Utószó: Beavatás és értelmezése

A Karnevált én a múlt évszázad legfontosabb irományának tartom, a könyvnek, aminek a levetett maszkjai alatt nem a nagy semmi: stílus, elégtételek, puszta szórakoztatás van, hanem a valami. Amivel kezdeni kell valamit. Hogy mit, azt majd eldöntöm később (gondoltam minden újraolvasás végén) de amint a szövegből talán kitűnt, elsősorban onnan vártam és várom a valamihez kezdéshez a segítséget, ahol ezek a kérdések megfogalmazódtak: a kötetek szövetéből. Óhatatlanul beleér persze az életműben egyebütt megfogalmazott is, hiszen például a Pathmosz nem egy esszéje utólag odabeszél a mű világába, tovább magyarázza a Karneválban érintett eszméket. Pontosabban nekem úgy tűnik, hogy a születés lezárulta után kézről kézre járó első gépiratos másolatok kapcsán felmerült kérdések nem egy később megírt Pathmosz-esszé megírásához adtak konkrét (bár jelzetlen) apropót.
 
Nem evidens az értelmezése, mint ahogy a születése sem volt az. Soha olyat nem írtam le, ami előzőleg ne lett volna bennem készen – jelenti ki Hamvas Béla egy helyen, és én ezt elhiszem neki. Nemcsak a tanítványok és az özvegy visszarévedései, a fenn maradt kéziratok is erről tanúskodnak. Tiszta tükrű, alig javított oldalak sorakoznak a kéziratos füzetekben. Csak így képzelhető el, hogy a könyvet (számomra a könyvek könyvét) ekkora terjedelemben, ilyen rövid idő alatt rögzítse. Kemény Katalin visszaemlékezése szerint negyven éves korában jelentette ki: ötvenedik évemben fogom megírni nagy regényemet, a Karnevált. Így is lett, holott Hamvas ötvenedik éve: 1948 nem adott ideális keretet a megírásához. 1945-ben Hamvas lakása, minden kézirata, könyve, jegyzete megsemmisült a bombázások alatt, 1948-ban lehetetlenült el egzisztenciálisan, akkor rúgták ki a könyvtárból, jelentették ki (a Lukács György és Keszi Imre által vezényelt össztűz): a létezése az új világ értékrendjére káros. Akkor váltott ki földműves-igazolványt, hogy a sógora szentendrei kertjét művelhesse. Az ezután következő négy év talán a legtermékenyebb időszaka. 
 
Soha olyat nem írtam le, ami előzőleg ne lett volna bennem készen – jelenti ki Hamvas Kemény Katalin tanúsága szerint; a magam szempontjából ez hallatlanul vicces, mert bennem semmi sem áll készen, amikor írni telepszem, én magam szeretnék annyira készenlétben állni, hogy keresztülfolyhasson rajtam mindaz, ami szólni szeretne; bár most pont, hogy idézek magamtól, korábban, rövid terjedelemben már összemarkolt, tehát kész szavakat. Szentségtörés volt, hogy pár bekezdésnyi terjedelemben egyáltalán írni próbáltam róla: nem véletlen, hogy óvatosan használt sorvezetőket használtam az akkori kísérlethez: Danyi Zoltán Hamvas Béla Ezoterizmusa - Alkímia, hermetika, mágia a Karnevál című regényben címen megjelent tanulmányának egy korábbi változatát (Regény és alkímia címmel találtam rá), és Oravecz Barna Rejtett struktúrák Hamvas Béla Karnevál című regényében című esszéjét.
 
Oravecz Barna egyik legfontosabb (nem teljesen új, mégis eredeti) felismerése, hogy Hamvas Béla sorvezetőket használt e hatalmas, és igen gyorsan elvégzett munka kiteljesítéséhez. Amit szoktak mondani róla: hogy úgymond beavató regény, alkímia, abban az eredeti értelemben, ahol az alkimista a maga lényéből égetné ki az örök érvény aranyát, s így a kötet szerkezete, a részekre tagolás a hét beavató lépcső rendjének feleltethető meg, szóba kerül Danyi Zoltán írása kapcsán. De egy másik rendben, a GONG ütéseinek rendjében (így Oravecz) teljesen jól illeszkedik minderre Schumann Karneváljának húsz elkülöníthető tétele. Tény, az ifjú Hamvas jól zongorázott, maga is komponált (amíg el nem égtek a kották is a mindenét felszámoló bomba tüzében), tény, a korai verzió, az Ördöngösök kéziratán kiradírozva, de jól kivehetően ott sorakoznak a Schumann által adott tételnevek.
 
Nekem ez különösen tetszik, mert a saját irományaimban imádom az efféle sorvezetést. Vegyél egyszerűen valamit, amit érvényesnek érzel, pontosan kifejtett érvek helyett az egészét érvényesnek, és fűzd fel az érvényére a felismeréseid. Hiszen így tanulunk, nyelvet, kifejezést, mindent! A saját készen-létemhez sokszor támasztok ilyen létrákat (támaszkodnak bennem ilyenek létraként – hogy az egyik sorvezetőm: Weöres A teljesség feléjét is ideidézzem). Ráadásul mi mást tehetne az, akinek a világégésben az addig felépített teljes munkája elégett, egyszerre elvéve a kiérlelt hátteret és megadva a formáláshoz szükséges teljes alkotói szabadságot; egyszerre megfosztva a valamilyen formában való végiggondoltság ellentmondásos jegyzet-tömegétől és megnyitva az utat az asszociációnak a zenemű felé, ami nem pusztult el, és érvényét sem vesztette?
 
Oravecz feltételez egyébként ugyanilyen kapcsolatot a Tarot Nagy Arkánumának húsz lapja felé is. Bolond és Világ nélkül, felmérve a Tabula smaragdina idevágó passzusait. Izgalmas feltételezés, végig lehetne gondolni. Nem annyira elrugaszkodott gondolat, hiszen ebben a tükörben valójában tényleg nincs Én, és nincs Világ… (az Arlequin nem látszik a tükörben, hiszen nincs száma – s a Világ nem látszik a tükörben, hiszen a te arcod formázza) Mindenki más Maszk (azaz karneváli álarc) a Tarotban is, miközben lelki alkatot meghatározó alapjellemző – egyszerre a dolgok magva a Bolond felől, és mutogatott álarc a Világnak.
 
*
 
Amit szoktak mondani róla, hogy beavató regény, alkímia. Ezt a réteget Danyi Zoltán kiválóan érti és érzi át; s ezen a bázison nyugszik Dúl Antal utószava is a három kötetes kiadás végén. Danyi Zoltán tanulmányát jó szívvel ajánlom, azzal együtt, hogy a továbbiakban számos helyen vitatnám a megállapításait. Az alkimista réteget az eddigiekben én csak nagyon óvatosan érintettem, jobbára csak jelzés-szerűen, az (itt blogejegyzésekben született, és ezekből épp fűződő) esszé fejezetcímeiben, mert elsősorban a szövegből indulnék ki, és oda érkeznék vissza, s egyébként is, az egész eszmerendszerről és mágikus beavatásának módszertanáról sem tudok annyit, hogy a keretein belül bármit vitassak. De nem is az Alkímia keretein belül - Hamvas Béla művének és egyéb ide vágó gondolatainak égisze alatt született kételyeim sorolom a következőkben.
 
Előtte viszont el kell ismernem az alkímia légkörének kétségtelen jelenlétét. Ez ugyanaz a levegő, mint ami áthatja Szepes Mária teljes életművét, finoman másképp és másképp A vörös Oroszlán és a Raguel hét tanítványa lapjain (sőt: mókás, de észre lehet venni az alapeszméket a Pöttyös Panni könyvek gyermekvilágában is). Nem véletlen, hogy Hamvas kapcsolatot keresett és talált Szepes Máriával – volt miről beszélniük. A Karnevál össz-benyomás tekintetében nekem mégis elemien más. Van benne valami többlet, ami csak a háború után született művek jellemzője ebben a hatalmas életműben. A legegyszerűbben a Tabula Smaragdina bevezetését idézve tudom érzékeltetni, mire gondolok: A Tabula Smaragdina az őskori hagyomány nagy és jellegzetes műve. Keletkezése óta a hagyomány korszaka lezárult, az emberiség a történet korszakába lépett, és minden jel arra vall, hogy a történeti korszak is a vége felé tart.
 
Több helyütt kifejti aztán, hogy a történet kora után, apokaliptikus korban élünk – tehát immár három világkorszak választ el minket attól, hogy az alkímiai konjunkció megvalósulhasson. Nem lehet visszafelé lépkedni, nem lehet megfeledkezni a közben esett tanúságtételről. Nagy tisztelettel tárta fel ezeket a tradíciókat, mert a racionális ember rémületesen szegényen, az értelem propagandájából „érti” csak őket, ráfért s ráférne a tanítás, a szerénységre és tiszteletre nevelés. A Mágia szútrában felméri, a Smaragdtábla útjából mi lehet érvényes ahhoz, hogy mindenki magán dolgozva eljusson abba az alapállásba, ahonnan már érdemes volna cselekedni. De a Prima Matéria isten-embereinek útja a korszakokon át visszarévedve helyreállíthatatlan. És nem is cél.
 
Emlékezzünk Márkus történetére, miért tért vissza a kristályhegy túlnanjából, ahol élte a világ nincs, én vagyok megvilágosodott örök nyugalmát. A nőre, aki ott felkeresi, és aki a bölcsességek hallatán kétségbeesetten rákiabál: ne magad öleld át, hanem engem! Ez Márkus új-létbe hívó igéje, és ez az, amit itt nyugaton, ahol az én alapállás, meg kell tanulnunk. A mi feladatunk a másik. Érdekes, hogy keleten, ahol a hagyomány a kollektívumról tudott olyan szinten, mint nálunk Hermész Triszmegisztosz az énről, Buddha reformja az énnel foglalkozik, még ha a felszámolásával, akkor is. Mindenhol, minden égtájon a hiányok kiabálnak ránk.
 
Ennek jegyében érzem úgy, hogy pont az alkímiai hagyomány pontos ismeretének csábítása által illeszti Danyi Zoltán végül a regényt (szerintem nem az) tejesében az Alkímiai Konjunkciuóba, Szóval, hogy pont az Alkímia otthonos értelmezése, a kifinomult ismeret csábításának engedve ilesztette a "regényt" minden ponton ebbe a keretbe. Az értelmezésében Bormester végigéli a hét lépcsőt, a megvilágosult, samadhiban lévő bölcs teszi a csodát Máté patalábával, hogy megnyilatkozzon a szellem, és istenemberségének teljese. E szellem jelenlétének jegyében a karneváli időszak végén Vidal teljes joggal választja a szerelem, azaz Flóra helyett a saját megvilágosodás-útját. Teljes tisztelettel, de ezeket másképp látom.

Először is: a csodát a szent szellem teremti, amihez a cadik vagy Bormester katalizátorsága csak értelmi keret, körülbelül a tökmindegy szintjén; a csodatévő maga Máté – a csodát az teszi, aki elszenvedi. Mert a csoda csodálatos, de amúgy a legdurvább hitfosztás. Onnantól tudva tudsz, még ha nem is látsz ettől színről színre; tudod, hogy cseréptörést kiabálsz, amikor protestálnál a vak élet tényei ellen. Nincs ennél nagyobb pokol, ha az értelem embere szembesül vele: nem érti, és esélye sincs érteni. Szerencsére Máté egészséges infámis. Belátva a nem értést, Hermina néni tanítványául szegődik. Mert tényleg ez az egyetlen, amit tehet.
 
És Vidal tényleg egyszerűen Skopas bélyegét hordozza – ami valójában Edessza bélyege, a méz édes álma, férfialakban. Vidal neve is tréfa. Ő valóban a „regényben van”, nem véletlen a durva tapintatlansága, ahogy a Herstal família beteg sorsosait tapogatja. Lapoz bennük. Egyrészt nem lehet Bormester istenemberségének jegyében, mert az az út korokkal ezelőtt lezárult. Másrészt emlékezzünk újra, mit mondott túlvilági utazásakor Márkus Bormesternek: Nem lesz különb ember. Mindig ilyen rongy marad. Összes mocskaival. Összes úgynevezett tehetségeivel. De akkor már tudni fogja, hogy mindez nem számít. Nem véletlen, hogy sokadik olvasásra Márkus tanításaiból ez emelődött ki. Tegyük e mellé Vidal legmélyebbről fakadó szavait:
 
...Ezerkilencszáznegyvenöt februárjában, amikor az óvóhely pincéjéből hatheti koplalás után az éhségtől és a rémülettől és az utálattól csaknem egészen holtan kibújtam, falat nélkül, magas lucskos hóban, házam romokban, lényem és múltam rólam letépve és levakarva és lemarva, egyetlen életszikrával még, csak egyetlen kis szikrával, akkor azt hittem, íme, mindazt, ami volt, a föld színéről letörölték. Most pedig megnyílt a lehetőség. Igen...
 
...Ezerkilencszáznegyvenöt februárjában, amikor az emberek a végsőkig való koplalás és halálrémület és iszonyat után a pincéből kibújtak, lényükről egész múltjuk lemarva, egyetlen megmaradt életszikrával, akkor a föld színéről mindazt, ami volt letörölték, akkor tabula rasa volt, és akkor megnyílt a lehetőség, hogy isten országa megvalósulhasson. Az különös volt, hogy erről mindenki tudott... Az atmoszféra ünnepi volt...
 
...Én láttam, hogy ezerkilencszáznegyvenöt februárjában az emberek ettől a szakrális őrülettől mind meg voltak szállva. Ezért volt a légkör ünnepi... Semmi nem köt. Szabadon azt tehetjük, amit akarunk... Helyes volt ezt a megromlott életet így tőből lemetszeni? Példátlanul kínos, de helyes... Halleluja! Önök talán azt mondják, hogy nálam nagyobb őrülttel még nem találkoztak. Mert, mondják önök, nézzük csak meg, hogy mi lett belőle... az egyik ellopta a másik ezüsttárcáját és harisnyáját, és belenyúlt a zsírosbödönbe, és lekvárjából leharapott, és elment pincéket fosztogatni... gyűjteni és kuporgatni és félteni és falni... és én is, én is, én is. Nem voltam kivétel.
 
Bormester visszajött, mert mindenki visszajön. Valószínűleg vigyorog, csörgősipkáját rázza, és megment még egy lelket, bár azóta sem vethetett egy pillantást se az ítélet kénkőfüstjére (bár akkor is vigyorgott volna, mondja Máté a gyászbeszédben, konstatálva apján tudva tudás nélkül is Hajhederekucsin bélyegét – persze, ez azóta vagy érvényes, vagy nem). Vidal Párizsba távozott, a búcsúbeszéde után. Róla csak ennyit tudunk. Nem. Nem lettünk bölcsebbek. Nem vagyunk kivételek.
 
Csak azóta további, egyre kifinomultabb módokon tanulunk másra figyelni egymás helyett; a fantáziára a másik helyett, aki a dolgunk volna. Kétezerhuszonhat márciusában, amikor ezeket a sorokat írom, csak annyit mondhatok, magamról és a másikról, akivel dolgom van, nagyon kevés olvasmányból tanultam olyan formáló erővel, és annyit egyikből sem, mint a Karneválból. A világunkról, mint folytatódó káprázatról, és a tízezer bőrű tűz gyermekéről, aki túlnépesíti. A kegyelemről, aki (ha a világ tényleg egyetlen pillanat, ha nemcsak a tér káprázat, de az idő is) még mindig ott időzik a helyen, amit úgy hívnak, hogy Szavlanuth, avagy Türelem.
 
Köszönöm, ha elkísértél idáig, olvasó!

(III. kötet) 258. oldaltól a fináléig

Ezerkilencszázötven, február kettő, este fél tíz. Vidal megérkezik. A partnere az igazságkeresésben Lovag Herstal Raimund, nyugalmazott altábornagy lesz. Avagy (vágjunk most a dolgok elébe) a másik elcserélt gyerek, az igazi Bormester. Aki egy életet élt le ebben a helytelenségben, folyamatosan az érzéssel, hogy nem oda való, hogy a várakozásoknak nem felel meg, hogy nem igazi Herstal - nem elegáns, riposztkész, hatalmas lélekjelenléttel áldott világfi, hanem. Ez a nem, hanem szerkezet lesz Vidal vezetőszára, amikor a légypapíron ragad; a helyen, ahonnan a lénye teljesebb fele azonnal menekülne.

Methogy itt mindenki, azaz a kulcsszereplőnek tekinthető "mindenki" Bormester Mihály (az igazi Herstal) gyereke. Miután kigyógyult Angelából, a szent bohóc, a csörgősipkás harlekin felkeresett minden korábbi kihagyott lehetőséget, és elvarrta a szálakat - azaz dehogy, pontosan a további felfeslésnek nyitott utat. Ezt nem mesélhetem részletesen, ezt olvasd el, ismerd fel, lásd a maga szépségében. Ahogy kirajzolódik: ebben az életben mindenki különös csődben van és mindenki azért, mert a hieratikus maszkot képtelen levetni - a lárvaállapotból képtelen beleszületni a valóságba.

Úgyhogy nem mesélem a könyvtárat, nem mesélem az öreg grófnét, Ábsálom doktort, akit inkább kapcsoljunk ki, Nem mesélem Herstal kéziratgyűjteményét, ezt a kolosszális kriptát, ahol ott van a mindent feltáró kézirat is, Virgilünk Tépelődései; amit a vér szerinti fia nem olvasott el, mert a személyes kapcsolatot túlbecsülik. Nem mesélem Hermina nénit és a hermineutikát, pedig (Máté úrral tartva ebben a kalandban) híve vagyok ennek a filozófiai iskolának, ami meri felismerni a magáért való őrület életszervező erejét. Nem mesélem Tristant és az ő tüdőbeteg tisztaság-koszát, sem a testvérét, ó, Abihail, ó, Abihail. Nem mesélem, hogy milyen mintázat ismerhető fel Bormester Mihály ketté hasadt tanuló-évei és a túlvilági utazása segítségével az összes itt feltáruló szereplőben. Nem mesélem Amadeus tiszta hangját, ami gyermeki, és elárulja, a megismételt mondat csengésével, ha hamis az idea. Nem mesélem a tiszta ember(-paródia), Pataj csődjét. Nem mesélem Bormester Mihály örökségét: megdicsőülését/elkárhozását. 

Összesen két érdekes momentummal akarom csak megvilágítani ebben az olvasónaplóban, milyen megértés-mélység lakik ezeken a lapokon - hogy az egészet miért kellene valahol a kánon tetején propagálni, és miért volna szigorúan tilos. Így, egyszerre. Az egyik mesélni valóm személyes, a másik abszolúte közügy. 

Kezdem a személyessel. A nyugalmazott altábornagy zárójelei. A hangi tónus jelzése az olvasó számára. Ezt a figyelmes, benne lakó olvasás azonnal azonosítja (bár ennyire világosan, ahogy itt láttatom, csak sokadszorra): Herstal Raimund altábornagy mély, és tökéletes Lala. Sokkal erősebb értelmi színvonalon, sokkal magasabb nívón. De ugyanaz. Pállott seggszag helyett gyomorból terjedő szájszag - de ugyanaz a szagintervallum. Egyrészt visszamenőleg felfejt - ezek szerint Lala sem volt a helyén (persze, hiszen akarta Kanavászt). Másrészt feltárja: a tudati nívó valójában önmagában lófaszt se ér. Herstal epikus önzése és embertelensége a folyamatos önfeláldozás pózában Lala - és ez nagyon sokat segített nekem, amikor összerakódott a kép. Hogy megértve megbocsássam (a magam Lalaságában immár fejem búbjáig megfürödve) életem anya-Laláinak minden autonómiám ellen elkövetett merényletét. 

Ez a másik nemű Lalaság a magánügyem, s hogy kiteregetem itt, csak példa. Arra példa, hogyan néztem a magam tükrébe, amit a könyv csiszolási és foncsorozási útmutatója alapján a nagyonsokadik olvasásra végre sikerült elkészíteni. A magamét. Amely a vegyelemek szintjén különbözik Hamvas Béla tükörcsiszoló tanfolyamának összképétől.  Direkt távolítom így, mert tudhatatlan, ez a Karneváli tükör mennyiben a mesteremé - ez is az ellenőrizhetetlen tartományába esik. És e tekintetben hiába támaszkodnál az életrajz ismerhető tényeire, a levelezésre, a tanúk beszámolóira. Hamvas elemi szinten ügyelt rá, hogy ne legyen a látomása vallomás. Nem véletlenül: pontosan látta, hogyan működik, és milyen hamis tanúzást épít a vallatótisztek jelenléte - akkor is, ha adott esetben (ha könyvvel a kézben) olvasóként pozícionálják magukat.

A másik, ami viszont közüggyé lett. Ifjabb Herstal Raimund (a legifjabb) tanúságtétele abban a gonosz levélben, amit (nem vérszerinti) apjának címez, s ami elakad Vidal személyében. A szaros tisztaságnál többet érő, gát nélküli létezés hitvallása. Ez minta lett, ott vannak a mesterem hitelét leginkább diszkvalifikáló "tanítványok" példának. Neveket nem sorolok, volt bajom elég, amikor megtettem - van, aki közülük a regnáló hatalom alapembere. Vanak. Ezt élik. Ez szippantotta be őket - s a magukat tanítványként aposztofáló követők közül nem kevesen vannak, és nem kevesen a regnáló hatalom közelében (hol máshol... ott a helyük). 

Pedig elég nyilvánvaló, hogy ez is csak egy hieratikus maszk, Jusztin örületének komplementere. Jusztin azt élné, hogy nincs életére tapadt őrülete - abba őrült bele, hogy ő józan és felébredt. Ugyanebben az őrületben jeles a legifjabb Herstal Raimund is, csak a spektrum másik végletében: az ő józansága az illúziók teljes (és lelketlen) hiányából táplálkozik. Nem véletlen, hogy ott billen meg az arcán viselt álarc, ahol-amikor találkoznak. Hiszen ő is felébredt - csak a másik végletben. És van annyira értelmes fiú (apja fia), hogy lássa. Nemcsak a szituációt, a mélységeit, a származást, a mindent - nemcsak Jusztint, de önmagát is.

Ez most amúgy eléggé általános különböző szinteken, ha nem is azon a nívón (vagy nem úgy, ugyanazon a nívón), amit egy ex haláltábor-őr ÁVÓs kihallgatótiszt hoz, mint színvonalat. A csőd, ami általános, kifejlesztette a maszktalanságban tetszelgő maszkviselőket. Az erőszakvilági közömbösöket. Az embert, aki felmérve a saját jelentéktelen kicsiségét a végtelenné tágult Univerzumban, a saját tetteinek mérhetetlen jelentéktelenségét, ráébred: tényleg mindent szabad. Hogy tényleg szabad. Hogy szabadságában áll elpusztítani a kultúrát (ezt a végletekig hazug, patetikus és negédes kudarcot), az emberség egészét akár, a faját - valójában önmagát. A Világ Ura. Így, idióta nagybetűkkel. A nagybetűs idiotizmus.

Nagyon kíváncsi volnék, Hamvas Béla hogyan írta volna a Karneválját tovább. Hiszen annyi minden történt, annyiféleképpen ugyanaz...

(III. kötet) 97. - (III. kötet) 245. oldal

A háború egyébként 1944. április harmadikán, délután három óra tizenkét perckor kezdődött, amikor Hermina néni lement a boltba élesztőért, a kapuban a masszőrnővel találkozott, és az így szólt, vegyen kékítőt, mert nem lesz. Porfírmondat, az összes, adatba szédült történetírás idézőjelbe helyezése - a személyes megtisztelése: ez tényleg ilyen, ha belegondolok, hogy van kortársam, akinek a szomszédban dúló rémület sem kezdődött meg még; s van, aki szerint már belevonódtunk teljesen. Eszembe jut ez a mondat, amikor a béke képeit nézegetem 1943-44 környékén, Budapesten; holott akkor már túl volt a hazám a 2. magyar hadsereg voronyezsi katasztrófáján (az őseim érintettségével), hadban álltunk úgymond  - ez a mi a legdurvább tévedéseink közül való, akkor is, amikor egy sportsiker kapcsán használódik. Mert a háború mégsem kezdődött el a népesség java számára. Irtózatos a gyanútlanságunk, s itt helyén való a többes szám első személy.

De mindenekelőtt, mielőtt még elkezdődne az ügyvivőnek folytatólagosan mesélt mese, ezúttal az ostromról, Bormester Mihály bemutatja a fiait. Ezt egy hosszú idézettel magam is bemutattam egy másik blog memorábiliájában, érdemes odapillantani rá. Gergely, Máté és Jusztin. Három aspektus az apai irónia tükrén át - azzal a látásmélységgel, amit a világban és túlvilágon tett tanulmányok lehetővé tesznek. A három fiú, aki együtt adja ki az apját: Gergely, az egészségesen közönséges, Máté, a borotvaeszű patafilozófus, aki az egészre köp, de tizteletteljesen - és Jusztin, aki szent görcsben van, és azon dolgozik, hogy ez már ne legyen görcs; aki felébredt, s szeretne ébren is maradni. Aki normális szeretne lenni - ami az őrület világában a legnehezebb őrültség.

Főleg az őrület bosszú-világában. Bormester Mihály itt pozíciót vált, jóformán már egyáltalán nem szereplője a történteknek. Valaki a tömegből, még ha a tömeg ez esetben szinte laboratóriumi is. Egy borpincényi metszet, az ostrom elől odamenekültek összehányt véletlenszerűségében. A könyv legerősebben megírt, óhatatlanul belevonó világa ez, odaképzeled magad (holott a foteledben ülsz, a hasad megtömted, a frissen főzött kávét kortyolgatod a lapozás közben); megint komolyan kűzdeni kell érte, hogy meglegyen az éber fókusz - hogy valaki benned itt is felismerjen. A vegyelemeket, a vágyott létmagokat, a hazugságokat, legyenek azok bármelyik szereplőé a lapokon. 

Ott van mindenki, amúgy. Ami a magányokat, a lárvákat illeti. Sőt, ott van az is, aki nem magányos. Ez a leírás a legnagyobbak közt van a szememben, emberszag, mélypont ünnepélye, meg láger- és egyéb ostromtörténetek mellett. Semmiféle távolságot nem tart, mert aki rálát, az összesen egyszer szólal meg benne. Önmagában ez az egyetlen megszólalás elég. És még azt se kell tudni hozzá, hogy a könyv, a "regény" írója, Hamvas Béla (távolodjunk most tényleg, s most az egyszer ekkorát - hiszen amúgy minden gesztusával azt akarja, és én is ennek jegyében fogalmaztam, hogy elfelejtsd) megélte a maga találkozását a diabolival, és valóban ki tudott sétálni a helyzetből. Ebben a tükörállításban ez az egyik olyam momentum, amit (ha nagyon akarok) megfeleltethetek az életrajzzal. Nem kell megfeleltetni amúgy - mert ez a könyv tényleg (még itt, az ostromban, a túlélésben, elfogatásban és szökésben a végén is) csak egy irtózatosan szórakoztató módszertani inventár, azt szeretné, hogy a saját tükröd legalább ekkora tisztasági fokig csiszold. 

Szórakoztató, holott nem szór szét, sőt, itt rántja a legteljesebben egybe a fókuszt. Amikor a szereplők (az elkapott figurák, típusok, maszkok, lárvák) egyszer csak megmutatják, melyik magányból és mennyit hordoznak ebben az összepréseltségben, ami összemos. Amikor megmutatják, hogy határhelyzetben ezek a monomániák egyszer csak nem lesznek érvényesek. S azt is: a hiányuk elviselhetetlen azoknak, aki tényleg csak ezekből épülnek fel. Megmutatja, hogyam árulja el az ember azt a megtisztító pillanatot, amikor feljöhet a saját romjai közé - újra, élni. Amikor megmutatja: nagyon kevés kivételtől eltekintve hogyan zuhan mindenki vissza a szerepbe, az álarca mögé, hogyan gubózza magára a lárvát - mert a lélek, a láng repüléséből csak a zuhanás lehetőségét rettegi.

A szándékot felismerőknek, az olvasásba ájulás helyett az inventár-érzet élőinek mondom: nem kell ehhez ilyen irdatlan trauma. A magam részéről minden kórházi tartózkodásom, a hétköznapjaimból kiejtő baleseti szövődmények felmutatták ezt a kisszerűséget - hogyan igyekeztem vissza a magam ájulatába. Az a mélypont valóban kivételes volt, mert egyetemesre sikerült; bele is szeretett az ember fialánya az érzésbe, és azóta ezer módon keresi - erről volt már szó. Az életre feszített dráma. Ugye. Aminek aztán áldozat a vége. A fiúk, miután megszöktek az őket elhajtó felszabadítók hanyag őrizetéből, hazatérve szembesülnek vele: az ostrom legvégén Bormester Mihály elhalálozott. Máté, a szpíker elmodja felette a maga gyászbeszédét. Nem ragozom, olvasd el. Bormester Mihály meghalt. Nyugodjék békében.

De még nincs vége a könyvnek, se Mihály arkangyal történetének. Még nagyon nincs vége. Na. Erre varrjunk gombot.

(II. kötet) 391. - (III. kötet) 94. oldal

A mitológiák légkörének boldog jegyében... Michail-Mike hazajön és azonnal el tud veszni. Megvan ugyan a "szent káprázat", megvan a "leborulni és imádni" - de mégis el tud veszni.

Naná. hiszen Angelája teljes fegyverzettel várja. Szeretet nélkül örjöngeni kell, ugye, és időközben a hölgy ebben feketeöves mesterré érett. Van egy rendkívül érdekes megjegyzése Márkusnak erről, a mesternek, aki ezekben a temetőt járó, sírt leső napokban (mikor temetik, akit meggyilkoltam) gurujává lesz az elveszett embernek. Hogy Angela mindvégig azt akarta: Misike ölje meg. Mert úgy hitte, az a megszabadulás, ha megölik. Összetévesztette a kis halált, meg a nagy halált. Járkálunk majd még e körül. 

Szóval a tett utáni Mihály, bukott arkangyal Márkus szárnyai alatt készül az "igazi beavatásra". mert az ilyen: meg kell halni hozzá, aztán feltámadni. Az egyetlen valóság Isten (mondja Coventry Patmore, angol viktoriánus költő, vagy a kreáció, akit e néven Hamvas megszemélyesített - ez vita tárgya lehetne). Az egyetlen valóságos látvány krisztusi, és a saját, húsvéti jellegű real time vigíliád által érhető csak el. Viszont ez tényleg szentségtörés! Cseréptörést kiabálás a játékban, ami végig kellene játszanod, tiszta szemmel, tiszta indulatokkal, másokért és magadért - de a függöny mögé lesés szenzációi, s főleg könnyítései nélkül. 

Persze Márkus beavatása minden szenzációt nélkülöz. Ha összenézem Yubainkannal, vagy az atyákkal (főleg, ha az élettechnika császáraival), egyszerűen pórias, méltóságon aluli, nyers. Viszont valódi. Ezt sem fogom-fogod tudni ellenőrizni, de süt belőle a mester-tapasztalat. Azaz a saját érzetem szerint Hamvas Béla saját, bitang erős mester-tapasztalata, amit az Unicornisban nyíltan, de név nélkül kifejt. Egyszerűen hagyja, hogy a történetek által feltáruljon a tapasztalat. Ezt részleteiben nem mesélem, tessék elolvasni. De megdöbbentő, hogyan kerülnek a helyükre a vegyelemek: a háborúk előtti múlt "kozmásodásai", a kortárs maszkok, a minden magány alatt bebábozódott lárvák. A nyilvánvaló értelme Márkus időt egyetlen világlátványként kezelő meséiben - és a lecsupaszított értelem, ami már csak látvány a túlvilági túra alkalmával. Az eddig, a történetben feltárt értelme születik meg, szinte Mengyelejev táblázat-szerűen.

Márkus legfontosabb mondatai a beavatottnak (még a beavatása előtt): Nem lesz különb ember. Mindig ilyen rongy marad. Összes mocskaival. Összes úgynevezett tehetségeivel. De akkor már tudni fogja, hogy mindez nem számít. Legalábbis most, sokadik olvasásra ez emelődött ki. Volt már más is a legfontosabb. Ezt a részét a könyvnek volt, hogy kényszeresen újraolvastam, hogy nyalogassam ezt a mester-tapasztalatot - idő kellett, hogy megértsem, az előzmények és következmények nélkül ez maga a mézben ragadás. Ez a könyv pontosan a bármibe szédülést gyógyítaná - tehát külön bohócbukfenc, ha ebbe szédülsz bele. 

Nagyon fontos, hogy fokozatosan hogyan tanulod meg észrevenni, látni ezt a tanítást. Ráébredni végre, hogy Ugorluk és Ulexer között ott a tükör - nem ikerség, nem duál tényleg, hanem tükörkép. Hogy nekem is sokszor hiába beszélnek, mert amit meg kéne jegyezzek belőle, az másnapra az éjszaka álmában feloszlik. Nem sorolom a személyes példákat, ez sem generálgyónás. De nekem tényleg nyílt tőle a látvány, ahogy a látásmódba a rendszeres olvasással lassan beledolgoztam magam. Az újraolvasók figyelmébe: a két véglete az újraolvasásnak a mámorába ájulás (újramegújramegújra), és a lelkigyakorlat. Érdemes az előbbiből fokozatosan átérkezni az utóbbiba. Ennek az olvasásnak szerintem ez volna az értelme. Mára nekem ez a könyv egyfajta ima. És még ez sem a helyes hozzáállás, hozzá.

Szóval Mihály csatlakozott az exluzív klubhoz, ahova Dante, meg Swedenborg is tartozik. Az ő túlvilági túrájának állomásaiban, ahol nincs se fent, se lent a monomániák alap-építőköveinek világára tekintett. Azokat az építőelemeket szemlélhette nyers valójukban, amelyekből a saját tapasztalat által rendszerbe foglalt mája-világában felépülnek a személynek tűnő mixek. Ezt az építőkészletet tárja fel az utazás: hogy ki miből áll. Viszont létezés van a monomániákon túl is. Mindenki visszajön (na jó, csaknem mindenki - van aki a megvilágosodás magányát választja, az "örök nyugalmat"), a nagyobbik rész az ájulatba, az üdvözültek hogy még egy lelket megmentsenek. Ezt fontos érteni, hogy amúgy Mihály utazása itt és a túlnanban a magány megértését célozza, mellette a létben ott vannak a közösségek is - akkor is, ha képtelen velük közösséget teremteni. 

A vállalt közösségek. Vannak művek, ahol más szerzők eljátszanak ezzel. Hol rettenetesen kócosan, ahogy Michael Ende csapong a Tükör a tükörben rövidkéiben, hol a négyszög gömbölyítésének jegyében, ahogy Lázár Ervin építi a maga közösét - hol a maga-szigorúság jegyében, ahogy Sánta Ferenc éli a pecsét-törés idejét. Nagyon hosszú névsor tartozik ide. És nagyon fontos szerepek, amelyek túlmutatnak az elidegenedés annyi műben történt konstatálásán. Viszont az alkímiai pontosság aranyat csináló szintjét (és ezt most értsd megtisztelésnek), a mesélő és ügyvivője által feltárt Ezeregyéjszaka szintjét egyik sem éri el - igaz, a legtöbbje nem is célozza. 

Tény, a Karnevál az egyetlen, amely tényleg klinikai pontossággal műti a teljesen nyilvánvaló társas magányt, az ájulatot, ami a markában tartja most a világot - amely alól tényleg nincs kivétel. Hiszen a közösség-építők, a lélekmentők is ezekből az elemekből állnak - vagy legalábbis ezekből is. És mindig újra meg kell küzdeniük érte, hogy meg tudják mosolyogni önmaguk - hogy ne uralkodjék rajtuk egyetlen eleme sem ennek a csábításnak. 

Ha már a túlnan így belevonódott a játszmába, az itt tárgyalt kalandok utáni függönybeszélgetésben megjelenik a hang. Aki szerint az itt eddig elmesélt összes ezmegaz pusztán bosszú a valóságon. Amire Bormester hahotázva kifejti: a realizmus a valóságon ejtett igazi bosszú, ahogy "a mellékutcák szemétjétől és a nyilvános klozetek szagától és az udvari tömeglakások atmoszférájától megbűvölten, a boldogtalan, nem tud egyebet, mint átkozódni és köpködni. Nem tud mást, mint szüntelenül e bűzök lidércnyomásának hangulatát ismételni." Bormester hahotázik: ha bosszú, hát legyen bosszú! Jöjjön 1944 - amikor a bosszú egyetemes.

Szubjektív utóirat

Hogy nemcsak a magány van, hogy nem minden ember sziget, arra az életből hozok példát. Iványi Gábort, a Magyar Evangélikus Testvérközösség lelkét. Az aktuális törpe hatalom vegzálása a legnyilvánvalóbb érvem emellett - a legerősebb viszont az a szolgálat, amit bárki szeme láttára, aki ezt hajlandó látni, megél. Úgy, hogy ő is gyarló, nem szent, hibázik, megbánja. Amit most művelnek vele, az mindenre, amit vele kapcsolatban mondanék, amit csak érintenék itt, tényleg pecsétet üt. Bár ne így kellene felismerni, ha megérkezik valaki tisztaság az életedbe! 

(II. kötet) 171. - 387. oldal

Bormester Mihály kettészakadt Odüsszeiája. Michail és Mike. Az idióta szent, és a szarlequin.

...Ön ebben a helyzetben kettős magatartást vett fel -

Kénytelen voltam, mert egyel nem bírtam. Mindjárt meg is mondom, miért. Emlékszik a Kordillerák-dialógusra? Mit gondol, mi az ellenpont?

Természetesen Manouel atya beszéde a Himalájában. A két hegyi beszéd -

Jeles. Az egyik oldalon Melius-Pen-Van Hoop, a másikon a Karipa-Yubainkan-Manouel trió. Kérdés: Ha a világháború után az egész föld nem csinál egyebet, mint eszeveszetten a másodikra készülődik, mi a teendő? Mike a a Kordillerákon megmagyarázza, hogy az élettechnikát kell fejleszteni. Ha mindenki úgy fog élni, mint Melius és Josiah Pen, a háború megbukott. Miért? Mert mint hülyeséget kiröhögik. A Himalája-beszélgetés pedig kimondja, hogy az összes doktrinákat (kenyőcsöket) a tűzbe kell dobni. Ha nincs kenyőcs, nincs háború. A háborúhoz három dolog kell (ez a Montecuccoli idióta volt!) éspedig kenyőcs, kenyőcs és kenyőcs. Mike a humor oldalán áll (éppen ezért ő a szent), Michail a szentség oldalán (éppen ezért ő az arlequin). Vagyis fordítva, hiszen érti. Ezek szerint Mike-Michail a második világháborúra eszeveszetten készülődő emberiségből, lesz, ami lesz, ezennel tisztelettel kilép...

Eszem ágában sincs még vázlatát se adni a részleteiben rendkívül szórakoztató, tanulságos, ráadásul a következő fejezetek megértését megalapozó kalandok sorának - ennél mélyebben, mint az itt (szerintem elég sok mindent megvilágító) idézetben, amit a kalandregény utáni függönybeszélgetésből ollóztam. Egyrészt idemásolhatnám lényegében az egészet, másrészt itt már nagyon kéne ügyelnem rá, hogy az esetleg ide kíváncsiskodó elől, aki most kóstolgatná a művek művét, ne értelmezzem el az olvasandót. És mert ez itt már rendkívül személyes terület - hiszen színről színre tükör.

A könyv persze eddig sem akart más lenni, inventár és tükör elsősorban - nem valaki magánügye, hanem példabeszéd arról, hogyan foncsorozz magadnak ilyet. Példabeszéd és nem receptköny! Lépésről lépésre nyilván nem tudod követni - szerintem inkább ne csapj agyon a tapasztalat kedvéért senkit. Hiszen a megfogalmazott látvány ebben a tükörben óriási igénnyel él, a megértés lehető teljeséről egy pillanatig se mondana le, tehát például gyilkol (ami a háborúban úgymond "természetes" - na, ebbe most bele se megyek). Mi ehelyett behelyettesíthetünk a virtuálisba; én nem vagyok játékos, de például Koyima mester Death Stranding-ja kívülállóként is lenyűgöz - a kibic pozíciójából is irdatlanul belevonó élmény. 

A tükör-mivolt itt a legnyilvánvalóbb, ahol a hős és tükörképe külön úton jár, s a kalandjaik is tükröződnek. Miközben megkapod a világod látképét mögéjük - ebben nem enged a szerző: a személy tükörképe továbbra is a mögötte látszó egész-világával kiegészülve teljes. A vándorlásba innen, a tükörképre szabott látképből vonódik a kalandok értelmét adó másik; legyen barátság, szerelem, ellenfél, körülménynek tűnő választás, ebből az inventárból érkezik a lehető. Ez egy irtózatos tudás amúgy: az, aki lettél, alapjában meghatározza, milyennek látod a tükörben a mögöttes világod - a tájat, ahol kirajzolódsz, cselekszel, szeretsz, gyűlölsz: ahol akarsz valamit. Irtózatos tudás, hogy a melletted álló másik bőven lehet, hogy ugyanazon foncsor segítségével teljesen más látképet: más lehetőségkört lát. Irtózatos tudás, hogy amíg látszatra a nézethelyek távolsága szinte centiméterekben mérhető csak (ahogy Mike suhan el a figyelmetlenség győztes autójában a koldusok közt álló Michail mellett - orron találva a tömegbe szórt nyegle pénzérmével "önmagát"), a valóságos távolság e nézethelyek közt szinte fényévnyi is lehet. Kinek épp mit mutat a tükre...

A magam számára ez különösen ott volt nyakoncsíphető, amikor folyamatában szembesültem e tükörlét sajátosságaival. Hiszen jóval korábban olvastam először ezt a könyvet, mint hogy megtörténjen velem az itt megrajzolt Odüsszeia egynémely kalandja. Utólag a legmeglepőbb, hogy mindig mennyire utólag azonosítottam a megesettet a megértésben az olvasottal. Hogy a könyvből megszerzett tudás soha nem vált annyira élővé, hogy folyamatában nyúljon bele a történéseimbe. Hogy mennyivel erősebb volt a tükörben látott látványból körém fonódó körülmények, és az addig összerakott döntés-képesség/képtelenség elegye - nem engedett a markából a tapasztalat, nem engedett a tükör. A részletekről nem mesélek, de annyi idevág (versben sokszor játszottam már vele), hogy az összetévesztés élménye (az összekevernek valakivel, akinek a reakcióit, elvárt gesztusait én nem tudom akarva se prezentálni)  már bőven a könyv ismerete előtt tájékoztatott róla: ezt a kettészakítottságot én is magamban hordom. 

Többféle rétegben ráadásul. Hiszen miközben úgy érzem, a diabolikus ikrem tényleg járja a világot körülöttem, bennem is ott az iker-kép: az elégtételmesékben, az eszképizmusokban, a lehető virtuálisokban. Talán ezért őrzöm a kibic pozícióját ezekben, nemcsak a puszta gyávaság (mi marad, ha beleélem magam és belehalok érzete) akadályoz, hogy teljes szívvel adjam magam ezeknek a játékoknak. Holott a világunk amúgy most ezekben egyensúlyozza ki magát. Amiről az ügyvivő és a mesélő olyan jóízűen adomáz, tényleg körénk csontosodott: a háborúk intenzív életszagáról, az adrenalin-fless folyamatos őrületéről már nem akar lemondani az addikció. A körülöttem élők legnagyobb részének (úgy látom - bárcsak tévednék) iker-mód kettős tudatát rommá fertőzte az izgaloméhség, és az extrémsportok, a toronyra mászó selfie-k mellett a beleélés virtualitásában tobzódik leginkább a mindenki, játékostól foteldrukkerig. És lényegében ennek a legszelídebb verziója is ezt az addikciót lakatná jól: amikor magunkat egy elképzelt Hobbitfalva eseménytelen hétköznapjába képzelem.

Szóval ez a kettős-tudat most tényleg torát üli - de érdekes módon a mesélő és ügyvivője megfogalmazta remény sajnos mégsem tud maradéktalanul megvalósulni. Mert a bennszülöttek  még mindig itt bugyborognak a pusztulatok partján, mert diabolikus "vezérek" a maguk kettős-tudata, élettechnikáik biztosította előnyök birtokában még mindig eluralják őket - most megint ennek van évada, Putyintól és Trumptól tusamalackáig. Sőt, ahogy az értelem felháborodottan konstatálja: a megmentő legkisebb fiú, frissen gründolt Lúdas Matyink is elsősorban ennek a bennszülöttségnek mesél, mert ők, sőt, ne szégyelljem: mi vagyunk a szavazóképes többség. Mert ha tényleg őszintén tekintek a magam tükrébe, fel kell ismerjem: a rajzolat része ez a bennszülöttség bennem is; a szabálykövetésben, a tekintélytiszteletben, az ide tartozó önértékelési zavarok által keltett ellenszelek összképében, a bennem lesúnyt fejű bennsszülöttben amely nem mer se idióta szent lenni, se korrupt bohóc.

A kenyőcs fogalmát köszönjük meg leginkább ennek a jó pár oldalnak, amivel kenve a világ kereke forog. Most döntő részben média-kenceként, akciósan, agyonreklámozva kapható - a mivel most a túlbeszél kora van (1984 Orwell-i látomása után valahányban), elképesztő, egyénre szabható bőségben. A kenceízek és -illatok vaskos választékának legnagyobb veszélye, hogy bármilyen valóságos gesztusod is pillanatok alatt kenyőcs módjára, eladható termékként viselkedik - a valódit most szinte kötelező összekeverni az összekenttel. Miközben az angyal továbbra is, mindenkinek megjelenik - az sem kizárt, hogy valakinek kenyőcs formájában. A tanulás erős tapasztalatából mondom: ha van az életednek olyan kalandja (Küklopsszal, szirénekkel, Kirkével), amit nem tudsz elengedni, ami folyvást felmerül, keringsz körülötte, arról tudható, hogy neked akkor/ott jelent meg az angyal. A felvakart hiány tanúsítja. És hiába kened bármilyen kenyőccsel utólag. 

Innen megyünk tovább, de most a mitológiák légkörének boldog jegyében (ez a kenyőcs-korok igazi levegője, a bennszülöttek valódi vallása) határt szegek. Most az egyszer ideengedek egy verset, ami egy másik mítosz hősein át lesi az ikerséget. Szia, Polüneikész.

Eteoklész kihajol a képből

Ahogy a völgy hasadt, én úgy születtem.
Párahab éggel betakart, jövőtlen,
tört törzsek közt nevelt a félelem:
hogy ikrem van, akit túlontúl űztem
vízmarta sziklán, letörő kopáron
a tükrök éhes túlsó oldalára.

És hazajön. Átnyúl az üvegen,
jogos jussát követelné rajtam -
ami nekem is ugyanolyan
jogon jussom. És nincs belőle annyi,
hogy mindkettőnknek jusson,
ez egyemberes szerep. A foszladó
világ urának lenni nem lehet
két éhbe kötve. Mégis hazajön.

És vége lesz. Párahab éggel betakart
völgy ahogy hasad, majd úgy halok meg,
ahogyan ő. Polüneikész!
Maradj a seggeden, a tükörbirtok
másik oldalán! Apánk seggfej volt,
anyánk a nagyanyánk, de ettől még
nem kell átokká váljon minden táj.

Vihar törte törzsek közt a félelem:
tört, alvadt tönkök. Bármelyik lehet
testvérharc érfúlt trombocitája.
Hisz minden kép tükör. Bármelyikből
bújsz elő majd, éh túloldalam,
egymásra rontunk. Semmire készen.

(-)

(II. kötet) 24. - 167. oldal

(Bogarak. Beleköp. Piszkos víz... Jaj, a fogam, jaj, a fejem, jaj, a hajam, jaj, a szemem... Hangok a szomszéd szobából... Szegény kis egyszerű lélek... A kis angyalkát megölte... A csuklyásnak adta... Nem kell. Mi kell?... Kurva suttogta Fanny... Jávorka, mikor lesz belőled ember?... Amit ő gondol, az ellen én nem tudok védekezni... Seretet nélkül örjöngeni kell.)

Nagyon szűkre vont ízelítő, arról, hogy ki mit gondol (főleg hogy Misike miket gondol) de a lényeg benne van. Szeretet nélkül örjöngeni kell, amit a másik gondol rólam, az ellen nem tudok védekezni - íme a tisztára mosott lelkiismeret, még ha tudja is magáról, hogy ő van szeretet nélkül, hogy ő hideg, érzéketlen, hogy ő a hamis béke papja a kapcsolatban, ahol továbbra is (szerepben maradva) megmentést celebrál. A házasság mint házasság. Bormester Misike, aki menekül, egyre többször, már nem is tudja, pontosan mi elől. Ül az apósa mellett a moziban, zug-esznek és sírnak; ott sem érintkezve, ott se történve, csak elviselve az elviselhetetlent, áldozatszerepben, a két csináló. Az a baj, hogy rosszul verte meg? A házasság, mint személyre szabott büntetőtábor. És persze mindennek a tetején Lala, a táborparancsnok. Akit sose vertek meg (se így, se úgy; se ököllel, se trabukos bottal) az igazi celebrátor, az Apoteózissal. Akiben az átélt "önfeláldozás" teljes eszelőssége szaros seggel megdicsőülne. Milyen érdekes koincidencia, hogy a minap, egy este (öröm-élésből hazabuszozáskor) találkoztunk őnagyságával, teljes életnagyságban... Az életem úgy látszik, teljes mellszélességgel olvas.

Ez a rész a legkellemetlenebb, sokáig ez volt a legszemélyesebb érintés a Karneválból. Az utána következő függönybeszélgetéssel együtt, ahol például kifejlik, mennyire szükséges volna végre modern művet írni arról, hogy a házastársak mikor, s miképp verhetik meg egymást. Valahol ezt volt a legnehezebb - bár aztán megértettem, hogy a verés itt (minden látszat ellenére) nincs propagálva, hiszen csak az önnön hazugságod és irgalmatlan gyengeséged teremte helyzetet tenné működésképessé: ahogy a tehetetlenség teremte ütés (a rosszul verte meg) helyett a hideg és kiszámított működtetés születik. Mert az a kor jön utána, amikor megszületik. Ezeken az oldalakon felmérhető a szülőszobája.

Sokat gúnyolódnak velünk itt, az ügyvivő, meg a mesélő; sokat és irgalmatlanul. Matriarchátus mondják, holott ez is csak bosszú a valóságon: szeretet nélkül őrjöngeni kell, akit szeretet nélkül hagynak, az a maga eszközeivel juttat el a magad poklába. Ez a nők felelősségrétege a pántlikás hazafiság kihaénnem lózungjaiba szédült férfiasság mellett - abban, ahogyan megteremtődött a kor, ahol a hazafi hideg szívvel, önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra - s nem szégyellte. Kirajzolódik, hogyan teremtődött a józan számításnak tűnő embertelenség. Mert tényleg: a nőknek nem kell a hamis béke, ők nem bírják elviselni, valami zsigeri ellenszenvvel viselik ha mégis - bár nem tudják megfogalmazni, tényleg nem, hogy a nem kell helyett mi kell. Vagy csak nagyon kevesen tudják. A hősnők közül Marianne majdnem (a kortársak közül Nemes Nagy Ágnes, vagy Rakovszky Zsuzsa már csaknem teljesen). De a legtöbb önmagát átvilágító nő is a kettő között marad, mindig a kettő között. Mert az egyetemes erőtlenségből nem tudják ők sem (maradék és veszteségek nélkül) kivonni magukat.

Érdekes, ahogy felrajzolódik a kórkép. Az üdvünket a rögeszmébe helyezzük - azt nem bírjuk elviselni, ha a rögeszmét ütik (és ütik, hiszen rajtunk kívül mindenki látja, hogy rögeszme). A rögeszme a léleklángocskából lesz, a valódiból, amit a lényünkbe helyeztek: ha kívül kerül, ha külön kerül (akár a kutyaólak csendje). A rögeszmés mindent a rögeszmébe von (ez az ő kívülje, minden a rögeszme-optikán át), ezért szeretet nélkül van (ahhoz érezni kéne bármi mást a rögeszmén kívül). Szeretet nélkül meg kell őrülni. Mindenki őrült, hiszen senki se szeret. Őrült vagyok. Tudom, és ebbe a tudásba bele kell őrülni. Ez a másodfokú őrület. Szeretet nélkül őrjöngeni kell. S ez az őrjöngés a nevetés. A harmadfokú őrület. Ezt nevezi a mesélő a meséjét szöveggé lejegyzőnek így: humorisztikai alapállás.

Egyre jobban értem, miért gondolja úgy (nemcsak a kézirat írásképének tanúsága alapján) Weiner Sennyey Tibor, hogy ez nem humorisztika, hanem humormisztika. Mert tényleg úgy épül fel, ahogy a misztikus tanok, mert valójában irgalmatlan görbe tükör. Nézd innen a nevetés gyógyító hatását - hiszen annyiban tényleg örjöngés, hogy nagyon kevesen kezdik tényleg magukon. A lépést, hogy őrült vagyok, a legtöbbünk ebbe a folyamatba nem "lépi bele", nem magán kezdi: másokon röhög. A többi abszurdumon - a kívül állás dédelgetett pozíciójából. A megteremtett helyzetkomikum, de a magasabb minőségű abszurd, a groteszk is rendre a másik őrjöngését fordítja ki. A misztika, a belsőséges egyesülés mindent magadra vétel követelésén nyugszik. A humormisztikai alapállás ennyi: tudatosítom, hogy a szeretet nélküli őrjöngésbe őrült mindent veszem magamra. Ha a másikon röhögök, akkor is legelőször magamon - a rám nem vonatkozik kéjes elégtétel-érzete nélkül.

Általában a könyvnek ezen a táján szoktam elveszíteni az eddig lefektetett alapokat (amiket olyan akkurátusan próbáltam listázni többször is). Itt vonódom bele annyira, hogy elfeledkezzek róla: mindegy, ki beszél. Az ellenőrizhetetlen követelményrendszerét itt adja fel a beleélés - amiből a kötet talán legrétegesebb függönybeszélgetése is, nagyobbára csak részlegesen vesz ki. Pedig ez az azonosulás az őrjöngéssel való azonosulássá kifordítva válik (pont, hgy kivétellé teremt), amikor beleélem itt magam az önmagát a szeretetlenség áldozataként aposztrofáló Misike belülről vetülő rajzába. Amikor röhögök mindenki máson (legnagyobbakat természetesen Lala Aphoteózisán), de mély tehetetlenséggel gyötrődöm Angelától, mélységes panasszal élek Marianne felé, és kihelyezkedem Jávorka bu-bu-bukolikájába - és megúszván az anarchista kör tagjainak letartóztatását, megkönnyebbülten menetelek a Nagy Háborúba... Olvasás közben ennyi felkészítő előtanulmány, és függöny mögé kukucskáló, zárójelbe helyező leleplezés-paródia után is rendre elfeledkezem róla: Misike csinálja. Vagy legalábbis alapvető felelősséggel ő is teremti azt a poklot, amire ítéltetett.

Mindegy, innen el... Nem csoda, hogy Bormester Mihály kettészakadva folytatja a kalandot. A kedvenc fejezeteim jönnek - a kétosztatú kalandregény.

(-)

427. - (II. kötet) 23. oldal

(Ezekkel a címekkel majd kezdenem kell valamit. Ha már a szerkesztés idiotizmusából kifolyólag a három kötetes Medio-verzió nem folytatólagos a lapszámozást tekintve. Fogok. Majd fogok. Amint túljutok a Hárombéka téren...)

Anno 2013-ban, a második nekifutáskor itt akadtam el, és így írtam (egy év után, 2014-ben, még mindig folytatásra képtelenül) az okokról: végre rájöttem, nem ezért vagyok képtelen nyilvánosan tovább olvasni a számomra vitán felül legfontosabb olvasmányt, mert dilemmába ejtett. Hanem mert a legszemélyesebb érintettségű rész jön, ahol a magamra ismerés valamiféle tudomásul vételével kellene olvasnom a szemetek láttára. A Csendes otthon én vagyok. Vatta úr elsőre - de sokkal inkább Vászolyné, Vászoly, Lina; az ágytól asztalig lányuk és vasárnapi festő vejük, Iván, az inas... az apró tolvajlások (a nekem jár...). És a Csajtorjánok... Ezen nem találok fogást, hogy se nyilvános (és geil) mea culpa ne legyen, se hidegen, eltartott kisujjal távol tartott újabb hazugság.

Persze csak azokat nem sorolom fel, akik tényleg számítanak, Lalát ugye - főképp Lalát nem soroltam fel. Valóban van ebben valami morbid, hiszen az 1880-as évek kései barokk atmoszférája (én mondjuk inkább ezt a szót haszáltam volna: biedermeier), amelynek leírását elég sikerültnek tartom, az a kispolgáriság, amely lényegében, értsük meg, akkoriban még Londonban és Párizsban sem volt más, nem... még a sorskatalógus sem, amely sokban emlékeztet az Ezeregyéjszakára, csak éppen modern kategóriákban, arculatokban, szóval mindez irodalom tudott maradni mindazzal együtt, hogy tükörállítássá is vált (Episztemon és a szüntelen hazugság - ahol a legjobban viszket, az a tiéd). Meg tudott maradni egy igen szokatlan, szembesítő, de mégis mesei, eltávolított szinten.

Viszont a fiaik társadalma húsba vágott - mert az anyáim korát göngyölte körém, lázra vizes ruhát. Pont az volt ebből a lényeges, amit a pauzákban nem is említettem. Nem a Csajtorjánok - bár voltam lelkes ODK-s kiránduló, és belülről ismerem a csajtorjánságot. Nem a Csendes Otthon, bár tény, hogy Vászolyné és a benne létező passzívagresszív nőuralom már belül rezonál. Hanem Lala. Mindennek a teljes és tökéletes teteje. Akihez, meg kell mondjam, személyes, szeretetteli, eltéphetetlen kapcsolat köt. 

Nagyon hosszú idő kellett hozzá, hogy tudva szeressem (a keserű szájízeket nem eltagadva) a magam Laláit és Angeláit. A kompromisszumképtelen anyaságot, amely (ha van neki, ha nincs) tulajdonképpen gyermektelen. Az uralomvágyat, ami anyósról leányra szállva mintáz családi életet. Személyes és szeretetteli kapcsolat - nagyon sokat kellett érnie, hogy tényleg megbocsátássá legyen. Mert az elénk tárt torz rajzban ez a legvalódibb: a Lalák erénye. Hogy amit élnek, az elégtételek és bosszú és indiszkréció, de közben valami elemi hiányérzet számonkérése - rajtam is. Voltaképp az erényük: hogy nem elég nekik a langyos mocsár. Hogy tudják, létezik a tűz, annak tízezer bőrű gyermekei és minden bosszújuk alatt keresik a parazsát. Hogy mindezt komiszsággal, áldozatszerepbe kövülve, szemrehányásokkal, hisztivel, felnőtt porontyaikkal is gátlás nélkül babázva teszik - az nemcsak a porontyok tragédiája. Igaz: felnőhettek volna. Igaz. Felnőhettem volna.

Bormester Mihály, az ifjú, egy Csendes Otthon-beli nyaraláson beleszeret Angelába, aki őt a Lohengrin-szerepbe beugratja. Hiszen a lány menekülne az Olachaj ben Shybreeth főművében, a Rakoncátlan masamódokban élesre rajzolt házirend elől. Lala néni elől, aki dirigál. Vatta úr, a konferanszié hiába tárja fel Mihályunknak a konferanszaiban, mibe csöppent. Mihály is hiába mondja el Marianne-nak, akivel együtt jár az ifjú anarchisták mindent másképp csinálni akaró körébe - szinte pontosan mondja el, de hiába, hogy mibe csöppent. Senkinek sincs ereje leszállni a szerepből, valami valódiba, még Jávorkának se, az idióta szentnek, aki már itt beszennyezi a pietai tisztaságot, amit élne. Pont azzal szennyezi be, hogy érti, de élni mégse képes - csak mutatvánnyá tenni képes. Adott az élet Jávorkát barátnak - ezek a maszkok (lárvák) tényleg itt kavarognak most is körülöttünk.

Szóval valaha erről azért volt pokoli nehéz írnom, mert mindez tényleg húsba vágott. Hiszen szerettem, sőt, szeretem a magam Laláit, akik (ugyan nem a kötetben lakó diabolikus végletben, de) ezt a szerepet élték; s aki él közülük, ma is ezt a szerepet óhajtaná. Gyengéd, értetlen szeretettel szerettem őket sokáig, közben az áldozatuknak tudva-tekintve magam. Holott tényleg feláldozták magukat értem. Bár ne tették volna.

Túl vagyunk a lánykérésen, Mihály vőlegény, Kornél körébe jár, ahol a reformer ifjak keresik (és nem találják) a fogást az apák társadalmán, Mihály itt csupa ígéret, igazi hattyúlovag. Minden embernek a teljes másik emberre van szüksége, máskülönben magányos marad, ahogy az apák. De kitűnt, hogy erre senki nem alkalmas, és nem is vállalkozik. Miért? Azért, kérem, mert az ember önmagától egyszerűen nem ér rá. Erre az áldozatra senki sem képes. Aki eljátssza mégis, az tapintatlan lesz, a másik szennyesében turkál, látszatra kimossa, valójában a feltárt szennytől borzong. A forrásba köpni... Valójában a szennyben gyönyörködik.

A frigy megköttetik. S innentől nem a menazsériában való tét nélküli, ironikus gyönyörködés jön, hanem a dráma. Az egybekelés után. A dráma jön, különböző létszínvonalak összeütközése nyelvszínvonalon... Tudja, sokféle drámai forma van, ilyen, ha valaki sorsvonalából kitör, ilyen, ha ki akar törni, de nem tud és összetörik, ilyen, ha nem akar kitörni, de benne forog és megtörik... Bormester Mihály házasságának története jön. Látjátok, minden ellenőrizhetetlen ellenére (vagy tán épp azért) hogyan vonódunk bele ebbe a tükörállításba, tényleg fejünk búbjáig?

(-)

249. - 354. oldal (csiszolat - 2026.01.27.)

Senki se hitte el, hogy Zorge Salamont megölték. Ami nem csoda - a pástétomsütőt se hitte el senki, csak úgy tett. A hírbe csomagolt mindig mese marad egy szinten; az általunk megszokott, képekbe csomagolt hír is. Csak sokkal borzongatóbb, főleg mivel azóta mesét is csomagolnak képbe nekünk - időnként túlzó anatómiai részletességgel. De Virgil kora a képpel (főleg a mozgó képpel) még nem játszik ekkorát. De nem csoda, ha senki nem hitte el. És más kérdés, hogy mindenki élt az alkalommal.

Feltűnik a valódi hős, Bormester Mihály, és elmeséli első emlékét. Az első emlék tételesen az, hogy Tóbiás megérkezik és nyomozni kezd. S mint minden valóditól elzárt teoretikus, ő is Virgilt, a jól bejáratott bűnbakot veszi elő először. Mondhatjuk, a nyomozás sorsa abban a pillanatban dől el, amikor Tóbiás elbizonytalanodik a Virgil-teóriában: amikor a nehezen megkerülhető homály, a zavar, a kézzel nem kitapintható, fojtogató sötétség, a leküzdhetetlen valami mégsem tudja megtartani a maga formáját Améline másfajta őrületével szemben. A nyomozásra több szót alig érdemes vesztegetni, írnám - a lényeg a Tóbiási attitűd. Ez a valóság, mondanák persze a hülyék... ez egyáltalában nem valóság, a legtávolabb áll... önmagából kitekert fantazma... rémületesen valótlan. Mindez: a teória. Tóbiás az egyik (mint látjuk később, igen csábító) végpont: a teoretikus, aki a gondolatok maga építette rendszerébe törné a világot. Ez az egyik pólus. 

A másik hatéves kori emlék a másik pólus, ez is ijedelem. Ugyanakkor kíváncsiság is. Ez az, amikor valaki valakire ránéz, és egyszerre mindent tud. Azt is, hogy a másiknak, akire ránéz, vér tapad a kezéhez. A gyerekek tényleg megérzik. A kutyák is megérzik, csak őket azonnal le is fegyverzi. Ez a gátlástalanság, vagy még pontosabban: a teljes teóriátlanság. Pataj. Akiben nincs eldöntve semmi - talán csak az, hogy mindent gyönyörré változtatna, hogy meg tudja tenni. A nem jó állampolgár. Hiszen a társadalmi státusz vállalása, a "jó állampolgárság" követelné a teóriák egy része: társadalom, törvények, illem, s a többi tudomásul vételét. A jó állampolgár mindezt tiszteli. A teória (legalább) egy, ízlés szerint válogatott részét. Pataj nem. Elveti az egészet. Azt mondja: eredetileg. Azt éli: ösztönösen. Tedd. Ami. Jól. Esik. Ez a másik pólus.

A két szélsőség - később lesz még jelentősége az ifjú Bormester életében e kétféle útnak. Tóbiás, az elmélet, a felismerések, a koncepciók embere: a meztelen értelem jegyében álló ember. A gyakorlat nem érdekli. A nyomok nem érdeklik. A közösség minden tagján a maga "valószínűtlenségi mozzanata" segítségével megméri a gyanúját. A maga szisztematikus - életellenes - módján. Cselekvés, érdemi cselekvés nélkül. Önmagába töppedt dedukció. Pataj viszont a cselekvés értelmi korlátok nélkül. Félreértés ne essék: Pataj tudja ezeket a korlátokat. Csakhogy nincs rájuk szüksége. Csak a maga érzékenységéhez mér - tehát valójában gátlástalan. És lyukas hajó, amiből mindig kipotyog valami - a dolgok kényszeres lebontásában, a szarpékség-kerülésben a végtelenig, a maga bontásáig mélyülhet. Valójában mindkét pólus emésztő, magát űrrel hiába töltő üresség, saját szakadékom szélén való hiába-egyensúlyozás.

Az epizódban minden szereplőt e két pólus viszonyába rendez az alkotói akarat. Akár mondhatjuk úgy is: a panoptikum kis magánszínpadainak otthont adó teremben megtörténik a mindenkire vonatkozó esemény (mennyire jellemző: egy bűnügy) - a maszkviselők esetleges viszonyba kerülése helyére "rendező elv" kerül. Értsük meg: valójában nem a gyilkosság ez az esemény. Hanem a nyomozás. A kötelezvény ami csaknem közösséget teremt: a kényszer, hogy megvallja mindenki, hogyan viszonyul a teóriához. Az egymáshoz való szólás, a valódi beszéd számára alkalmat adó lehetőség - amit persze mindenki kivétel nélkül elszalaszt. Mindegy, hogy lubickolnak-e a teóriában, mint Ábel a bűn vallásával, avagy tudatosan játszanak vele, mint Howligree úr a népünnepéllyel; mindegy, hogy hányan mennek el vallomást tenni - Hoppytól Pergelinig - hányan jelentenek fel és kicsodát; hányan élnek vele: észrevéve a minden kockázatot nélkülöző játék lehetőségét, a színpad lehetőségét, ahol felpróbálhatják a gyilkos maszkját. Vallomások és vallomások... A Hoppy-Marmeladov szerepeltetésével is megalapozott, kifordított, mucsai Bűn és bűnhődés - avagy a másik végletben: kifordított, mucsai Sherlock (amely megállapítások persze a paródia szabályai szerint vissza hatnak az utalt művekre is - a tükör, szokás szerint, mind a két irányba görbe).

Pataj tragédiája, hogy az ő igazsága e tükörben szintén maszknak látszik. Raszkolnyikov ebben a mesében hiába adná fel magát. Pataj tragédiája: hogy valójában a szerelemben mégis a társadalom korlátai közé vonulna. Mert a változtatni jegyében áll. És nem élhet a cselekvő tautológiában: nem tudja, nem is tudhatja gyönyörré változtatni a gyönyört. Csak társadalommá tudja változtatni. Házassággá. A történet "sorsában" későbbi, lényeges terminológiával: egybekeléssé. Akkor már lehet hazudni róla. Be lehet mocskolni, ki lehet zsákmányolni, már lehet róla énekelni... Súlyos szagú rózsalugasban... például. Pataj tragédiája, hogy voltaképpen csak szerelmeskedni akar az arra alkalmas nővel, a hetérával, a Capellával (lássuk azt is, ha már tükör a tükörben, hogy távolít, tárgyiasít e megfogalmazásban a férfigyávaság...) - ehelyett  feleségül veszi. Gyilkosság, leányszöktetés, átok - ez itt a klasszikus recept; "romantika" mondja Tóbiás - és voltaképp igaza van. A teória persze nem tudja, a mintázat arcaiból a romantikáé sokkal gyakoribb, mint hinnénk... Meg igazából azt se, hogy a romantika nélkül nincs a visszacsapódó, keserű, Zola-i mélyrealizmus. Ahova majd ez a mese ér...

Mi van még? Nyugdíjösztön és exorcizálás, kondér és Szellemi Korcsma, visszatérés a természethez és kihűlő seggek. Pukkancsbokor és Pataj. És a harmadik - talán leginkább életformáló - gyermekkori emlék: a kisfiú örvénybe nézése. Abihail. Abihail csendje. Ó Abihail...

180. - 241. oldal (csiszolat - 2026.01.25.)

„Azt hiszem észrevette, szólt Bormester Mihály… hogy a vörös hajú segédfogalmazó, Bormester Virgil az én apám. Jó kezdet egy függönybeszélgetéshez. …önkívületbe esett, és végre önmagát, mint Mihály arkangyalt megtalálta… Látom, hogy ön ezt viccnek tartja. Én nem… Honnan tudja ön, hogy Bormester Virgil nem volt Mihály arkangyal? Azt hiszi, mert a többi… mind bolond, ez elég ok arra, hogy Bormester Virgil is bolond legyen? …hátha ő az egyetlen kivétel!”

Nos, nem tisztem eldönteni, ki a bolond és ki nem, de az nagyjából hamar feltűnt, hogy mire is emlékeztet mesélői gesztusaival Bormester Mihály. A pácban mindenki benne van. A kivételség mérgének paródia-illusztrációja: „hátha ő az egyetlen kivétel!” kell emlékeztessen. Hogy én, az olvasó is pácban, „kompromittálva” vagyok: az értelmezésem experimentum, magánügy. S én egyszer s mindenkorra lemondva az egyszer-s-mindenkoriság abszolútum-narkotikumáról (ez is milyen…), tudomásul veszem, hogy én sem vagyok kivétel: az értelmezési kísérletem olyan mint a „tiéd”, kedves kompromittált olvasóm, testvérem a pácban, s lehet, hogy „te” vagy a kisebb bolond, hisz legalább nem írod le a magadét. Úgy, ahogy ezekben a bejegyzésekben én.

A függönybeszélgetések tisztázó-magyarázó – és éppen annyira tovább bomlasztó – szerepéről lesz még mód szót ejtenünk, ott és akkor, midőn a mesélő és az agent spirituel ezt maga is megteszi. Így e rövidke közjátéktól egy szolid idézettel búcsúzunk, hogy időben érhessünk a börtönkapuhoz, a szabaduló Virgilt üdvözölni:

„…Így, ahogy ezt most elmondtam, tekintse a valódi történetben való első tájékozódásnak. Miért keresztelték Bormester Mihályt pont Mihálynak, prolegomena a Mihály névnek Bormester Mihályra való alkalmazásához, az okok sokkal mélyebbek, semhogy itt csak jelezni is tudtam, maga a tárgy nagyobb elmélyedést követel, ez a felületesebb okok közé való legelső hevenyészett betekintés, amelynek csupán ideiglenes jellege van, számomra és részemre improvizált, ki nem elégítő, szóval és végül ilyen alakban csak a laikusoknak való…”

…rántott leves, kenyér, szalmazsák, amíg valamibe fog. Fog. Köd. Becsenget. Ezernyolcszáznyolcvanhét november huszonhét, ijesztő és következetes ez a kopogó, szinte Emile Zola legrémisztőbb realista pillanatait idéző stílus, a valamibe fogás kényszeredett rémülete. A szabadulásé. A mártírt, aki voltaképp bűnbak, valójában a bűnbak paródiája – aki a börtönben (Fog. Köd. Valamibe fog.) a „miért én” tépelődéseinél nem jutott tovább, tervekig nem jutott. A mártír-bűnbakparódiát megfosztják a sorsa kulisszáitól, és kilökik a „szabadságba”. Két dolgot érdemes felmérnünk, miközben hagyjuk szórakoztatni magunk az ügyvivő lejegyezte, mesélő mesélte (nem ragozom…) embermesén, a fanyar, angol temetői humorra emlékeztető, könnyen vizualizálható tébláboláson a ködben és a „valamibe fog”-ban: mi történt a (sors)katalógussal – és mi a levéltári segédfogalmazóval, akinek immár van neve (nem is egy).

Először is: a katalógus „lapjait” valaki alaposan összekutyulta. A „kozmák” vándorolni kezdtek. Már nem a régi. Megváltozott, az egész város megváltozott – állítja Hoppy Lőrinc a prolegomena tán legszórakoztatóbb részletében, a kocsmai monológban. Mert Hoppy lesz megint Virgil vergiliusa, ő vezeti be a változás rejtelmeibe, ő, akiben van még egy csepp a régiből. E fél mondat önmagában jelzi : a változás a „kozmásodottak” világában megint nem megy lejjebb a minek látszomnál. Ez a látszatok revelációja. És Hoppynál ezt jobban tényleg nem tudja senki. Mert igen, a „kozmák” gazdát cseréltek. Ágoston csapos lett, Toporján elzüllött, és a többi. Mindenki „megváltozott”. Hoppy is. Ahogy szerencsétlen Virgilünk fogalmaz: „már kezdtem belenyugodni, hogy az egész ilyen. Ők már az én megismerésem számára kezdtek bizonyos támpontot nyújtani… valami bizonyosság… De most aztán végképp nem ismerem ki magam… én itt magam a legnagyobb bizonytalanságban érzem… sőt, megtámadva érzem. Hovatovább oda fogok jutni, hogy én ezeknek az embereknek semmit nem fogok tudni elhinni.” Remek példája, hibás kiindulásból logikai hibákkal hogy juthatunk teljesen véletlenül helyes eredményre.

Másodszor: épp a postamester mutatja meg e változás gyomorforgató öntetszelgését (Mondom, hogy Marmeladov!), az önmagáról tudó bűnelkövetést: a vezeklés mászolygását. A báró hamis póza (a képzeletbeli póznán fél lábon azaz pénz állt a házhoz, hahó, és túl sok volt a Bella-tejszínhab; remek ríkató-szöveg a búcsúhoz ez a vezeklés-duma, csá) Hoppy sokkal kifinomultabb mászolygásához szolgáltat alapot: a bűnébe csomagolt örökös vezeklő a tudott-ismert csalás (de talán annál rosszabb, mert kaján), vagy mondjuk a legnagyobb szerep (minimum Lear királyi) a Hoppy-színpadon. Csalok, tudom, hogy csalok, elmondom nektek, hogy csalok, megvetem magam, mert csalok, vessetek meg, hiszen csalok, vezeklő vagyok, amiért csalok – de legalábbis kaján: Megváltoztam, anélkül, hogy megváltoztam volna, tudja. Akad tehát, aki a maga kozmájában mélyül tovább. Sőt, akad, aki változatlanul ragaszkodik hozzá, Kesző Domonkos a zászlós temetéssel a régi marad – persze lehet, hogy ez a morbid véglet nem mélyíthető tovább, hogy valaki a temetésével (ahol elöl viszik a zászlót) ácsingózik a halhatatlanságra.

Harmadszor: néhány új lapot is a pakliba sodortak. Megjelent Howligree úr, vállalkozó és a Csodák Barlangjának fantázia-építésze, a rektor (keserű, mint az epe), Mirabel, Hoppy újdonsült neje, a déltengeri fűszerkalóz bagózó ex-özvegye inasával, a Struccal, akinek mindent pontosan kell megmondani, mert különben vezekel. Ábel, a vallásalapító, a bűn által való megtérés papja. Valójában nem lényeges (bár szórakoztató), hogy kik az érkezők, fontosabb, hogy mit jelentenek. A kozmásodás-katalógus, a tulajdonságok e Noé-bárkája ezek szerint lezáratlan; besorolhatatlan (a most először, frissen megjelenő szóhasználattal) hányféle maszk van. Tehát nem elég, hogy levehetők, csereberélhetők, élesebb vonásokkal rajzolhatók – a katalógus ebben a formában nem teljesíti célját: nem alkot egzakt kategóriákat: a katalóguscédulák így tényleg nem jellemeznek. Azaz, e pillanatban így tűnik.

S végül Virgilünk. A katalógus a levéltáros számára lényeges: a dolgok rendszerbe szedhetősége a világ megértésének kézenfekvő eszköze. Az „aktualitását vesztett katalógus” az antikvárius boltjában található: az antikvárium az eredeti kontextusából száműzött, eladott és új gazdára váró „jellemzők” esetleges, egymás mellé pottyantott tömege. Bormester Virgil a miért velem tépelődésébe beleragadt ember antikvárius lesz – gyönyörűen gonosz szimbolika. És persze csöbörből vödörbe sodródik (valamibe fog, na persze…), hiszen megnősül. Pontosabban: Ameline férjül veszi. Az ember, aki elvesztette az akaratot (avagy lemondott róla? az „arkangyalnak” nem kell akarat?) olyasvalaki rabja (avagy szolgája) lesz, aki viszont nem birtokolja. Nem övé a mérleg – ő maga a mérleg. Hamvas Béla szerint nőben gyakori eset a mérleg-lét. S hogy Virgil bűnbak marad-e? Egy biztos. Apa lesz.

A mítosz kiteljesedésének kapujában állunk. Amelie ugyanakkor szül, mint Lovag Herstal Raimund bombamerénylettől megriadt neje. Két csecsemő sorsa kerül Majoranna nővér gondatlan-gonosz kezébe.

(-)

153. - 180. oldal (csiszolat - 2026.01.24.)

hic est abyssus - a mélységes mélység, ahová már nem követ az angyal. És ez érdekes módon nem az anyag. Hanem épp az imagináció, a teremtő képzelet, amint kisszerű érdekek szolgálatában korrumpálja önmagát. A lélek nem ment át a szabadságba, "jaj annak, aki nevet és jaj annak is, aki nem"; a lélek a hazugsága zsákmányaként, annak hitetése által, annak esélyt adva lesz önmaga korrupt volta áldozatává. Ennek itt egy duplaszaltóval fejelt elegáns bukfenc-változatát ismerjük meg a fejezetvégig - de haladjunk szépen, sorban.

hic est periculum - a vöröshajút letartóztatják, amiért egy bizonyos Licsipancs nevű községben a pástétomsütőt megölte. Mindegy, hogy van-e ilyen község, ilyen foglalkozás - azok, akik a valóságot szabadon kitalálható delíriumként élik (s mivel az eddigi oldalak másról sem szóltak, mint ki-ki élet-formáló hazugságainak feltárásáról, az akik helyett írhatnám akár: mindenki), tehát azok, akik számára a "valóság" kérdés, amely kérdés-mivolt szabadon megválaszolható válaszokat (is) jelent; azok számára a gyilkosság maga másodlagos jelentőségű. A lényeg a tárgyaláson felvehető szerep, a viszony az alkalomhoz, ahol mindenki kiélheti a maga delíriumát, amit valóságnak vágyik. Mindenki kiélheti a maga kivételességét.

Egy fontos megjegyzés, angyal-viszonyban. A nézet- és hitrendszerben, ahol az angyalnak értelme van, a leghitelesebb válaszoló a kérdésre, hogy te ki vagy? ezt válaszolta: akivel beszélsz. Nem tette meg, hogy a te ki vagy kérdése értelemszerűen kinek képzeled magaddá alakulhasson. Mert ez az első botrány, amit fel kell ismerni - itt mindenki valakinek képzeli magát, és közben mindenki más ilyen elképzelt valakijét kiröhögi. Itt senki nem vesz senkit komolyan. hic est periculum.

Igen színes pillanatai ezek a könyvnek, hiszen szerepel Hoppy, az egész család tevőleges asszisztálásával, fellép Fillér Joachimné, a gyanúsított elmeállapotát Vermerán doktor vizsgálja meg, szerephez jut Auguszta Kornélia (mint nemlétező szállásadónője a segédfogalmazónak), csupa fontos epizodista. Mert a kulcsszereplők persze Kankalin, Féllábú és Flórián, akik e sajátos per-paródiát alapvetően koreografálják - illetve a főszereplő: a bűnös, a vöröshajú, aki valakinek képzelte volna magát, csak nem volt biztos benne, kinek képzelheti. Ez volt a bűne: a teremtő képzelet szegénysége. Amely már a magad számára hiteles korrupcióra is képtelen.

Sors avagy szabad akarat? Sokféleképpen felbontott-összerakott teológiai-filozófiai dilemma. A "levéltári segédfogalmazó" mindenképpen sorsot szeretett volna magának, azóta, hogy a levéltár igazgatója a szabad választás határtalanságával provokálta. Ahogy e viszonyrendszerben áll az összes szereplő. Mintegy a dilemma alternatíváinak megvalósulásaként is felfoghatók. Hiszen mi más Kankalinnak Laura, avagy a napló, ha nem a vállalt sors paródiája? Miről szól a báró választása - Ameline vagy Bella, A vagy B? Milyen játék innen nézve a koldusszólamok gyűjtőjéé? És milyen kerekre tágult játékteret kap a dilemma "élő tükreként" Hoppy Lőrinc? Érdemes mindenkit végig venni...

Érdekes, mivel valójában e viszonyrendszerben a szabadság teljesen mást jelent, mint hinnénk. Az "odakozmásodások" világában ugyanis a szabadságom kimerül abban, hogy lemondok a magam kozmájáról. Ezzel mintegy felbontva a pszeudo-sorssal kötött szerződést. Először konstatálom. Aztán lemondok a magam kivételességéről, az íllúzióról, amit élni próbálok, s amit a többiek persze mind csak az én kozmámként, az én élet-hazugságomként észlelnek.

Mert nincs "sors-piac", ahol így, a vöröshajú módjára szabadon előtörténetet, s azzal sorsot - (itt inkább odakozmásodást) választhatunk. Ehelyett megajándékoznak vele azok, akiknek a játékába a szerep szerint ez a gesztus belefér. Ők bontanak fel, ajándékoznak meg a mártírium paródiájával. Hiszen amikor a licsipancsi hites hajszakértő lelete is előkerül, e paródia pecsételődik meg: "Most ne tekintse azt, hogy ez az ember bolond. Mert kétségtelenül az. Képzelje el, hogy valaki nekiáll, és önmagát keresi. A világirodalomban ez gyakori eset, válaszolta Barnabás. De nem úgy, felelt a törzsorvos, hogy vonatra ültek és elutaztak. Az igaz. Ha most ezzel a bolonddal bolondságok történnek, nem lehet csodálkozni. Helyes, szólt Barnabás, de gondolja csak el, hogy valaki ilyen helyzetbe pottyanjon.Meggyilkolta a licsipancsi pástétomsütőt, holott mindenki tudja, hogy se pástétomsütő, se Licsipancs nincs és nem is volt. Hihetetlen, mondta erre Toporján, hogy a valóság, amelyben élünk, milyen labilis."

Ne felejtsük el, két sikeres, társadalmi értelemben elismert valóság-manipulátor kritizál itt egy ügyetlenebb harmadikat. Aki aztán a választható legnagyobb igényű paródiájára lel ebben a katasztrófában (íme a bikfi-bukfi-bukferenc), rátalál a szerep, szinte önkívületben: Mihály arkangyalé. A mennyei seregek vezetőjével azonosul, akinek földi emanációja Sárkányölő Szent György. Hm. nem akármekkora sors-igény lett itt a mindenség kölcsönintézetének benyújtva. Na, ez a légkör, amihez már nem fér az igazi angyal.

(-)

128. - 152. oldal (csiszolat - 2026.01.22.)

"Ha Bormester Mihály megkérdezte volna..." A feltételes mód szinte észrevétlenül csúszik át a (képzelt? vágyott? a vágy által generálva azonnal "megtörténő"?) párbeszédbe - az első teljes értékű függönybeszélgetés (nevezzük nevén) így bontakozik a szemünk előtt. Megint egy finom utalás arra, miféle párbeszéd folyik itt mesélő és ügyvivő között, miféle fejben lejátszott meccset álmodik - időnként rém-álmodik - elénk a szerző;  a honnan szerzem a mondanivalóm nagyon sokáig árnyékban hagyott kérdése kap itt újabb gyengéd utalást. 

És minden kritikai attitűd egy jól megérdemelt pofont. A kritika lényege, hogy prekonceptív. Csak valamilyen előzetesen felépített viszonyrendszer hálózata mentén értelmes. A "mihez viszonyítok" és a "hogyan viszonyítok" rendszert építő elemei jó néhány formában elképzelhetők, de kritika nem képzelhető nélkülük. A kritikus igényeket támaszt, és kifogást emel és elégedetlen - kimondatlan, de természetesnek vett kívülállásban, hiszen csak kívülről értelmes gesztus például bármilyen szövegbirodalmi viszonyrendszerbe helyezni egy leírt szöveget, helyet: fiókot keresni neki az irodalomsublótban, számon kérni a fiók címkéjére ragasztott jellemzőket - a hőst, a jelleme fejlődését, a cselekményt, középfordulatot, nagy fordulatot a végén; mindazt, amit a kritika gyönyörű története folyamán mint közös jellemzőt az egy-egy fiókba gyömöszölt művekben konstatált. 

De minden, akár helyénvaló, remek kritikai észrevétel alapja ez a feltételezett kívülállás, ami a rálátás alapfeltétele. Csakhogy kívülállás nem létezik - durván szólva ha a mű nem szól rólam, a kritikusról is, azaz ha nem vagyok benne, onnantól számomra nem szól semmiről. Most számtalan ilyen látszatra veszélytelen, látszatra semmiről nem szóló "művet" vehetünk kézbe - számtalan az én nem vagyok benne részes illúzióját magán viselő szöveget, amelyek (látszatra) nem szólnak semmiről. Olyan sokat, hogy akár el is hihetjük:  állhatunk kívül. Pedig a pácban mindenki benne van, a kritikus tán a legmélyebben.

(Látszatra nem szólnak semmiről e "művek" - holott perverziókat szülnek meg, növelnek, lakatnak jól az emberben, mondhatni lakatva jól az őr-dögöt, látszat-veszélytelenségük, felszínességük  árnyékvilági jelleg, ártatlanságuk a macskát kínzó gyereké.)

A "származás-kutatás" a kétségtelen szakértői jelenlét ellenére  kútba esni látszik. Flórián két fantazmát is felkínált a levéltári segédfogalmazónak, aki az egyiket elérhetetlennek, a másikat undorítónak találta. Ráadásul Féllábú a maga földhöz ragadt (ügyvédi) logikájával fel is bontja mindkettőt - csak a legnyilvánvalóbbat mondva ki: hogy fantazmák. Kinek van szüksége fantazmákra? Mindenkinek, aki az életét tartalmatlannak érzi. Miért és hogyan lehet egy életet tartalmatlannak érezni? Erre Barnabás Maximus kísérel meg válaszolni, amikor a segédfogalmazó - mint a város legnagyobb tekintélyű gondolkodóját - végül felkeresi.

Érdemes csak erre a tartalmatlanság-érzetre koncentrálni egy pár mondat erejéig, mert egy igen fontos gondolatmenettel gazdagodik a könyv - az alapképlet egy fontos összetevője áll fel a szövegben: első ösztönből mindenki kivételként tekint magára. A világ és én - két külön dolog, én magam kiveszem magam a világból, s mivel kivételes vagyok, elvárom, a kivételes bánásmódot. Nem is értem, miért nem kapom meg - s ez a nemértés rajzol rám egyre több keserűséget. "Értékeljetek az értékemen" kiabál mindeki mindenkivel ebben a társadalomnak címkézett panoptikumban, holott tudhatnánk: ha mindenki kivétel, senki se az: ha mindenki kivétel, értelmét veszti maga a szabály.

Az angyal kiabál: ezt nem szabad! Ez zsákutca: vissza, vissza! Megszületett a veszély a tétnélküliségből - a vöröshajú segédfogalmazó számára mindez tiltott tudás, voltaképp mindannyiunknak az, akik önmagunkat keressük, azt akarjuk ön-megvalósítani, ami (akár öröktől fogva) megvan; ahelyett, hogy élnénk az adott életet, felelősséget vállalva, nem kivonva magunk, hanem beleadva mindent. Ha nem tudunk apait-anyait, hiszen például a segédfogalmazó származása kétes (honnan szedné az apait, anyait), önmagával azonossága homokon áll - hát akkor annyit amennyit. Lehetne szélfútta homokdűne. Lehetne fűszere ennek a mindenki-páclének (hogy idemókázzak egy tipikus kivételesség-történetet). Mert abban a pillanatban, amint a segédfogalmazó tudomást szerez arról, hogy magára kivételként tekint (önmagát kivonja), kivételes bánásmódban is részesül (ki is vonódik).

De ez a kivonhatóság az angyal konstatálta veszély egyik rétege csak. A másik Barnabás Maximus „professzorságából" következik, idézek egy másik könyvből, hogy megvilágíthassam. A természettudományos elméletek sem alkotnak egyetlen zárt homogén rendszert, ahogy a bölcsészeti teóriák sem. De ebből nem az következik – mint ahogy ezt a posztmodern „tudomány" megpróbálta elhitetni –, hogy a természettudományok is csak „szövegelnek", hanem az, hogy a bölcsészeknek sincs megengedve, hogy „csak szövegeljenek - olvasható a Tudományfilozófia kötetében. Bár tényleg nem evidensen következik belőle, a sok kütyü, tárgyi világunk gigantikus, ránk ömlő produktumai alatt hajlamosak vagyunk megfeledkezni a tényről: a tudomány minden mérése ellenére is mindössze elméleteken (képzelményeken, szép régi szóval) alapuló eszmerendszer. Sokkal inkább arról mesél, mit gondolunk a világról, semmint arról, milyen. Barnabás Maximus, a tudás karikatúrájának gőgje már a menazsériafelállítás alatt idézőjeleződött (a nagy Ri, ugye, a teljesen elhibázott alapokról megszülető esetlegeredmények leleményes paródiája), látható, a kimondott szavak ellenére hogyan képtelen ő is konstatálni magán (valóban, tettbe helyezve konstatálni: eliminálni) a kivétel-érzetet.

Csattan a bilincs, formálódik a perspektíva. A levéltári segédfogalmazó sorsot akart magának, meg akarta tudni, kicsoda. Hát most majd megtudja, hát majd kap sorsot - a balekét.