lárva-állapottól való mentesség ismereteink szerint csak az Istené. Az egyetlen valóság Isten.
  26. Viszont a számtalan nem-valóság megmutatja, hogyan kell személyes tükröt csinálni. Ki kell mondani a forróvá lett szóértékeket – fel kell ismerni a legjobban irritáló lárvákat, maszkokat, momomániákat. Ami rezonál bennem, az jelen van bennem.
  27. Pont ezért: valóban mindegy, ki beszél, nem kell tudnunk, ki az ügyvivő, a mesélő, az író - bár lesz még olyan aspektus, ahonnan érdekes többleteket kap, valójában lényegtelen. Az a lényeg, ránk hogyan vonatkozik. EZ a beavatás-tartalma.

Folytatása várható. 

2013. január 13., vasárnap

Az ellenőrizhetetlenség rendszerei

Az ügyvivői rendszerépítés azért érdemel néhány szót még, mielőtt továbblépnénk, mint ahogy az "értelmes irodalom" befogadásának - az alkotói következetesség és a befogadói következetesség valamilyen mértékű csalása felmérésének összefoglalása se ártana. Kezdjük az utóbbival.

Nem mindegy, ki beszél, de úgy kell tennünk, mintha mindegy lenne. Ha ellenőrizhetetlen, akkor nem kell úgy tennünk, mintha "élet" lenne. Nem kell, hogy valakinek a konkrét, dokumentált, csatolmányokkal és igazolásokkal hitelesített élete legyen. Legyen teremtés, annak az összes gesztusával, de mivel egy olvasmány teremtése: csak szó. Minden a szóval kezdődik és azzal végződik (a mitológiák és gondolkodásunk minden ismert rendszere szerint), tehát van jelentősége, nem jelenti, hogy nincs súlya - de ettől még nem "élet". Mert valójában az élet a fontos. 

Viszont mivel ez csak szó, mintha minden ellenőrizhetetlenre való törekvés azt sugallná: nem fontos, hogy ki beszél. Nem kell tudnunk az "írót". Nem kell az értelmezéshez az élete, nem kellenek a titkai, a vélelmezett motivációi, nem kell megfejtenünk az élet hatását a műre - nem kell hozzá, hogy a "csak a szót", az elénk tárt vélelmezett értelmezendőt további vélelmekkel pakoljuk tele. Tudjuk, hogy az író nem becsülte, csak azt, amit valóban cselekvésbe tudott rakni. Mániákusan ragaszkodott hozzá, hogy megkóstolja, megszagolja, tapintsa az élhetőt - hogy dönthessen arról, mit fogad be és mit utasít el a világból. Ezt tartotta valóban lényegesnek, hogy az írás kényszere is itt előttünk kapja meg a maga helyét: a forróvá vált szóértékeket ki kell dolgozni, de ennyi. A megértés, a tudatosítás mankója nem a cél. A cél az élet. Ez itt cifra sallang, fecsegéskényszer, maradvány-kárhozat. De ha ezt tiszteletben tartjuk és visszafordítjuk az olvasásra, akkor meg kell értenünk: az ellenőrizhetetlen megteremtésének igénye az írójától is eltávolítja a szöveget - nem kell tudnunk a befogadáshoz az írót, nem szükséges kitalálni, hogy melyik kidolgozott szóértékben lakik a saját meggyőződése, melyikben másé, mi az, amivel csak játszik, és mi az, amit valójában elvet - s hogy mindeközben hol hazudik tudatosan, hol vezet meg minket, mi módon csal, s mit hallgat el mégis - az elhallgatás deklarálása ellenére is.

Ez a szöveg nem "élet". Nem is akar élet lenni. Az élet fontos. Mindenkinek a magáé, a megélésében való "jelenlét" a fontos, a dolgokban való benne lét, a dolgok létet teremtő, és a létünk dolgokat teremtő ereje. Ha az író valójában nem fontos egy szövegben, az azt is jelenti: ne lakj az olvasmányban. Ne lakj a "mesében". Az életben lakj. A lakásodban. A bőrödben. Miközben azért az olvasmány (persze hogy) megtaníthat, hogyan mérd fel a bőröd "határait".


Másfelől tekintsük át az agent spirituel (előttünk írói szándékból) kiépülő rendszerét. Ahogyan "ő" sorolja. Először: az elbeszélt történet inkább katalógus, semmint megtörtént esemény. Másodszor: az imagináció mozgatja, tehát látomásszerű. Harmadszor: maga a mesélő is bizalmatlan a maga történetével. Negyedszer: ezek itt mind csak szavak. Ötödször: a valóság okkult szintjével áll kapcsolatban az elbeszélt, a cselekményi szinttel nem. Egy szóval: az elmesélés önkényes. Naná! Minden elbeszélés az, még ha az írók minden energiájukkal az ellenkezőjét akarják is elhitetni velünk. S milyen érdekes: lehet, hogy épp az erről való lemondás teremt végre, épp az ellenőrizhetetlenségének belátása árán soha nem látott valóság-hitelt! Eddig minden regénykoncepcióban maradt labilis pont... az író fix személye, az olvasó fix személye, sőt a kritikus fix személye is. Ezek azért labilisak (azért fixek), mert a regényen kívül állnak... az eseményekbe nincsenek bevonva... ha szilárd pontjait feloldom, vagy leépítem, szóval eltüntetem, akkor válik az egész kifordíthatatlanná. Stabil lesz... A pácban mindenki benne van... Ugyanakkor azonban megszűnt az ellenőrzés lehetősége is. Vagyis engedelmükkel, az egész dolog úgy, ahogyan van, ellenőrizhetetlenné vált... a dialogikusan felépített történetben fix pont nincs... ettől stabil. Okkult. Reális. 

Lássunk példát egyből: vajon Hamvas saját meggyőződését dolgozta bele az ügyvivő monológjába? Nyakon csíphetjük az ő gondolatait az esszéiből, a sajátos érvelési rendszerét, állandóan mindent pontozó és ellenpontozó író-magamagát? Lehet próbálkozni, De értelem nélküli játék ezzel kísérletezni. Ellenőrizhetetlen, vajon ez volt-e a meggyőződése, avagy a meggyőződésének egy olyan, elcsalt látópontú nézete, amely e helyen a könyvben épp az agent spirituel szájába illik. Hogy az-e a funkciója, hogy a szerző kimondhassa valamilyen fontos tapasztalata summázatát, avagy az, hogy az olvasóját egy bizonyos kíván irányba terelje tovább, miközben valójában maga az író erről a kérdésről gyökeresen mást gondol. Ellenőrizhetetlen.

Tehát nem kell tudnunk az írót, és nem kell tudnunk, mit gondol. mindegy ki beszél. Csak azt kell tudnunk, ránk mi és miért (és hogyan) hat az olvasottakból.