Amolyan érdekességképpen. Leghűségesebb kommentelőnk
balatoni vendéglátómmá lett, ahol egy olykor abbahagyott, de soha le nem zárt
beszélgetést szőttünk tovább Hamvasról (is). Szóba került többek közt megint a
kézirat kiadásának problémája, hogy mennyire sok-lehetőségű értelmezés-utak
nyílhatnának a szerkesztés hiányából - de az például nem került szóba:
hányféleképpen csoportosítható egy ekkora kézirattömeg; hogy szemléletmódok
általi előzetes válogatással-szűréssel hányféle "koherens életmű" volna
kialakítható. Beszéltünk a fiatal Hamvas kekec-alkatáról, az erős
riposztkészségű vitázóról, hogy mennyire irritálhatta - főleg az
"igaza" - például Kerényit.
De Kotász úr legerősebb felvetése az est folyamán az a
három, az életrajzokban szolidan elhallgatott év volt, 1945-48, amikor Hamvas
kokettált a kommunista gondolattal. Hogy mennyire látszik ebből a gondolkodó
kvázi naivitása, amely a revelatív erejű felismerések - ha eltagadjuk, ha nem -
alapvető szükséglete. Csak az illúziók és a meggyőződések embere tud akkorát
józanodni, amekkorát Hamvas, amikor illúziót és meggyőződést egyszerre vesz el
tőle a meztelen tapasztalat - az már emberi nagyság, hogy nem tagadja el ezt a
józanodást.
Én máshonnan közelítettem, Szerintem pontosan látta azt a
kudarcot - a Szilveszterben meg is fogalmazza a csimpalacsánok és
mamraminniszek összevetésekor - amelyben itt és most éppen benne élünk, azt a
fenntarthatatlan látszatokon nyugvó permanens válságot, amely minden alapvetően
közgazdasági mozgatókkal, ideológiák hatalmi korlátai helyett plakátvékony
tartalmakkal letakart mohóságok által vezérelt rendszer sajátja. Épp ezért
alaposan meg akarta nézni magának a "másik oldalt". Szerintem puszta
kíváncsiság vezette.
Beszélgettünk még Lukáccsal való kapcsolatáról. Hogy milyen
érdekes: koncepciós perbe soha nem tervezték a személyét, talán látszott,
mennyire kontrollálhatatlan. Nem járt börtönt, de tán a legaljasabb büntetést
mégis ő szenvedte el, amiért nem lett csahos: az isten kegyelméből való filoszt
minden eszközzel elzárták a könyvektől. Hogy mennyire ismerhette - meg avagy ki
- Lukács Hamvas Bélát, amiért úgy ítélte meg: így tud rajta a legnagyobbat
ütni...
Jó este volt. Szóba került még Szilágyi Prof. és az ő
szemináriuma - de erről Kotász úr többet mesélhetne, én sajnos akkor épp
elhelyezkedvén túl hamar lemorzsolódtam, csak két alkalommal voltam
partizán-egyetemista...
kommentek:
Nem elhárítva és nem feledve a felkérést a mesélésre -
előbb a bloggazda bejegyzését kommentelném :)
Hamvas gondolkodói magatartása amolyan
anti-elefántcsonttornyos volt, tehát azt mondta, hogy igenis részt kell venni a
dolgokban nyakig, és ennek az alapállásnak a következetes alkalmazása vezetett
a háború után valószínűleg a párttagkönyvig.
Hamvas az egzisztencia-féltést se tagadta volna le, mert
minden félelmet és úgymond "kisszerű", hétköznapi mozgatórugót
felvállalt (magára vett, magára próbált?), és valóban, naiv nem volt, ez nem jó
meghatározás, hiszen sejtette, hogy mi lesz a végkimenetel (bár a Szilvesztert
már 1957-ben írta, tehát nem sejtések, hanem tapasztalat alapján), de
illúzióikat dédelgetett szerintem magában. Egészséges lelkülettel csak úgy
lehet a földi létben üzemelni, ha illúziói vannak az embernek, bármi mélyre
száműzve a lelkébe, és azt már habitusa válogatja, hogy ki hogyan éli át a
durva szertefoszlást. Meggyőződésem, hogy Hamvas nagyon fájdalmasan élhette
meg, és a fájdalom komoly motivációs tényező lehetett, hogy gigantikus szellemi
alkotóerőt mozgósítva (a Karnevál esetében) "gyógyítsa" magát.
Hamvas humorérzékére és "legyünk-benne-nyakig"
hozzáállására jellemző, hogy - amint a kiadott levelezésében olvasható -
1954-ben Tiszapalkonyán néhány kollégájával (gondolom hasonszőrű B-listázottak)
termelőszövetkezetet alapított Vörös Reménység TSZCS néven. Az irodaépület és a
garázs közötti 350 öles földet művelték, illetve művelte Hamvas, mert a többiek
kihúzták magukat a munka alól. "Persze, majd ha érik a paradicsom,
mindnyájan itt lesznek!" - jegyzi meg Hamvas.
Nos, ez a szenvedélyes közösségépítés, amely még pokoljárás
közben is, humorral telítve munkált benne, mutatja, hogy mennyire volt
egyszerre józan és idealista, mennyire hitte (valószínűleg), hogy a közös
élethelyzet egymás társává tehet embereket (ha másért nem, legalább a
túlélésért), és milyen keserű tapsztalatokat kellett gyűjtenie, és ez mennyire
marta és fájt neki (mert felsorolja a fenti levél végén név szerint a
szövetkezet tagjait, akik nem vesznek részt a munkában).
A '90-es évek első felében tapodtunk, amikor ismerősöm, aki
Jurogyivijnek (azaz bolondnak, Krisztus szent eszelős igazmondójának) kezdte
akkoriban nevezni és érezni magát, szólt nekem, hogy az ELTE filozófia
tanszéken Hamvas-szeminárium fut, látogassunk el, hallgassunk bele.
Így tettünk. A Pesti Barnabás utcai épület egyik félhomályos
folyosójának legvégén, aprócska szobában folytak az előadások, de már első
alkalommal odafelé menet az épületben felfigyeltem rá, hogy a falakon a Hamvas
Kör rendezvényeit beharangozó cédulák virítanak. Mint később kiderült, Szilágyi
professzor, a szeminárium vezetője a Kör alapítója és motorja volt, ő tette
lehetővé a hírverést. Szilágyi professzor szerelmes volt Hamvas Bélába.
Szerelmen a legmagasabb hőfokú rajongást és idealizálást értem - önzetlen és
jótékony formában, mert nem akarta kisajátítani magának Hamvast, hanem éppen
ellenkezőleg, az volt a célja, hogy mások is szeressék, és... kövessék.
Az előadásokon - emlékeim szerint - épp ez a
"követés" bukott felszínre állandó, megkerülhetetlen, bár
többé-kevésbé kimondatlan és megoldhatatlan jelleggel. Hamvas szerint a
gondolatokat realizálni kell, vagyis valóra váltani a megélt mindennapi
életben. Realizálás, éberség, alapállás - ezen hamvasi kulcsfogalmak körül
folyt a beszélgetés, és mi ott ültünk a kis szobában, néha hárman-négyen, néha
nyolcan-tízen (érzésem szerint attól függően, hogy kinek sikerült aznap éppen a
permanens depressziójából kiszakadva lábra vergődnie és eljutnia idáig), de nem
voltak gondolataink, önálló gondolatok semmiképp se, nem volt mit realizálni, a
hamvasi felszólítás ott lógott, lifegett kezelhetetlenül a levegőben, és mi
jobb híján elemezgettünk, Hamvast.
Vagyis a többiek, mert az igazmondó szent eszelős
hallgatott, és hallgattam én is. A bloggazda, aki egyszer-kétszer eljött, azért
beleszólt, mert ő olyan fajta, hogy észrevételezzen.
Szilágyi prof, szegény, azt hitte, hogy hallgatásunk
bölcsességet vagy felkészültséget takar, mert idővel élénken érdeklődni
kezdett, mi lesz a dolgozatunk tárgya, címe. Dolgozat?
- Igen, a vizsgadolgozat - így a professzor.
- Én nem vagyok hallgató, csak úgy bejöttem az utcáról,
mert érdekelt a téma - lepleztem le magam, szerényen mosolyogva (a mosolygás
nálam kényszeres).
- Az nem probléma, vizsgázzon csak le. Válasszon témát!
Semmi kedvem nem volt Hamvasból vizsgázni, ezt azonban nem
mertem kimondani, mert bár az volt az érzésem, hogy hamvasian (karneválian)
abszurd cselekedettől tartóztatom meg magam, ennek kinyilvánítása adott
helyzetben mégis kínos lett volna.
Nincs indexem, nem is készültem vizsgára - hivatkoztam
tovább formalistán és makacsul.
- Az nem érdekes - győzködött a professzor hasonló
makacssággal. - Én szépen felírom magamnak a jegyét, és ha majd lesz indexe,
akkor utólag beírom.
- Utólag?
- Persze. Jelentkezik, gondolom, majd filozófiára, és ha
felveszik, lesz indexe! A jegyét majd beírjuk, nem fogom elfelejteni!
Sorsom így elrendeződvén, többé nem is mertem Szilágyi elé
kerülni, az előadásait, a Hamvas Kört, de még az épületet is óvatosan
elkerültem. Sosemvolt és sosemlesz indexemet nem fenyegeti veszély, hogy
régmúlt idők nem feledett érdemjegyei utólag belepottyanjanak.
Évtizedek teltek el lassan azóta, Szilágyi Imre professzor
úr már elhunyt, és most, nemrég tudtam meg, hogy a rajongó, aki hasonszőrű
hamvasista rajongókat "sorozott" volna minél többet az egyetemre - a
filozófia tanszék docense volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése