Már megint csak egy gondolatra futja

Van, hogy elmerengek azon, hogyan kopik el a kifejezőkészletünk, bizonyos szóhasználatok, meg kép-használatok, meg tonális elemhasználatok által, amikor valaminek a kiemelése kedvéért szerteszürkítik az asszociációs tartalmak javát, azaz még azt is kódolni akarják a kódokkal, hogy milyen kódokra asszociálhassak kódfejtésileg. A valóságunk elemi részecskevalóságokra esett szét, és sok köze nincs ezeknek az elemeknek egymáshoz.

És a kifejezéskészlet elkoptatása által egyre több elemi valóságunkból lesz klisé, míg végül csak a klisé marad, a valóság teljesen elfogy. Hamvas után szabadon: az utolsó nagy fogyás az első, a "nagy" világháború előtt következett el, amikor minden cselekvés  elvesztette az igazi tartalmát. "Mire a falevelek lehullanak, hazatérünk" - énekelték, hiszen a klisé igazi tartalma nem a felvett szerep, hanem a mögötte lakó, megvalósulni vágyó illúzió. A klisé a hazugsággá formált valóság, és mindegy, jó-e a szándék, a boldogság-klisé is csak felzabálni képes az igazi boldogságot, helyettesíteni nem.

kommentek:

• 1.  vargarockzsolt
  2011. 03. 03. 11:59

mondjuk, ha mondanál példákat, akkor, esetleg, jobban lehetne érteni, azt amit mondasz (bár akkor tán sérülne az elvi sík?)

• 2.  shizoo 

Csak arra gondoltam, hogyha a szavak jelentésüket vesztik azáltal, hogy nem hisszük el őket, akkor a cselekvéseink automatizálódnak. Félek, hogy megint belemasíroztatnak valami csúnyába bennünket, és hogy akaratlanul is egy ütemre lépünk (ha a menetelés helyett a fogyasztás-dzsigg ütemére is) - miközben külön-külön illúziókat kergetünk, a "lehetne úgy is"-t, egymást kizáró álmokat álmodva társadalmilag. (Csak politikusokat hallgattam a minap. Hamarosan rendbe jövök, csak ki kell szellőztessem magamból a hallottak bűzét. Bocs ha homályos maradtam - nem akarok ennél konkrétabban írni erről, és főleg nem ide.)

• 3.  Kállay Kotász Zoltán
  2011. 03. 09. 8:52

Hasonló gondolatok forognak bennem is. A szavaink sután igyekeznek a valóságot leképezni számunkra, a nyelv reménytelenül emberi találmány (valamiféle tisztább kommunikáció pótszere?), és a pontos megnevezés - amire törekszünk sokszor a hétköznapokban is - a telibe trafálás esélye nélkül csak hullámkeltés az agyongyötört asszociációs háló megrángatásával. Még úgy tud talán a legjobban érzékeltetni egyik ember valamit a másiknak, ha nem megnevezni akar, egyetlen szóval vagy széképpel, hanem körülírni, költőileg. A körülírás katartikusabb és így üzenetszerűbb lehet, mint pl. egy fogalom pecsétszerű ráütése valamely emberi érzéshalmazra, ami érzetként a leghúsbavágóbb valóság az emberi lélekben, viszont majdhogynem kommunikálhatatlan valóság.