Emlékeztetőül, finálé után

A „regény” kifejezés alkalmazása e műre elhamarkodott, óvatlan gesztus - hiszen egy mondat közepén kezdődik és egyből közli, hogy alaptétele: a pácban mindenki benne van. Ebből következően kívülállás (azaz kivétel) nincs. A kívülről-nézet pozíciója, az olvasó hatalma nem létezik, az értelmezés szbadsága humbug (ha az olvasást választod és nem csukod be rögtön - ez a választásod). Amit te szabadságnak érzel, az a félreértés szabadsága. Viszont ez is csak annak egyik tünete, hogy pácban vagy.

A mindenkin belül nincs differencia: senkiről nem tudunk semmit, csak ezt a pácban-létet. Nem tudjuk ki beszél és kinek. Ki az ügyvivő? Kicsoda Bormester Mihály? Ezen a ponton feleslegesen feltett kérdés, ugyanúgy mit ez: ki az olvasó? Ki vagy te? Vajon tudja-e az ember, hogy kicsoda? Ha nem tudja, nem kötelessége-e megkeresnie önmagát? Megérkezik a dilemma – ha a létem, összezavarodva, teret ad a kérdésnek: „kicsoda vagyok?” -, megérkezhet az angyal. Csak ekkor hallom. Máskor eltakarja a zakatoló önmagam.

Aki elbizonytalanodik magában – akihez szólhat az angyal – az végre kifelé tekint. Feltárul előtte az emberi tulajdonságok Noé-bárkája, a tulajdonság- és sorskatalógus. A létezőt tehát el kell bizonytalanítani. Mégpedig elrajzolt figurákkal. Minden figura merő kapcsolatéhség és zajos magány. Egymást megszólítani képtelen illúziókban létező, egymást remekül, de önmagukat soha nem látó alakok veszik körül az önmagát keresőt.

Az első tévút: az vagyok, ahonnan jöttem. Honnan jöttem? Az „egyszer s mindenkorra tisztázott” származásból? Van egy pozíció, ahonnan nézve mindannyian kitett gyerekek vagyunk. És mindannyian a saját legendánkból, a saját fantazmánkból akarunk jönni. Lehet legendát hazudni (a művészet igazabb, mint a valóság?), de úgyis rögeszme lesz belőle. Igazat viszont nem lehet „hazudni”. A van nem „található ki” (a művészet a valóság hű tükre?) mert mindannyiunk rögeszméiből alakul (a művészet az egyetlen valóság?).

A rögeszmékből alakuló ez van viszont sémákat követ. A történetek ismétlődnek, típusok vannak, időtlenségben. Az első elkülönülés: ki vagyok és kinek képzelem magam. Persze, mindez valaki más fantazmájában, amiről én (ki ez az „én”, na vajon?) mesélek most nektek. Kinek van szüksége fantazmákra? A rögeszme kivesz a valóságomból. Ezáltal kivételnek érzem magam. A közös gondolat-ismérv: a világ és én két külön dolog vagyunk. El nem ismert, keserű kivételességek (vagyunk). Kivéve a világból - vele szemben.

Ez a második tévút. Ráadásul szentségtörő: aki magára kivételként tekint (magát kivonja) az kivételes bánásmódban is részesül (ki is vonódik). Kivétel nincs! A világ külön kerül mondja Pilinszky. A „Mélységes mélység”, hic est abyssus az ítéleté - amire az Apokrif költője is rácsavarodott, mint valami drogra. Szinte hétköznapi, amikor megtörténik: amikor a teremtő képzelet rögeszmét épít, és a rögeszme megvalósul. Amikor a hazugság zsákmánya lesz a lélek – mert tilos úgy tenni, mintha a hazugság volna az igazad.

A hazugságból csinált „igazság” így hangzik: a többiek, a körülmények, a „mindenség” áldozata vagyok. Mint Mihály arkangyal. Ha a mindenség áldozatának érzem magam, le szeretném tenni a mindenséget – ki akarom vonni magam belőle, a biztonságos rögeszmébe. Pedig a rögeszmét kell letenni, és magunkra venni a „világot” (újra Pilinszkyt hozom példának: legalábbis megpróbálta). Magunkra venni a világot egyet jelent azzal: magunkra kell vennünk önmagunk. És nem mint rögeszmét, ahogy a nemhős hős teszi: azonosítva magát egy ideával az áldozatság által. Hiszen önmaga áldozata. Mint mindannyian.

Itt, a mese ezen pontján derül ki: az ügyvivő elmesélte történetben a mesélő azért műveli a mese-talajt, hogy magát magnak vesse bele. Bormester Mihály legendája (a rögeszme) megalapozott. De még mindig nem tudjuk, ki mesél kinek (azaz kicsoda Bormester Mihály), és valójában miért meséli azt, amit.

Önmagunk magunkra vételéhez hiába nézünk „befelé”, mert a saját rögeszménk eltakarja előlünk a látványt. Kifelé kell nézni, és ki kell szabadulni - de ez két külön művelet. Mert ha a bűnbak paródiája, a miért én, a kérdésben evidens mindenség áldozata "szabadul ki", azonnal rabul esik: mivel a rögeszmében maradt, továbbra is delíriumot él, mindegy milyen formában. Csak ezt megfejeli a szabad vagyok rémületével. Ez a harmadik tévút.

A rögeszmékből alakuló van kerete megmutatja a maga instabil voltát: a hazugságból csinált „igazság” mélyíthető, csereberélhető, a mindenségnek számtalan, tetszőleges módon lehetünk az elképzelt áldozatai. De vannak mintázatok, amiket érdemes észrevenni. Hiszen a hazugságból faragott „igazság” (önmagában) önmagáról az önmagát keresőnek semmit nem árul el. Nem elég "csak" kifelé nézni, ha a látó úgy képzeli, börtöncellát lát. Minden ilyen faragványra, kifelé nézve a külön került dolgok egészére, az egész emberi tulajdonságok Noé-bárkájára szükség van egyetlen ember – az „önmagam” – megértéséhez. Látnom kell hozzá a szekularizált hazugságok (a börtöncellák) egészét.

Az önmagam – de bármi – megértésének egyik legfontosabb tévútja (ez a negyedik tévút) a teória. A gondolatok rendszerébe tört világ. Amely a megismert kivételességek szabályszerűségeit listázza, elnevez és megnyugszik tőle, hogy tudja a dolgok nevét. A teória az értelem jegyében áll. Elfelejti, hogy hazugságokat lát. A másik (az ötödik) legfontosabb tévút ennek komplementere, a megélt ösztönösség. Mert a maga teljes lebomlásáig mélyül. Abban tetszeleg, hogy nem hazudik. A jelen állapotban a hazugságnélküliség is csak egy maszk, vagy teljesebben megértve: az is csak egy lárva. A hazugságnélküliség is csak egy módja önmagam „kivételének” a rögeszmébe.

Valójában mindkét itt leírt pólus (s így bármelyik, akármilyen arányú permutáció is) önmagát űrrel töltő üresség. Valamilyen mértékig mindkettő jelen van a maszkok összességében – a hazugságok alkotó elemeit jelentő, hazugságokban lelt rendszer, a mintázat tehát felmérhető ezen a nyomvonalon. Rögeszme, maszk, monománia (végsőnek még mindig nem tekinthető nevén: a lárva) az egyénenként megélt nem-valóságok elzárják egymástól a szereplőket. Az életeket. Minden ember sziget. De senki nem valódi módon egyetlen. Ez az itt, oldalakon át nekünk mesélt mese is monomán monológ, hiába adják sztereóban elő. 

Önmagában minden életrajz értelmetlen és alaktalan - bele kell tenni az értelmet. Viszont ha az életednek így értelmet adsz, azzal kivételessé teszed. Az alapeszme, mint olyan, ezért elfelejtendő! Még akkor is, ha ilyen remekbe szabott: a pácban mindenki benne van. Eddig használtuk ezt a mankót, itt az ideje elhajítani. Így válik a mese tényleg, alapvetően ellenőrizhetetlenné. Az élet egyszeri, egyetlen, megismételhetetlen, itt és most, ez igaz. De ha így adok értelmet neki, az egyediségében, valóban kivétellé teszem. Kívül marad a történeten. Ez a zseni-irodalom, vagy (legújabban) ez az autofikció.

A kijárat ebből, hogy önmagamban elismerem a szűntelen változást (nem maradok ugyanaz), de nem felejtem el, hogy a másikban a képem változatlan marad. Maszk marad - mert összképpé alakul. Vice-versa igaz: ezért kell az önmagam megismeréséhez az összes többi ember. Önmagam a másikban nézem, s a másikat önmagamban ismerem fel. A változásokat figyeld - a változatokat a mintázatban. A valódi módon egyetlen létezés, amelynek alaptulajdonsága ez a mindent-látás (és így a maszktalanság, mondjuk ki: a lárva-állapottól való mentesség), amelynek erre nincs szüksége, ismereteink (vagy hiteink? vagy az egyik hitünk?) szerint kizárólag Istené. Az egyetlen valóság Isten. 

Viszont a számtalan nem-valóság, a lélek csodálatos változásai megmutatják, hogyan kell személyes tükröt csinálni. Ki kell mondani a forróvá lett szóértékeket – fel kell ismerni a legjobban irritáló lárvákat, maszkokat, momomániákat magunkon. Ami rezonál bennem az olvasottból, az jelen van bennem. Így tanítás. Nem recept, nem életvezetési tanácsadás - az nagyon nem. Arra figyelj, ahol viszketsz tőle. Pont ezért: valóban mindegy, ki beszél. Nem kell tudnunk, ki az ügyvivő, a mesélő, az író. Az a lényeg, ránk hogyan vonatkozik az olvasott, a megélt. Mindent összevéve ez a (bármelyik) olvasmány, vagy előadott tanítás beavatás-tartalma.

Akiről ez a bizonytalan(nak meghagyott) identitás mesél, a gyermekkor hatásbefogadásából felnőtté érő főhős (bár regény-fogalmakat használok itt, ezt kezeljétek a helyén) itt ér odáig, hogy cselekvő részese legyen ennek a játszmának. A cselekedet provokátora a másik, de ezúttal a kiemelten kezelt: a másik. Az elragadó, a bűv; amihez nem tudsz távolságot tartani. 

A kaland valójában itt kezdődik. Nem véletlen, hogy az eddigiekben felrajzolt szemléleti alapokról itt feledkezel a legkönnyebben. Belevonódsz, hiszen a saját, személyes tükreid közül ezek a leghomályosabbak. A szülők társadalma a hozott anyag, de ezek már az általunk megélt(nek tűnő), a belőlünk fonódó első, megkötött, majd eltépett kötődések - a legszemélyesebb gyökérzet vidéke ez, amit nem szeretünk fénybe vonni. 

Hosszas kijáratkeresés következik, a helyzetekből, amikbe tanult, megvágyott minták vittek. A mesélő és az ügyvivő most, ezt a személyesebb mesét mesélve szintén közel lép: adott, egyedinek tűnő szerepekből mesél. Pedig ezek is csak maszkok, lárvák, mintákat követő őrületek, vagy ezek mixei - ezek is kivételek. Az elragadtatás garantált egy-egy találó rész olvastakor - de megint az a tiéd, amitől viszketsz. Amiből a kijáratot keresnéd. Ahol elragad, ott megmutatja, magadnak mit is hazudtál - hogy néz ki a személyes, személyesen hazug önképed. Ahol eltaszít, ott mutat téged.

A másik nem. És a nemet mondás képessége. A sok kis kivételesség zagyva keveredésében az ifjak társadalma mindent másképp csinálna, mint ahogy az anyák és apák társadalma művelte a világot. Csakhogy ami rezonál bennük, az erősebb, mint az óhaj a tisztuló viszonyokra. Szeretet nélkül nekik is őrjöngeni kell. És ez az őrjöngés a nevetés. Megszületik, ennyi előtanulmány után a humor misztikája. A pozíció, amely a mesélő és ügyvivő alapgesztusa (hogy még egy, a megfelelő pillanatban elvetendő mankóval gazdagodjunk). Az utolsó fátyol, amit nem szabad levetni: a humormisztika.

Továbbra is a tükörbe nézés jegyében vagyunk a mindenség áldozatai, olyannyira szabadon, hogy akár élhetünk többszörös életet. Az összetévesztés paródiái jönnek. A rögeszmékből alakuló van kettéválik, egyrészt hiányokat fedezve fel a maga lényében attól, hogy az a másik elvárná tőle a hiányzó gesztusait; másrészt (bévül is ketté válva) az imaginációban meg is éli a belőle hiányzót. A hiánybetegséget a képzelettel gyógyítja. Ez a hatodik tévút: a mikor a személyessé váló másikkal az ösztönösen felvállalt szerep erejével elhiteted: az vagy, akiről fantáziálsz. Gondolj bele: önmagadban elismernéd a szűntelen változást; de tudod, a másikban összképpé alakulsz. Irtózatos kísértés ezt az összképet, a tükör-magadat szereppé formálni. 

Holott a legfontosabb volna, hogy annak a másiknak magad add. S akkor még mindig ott van: mennyit tud befogadni belőled. Általában összetéveszt azzal, akinek látszol. S ezen sem közös őrület ellen születő életformák: kettős tudatok, sem a kenyőcsök, vagy elvetésük nem segít. Mert, drága arkangyalom, tényleg az a dolgod, hogy az angyaloddá legyen az a másik. Mert ez tényleg Ezeregyéjszaka. Ahol Sharazád addig él (érzi, hogy él), amíg a meséje leköti Sahriár figyelmét. Pedig nem élet az, nem az az élet, amit a tízezerbőrű tűz gyermeke fátylak gyanánt lobogtat.

Hiszen elveszel bennük. Az összetévesztésnek nemcsak áldozata vagy, de te magad vagy a tévesztő. Angyaloddá teszed a téged őrző dögöt, például. Viszont túl azon, hogy törekszel a tévesztések szeretetteljes bocsánatára, ha áldozata vagy, ha elkövetője, mindezt (mindennek értelmét) a maga mélységében szentségtörés látnod. Nem kiabálhatsz cseréptörést! Ne vágyj beszélgetni Istennel, se az angyallal! Egyezz bele! Szeress! A játékban, a pácban mindenki benne van, és ez a lényeg: a másiknak, aki a dolgod, csak úgy segítesz, ha játékban maradsz. Ha ott botladozol te is a játékban, bábu a táblán - ha fősz te is a lében a többivel. 

Az "igazi beavatás" nem a függyöny, a Mája fátylának leszaggatása. Hanem az ajándékba, a kegyelemként kapott libbenés. Végig kell játszanod a játékot, másokért és magadért - ha megmentésre szorulsz, akkor ezért - ha pedig öreg lélek vagy, aki részesült már a kegyelemben, járt a Hegyen, és visszajött, hogy még egy lelket megmentsen, akkor azért. Hogy közösséget teremts. Mert ebben a szerterepülő, tényleg apokaliptikus ízű korban, ahol az elidegenedésnek annyi kiváló lehetősége nyílik, még mindig születnek sorsközösségek. Kell, hogy szülessenek. Ez az ellenőrizhetetlenbe annyiféle pecséttel taszított olvasás is közösséget teremt. Az olvasókét, akik olvasták. Akiknek libbent a függöny (bár garantáltan nem ugyanott, nem ugyanúgy, nem ugyanazt feltárva).

Világválság van. Aki ezt olvassa, az tudja: tényleg válságban van most minden eddigi emberi, minden általunk teremtett, gyönyörű gondolati építmény. Mégis, irtózatos a mi gyanútlanságunk, úgy csinálunk, mintha. Holott tényleg egészen kevés választ el megint a helyzettől, amikor lefoszlanak rólunk az álarcaink, és a legzsigeribb éheinknek leszünk koncul vetve (ez a többes szám itt helyén való, bár továbbra is ellenőrizhetetlen, ki az, aki használja). Monomániák és magányok szerepeltek eddig is ezeken a lapokon, most csak annyi történik: a látszatokat alkotó vegyelemek egyre teljesebben feltárulnak. Mert hiszen mindannyian a tízezer bőrű tűz gyermekei (vagyunk) - az álarcok alatt is maszkok, beszáradt lárvák, reflexió gyanánt felbuzgó őrületek. Monomániák és magányok, a választóvízben.

De hát ha egyszer apokaliptikus, amit él most az ember! A történet véget ért, akkor is, ha mindenki az első adandó alkalmat kihasználva gyorsan visszaalszik bele. És a legmélyebben alvók azok, akik azt hiszik magukról, hogy felébredtek. A nagy megmentők, és a vállaltan menthetetlenek. Hiszen tilos látni. Tilos hallani. Ez nem a próféták kora, ez a kor már túl van az ítéleten. Nem most lett túl, az utolsó, nagy, glóbuszt körbelángoló háborúkban. Talán azóta, van túl hogy mai módon számoljuk az időt; talán a kegyelem születése óta. Amióta hihető, hogy létezett az, aki megpihent a helyen, amit úgy hívtak, hogy Szavlanuth, vagyis Türelem. A helyen, amit az Úr irántunk való legüdvösebb tulajdonságáról neveztek el.

Tehát amit kezünkben tartunk ennyi idő után, az apokaliptikus tükör, a lélek csodálatos változásait tükröző inventár, leltár, kötőmintakönyv. Valami, amit nem szabadna regénynek tekinteni, történetnek, amit elmeséltek a hatás keltése céljával. Itt egyetlen érzés kéne keljen: neked sem ártana elvégezni magadon ezt a munkát. A szeretteiden, a hozzád kapcsolódókon kezdve felismerni, ki mivel ízelt a legkorábbi napjaidtól. Hogyan lettél az a büdösbogár, aki vagy, a magad mentségeivel és büszkeségeivel - azaz hogyan lettél az a lárva, aki azt hiszi magáról, hogy már kikelt, hogy már szárnyra kapott. Irtózatosan tanulságos, hogy az így ledörzsölődő csiszolat mennyit feltár a magad téveszméiből.

Rászánod az időt, elolvasod. És? Nem leszel tőle jobb ember. Én se lettem. Rászántad magad és elolvastad ezt az emlékeztetőt, hátha elég, a kiterjedt és időrabló Mű helyett. Hát nem. Nem elég. Nem recept ez sem. Csak egy olvasat. És még egyszer, utoljára: ellenőrizhetetlen, hogy ennek az olvasatnak, amit ebben az olvasónaplóban olvastál, pontosan mi köze van a pácba pottyant ellenőrizhetetlent origóba helyező kötetekhez. Lehet, hogy csak egy ripők törleszkedése, aki abban kéjeleg, hogy a "mester" tanítása helyett olvassák a sületlenségeit. Akiről szintén nem tudtál meg szinte semmit, aki e kommentár által is bárki maradt, egészében szintén ellenőrizhetetlen.

Pedig a lélek sötét éjszakájának lassan végére érünk. Készüljünk a nagyszerű ébredésre!

(III. kötet) 258. oldaltól a fináléig

Ezerkilencszázötven, február kettő, este fél tíz. Vidal megérkezik. A partnere az igazságkeresésben Lovag Herstal Raimund, nyugalmazott altábornagy lesz. Avagy (vágjunk most a dolgok elébe) a másik elcserélt gyerek, az igazi Bormester. Aki egy életet élt le ebben a helytelenségben, folyamatosan az érzéssel, hogy nem oda való, hogy a várakozásoknak nem felel meg, hogy nem igazi Herstal - nem elegáns, riposztkész, hatalmas lélekjelenléttel áldott világfi, hanem. Ez a nem, hanem szerkezet lesz Vidal vezetőszára, amikor a légypapíron ragad; a helyen, ahonnan a lénye teljesebb fele azonnal menekülne.

Methogy itt mindenki, azaz a kulcsszereplőnek tekinthető "mindenki" Bormester Mihály (az igazi Herstal) gyereke. Miután kigyógyult Angelából, a szent bohóc, a csörgősipkás harlekin felkeresett minden korábbi kihagyott lehetőséget, és elvarrta a szálakat - azaz dehogy, pontosan a további felfeslésnek nyitott utat. Ezt nem mesélhetem részletesen, ezt olvasd el, ismerd fel, lásd a maga szépségében. Ahogy kirajzolódik: ebben az életben mindenki különös csődben van és mindenki azért, mert a hieratikus maszkot képtelen levetni - a lárvaállapotból képtelen beleszületni a valóságba.

Úgyhogy nem mesélem a könyvtárat, nem mesélem az öreg grófnét, Ábsálom doktort, akit inkább kapcsoljunk ki, Nem mesélem Herstal kéziratgyűjteményét, ezt a kolosszális kriptát, ahol ott van a mindent feltáró kézirat is, Virgilünk Tépelődései; amit a vér szerinti fia nem olvasott el, mert a személyes kapcsolatot túlbecsülik. Nem mesélem Hermina nénit és a hermineutikát, pedig (Máté úrral tartva ebben a kalandban) híve vagyok ennek a filozófiai iskolának, ami meri felismerni a magáért való őrület életszervező erejét. Nem mesélem Tristant és az ő tüdőbeteg tisztaság-koszát, sem a testvérét, ó, Abihail, ó, Abihail. Nem mesélem, hogy milyen mintázat ismerhető fel Bormester Mihály ketté hasadt tanuló-évei és a túlvilági utazása segítségével az összes itt feltáruló szereplőben. Nem mesélem Amadeus tiszta hangját, ami gyermeki, és elárulja, a megismételt mondat csengésével, ha hamis az idea. Nem mesélem a tiszta ember(-paródia), Pataj csődjét. Nem mesélem Bormester Mihály örökségét: megdicsőülését/elkárhozását. 

Összesen két érdekes momentummal akarom csak megvilágítani ebben az olvasónaplóban, milyen megértés-mélység lakik ezeken a lapokon - hogy az egészet miért kellene valahol a kánon tetején propagálni, és miért volna szigorúan tilos. Így, egyszerre. Az egyik mesélni valóm személyes, a másik abszolúte közügy. 

Kezdem a személyessel. A nyugalmazott altábornagy zárójelei. A hangi tónus jelzése az olvasó számára. Ezt a figyelmes, benne lakó olvasás azonnal azonosítja (bár ennyire világosan, ahogy itt láttatom, csak sokadszorra): Herstal Raimund altábornagy mély, és tökéletes Lala. Sokkal erősebb értelmi színvonalon, sokkal magasabb nívón. De ugyanaz. Pállott seggszag helyett gyomorból terjedő szájszag - de ugyanaz a szagintervallum. Egyrészt visszamenőleg felfejt - ezek szerint Lala sem volt a helyén (persze, hiszen akarta Kanavászt). Másrészt feltárja: a tudati nívó valójában önmagában lófaszt se ér. Herstal epikus önzése és embertelensége a folyamatos önfeláldozás pózában Lala - és ez nagyon sokat segített nekem, amikor összerakódott a kép. Hogy megértve megbocsássam (a magam Lalaságában immár fejem búbjáig megfürödve) életem anya-Laláinak minden autonómiám ellen elkövetett merényletét. 

Ez a másik nemű Lalaság a magánügyem, s hogy kiteregetem itt, csak példa. Arra példa, hogyan néztem a magam tükrébe, amit a könyv csiszolási és foncsorozási útmutatója alapján a nagyonsokadik olvasásra végre sikerült elkészíteni. A magamét. Amely a vegyelemek szintjén különbözik Hamvas Béla tükörcsiszoló tanfolyamának összképétől.  Direkt távolítom így, mert tudhatatlan, ez a Karneváli tükör mennyiben a mesteremé - ez is az ellenőrizhetetlen tartományába esik. És e tekintetben hiába támaszkodnál az életrajz ismerhető tényeire, a levelezésre, a tanúk beszámolóira. Hamvas elemi szinten ügyelt rá, hogy ne legyen a látomása vallomás. Nem véletlenül: pontosan látta, hogyan működik, és milyen hamis tanúzást épít a vallatótisztek jelenléte - akkor is, ha adott esetben (ha könyvvel a kézben) olvasóként pozícionálják magukat.

A másik, ami viszont közüggyé lett. Ifjabb Herstal Raimund (a legifjabb) tanúságtétele abban a gonosz levélben, amit (nem vérszerinti) apjának címez, s ami elakad Vidal személyében. A szaros tisztaságnál többet érő, gát nélküli létezés hitvallása. Ez minta lett, ott vannak a mesterem hitelét leginkább diszkvalifikáló "tanítványok" példának. Neveket nem sorolok, volt bajom elég, amikor megtettem - van, aki közülük a regnáló hatalom alapembere. Vanak. Ezt élik. Ez szippantotta be őket - s a magukat tanítványként aposztofáló követők közül nem kevesen vannak, és nem kevesen a regnáló hatalom közelében (hol máshol... ott a helyük). 

Pedig elég nyilvánvaló, hogy ez is csak egy hieratikus maszk, Jusztin örületének komplementere. Jusztin azt élné, hogy nincs életére tapadt őrülete - abba őrült bele, hogy ő józan és felébredt. Ugyanebben az őrületben jeles a legifjabb Herstal Raimund is, csak a spektrum másik végletében: az ő józansága az illúziók teljes (és lelketlen) hiányából táplálkozik. Nem véletlen, hogy ott billen meg az arcán viselt álarc, ahol-amikor találkoznak. Hiszen ő is felébredt - csak a másik végletben. És van annyira értelmes fiú (apja fia), hogy lássa. Nemcsak a szituációt, a mélységeit, a származást, a mindent - nemcsak Jusztint, de önmagát is.

Ez most amúgy eléggé általános különböző szinteken, ha nem is azon a nívón (vagy nem úgy, ugyanazon a nívón), amit egy ex haláltábor-őr ÁVÓs kihallgatótiszt hoz, mint színvonalat. A csőd, ami általános, kifejlesztette a maszktalanságban tetszelgő maszkviselőket. Az erőszakvilági közömbösöket. Az embert, aki felmérve a saját jelentéktelen kicsiségét a végtelenné tágult Univerzumban, a saját tetteinek mérhetetlen jelentéktelenségét, ráébred: tényleg mindent szabad. Hogy tényleg szabad. Hogy szabadságában áll elpusztítani a kultúrát (ezt a végletekig hazug, patetikus és negédes kudarcot), az emberség egészét akár, a faját - valójában önmagát. A Világ Ura. Így, idióta nagybetűkkel. A nagybetűs idiotizmus.

Nagyon kíváncsi volnék, Hamvas Béla hogyan írta volna a Karneválját tovább. Hiszen annyi minden történt, annyiféleképpen ugyanaz...

(III. kötet) 249. oldal - (III. kötet) 257. oldal; függönybeszélgetés

...Kérem, fogadja részvétemet -

Köszönöm -

Ezek után most már csak megdicsőülésének története következhet -

Ténylegesen, szól Bormester, az is következik -

Azt hiszem, realizmusból egy kicsit sok lesz -

Sose lehet elég sok...

Az ügyvivővel való dialógus vége, minden szempontból. Nemcsak az utolsó függönybeszélgetés a nagy finálé előtt, de az a dialógus, ami már végképp nem az ügyvivővel folyik. Bormester Mihály elmeséli neki, mit tárgyalt az eddigiekről a hanggal (akit az ügyvivő, ahogy korábban is kiderült már, de itt válik hangsúlyossá) nem hall. S mintha a hanggal való dialógus a maga mélysége okán annulálná az ügyvivővel való diskurzust, az elmeséltek fényében az ügyvivőnek ehhez már nincs mit hozzátenni. Helyette a hang akadékoskodik, a hang kérdez, a hang "vakarja a fejét".

Játsszunk el ezzel, annak ellenére, hogy tudva tudjuk, mindez továbbra is ellenőrizhetetlen (és ez adja a szépségét). Bormester Mihály ezek szerint egy halott, aki (talán) generálgyónást csinál egy halottlátónak - amibe belehallgatózik, sőt beleszól a Hang (legyen most nagy a há). Azaz a felügyeleti szerv (a túlnan Hangja!) mintegy tevőlegesen adja áldását am'block erre a halottlátásra. Nincs információnk, hol zajlik ez a diskurzus élő és halott között, de rengeteg apró jel utal rá, hogy testi: Bormester szélesen gesztikulál, térdét csapkodva nevet közben, hunyorít, szinte eljátssza, amit mesél - lehet az ügyvivő túlvilági utazása alatt, vagy folytatásos álom-teleregény, filmsorozat, amiben az ügyvivő is egyfajta szerepet visz. Nekem valahol evidens körülöttük a kávéházi környezet, de lehet méhes, egy álmos, nyári kertben; lehet partoldalon, a fűben ülve, ahogy lustán folyik el a lábad előtt az életfolyó... ne szabj határt a képzeletnek.

Ha eljátszunk ezzel, szembetűnő, hogy ez a távolítás mit árul el bármelyik, beleélhetőséggel tündöklő történetünkről. Hogy valójában mind ilyen. Az egymásnak elmesélt mese minden tanúskodás-jelleg, vállalt azonosulás, autofikciós bukfenc ellenére mind ilyen. Mind az ellenőrizhetetlenség terepén téblábol - durván szólva mind hazudik. És korántsem biztos, hogy attól etikusabb, ha az igazat hazudja. Ez az egyik. A másik, a történet és írójának viszonya. Az így elénk tárt történeteknek az írója az Istene. S komoly fegyvertény, ha tényleg sikerül saját akarattal ajándékozni a teremtményeit, és tiszteletben tartva az így születő szabadságot, hagyja meglepni magát. Is. 

Az író itt szinte teljesen eltakaródik a rendkívüli, mesélőt, ügyvivőt, s immár hangot (Hangot!) is felvonultató menazséria mögött, másfelől ezekben a courtan lecture-ökben hagyja ebbe a rétegbe kukucskálni az olvasót, azaz engem. Egyszerre nyitja ki, tárja fel a mese-születés belügyeit, és von közel hozzá engem, olvasót, műtősegédnek. Miközben kommentárt írok a saját idióta, tízszavas megosztásokba szédült, rohanó koromnak, sétatempóval a jet- (és jetlag-)világban, én ezt a félig felhúzott színi függönyt emelgetném a saját megértésem által pcit még feljebb. Kukkucska-szituáció. Amit fel kell ismerj: minden olvasás ilyen, akkor is, ha beleéled magad. A katartikus élmény akkor ér, amikor fellebben a függöny...

Bormester hanggal való beszélgetése ilyen, ráadásul epikus méretű függönylibbentést lebegtet. A hőse Vidal lesz, a lelkiismeretlen, de rajongással vert ember, aki bárkihez ér, maszkját leveszi. A Karneválnak vége, jöjjön a maszkok levétele. Vagy (fogalmazzunk egy másik terminológiából) keljenek ki a lárvák. Kapunk ebben a pár oldalas kis előzetesben megint egy gonosz tréfát - Bormester vázolja a hangnak (a Hangnak!) a regényt, mint valóságot, szerelemmel, párbajjal, nagy békebeszéddel Tü'Bakán szájából, aki a békekongresszusról most érkezett friss patronokkal - szóval még egyszer, utoljára a szájukba rágja, hogy az imagináció (a bennünk szinte teljesen eltagadva létező legmélyebb vágyaink képzelete) által teremtett valóság és a mesélő komponált, sokrétűen kiherélt "képzelete" mennyire nem feleltethető meg egymással - hogy a tükörnek mutogatott fintor és a tükörbe nézés mennyire nem ugyanaz. Hogy minden elmesélt történetünk terhes ezzel a réteggel, de a legtöbb nem jut tovább a pofák vágásánál - nem jut tovább annál, hogy szórakoztasson vele.

Bormester Mihály (Isten nyugosztalja) a halála után még egyszer, mélyen a tükörbe néz. Ezerkilencszázötven, február kettő, este fél tíz...

GONG

...az utolsó menet következik.

Közbevetőleg, két tételben (közjáték)

Ezt a nagyon fontos részt amúgy sokkal részletesebben is bemutathattam volna a magam szemszögéből - a maga teljes gonoszság-tartalmával. Ahogy az ügyvivőnek elmesélt mese nem kíméli magát a mesélőt sem. De valahol tényleg azt szeretném, ha ez az olvasónapló olvasásra és befogadásra provokálna - ha semmilyen értelemben nem válthatná ki a könyv elolvasását. Megfigyelheti a kedves érdeklődő, hogy az elején sokkal részletesebb olvasatot adtam, mint az utóbbi ismertetésekben. 30-50 oldalanként haladtunk 284. oldalig, nyolc bejegyzésben - míg a továbbiakban 200 oldalakat mutattam itt be egyben. Ez azért nagyban köszönhető annak, hogy az olvasást a gyanútlan olvasóban meg kellett alapozni, hogy ez a trendeken kívüli könyv tényleg megteremtődhessen a maga fogalmi viszonyaival, értelmezési kereteivel, s ahogy ezeket folyamatosan átlépi. 

Nincs igazán párja. Világirodalmi párja nincs - itthon a legközelebb Határ Győző Heliánéja van hozzá, de ott a hatalmas igény sokkal egyenetlenebb eredményt épített. Sajátságos, Határ amúgy mennyire gyűlölte Hamvast - amiben én irdatlan adag irígységet, pökhendiséggel kompenzált kisebbrendűségi érzést sejtek. Pont azért az érzésért, amit a két könyv egymás mellé tétele teremt. Bár amúgy lehet, nem nekem kellene erről beszélni, mert bár hatalmas hatással volt rám anno a Heliane, mikor elolvastam, valahogy az a könyv nem akarta, hogy az életem része legyen. Az olvasott példány a költözéseim közt elkallódott. Volt olyan, hogy frissen vásárolt példányát felejtettem a kávézóként is üzemelő könyvesboltban (ó, ezek a rendszerváltás környéki ifjúsági gyülekező helyek, Könyves Kávézó, Örökmozgó, a Toldi! és társaik...). Volt olyan érzésem: a könyv maga nem akarta a birtoklást.

És Határ Győző életművét sem ismerem kellően - ellentétben Hamvas pályaívével, amiről fokozatosan sikerült szubjektív, de mások számára is jelentő képet rajzolni. Nem olvastam olyan alapvető műveit, mint az Őrző könyve, a Golgeloghi, vagy a Nagardzsuna. Olvastam az Éjszaka minden megnő regényét - tetszett, de nem provokált további ismerkedésre. Úgyhogy nem vagyok kompetens eldönteni ezt a vitát. Az érzésem szerint Határ Győző hagyomány-felfogása ott ragadt abban a tiszteletre méltó, de durván elitista szemléletben, amit Hamvasról levakart a háború. Amiről a számomra mesterjeggyel bélyeges gondolkodó az Apokaliptikus monológban de még inkább a Sareptában beszél. De ez egy olyan érzés, ami nem ellenőrizte magát. Bár volna rá idő és energia, hogy megtehessem!

*

Szóval haladhatnék kisebb lépésekben is ezzel az olvasónaplóval, de nem mennék bele a megfeleltetésekbe. Hogy honnan indul Episztemon például, akiben ugye "a sorscsere folyamatos", hogyan jelentkezik, milyen alakban az ifjak társadalmában, aztán milyen útitársban a kettészakadt én tükör-kalandjai során, milyen vegyelemek tartoznak hozzá a túlvilági utazásból, és kiben lakik ott eltévesztehetlenül az ostrom pincéjében. Ezt tényleg neked kell elvégezned, kedves olvasó. Mert irtózatosan személyessé lesz, amikor tényleg tükrözöd magad az olvasottakban, és magadnak építed ezeket a megfeleléseket. Többször írtam már: arra figyelj ilyenkor, aki irritál - ott vagy te is saras.

Sokkal többet idézhetnék, mert remek, bevonó részletei vannak, ennek illusztrálására idevonok egyetlen lappárt, Máté, a patafilozófus és szpíker szerepel itt (lám, van benne valami Vatta úr démonából); ő szerepel itt, mint egymondatos történetíró: 

A kíméletlen irónia. A hordozója aztán a pincében legalább egyszer elveszti a fejét, és egy csoda folytán (az ostromba mindig kell csoda!) a patalábat is. Innentől nem él a pataláb, nem él a patafilozófia? Nemcsak Bormester Mihály nyugszik hát békében, az ostrom után, de a patafilozófus Máté identitás-képző sántasága is? A pataláb a múlté, de él a patafilozófia (ahogy anno Kesző Domokos, szegény, aki a temetése által akart halhatatlanná lenni), bár immár neve nélkül. A saját, jól bejáratott őrületről nem olyan könnyű lemondani... Ha olvastad a könyvet, láthatod, csak a kis ekvivalenciákat sorolom. A nagyokról, a létformálókról tájékozódjon mindenki maga. Mert az irtóztosan személyes, és nem tartozik rajtad kívül senkire.

De erről (erről is) bővebben majd legközelebb.

(III. kötet) 97. - (III. kötet) 245. oldal

A háború egyébként 1944. április harmadikán, délután három óra tizenkét perckor kezdődött, amikor Hermina néni lement a boltba élesztőért, a kapuban a masszőrnővel találkozott, és az így szólt, vegyen kékítőt, mert nem lesz. Porfírmondat, az összes, adatba szédült történetírás idézőjelbe helyezése - a személyes megtisztelése: ez tényleg ilyen, ha belegondolok, hogy van kortársam, akinek a szomszédban dúló rémület sem kezdődött meg még; s van, aki szerint már belevonódtunk teljesen. Eszembe jut ez a mondat, amikor a béke képeit nézegetem 1943-44 környékén, Budapesten; holott akkor már túl volt a hazám a 2. magyar hadsereg voronyezsi katasztrófáján (az őseim érintettségével), hadban álltunk úgymond  - ez a mi a legdurvább tévedéseink közül való, akkor is, amikor egy sportsiker kapcsán használódik. Mert a háború mégsem kezdődött el a népesség java számára. Irtózatos a gyanútlanságunk, s itt helyén való a többes szám első személy.

De mindenekelőtt, mielőtt még elkezdődne az ügyvivőnek folytatólagosan mesélt mese, ezúttal az ostromról, Bormester Mihály bemutatja a fiait. Ezt egy hosszú idézettel magam is bemutattam egy másik blog memorábiliájában, érdemes odapillantani rá. Gergely, Máté és Jusztin. Három aspektus az apai irónia tükrén át - azzal a látásmélységgel, amit a világban és túlvilágon tett tanulmányok lehetővé tesznek. A három fiú, aki együtt adja ki az apját: Gergely, az egészségesen közönséges, Máté, a borotvaeszű patafilozófus, aki az egészre köp, de tizteletteljesen - és Jusztin, aki szent görcsben van, és azon dolgozik, hogy ez már ne legyen görcs; aki felébredt, s szeretne ébren is maradni. Aki normális szeretne lenni - ami az őrület világában a legnehezebb őrültség.

Főleg az őrület bosszú-világában. Bormester Mihály itt pozíciót vált, jóformán már egyáltalán nem szereplője a történteknek. Valaki a tömegből, még ha a tömeg ez esetben szinte laboratóriumi is. Egy borpincényi metszet, az ostrom elől odamenekültek összehányt véletlenszerűségében. A könyv legerősebben megírt, óhatatlanul belevonó világa ez, odaképzeled magad (holott a foteledben ülsz, a hasad megtömted, a frissen főzött kávét kortyolgatod a lapozás közben); megint komolyan kűzdeni kell érte, hogy meglegyen az éber fókusz - hogy valaki benned itt is felismerjen. A vegyelemeket, a vágyott létmagokat, a hazugságokat, legyenek azok bármelyik szereplőé a lapokon. 

Ott van mindenki, amúgy. Ami a magányokat, a lárvákat illeti. Sőt, ott van az is, aki nem magányos. Ez a leírás a legnagyobbak közt van a szememben, emberszag, mélypont ünnepélye, meg láger- és egyéb ostromtörténetek mellett. Semmiféle távolságot nem tart, mert aki rálát, az összesen egyszer szólal meg benne. Önmagában ez az egyetlen megszólalás elég. És még azt se kell tudni hozzá, hogy a könyv, a "regény" írója, Hamvas Béla (távolodjunk most tényleg, s most az egyszer ekkorát - hiszen amúgy minden gesztusával azt akarja, és én is ennek jegyében fogalmaztam, hogy elfelejtsd) megélte a maga találkozását a diabolival, és valóban ki tudott sétálni a helyzetből. Ebben a tükörállításban ez az egyik olyam momentum, amit (ha nagyon akarok) megfeleltethetek az életrajzzal. Nem kell megfeleltetni amúgy - mert ez a könyv tényleg (még itt, az ostromban, a túlélésben, elfogatásban és szökésben a végén is) csak egy irtózatosan szórakoztató módszertani inventár, azt szeretné, hogy a saját tükröd legalább ekkora tisztasági fokig csiszold. 

Szórakoztató, holott nem szór szét, sőt, itt rántja a legteljesebben egybe a fókuszt. Amikor a szereplők (az elkapott figurák, típusok, maszkok, lárvák) egyszer csak megmutatják, melyik magányból és mennyit hordoznak ebben az összepréseltségben, ami összemos. Amikor megmutatják, hogy határhelyzetben ezek a monomániák egyszer csak nem lesznek érvényesek. S azt is: a hiányuk elviselhetetlen azoknak, aki tényleg csak ezekből épülnek fel. Megmutatja, hogyam árulja el az ember azt a megtisztító pillanatot, amikor feljöhet a saját romjai közé - újra, élni. Amikor megmutatja: nagyon kevés kivételtől eltekintve hogyan zuhan mindenki vissza a szerepbe, az álarca mögé, hogyan gubózza magára a lárvát - mert a lélek, a láng repüléséből csak a zuhanás lehetőségét rettegi.

A szándékot felismerőknek, az olvasásba ájulás helyett az inventár-érzet élőinek mondom: nem kell ehhez ilyen irdatlan trauma. A magam részéről minden kórházi tartózkodásom, a hétköznapjaimból kiejtő baleseti szövődmények felmutatták ezt a kisszerűséget - hogyan igyekeztem vissza a magam ájulatába. Az a mélypont valóban kivételes volt, mert egyetemesre sikerült; bele is szeretett az ember fialánya az érzésbe, és azóta ezer módon keresi - erről volt már szó. Az életre feszített dráma. Ugye. Aminek aztán áldozat a vége. A fiúk, miután megszöktek az őket elhajtó felszabadítók hanyag őrizetéből, hazatérve szembesülnek vele: az ostrom legvégén Bormester Mihály elhalálozott. Máté, a szpíker elmodja felette a maga gyászbeszédét. Nem ragozom, olvasd el. Bormester Mihály meghalt. Nyugodjék békében.

De még nincs vége a könyvnek, se Mihály arkangyal történetének. Még nagyon nincs vége. Na. Erre varrjunk gombot.

(II. kötet) 391. - (III. kötet) 94. oldal

A mitológiák légkörének boldog jegyében... Michail-Mike hazajön és azonnal el tud veszni. Megvan ugyan a "szent káprázat", megvan a "leborulni és imádni" - de mégis el tud veszni.

Naná. hiszen Angelája teljes fegyverzettel várja. Szeretet nélkül örjöngeni kell, ugye, és időközben a hölgy ebben feketeöves mesterré érett. Van egy rendkívül érdekes megjegyzése Márkusnak erről, a mesternek, aki ezekben a temetőt járó, sírt leső napokban (mikor temetik, akit meggyilkoltam) gurujává lesz az elveszett embernek. Hogy Angela mindvégig azt akarta: Misike ölje meg. Mert úgy hitte, az a megszabadulás, ha megölik. Összetévesztette a kis halált, meg a nagy halált. Járkálunk majd még e körül. 

Szóval a tett utáni Mihály, bukott arkangyal Márkus szárnyai alatt készül az "igazi beavatásra". mert az ilyen: meg kell halni hozzá, aztán feltámadni. Az egyetlen valóság Isten (mondja Coventry Patmore, angol viktoriánus költő, vagy a kreáció, akit e néven Hamvas megszemélyesített - ez vita tárgya lehetne). Az egyetlen valóságos látvány krisztusi, és a saját, húsvéti jellegű real time vigíliád által érhető csak el. Viszont ez tényleg szentségtörés! Cseréptörést kiabálás a játékban, ami végig kellene játszanod, tiszta szemmel, tiszta indulatokkal, másokért és magadért - de a függöny mögé lesés szenzációi, s főleg könnyítései nélkül. 

Persze Márkus beavatása minden szenzációt nélkülöz. Ha összenézem Yubainkannal, vagy az atyákkal (főleg, ha az élettechnika császáraival), egyszerűen pórias, méltóságon aluli, nyers. Viszont valódi. Ezt sem fogom-fogod tudni ellenőrizni, de süt belőle a mester-tapasztalat. Azaz a saját érzetem szerint Hamvas Béla saját, bitang erős mester-tapasztalata, amit az Unicornisban nyíltan, de név nélkül kifejt. Egyszerűen hagyja, hogy a történetek által feltáruljon a tapasztalat. Ezt részleteiben nem mesélem, tessék elolvasni. De megdöbbentő, hogyan kerülnek a helyükre a vegyelemek: a háborúk előtti múlt "kozmásodásai", a kortárs maszkok, a minden magány alatt bebábozódott lárvák. A nyilvánvaló értelme Márkus időt egyetlen világlátványként kezelő meséiben - és a lecsupaszított értelem, ami már csak látvány a túlvilági túra alkalmával. Az eddig, a történetben feltárt értelme születik meg, szinte Mengyelejev táblázat-szerűen.

Márkus legfontosabb mondatai a beavatottnak (még a beavatása előtt): Nem lesz különb ember. Mindig ilyen rongy marad. Összes mocskaival. Összes úgynevezett tehetségeivel. De akkor már tudni fogja, hogy mindez nem számít. Legalábbis most, sokadik olvasásra ez emelődött ki. Volt már más is a legfontosabb. Ezt a részét a könyvnek volt, hogy kényszeresen újraolvastam, hogy nyalogassam ezt a mester-tapasztalatot - idő kellett, hogy megértsem, az előzmények és következmények nélkül ez maga a mézben ragadás. Ez a könyv pontosan a bármibe szédülést gyógyítaná - tehát külön bohócbukfenc, ha ebbe szédülsz bele. 

Nagyon fontos, hogy fokozatosan hogyan tanulod meg észrevenni, látni ezt a tanítást. Ráébredni végre, hogy Ugorluk és Ulexer között ott a tükör - nem ikerség, nem duál tényleg, hanem tükörkép. Hogy nekem is sokszor hiába beszélnek, mert amit meg kéne jegyezzek belőle, az másnapra az éjszaka álmában feloszlik. Nem sorolom a személyes példákat, ez sem generálgyónás. De nekem tényleg nyílt tőle a látvány, ahogy a látásmódba a rendszeres olvasással lassan beledolgoztam magam. Az újraolvasók figyelmébe: a két véglete az újraolvasásnak a mámorába ájulás (újramegújramegújra), és a lelkigyakorlat. Érdemes az előbbiből fokozatosan átérkezni az utóbbiba. Ennek az olvasásnak szerintem ez volna az értelme. Mára nekem ez a könyv egyfajta ima. És még ez sem a helyes hozzáállás, hozzá.

Szóval Mihály csatlakozott az exluzív klubhoz, ahova Dante, meg Swedenborg is tartozik. Az ő túlvilági túrájának állomásaiban, ahol nincs se fent, se lent a monomániák alap-építőköveinek világára tekintett. Azokat az építőelemeket szemlélhette nyers valójukban, amelyekből a saját tapasztalat által rendszerbe foglalt mája-világában felépülnek a személynek tűnő mixek. Ezt az építőkészletet tárja fel az utazás: hogy ki miből áll. Viszont létezés van a monomániákon túl is. Mindenki visszajön (na jó, csaknem mindenki - van aki a megvilágosodás magányát választja, az "örök nyugalmat"), a nagyobbik rész az ájulatba, az üdvözültek hogy még egy lelket megmentsenek. Ezt fontos érteni, hogy amúgy Mihály utazása itt és a túlnanban a magány megértését célozza, mellette a létben ott vannak a közösségek is - akkor is, ha képtelen velük közösséget teremteni. 

A vállalt közösségek. Vannak művek, ahol más szerzők eljátszanak ezzel. Hol rettenetesen kócosan, ahogy Michael Ende csapong a Tükör a tükörben rövidkéiben, hol a négyszög gömbölyítésének jegyében, ahogy Lázár Ervin építi a maga közösét - hol a maga-szigorúság jegyében, ahogy Sánta Ferenc éli a pecsét-törés idejét. Nagyon hosszú névsor tartozik ide. És nagyon fontos szerepek, amelyek túlmutatnak az elidegenedés annyi műben történt konstatálásán. Viszont az alkímiai pontosság aranyat csináló szintjét (és ezt most értsd megtisztelésnek), a mesélő és ügyvivője által feltárt Ezeregyéjszaka szintjét egyik sem éri el - igaz, a legtöbbje nem is célozza. 

Tény, a Karnevál az egyetlen, amely tényleg klinikai pontossággal műti a teljesen nyilvánvaló társas magányt, az ájulatot, ami a markában tartja most a világot - amely alól tényleg nincs kivétel. Hiszen a közösség-építők, a lélekmentők is ezekből az elemekből állnak - vagy legalábbis ezekből is. És mindig újra meg kell küzdeniük érte, hogy meg tudják mosolyogni önmaguk - hogy ne uralkodjék rajtuk egyetlen eleme sem ennek a csábításnak. 

Ha már a túlnan így belevonódott a játszmába, az itt tárgyalt kalandok utáni függönybeszélgetésben megjelenik a hang. Aki szerint az itt eddig elmesélt összes ezmegaz pusztán bosszú a valóságon. Amire Bormester hahotázva kifejti: a realizmus a valóságon ejtett igazi bosszú, ahogy "a mellékutcák szemétjétől és a nyilvános klozetek szagától és az udvari tömeglakások atmoszférájától megbűvölten, a boldogtalan, nem tud egyebet, mint átkozódni és köpködni. Nem tud mást, mint szüntelenül e bűzök lidércnyomásának hangulatát ismételni." Bormester hahotázik: ha bosszú, hát legyen bosszú! Jöjjön 1944 - amikor a bosszú egyetemes.

Szubjektív utóirat

Hogy nemcsak a magány van, hogy nem minden ember sziget, arra az életből hozok példát. Iványi Gábort, a Magyar Evangélikus Testvérközösség lelkét. Az aktuális törpe hatalom vegzálása a legnyilvánvalóbb érvem emellett - a legerősebb viszont az a szolgálat, amit bárki szeme láttára, aki ezt hajlandó látni, megél. Úgy, hogy ő is gyarló, nem szent, hibázik, megbánja. Amit most művelnek vele, az mindenre, amit vele kapcsolatban mondanék, amit csak érintenék itt, tényleg pecsétet üt. Bár ne így kellene felismerni, ha megérkezik valaki tisztaság az életedbe! 

Emlékeztetőül (899 oldal után) a tükörlét jegyében

A mű a forma megcsúfolásával kezd: a „regény” kifejezés alkalmazása e műre elhamarkodott, óvatlan gesztus. 

Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van. Ebből az következik, hogy kívülállás – azaz kivétel – nincs. A kívülről-nézet pozíciója - az olvasó önhatalmúlag-ja (ha az olvasást választja és nem csukja be rögtön) nem létezik.

A mindenkin belül viszont nincs differencia. Nem tudjuk ki beszél és kinek. Ki az ügyvivő? Kicsoda Bormester Mihály? Ezen a ponton feleslegesen feltett kérdés, ugyanúgy mit ez: ki az olvasó?

Vajon tudja-e az ember, hogy kicsoda? Ha nem tudja, nem kötelessége-e megkeresnie önmagát?

Ha megérkezik a dilemma – ha a létem, összezavarodva, teret ad a kérdésnek: „kicsoda vagyok?” -, megérkezhet az angyal. Csak ekkor hallom. Máskor eltakarja a zakatoló önmagam.

Aki elbizonytalanodik magában – akihez szólhat az angyal – az végre kifelé tekint. Feltárul előtte az emberi tulajdonságok Noé-bárkája, a tulajdonság- és sorskatalógus. A létezőt tehát el kell bizonytalanítani.

Mégpedig elrajzolt figurákkal. Minden figura merő kapcsolatéhség és zajos magány. Egymást megszólítani képtelen illúziókban létező, egymást remekül, de önmagukat soha nem látó alakok veszik körül az önmagát keresőt.

Az első tévút: az vagyok, ahonnan jöttem. Honnan jöttem? Az „egyszer s mindenkorra tisztázott” származásból? (Van egy pozíció, ahonnan nézve mindannyian kitett gyerekek vagyunk. És mindannyian a saját legendánkból, a saját fantazmánkból akarunk jönni.)

Lehet legendát hazudni (a művészet igazabb, mint a valóság?), de úgyis rögeszme lesz belőle. Igazat viszont nem lehet „hazudni”. A van nem „található ki” (a művészet a valóság hű tükre?) mert mindannyiunk rögeszméiből alakul (a művészet az egyetlen valóság?).

A rögeszmékből alakuló ez van viszont sémákat követ. A történetek ismétlődnek, a típusok, idő-függetlenek. Az első elkülönülés: ki vagyok és a kinek képzelem magam. Persze mindez valaki más fantazmájában, amiről én (ki ez az „én”, na vajon?) mesélek most nektek.

Kinek van szüksége fantazmákra? A rögeszme kivesz a valóságomból. Ezáltal kivételnek érzem magam. A közös gondolat-ismérv: a világ és én két külön dolog vagyunk. El nem ismert, keserű kivételességek (vagyunk).

Ez a második tévút. Ráadásul szentségtörő: aki magára kivételként tekint (magát kivonja) az kivételes bánásmódban is részesül (ki is vonódik). Kivétel nincs! (a világ külön kerül mondja Pilinszky)

A „Mélységes mélység”, hic est abyssus az ítéleté. Szinte hétköznapi, amikor megtörténik: amikor a teremtő képzelet rögeszmét épít, és a rögeszme megvalósul. Amikor a hazugság zsákmánya lesz a lélek – mert tilos úgy tenni, mintha a hazugság volna az igazad.

A hazugságból csinált „igazság” így hangzik: a többiek, a körülmények, a „mindenség” áldozata vagyok. Mint Mihály arkangyal.

Ha a mindenség áldozatának érzem magam, le szeretném tenni a mindenséget – ki akarom vonni magam belőle, a biztonságos rögeszmébe. Pedig a rögeszmét kell letenni, és magunkra venni a „világot”.

Ami egyet jelent azzal: magunkra kell vennünk önmagunk. És nem mint rögeszmét, ahogy a nemhős hős teszi: azonosítva magát egy ideával az áldozatság által. Hiszen önmaga áldozata. Mint mindannyian.

S ím, kiderült: az ügyvivő elmesélte történetben a mesélő "műveli a talajt", amibe magát magnak vetheti. A legenda (a rögeszme) csaknem megalapozott. De még mindig nem tudjuk, ki mesél kinek, és valójában miért.

Önmagunk magunkra vételéhez hiába nézünk „befelé”, mert a saját rögeszménk eltakarja előlünk a látványt. Kifelé kell nézni, és ki kell szabadulni - de ez két külön művelet.

Mert ha a bűnbak paródiája, a miért én, a mindenség áldozata "szabadul ki", azonnal rabul esik: mivel a rögeszmében maradt, továbbra is delíriumot él, mindegy milyen formában. Csak ezt megfejeli a szabad vagyok rémületével. Ez a harmadik tévút.

A rögeszmékből alakuló van kerete megmutatja a maga instabil voltát: a hazugságból csinált „igazság” mélyíthető, csereberélhető, a mindenségnek számtalan, tetszőleges módon lehetünk az elképzelt áldozatai.

Mivel a hazugságból faragott „igazság” (önmagában) önmagáról az önmagát keresőnek semmit nem árul el (Nem elég "csak" kifelé nézni, ha a látó úgy képzeli, börtöncellát lát), minden ilyen faragványra, kifelé nézve a külön került dolgok egészére, az egész emberi tulajdonságok Noé-bárkájára szükség van egyetlen ember – az „önmagam” – megértéséhez. Látnom kell a szekularizált hazugságok (a börtöncellák) egészét.

Az önmagam – de bármi – megértésének egyik legfontosabb tévútja (ez a negyedik tévút) a teória. A gondolatok rendszerébe tört világ. Amely a megismert kivételességek „szabályszerűségeit” listázza, elnevez és megnyugszik tőle, hogy tudja a dolgok nevét. A teória „az értelem jegyében áll”. Elfelejti, hogy hazugságokat lát.

A másik (az ötödik) legfontosabb tévút a megélt ösztönösség. Mert a maga teljes lebomlásáig mélyül. Abban tetszeleg, hogy nem hazudik. A jelen állapotban a hazugságnélküliség is csak egy maszk, vagy teljesebben megértve: az is csak egy lárva. A hazugságnélküliség is csak egy módja önmagam „kivételének” a rögeszmébe.

Valójában mindkét itt leírt pólus (s így bármelyik, akármilyen arányú permutáció is) önmagát űrrel töltő üresség. Valamilyen mértékig mindkettő jelen van a maszkok összességében – a hazugságok alkotó elemeit jelentő, hazugságokban lelt rendszer tehát felmérhető ezen a nyomvonalon.

Rögeszme, maszk, monománia (végsőnek még mindig nem tekinthető nevén: a lárva) az egyénenként megélt nem-valóságok elzárják egymástól a szereplőket. Az életeket. "Minden ember sziget." De senki nem valódi módon egyetlen. Maga az itt, az oldalakon át nekünk mesélt mese is monomán, hiába adják akár sztereóban elő.

Önmagában minden életrajz értelmetlen és alaktalan - bele kell tenni az értelmet. Viszont ha az életednek így értelmet adsz, azzal kivételessé teszed. Az alapeszme, mint olyan, ezért elfelejtendő! (Még akkor is, ha ilyen remekbe szabott: a pácban mindenki benne van.) Az élet egyszeri, egyetlen, megismételhetetlen itt és most, de ha így értelmet adok neki, valóban kivétellé teszem. Kívül marad a történeten. Ez a zseni-irodalom, vagy (legújabban) ez az autofikció.

A kijárat ebből, hogy önmagamban elismerem a szűntelen változást (nem maradok ugyanaz), de nem felejtem el, hogy a másikban a képem változatlan marad. Maszk marad - mert összképpé alakul. Vice-versa igaz: ezért kell az önmagam megismeréséhez az összes többi ember. Önmagam a másikban nézem, s a másikat önmagamban ismerem fel. 

A valódi módon egyetlen létezés – a maszktalanság, mondjuk ki: a lárva-állapottól való mentesség ismereteink (vagy hiteink? vagy az egyik hitünk?) szerint csak az Istené. Az egyetlen valóság Isten.

Viszont a számtalan nem-valóság megmutatja, hogyan kell személyes tükröt csinálni. Ki kell mondani a forróvá lett szóértékeket – fel kell ismerni a legjobban irritáló lárvákat, maszkokat, momomániákat magunkon. Ami rezonál bennem az olvasottból, az jelen van bennem.

Pont ezért: valóban mindegy, ki beszél. Nem kell tudnunk, ki az ügyvivő, a mesélő, az író. Az a lényeg, ránk hogyan vonatkozik az olvasott, a megélt. Mindent összevéve ez a (bármelyik) olvasmány, vagy előadott tanítás beavatás-tartalma.

Akiről ez a bizonytalan(nak meghagyott) identitás mesél, a gyermekkor hatásbefogadásából felnőtté érő főhős (bár regény-fogalmakat használok itt, ezt kezeljétek a helyén) itt ér odáig, hogy cselekvő részese legyen ennek a játszmának. A cselekedet provokátora a másik, de ezúttal a kiemelten kezelt: a másik. Az elragadó, a bűv; amihez nem tudsz távolságot tartani. 

A kaland valójában itt kezdődik. Nem véletlen, hogy az eddigiekben felrajzolt szemléleti alapokról itt feledkezel a legkönnyebben. Belevonódsz, hiszen a saját, személyes tükreid közül ezek a leghomályosabbak. A szülők társadalma a hozott anyag, de ezek már az általunk megélt(nek tűnő), a belőlünk fonódó első, megkötött, majd eltépett kötődések - a legszemélyesebb gyökérzet vidéke ez, amit nem szeretünk fénybe vonni. 

Hosszas kijáratkeresés következik, a helyzetekből, amikbe tanult, megvágyott minták vittek. A mesélő és az ügyvivő most, ezt a személyesebb mesét mesélve szintén közel lép: adott, egyedinek tűnő szerepekből mesél. Pedig ezek is csak maszkok, lárvák, mintákat követő őrületek, vagy ezek mixei - ezek is kivételek. Az elragadtatás garantált egy-egy találó rész olvastakor - de megint az a tiéd, amitől viszketsz. Amiből a kijáratot keresnéd. Ahol elragad, ott megmutatja, magadnak mit is hazudtál - hogy néz ki a személyes, személyesen hazug önképed. Ahol eltaszít, ott mutat téged.

A másik nem. És a nemet mondás képessége. A sok kis kivételesség zagyva keveredésében az ifjak társadalma mindent másképp csinálna, mint ahogy az anyák és apák társadalma művelte a világot. Csakhogy ami rezonál bennük, az erősebb, mint az óhaj a tisztuló viszonyokra. Szeretet nélkül nekik is őrjöngeni kell. 

Ez az őrjöngés a nevetés. Megszületik, ennyi előtanulmány után a humor misztikája. A pozíció, amely a mesélő és ügyvivő alapgesztusa (hogy még egy elvetendő sallanggal gazdagodjunk). Az utolsó fátyol, amit nem szabad levetni.

Továbbra is a tükörbe nézés jegyében vagyunk a mindenség áldozatai, olyannyira szabadon, hogy akár kétfelé szakadva élhetünk többszörös életet. Az összetévesztés paródiái jönnek. A rögeszmékből alakuló van kettéválik, egyrészt lényében hiányokat fedezve fel magában attól, hogy az a másik elvárná tőle a hiányzót; másrészt bévül is ketté válva az imaginációban meg is éli a hiányzót. A hiánybetegséget a képzelettel gyógyítja.

Ez a hatodik tévút: a mikor a személyessé váló másikkal az ösztönösen felvállalt szerep erejével elhiteted: az vagy, akiről fantáziálsz. Gondolj bele: önmagadban elismernéd a szűntelen változást; de tudod: a másikban összképpé alakulsz. Irtózatos kísértés ezt az összképet, a tükör-magadat szereppé formálni. 

Holott a legfontosabb volna, hogy annak a másiknak magad add. S akkor még mindig ott van: mennyit tud befogadni belőled. Általában összetéveszt azzal, akinek látszol. S ezen sem közös őrület ellen születő életformák: kettős tudatok, sem a kenyőcsök, vagy elvetésük nem segít. Mert, drága arkangyalom, tényleg az a dolgod, hogy az angyaloddá legyen az a másik.

Mert ez tényleg Ezeregyéjszaka. Ahol Sharazád addig él (érzi, hogy él), amíg a meséje leköti Sahriár figyelmét. De élet az, amit a tízezerbőrű tűz gyermeke fátylak gyanánt lobogtat?

Innen folytatjuk.