Kommentátor a biliviharban
Hamvas Béla a Karneválban
kegyetlenül görbe tükröt tart a kommentár-irodalomnak - az egész hozzáállást
harsányan kinevetve - én mégis szívesen űzöm. Egyrészt úgy vélem, egy ennyire
régen égetett irodalomban, mint a miénk, egy idő után csak az extrém széleken
lehet folyamatosan újat mondani - izgalmas, friss irodalmak teremhetnek így,
csak artisztikusak, elitisták, eszközkészletük alapelemei közt általában ott
lakik valamiféle perverzió; és leginkább csak a kivételek kivételére vonatkoznak
(félre ne értsetek, nem vagyok égetéspárti). Másrészt az adott pillanat
megragadásában nemigen lépnek túl a (manapság általános érvényű) szorongáson -
hiszen nem tekintik kapaszkodónak a korábbi mesterek szavait, s amúgy is
büszkén és kapaszkodás nélkül szeretnek zuhanni. Ez a zuhanás-élmény általános,
érzem én is; bőven megfogalmazható. Azt viszont nem tartom szégyennek, ha az
ember ebben az érzetben kapaszkodókat keres. Ha hitei vannak, ha a hiteit és
gondolatait jól megragadó szövegekbe kapaszkodik akár a maga szavaival: azaz
kommentál. Hiszen attól, hogy mélységesen átélem a saját, zuhanó
töredék-voltom, még inkább óhajtok egyfajta teljességet. A kudarc tudatában is
akarhatom az egészet - akkor is, ha lassan ráébredek: tényleg akkor kapom meg, ha
lemondok róla...
Külön kis komplett ideológiát is
gyártottam ehhez a kommentátorkodáshoz - legegyszerűbben a jin és jang
szimbólumán keresztül tudom láttatni. Amikor (főleg fiatal urbánus) költők
versei megmozdítanak, ráírást, komplementerverset íratnak velem a szavaikkal,
nagyon sokszor nem vitatkozni akarok, csak a meglátott teljességük mellé
odatenném a saját élményből szövődő magamét - janghoz a jint, vagy jinhez a
jangot. A lehetőleg formában is tartott kommentár ilyenkor szeretne az eredeti
vers-egész mellé egy saját vers-egésszel odaállni, mintegy továbbnyitva ezzel
az "egészség" dimenzióit, hiszen a cél az, hogy együtt egy teljesebb
teljesség érzetét adják, hogy a dolog (akár a jin s a jang) úgy forogjon (arról
nem is beszélve, hogy ez alkalmanként mekkora iskola...)
Az külön iróniája a sorsnak, hogy
az általam eddig leghosszabban kommentált mű, Weöres A teljesség felé című könyve (ahogy a korábban megjelent műhelynaplóban is jellemeztem már) számomra
Hamvas Béla tanításainak legpopulárisabb összefoglalása. Mintha körbehímezném a
mesterem által feltartott görbe tükröt... E kommentárokhoz külön
(méltóságteljesen szatírikus) formát találtam ki: a Weöres-i főszöveghez képet
keresek-rendelek hozzá, a benyomásaim haikuba göngyölöm (ha jól sikerül a
haiku, olyan, mint valami ízeket néhány elemmel egybe markoló szusitekercs), s
egy hozzabb, értelmező versben vitázom, ágálok, csalom ide-oda a nézőpontot egy
teljesebb látvány megragadása reményében (elvileg úton egy teljesebb teljesség
felé). Lehet mondani, hogy pofátlan gesztus (hogy jövök ehhez úgymond), lehet
mondani, hogy miért nem írok inkább valami eredetit ezek helyett - de ez (ahogy
fentebb fejtegettem) alapvető attitűdök kérdése. Hiszen semmit nem változtatok
meg - A teljesség felé szellemi útleírásából
semmit sem semmisítenék. Csak szélesíteném az ösvényt...
A folytatása:
Napút Online, 2018. 11. 19.
a bejegyzésben említett folyomány, a vonzás feladásának tükre, amelyet ott nem linkeltem, itt olvasható: Krematóriumi túra - ücsörgés a néma mester mellett (2. nap)
