Emlékeztetőül (899 oldal után) a tükörlét jegyében

A mű a forma megcsúfolásával kezd: a „regény” kifejezés alkalmazása e műre elhamarkodott, óvatlan gesztus. 

Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van. Ebből az következik, hogy kívülállás – azaz kivétel – nincs. A kívülről-nézet pozíciója - az olvasó önhatalmúlag-ja (ha az olvasást választja és nem csukja be rögtön) nem létezik.

A mindenkin belül viszont nincs differencia. Nem tudjuk ki beszél és kinek. Ki az ügyvivő? Kicsoda Bormester Mihály? Ezen a ponton feleslegesen feltett kérdés, ugyanúgy mit ez: ki az olvasó?

Vajon tudja-e az ember, hogy kicsoda? Ha nem tudja, nem kötelessége-e megkeresnie önmagát?

Ha megérkezik a dilemma – ha a létem, összezavarodva, teret ad a kérdésnek: „kicsoda vagyok?” -, megérkezhet az angyal. Csak ekkor hallom. Máskor eltakarja a zakatoló önmagam.

Aki elbizonytalanodik magában – akihez szólhat az angyal – az végre kifelé tekint. Feltárul előtte az emberi tulajdonságok Noé-bárkája, a tulajdonság- és sorskatalógus. A létezőt tehát el kell bizonytalanítani.

Mégpedig elrajzolt figurákkal. Minden figura merő kapcsolatéhség és zajos magány. Egymást megszólítani képtelen illúziókban létező, egymást remekül, de önmagukat soha nem látó alakok veszik körül az önmagát keresőt.

Az első tévút: az vagyok, ahonnan jöttem. Honnan jöttem? Az „egyszer s mindenkorra tisztázott” származásból? (Van egy pozíció, ahonnan nézve mindannyian kitett gyerekek vagyunk. És mindannyian a saját legendánkból, a saját fantazmánkból akarunk jönni.)

Lehet legendát hazudni (a művészet igazabb, mint a valóság?), de úgyis rögeszme lesz belőle. Igazat viszont nem lehet „hazudni”. A van nem „található ki” (a művészet a valóság hű tükre?) mert mindannyiunk rögeszméiből alakul (a művészet az egyetlen valóság?).

A rögeszmékből alakuló ez van viszont sémákat követ. A történetek ismétlődnek, a típusok, idő-függetlenek. Az első elkülönülés: ki vagyok és a kinek képzelem magam. Persze mindez valaki más fantazmájában, amiről én (ki ez az „én”, na vajon?) mesélek most nektek.

Kinek van szüksége fantazmákra? A rögeszme kivesz a valóságomból. Ezáltal kivételnek érzem magam. A közös gondolat-ismérv: a világ és én két külön dolog vagyunk. El nem ismert, keserű kivételességek (vagyunk).

Ez a második tévút. Ráadásul szentségtörő: aki magára kivételként tekint (magát kivonja) az kivételes bánásmódban is részesül (ki is vonódik). Kivétel nincs! (a világ külön kerül mondja Pilinszky)

A „Mélységes mélység”, hic est abyssus az ítéleté. Szinte hétköznapi, amikor megtörténik: amikor a teremtő képzelet rögeszmét épít, és a rögeszme megvalósul. Amikor a hazugság zsákmánya lesz a lélek – mert tilos úgy tenni, mintha a hazugság volna az igazad.

A hazugságból csinált „igazság” így hangzik: a többiek, a körülmények, a „mindenség” áldozata vagyok. Mint Mihály arkangyal.

Ha a mindenség áldozatának érzem magam, le szeretném tenni a mindenséget – ki akarom vonni magam belőle, a biztonságos rögeszmébe. Pedig a rögeszmét kell letenni, és magunkra venni a „világot”.

Ami egyet jelent azzal: magunkra kell vennünk önmagunk. És nem mint rögeszmét, ahogy a nemhős hős teszi: azonosítva magát egy ideával az áldozatság által. Hiszen önmaga áldozata. Mint mindannyian.

S ím, kiderült: az ügyvivő elmesélte történetben a mesélő "műveli a talajt", amibe magát magnak vetheti. A legenda (a rögeszme) csaknem megalapozott. De még mindig nem tudjuk, ki mesél kinek, és valójában miért.

Önmagunk magunkra vételéhez hiába nézünk „befelé”, mert a saját rögeszménk eltakarja előlünk a látványt. Kifelé kell nézni, és ki kell szabadulni - de ez két külön művelet.

Mert ha a bűnbak paródiája, a miért én, a mindenség áldozata "szabadul ki", azonnal rabul esik: mivel a rögeszmében maradt, továbbra is delíriumot él, mindegy milyen formában. Csak ezt megfejeli a szabad vagyok rémületével. Ez a harmadik tévút.

A rögeszmékből alakuló van kerete megmutatja a maga instabil voltát: a hazugságból csinált „igazság” mélyíthető, csereberélhető, a mindenségnek számtalan, tetszőleges módon lehetünk az elképzelt áldozatai.

Mivel a hazugságból faragott „igazság” (önmagában) önmagáról az önmagát keresőnek semmit nem árul el (Nem elég "csak" kifelé nézni, ha a látó úgy képzeli, börtöncellát lát), minden ilyen faragványra, kifelé nézve a külön került dolgok egészére, az egész emberi tulajdonságok Noé-bárkájára szükség van egyetlen ember – az „önmagam” – megértéséhez. Látnom kell a szekularizált hazugságok (a börtöncellák) egészét.

Az önmagam – de bármi – megértésének egyik legfontosabb tévútja (ez a negyedik tévút) a teória. A gondolatok rendszerébe tört világ. Amely a megismert kivételességek „szabályszerűségeit” listázza, elnevez és megnyugszik tőle, hogy tudja a dolgok nevét. A teória „az értelem jegyében áll”. Elfelejti, hogy hazugságokat lát.

A másik (az ötödik) legfontosabb tévút a megélt ösztönösség. Mert a maga teljes lebomlásáig mélyül. Abban tetszeleg, hogy nem hazudik. A jelen állapotban a hazugságnélküliség is csak egy maszk, vagy teljesebben megértve: az is csak egy lárva. A hazugságnélküliség is csak egy módja önmagam „kivételének” a rögeszmébe.

Valójában mindkét itt leírt pólus (s így bármelyik, akármilyen arányú permutáció is) önmagát űrrel töltő üresség. Valamilyen mértékig mindkettő jelen van a maszkok összességében – a hazugságok alkotó elemeit jelentő, hazugságokban lelt rendszer tehát felmérhető ezen a nyomvonalon.

Rögeszme, maszk, monománia (végsőnek még mindig nem tekinthető nevén: a lárva) az egyénenként megélt nem-valóságok elzárják egymástól a szereplőket. Az életeket. "Minden ember sziget." De senki nem valódi módon egyetlen. Maga az itt, az oldalakon át nekünk mesélt mese is monomán, hiába adják akár sztereóban elő.

Önmagában minden életrajz értelmetlen és alaktalan - bele kell tenni az értelmet. Viszont ha az életednek így értelmet adsz, azzal kivételessé teszed. Az alapeszme, mint olyan, ezért elfelejtendő! (Még akkor is, ha ilyen remekbe szabott: a pácban mindenki benne van.) Az élet egyszeri, egyetlen, megismételhetetlen itt és most, de ha így értelmet adok neki, valóban kivétellé teszem. Kívül marad a történeten. Ez a zseni-irodalom, vagy (legújabban) ez az autofikció.

A kijárat ebből, hogy önmagamban elismerem a szűntelen változást (nem maradok ugyanaz), de nem felejtem el, hogy a másikban a képem változatlan marad. Maszk marad - mert összképpé alakul. Vice-versa igaz: ezért kell az önmagam megismeréséhez az összes többi ember. Önmagam a másikban nézem, s a másikat önmagamban ismerem fel. 

A valódi módon egyetlen létezés – a maszktalanság, mondjuk ki: a lárva-állapottól való mentesség ismereteink (vagy hiteink? vagy az egyik hitünk?) szerint csak az Istené. Az egyetlen valóság Isten.

Viszont a számtalan nem-valóság megmutatja, hogyan kell személyes tükröt csinálni. Ki kell mondani a forróvá lett szóértékeket – fel kell ismerni a legjobban irritáló lárvákat, maszkokat, momomániákat magunkon. Ami rezonál bennem az olvasottból, az jelen van bennem.

Pont ezért: valóban mindegy, ki beszél. Nem kell tudnunk, ki az ügyvivő, a mesélő, az író. Az a lényeg, ránk hogyan vonatkozik az olvasott, a megélt. Mindent összevéve ez a (bármelyik) olvasmány, vagy előadott tanítás beavatás-tartalma.

Akiről ez a bizonytalan(nak meghagyott) identitás mesél, a gyermekkor hatásbefogadásából felnőtté érő főhős (bár regény-fogalmakat használok itt, ezt kezeljétek a helyén) itt ér odáig, hogy cselekvő részese legyen ennek a játszmának. A cselekedet provokátora a másik, de ezúttal a kiemelten kezelt: a másik. Az elragadó, a bűv; amihez nem tudsz távolságot tartani. 

A kaland valójában itt kezdődik. Nem véletlen, hogy az eddigiekben felrajzolt szemléleti alapokról itt feledkezel a legkönnyebben. Belevonódsz, hiszen a saját, személyes tükreid közül ezek a leghomályosabbak. A szülők társadalma a hozott anyag, de ezek már az általunk megélt(nek tűnő), a belőlünk fonódó első, megkötött, majd eltépett kötődések - a legszemélyesebb gyökérzet vidéke ez, amit nem szeretünk fénybe vonni. 

Hosszas kijáratkeresés következik, a helyzetekből, amikbe tanult, megvágyott minták vittek. A mesélő és az ügyvivő most, ezt a személyesebb mesét mesélve szintén közel lép: adott, egyedinek tűnő szerepekből mesél. Pedig ezek is csak maszkok, lárvák, mintákat követő őrületek, vagy ezek mixei - ezek is kivételek. Az elragadtatás garantált egy-egy találó rész olvastakor - de megint az a tiéd, amitől viszketsz. Amiből a kijáratot keresnéd. Ahol elragad, ott megmutatja, magadnak mit is hazudtál - hogy néz ki a személyes, személyesen hazug önképed. Ahol eltaszít, ott mutat téged.

A másik nem. És a nemet mondás képessége. A sok kis kivételesség zagyva keveredésében az ifjak társadalma mindent másképp csinálna, mint ahogy az anyák és apák társadalma művelte a világot. Csakhogy ami rezonál bennük, az erősebb, mint az óhaj a tisztuló viszonyokra. Szeretet nélkül nekik is őrjöngeni kell. 

Ez az őrjöngés a nevetés. Megszületik, ennyi előtanulmány után a humor misztikája. A pozíció, amely a mesélő és ügyvivő alapgesztusa (hogy még egy elvetendő sallanggal gazdagodjunk). Az utolsó fátyol, amit nem szabad levetni.

Továbbra is a tükörbe nézés jegyében vagyunk a mindenség áldozatai, olyannyira szabadon, hogy akár kétfelé szakadva élhetünk többszörös életet. Az összetévesztés paródiái jönnek. A rögeszmékből alakuló van kettéválik, egyrészt lényében hiányokat fedezve fel magában attól, hogy az a másik elvárná tőle a hiányzót; másrészt bévül is ketté válva az imaginációban meg is éli a hiányzót. A hiánybetegséget a képzelettel gyógyítja.

Ez a hatodik tévút: a mikor a személyessé váló másikkal az ösztönösen felvállalt szerep erejével elhiteted: az vagy, akiről fantáziálsz. Gondolj bele: önmagadban elismernéd a szűntelen változást; de tudod: a másikban összképpé alakulsz. Irtózatos kísértés ezt az összképet, a tükör-magadat szereppé formálni. 

Holott a legfontosabb volna, hogy annak a másiknak magad add. S akkor még mindig ott van: mennyit tud befogadni belőled. Általában összetéveszt azzal, akinek látszol. S ezen sem közös őrület ellen születő életformák: kettős tudatok, sem a kenyőcsök, vagy elvetésük nem segít. Mert, drága arkangyalom, tényleg az a dolgod, hogy az angyaloddá legyen az a másik.

Mert ez tényleg Ezeregyéjszaka. Ahol Sharazád addig él (érzi, hogy él), amíg a meséje leköti Sahriár figyelmét. De élet az, amit a tízezerbőrű tűz gyermeke fátylak gyanánt lobogtat?

Innen folytatjuk. 

(II. kötet) 171. - 387. oldal

Bormester Mihály kettészakadt Odüsszeiája. Michail és Mike. Az idióta szent, és a szarlequin.

...Ön ebben a helyzetben kettős magatartást vett fel -

Kénytelen voltam, mert egyel nem bírtam. Mindjárt meg is mondom, miért. Emlékszik a Kordillerák-dialógusra? Mit gondol, mi az ellenpont?

Természetesen Manouel atya beszéde a Himalájában. A két hegyi beszéd -

Jeles. Az egyik oldalon Melius-Pen-Van Hoop, a másikon a Karipa-Yubainkan-Manouel trió. Kérdés: Ha a világháború után az egész föld nem csinál egyebet, mint eszeveszetten a másodikra készülődik, mi a teendő? Mike a a Kordillerákon megmagyarázza, hogy az élettechnikát kell fejleszteni. Ha mindenki úgy fog élni, mint Melius és Josiah Pen, a háború megbukott. Miért? Mert mint hülyeséget kiröhögik. A Himalája-beszélgetés pedig kimondja, hogy az összes doktrinákat (kenyőcsöket) a tűzbe kell dobni. Ha nincs kenyőcs, nincs háború. A háborúhoz három dolog kell (ez a Montecuccoli idióta volt!) éspedig kenyőcs, kenyőcs és kenyőcs. Mike a humor oldalán áll (éppen ezért ő a szent), Michail a szentség oldalán (éppen ezért ő az arlequin). Vagyis fordítva, hiszen érti. Ezek szerint Mike-Michail a második világháborúra eszeveszetten készülődő emberiségből, lesz, ami lesz, ezennel tisztelettel kilép...

Eszem ágában sincs még vázlatát se adni a részleteiben rendkívül szórakoztató, tanulságos, ráadásul a következő fejezetek megértését megalapozó kalandok sorának - ennél mélyebben, mint az itt (szerintem elég sok mindent megvilágító) idézetben, amit a kalandregény utáni függönybeszélgetésből ollóztam. Egyrészt idemásolhatnám lényegében az egészet, másrészt itt már nagyon kéne ügyelnem rá, hogy az esetleg ide kíváncsiskodó elől, aki most kóstolgatná a művek művét, ne értelmezzem el az olvasandót. És mert ez itt már rendkívül személyes terület - hiszen színről színre tükör.

A könyv persze eddig sem akart más lenni, inventár és tükör elsősorban - nem valaki magánügye, hanem példabeszéd arról, hogyan foncsorozz magadnak ilyet. Példabeszéd és nem receptköny! Lépésről lépésre nyilván nem tudod követni - szerintem inkább ne csapj agyon a tapasztalat kedvéért senkit. Hiszen a megfogalmazott látvány ebben a tükörben óriási igénnyel él, a megértés lehető teljeséről egy pillanatig se mondana le, tehát például gyilkol (ami a háborúban úgymond "természetes" - na, ebbe most bele se megyek). Mi ehelyett behelyettesíthetünk a virtuálisba; én nem vagyok játékos, de például Koyima mester Death Stranding-ja kívülállóként is lenyűgöz - a kibic pozíciójából is irdatlanul belevonó élmény. 

A tükör-mivolt itt a legnyilvánvalóbb, ahol a hős és tükörképe külön úton jár, s a kalandjaik is tükröződnek. Miközben megkapod a világod látképét mögéjük - ebben nem enged a szerző: a személy tükörképe továbbra is a mögötte látszó egész-világával kiegészülve teljes. A vándorlásba innen, a tükörképre szabott látképből vonódik a kalandok értelmét adó másik; legyen barátság, szerelem, ellenfél, körülménynek tűnő választás, ebből az inventárból érkezik a lehető. Ez egy irtózatos tudás amúgy: az, aki lettél, alapjában meghatározza, milyennek látod a tükörben a mögöttes világod - a tájat, ahol kirajzolódsz, cselekszel, szeretsz, gyűlölsz: ahol akarsz valamit. Irtózatos tudás, hogy a melletted álló másik bőven lehet, hogy ugyanazon foncsor segítségével teljesen más látképet: más lehetőségkört lát. Irtózatos tudás, hogy amíg látszatra a nézethelyek távolsága szinte centiméterekben mérhető csak (ahogy Mike suhan el a figyelmetlenség győztes autójában a koldusok közt álló Michail mellett - orron találva a tömegbe szórt nyegle pénzérmével "önmagát"), a valóságos távolság e nézethelyek közt szinte fényévnyi is lehet. Kinek épp mit mutat a tükre...

A magam számára ez különösen ott volt nyakoncsíphető, amikor folyamatában szembesültem e tükörlét sajátosságaival. Hiszen jóval korábban olvastam először ezt a könyvet, mint hogy megtörténjen velem az itt megrajzolt Odüsszeia egynémely kalandja. Utólag a legmeglepőbb, hogy mindig mennyire utólag azonosítottam a megesettet a megértésben az olvasottal. Hogy a könyvből megszerzett tudás soha nem vált annyira élővé, hogy folyamatában nyúljon bele a történéseimbe. Hogy mennyivel erősebb volt a tükörben látott látványból körém fonódó körülmények, és az addig összerakott döntés-képesség/képtelenség elegye - nem engedett a markából a tapasztalat, nem engedett a tükör. A részletekről nem mesélek, de annyi idevág (versben sokszor játszottam már vele), hogy az összetévesztés élménye (az összekevernek valakivel, akinek a reakcióit, elvárt gesztusait én nem tudom akarva se prezentálni)  már bőven a könyv ismerete előtt tájékoztatott róla: ezt a kettészakítottságot én is magamban hordom. 

Többféle rétegben ráadásul. Hiszen miközben úgy érzem, a diabolikus ikrem tényleg járja a világot körülöttem, bennem is ott az iker-kép: az elégtételmesékben, az eszképizmusokban, a lehető virtuálisokban. Talán ezért őrzöm a kibic pozícióját ezekben, nemcsak a puszta gyávaság (mi marad, ha beleélem magam és belehalok érzete) akadályoz, hogy teljes szívvel adjam magam ezeknek a játékoknak. Holott a világunk amúgy most ezekben egyensúlyozza ki magát. Amiről az ügyvivő és a mesélő olyan jóízűen adomáz, tényleg körénk csontosodott: a háborúk intenzív életszagáról, az adrenalin-fless folyamatos őrületéről már nem akar lemondani az addikció. A körülöttem élők legnagyobb részének (úgy látom - bárcsak tévednék) iker-mód kettős tudatát rommá fertőzte az izgaloméhség, és az extrémsportok, a toronyra mászó selfie-k mellett a beleélés virtualitásában tobzódik leginkább a mindenki, játékostól foteldrukkerig. És lényegében ennek a legszelídebb verziója is ezt az addikciót lakatná jól: amikor magunkat egy elképzelt Hobbitfalva eseménytelen hétköznapjába képzelem.

Szóval ez a kettős-tudat most tényleg torát üli - de érdekes módon a mesélő és ügyvivője megfogalmazta remény sajnos mégsem tud maradéktalanul megvalósulni. Mert a bennszülöttek  még mindig itt bugyborognak a pusztulatok partján, mert diabolikus "vezérek" a maguk kettős-tudata, élettechnikáik biztosította előnyök birtokában még mindig eluralják őket - most megint ennek van évada, Putyintól és Trumptól tusamalackáig. Sőt, ahogy az értelem felháborodottan konstatálja: a megmentő legkisebb fiú, frissen gründolt Lúdas Matyink is elsősorban ennek a bennszülöttségnek mesél, mert ők, sőt, ne szégyelljem: mi vagyunk a szavazóképes többség. Mert ha tényleg őszintén tekintek a magam tükrébe, fel kell ismerjem: a rajzolat része ez a bennszülöttség bennem is; a szabálykövetésben, a tekintélytiszteletben, az ide tartozó önértékelési zavarok által keltett ellenszelek összképében, a bennem lesúnyt fejű bennsszülöttben amely nem mer se idióta szent lenni, se korrupt bohóc.

A kenyőcs fogalmát köszönjük meg leginkább ennek a jó pár oldalnak, amivel kenve a világ kereke forog. Most döntő részben média-kenceként, akciósan, agyonreklámozva kapható - a mivel most a túlbeszél kora van (1984 Orwell-i látomása után valahányban), elképesztő, egyénre szabható bőségben. A kenceízek és -illatok vaskos választékának legnagyobb veszélye, hogy bármilyen valóságos gesztusod is pillanatok alatt kenyőcs módjára, eladható termékként viselkedik - a valódit most szinte kötelező összekeverni az összekenttel. Miközben az angyal továbbra is, mindenkinek megjelenik - az sem kizárt, hogy valakinek kenyőcs formájában. A tanulás erős tapasztalatából mondom: ha van az életednek olyan kalandja (Küklopsszal, szirénekkel, Kirkével), amit nem tudsz elengedni, ami folyvást felmerül, keringsz körülötte, arról tudható, hogy neked akkor/ott jelent meg az angyal. A felvakart hiány tanúsítja. És hiába kened bármilyen kenyőccsel utólag. 

Innen megyünk tovább, de most a mitológiák légkörének boldog jegyében (ez a kenyőcs-korok igazi levegője, a bennszülöttek valódi vallása) határt szegek. Most az egyszer ideengedek egy verset, ami egy másik mítosz hősein át lesi az ikerséget. Szia, Polüneikész.

Eteoklész kihajol a képből

Ahogy a völgy hasadt, én úgy születtem.
Párahab éggel betakart, jövőtlen,
tört törzsek közt nevelt a félelem:
hogy ikrem van, akit túlontúl űztem
vízmarta sziklán, letörő kopáron
a tükrök éhes túlsó oldalára.

És hazajön. Átnyúl az üvegen,
jogos jussát követelné rajtam -
ami nekem is ugyanolyan
jogon jussom. És nincs belőle annyi,
hogy mindkettőnknek jusson,
ez egyemberes szerep. A foszladó
világ urának lenni nem lehet
két éhbe kötve. Mégis hazajön.

És vége lesz. Párahab éggel betakart
völgy ahogy hasad, majd úgy halok meg,
ahogyan ő. Polüneikész!
Maradj a seggeden, a tükörbirtok
másik oldalán! Apánk seggfej volt,
anyánk a nagyanyánk, de ettől még
nem kell átokká váljon minden táj.

Vihar törte törzsek közt a félelem:
tört, alvadt tönkök. Bármelyik lehet
testvérharc érfúlt trombocitája.
Hisz minden kép tükör. Bármelyikből
bújsz elő majd, éh túloldalam,
egymásra rontunk. Semmire készen.

(-)

(II. kötet) 24. - 167. oldal

(Bogarak. Beleköp. Piszkos víz... Jaj, a fogam, jaj, a fejem, jaj, a hajam, jaj, a szemem... Hangok a szomszéd szobából... Szegény kis egyszerű lélek... A kis angyalkát megölte... A csuklyásnak adta... Nem kell. Mi kell?... Kurva suttogta Fanny... Jávorka, mikor lesz belőled ember?... Amit ő gondol, az ellen én nem tudok védekezni... Seretet nélkül örjöngeni kell.)

Nagyon szűkre vont ízelítő, arról, hogy ki mit gondol (főleg hogy Misike miket gondol) de a lényeg benne van. Szeretet nélkül örjöngeni kell, amit a másik gondol rólam, az ellen nem tudok védekezni - íme a tisztára mosott lelkiismeret, még ha tudja is magáról, hogy ő van szeretet nélkül, hogy ő hideg, érzéketlen, hogy ő a hamis béke papja a kapcsolatban, ahol továbbra is (szerepben maradva) megmentést celebrál. A házasság mint házasság. Bormester Misike, aki menekül, egyre többször, már nem is tudja, pontosan mi elől. Ül az apósa mellett a moziban, zug-esznek és sírnak; ott sem érintkezve, ott se történve, csak elviselve az elviselhetetlent, áldozatszerepben, a két csináló. Az a baj, hogy rosszul verte meg? A házasság, mint személyre szabott büntetőtábor. És persze mindennek a tetején Lala, a táborparancsnok. Akit sose vertek meg (se így, se úgy; se ököllel, se trabukos bottal) az igazi celebrátor, az Apoteózissal. Akiben az átélt "önfeláldozás" teljes eszelőssége szaros seggel megdicsőülne. Milyen érdekes koincidencia, hogy a minap, egy este (öröm-élésből hazabuszozáskor) találkoztunk őnagyságával, teljes életnagyságban... Az életem úgy látszik, teljes mellszélességgel olvas.

Ez a rész a legkellemetlenebb, sokáig ez volt a legszemélyesebb érintés a Karneválból. Az utána következő függönybeszélgetéssel együtt, ahol például kifejlik, mennyire szükséges volna végre modern művet írni arról, hogy a házastársak mikor, s miképp verhetik meg egymást. Valahol ezt volt a legnehezebb - bár aztán megértettem, hogy a verés itt (minden látszat ellenére) nincs propagálva, hiszen csak az önnön hazugságod és irgalmatlan gyengeséged teremte helyzetet tenné működésképessé: ahogy a tehetetlenség teremte ütés (a rosszul verte meg) helyett a hideg és kiszámított működtetés születik. Mert az a kor jön utána, amikor megszületik. Ezeken az oldalakon felmérhető a szülőszobája.

Sokat gúnyolódnak velünk itt, az ügyvivő, meg a mesélő; sokat és irgalmatlanul. Matriarchátus mondják, holott ez is csak bosszú a valóságon: szeretet nélkül őrjöngeni kell, akit szeretet nélkül hagynak, az a maga eszközeivel juttat el a magad poklába. Ez a nők felelősségrétege a pántlikás hazafiság kihaénnem lózungjaiba szédült férfiasság mellett - abban, ahogyan megteremtődött a kor, ahol a hazafi hideg szívvel, önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra - s nem szégyellte. Kirajzolódik, hogyan teremtődött a józan számításnak tűnő embertelenség. Mert tényleg: a nőknek nem kell a hamis béke, ők nem bírják elviselni, valami zsigeri ellenszenvvel viselik ha mégis - bár nem tudják megfogalmazni, tényleg nem, hogy a nem kell helyett mi kell. Vagy csak nagyon kevesen tudják. A hősnők közül Marianne majdnem (a kortársak közül Nemes Nagy Ágnes, vagy Rakovszky Zsuzsa már csaknem teljesen). De a legtöbb önmagát átvilágító nő is a kettő között marad, mindig a kettő között. Mert az egyetemes erőtlenségből nem tudják ők sem (maradék és veszteségek nélkül) kivonni magukat.

Érdekes, ahogy felrajzolódik a kórkép. Az üdvünket a rögeszmébe helyezzük - azt nem bírjuk elviselni, ha a rögeszmét ütik (és ütik, hiszen rajtunk kívül mindenki látja, hogy rögeszme). A rögeszme a léleklángocskából lesz, a valódiból, amit a lényünkbe helyeztek: ha kívül kerül, ha külön kerül (akár a kutyaólak csendje). A rögeszmés mindent a rögeszmébe von (ez az ő kívülje, minden a rögeszme-optikán át), ezért szeretet nélkül van (ahhoz érezni kéne bármi mást a rögeszmén kívül). Szeretet nélkül meg kell őrülni. Mindenki őrült, hiszen senki se szeret. Őrült vagyok. Tudom, és ebbe a tudásba bele kell őrülni. Ez a másodfokú őrület. Szeretet nélkül őrjöngeni kell. S ez az őrjöngés a nevetés. A harmadfokú őrület. Ezt nevezi a mesélő a meséjét szöveggé lejegyzőnek így: humorisztikai alapállás.

Egyre jobban értem, miért gondolja úgy (nemcsak a kézirat írásképének tanúsága alapján) Weiner Sennyey Tibor, hogy ez nem humorisztika, hanem humormisztika. Mert tényleg úgy épül fel, ahogy a misztikus tanok, mert valójában irgalmatlan görbe tükör. Nézd innen a nevetés gyógyító hatását - hiszen annyiban tényleg örjöngés, hogy nagyon kevesen kezdik tényleg magukon. A lépést, hogy őrült vagyok, a legtöbbünk ebbe a folyamatba nem "lépi bele", nem magán kezdi: másokon röhög. A többi abszurdumon - a kívül állás dédelgetett pozíciójából. A megteremtett helyzetkomikum, de a magasabb minőségű abszurd, a groteszk is rendre a másik őrjöngését fordítja ki. A misztika, a belsőséges egyesülés mindent magadra vétel követelésén nyugszik. A humormisztikai alapállás ennyi: tudatosítom, hogy a szeretet nélküli őrjöngésbe őrült mindent veszem magamra. Ha a másikon röhögök, akkor is legelőször magamon - a rám nem vonatkozik kéjes elégtétel-érzete nélkül.

Általában a könyvnek ezen a táján szoktam elveszíteni az eddig lefektetett alapokat (amiket olyan akkurátusan próbáltam listázni többször is). Itt vonódom bele annyira, hogy elfeledkezzek róla: mindegy, ki beszél. Az ellenőrizhetetlen követelményrendszerét itt adja fel a beleélés - amiből a kötet talán legrétegesebb függönybeszélgetése is, nagyobbára csak részlegesen vesz ki. Pedig ez az azonosulás az őrjöngéssel való azonosulássá kifordítva válik (pont, hgy kivétellé teremt), amikor beleélem itt magam az önmagát a szeretetlenség áldozataként aposztrofáló Misike belülről vetülő rajzába. Amikor röhögök mindenki máson (legnagyobbakat természetesen Lala Aphoteózisán), de mély tehetetlenséggel gyötrődöm Angelától, mélységes panasszal élek Marianne felé, és kihelyezkedem Jávorka bu-bu-bukolikájába - és megúszván az anarchista kör tagjainak letartóztatását, megkönnyebbülten menetelek a Nagy Háborúba... Olvasás közben ennyi felkészítő előtanulmány, és függöny mögé kukucskáló, zárójelbe helyező leleplezés-paródia után is rendre elfeledkezem róla: Misike csinálja. Vagy legalábbis alapvető felelősséggel ő is teremti azt a poklot, amire ítéltetett.

Mindegy, innen el... Nem csoda, hogy Bormester Mihály kettészakadva folytatja a kalandot. A kedvenc fejezeteim jönnek - a kétosztatú kalandregény.

(-)

427. - (II. kötet) 23. oldal

(Ezekkel a címekkel majd kezdenem kell valamit. Ha már a szerkesztés idiotizmusából kifolyólag a három kötetes Medio-verzió nem folytatólagos a lapszámozást tekintve. Fogok. Majd fogok. Amint túljutok a Hárombéka téren...)

Anno 2013-ban, a második nekifutáskor itt akadtam el, és így írtam (egy év után, 2014-ben, még mindig folytatásra képtelenül) az okokról: végre rájöttem, nem ezért vagyok képtelen nyilvánosan tovább olvasni a számomra vitán felül legfontosabb olvasmányt, mert dilemmába ejtett. Hanem mert a legszemélyesebb érintettségű rész jön, ahol a magamra ismerés valamiféle tudomásul vételével kellene olvasnom a szemetek láttára. A Csendes otthon én vagyok. Vatta úr elsőre - de sokkal inkább Vászolyné, Vászoly, Lina; az ágytól asztalig lányuk és vasárnapi festő vejük, Iván, az inas... az apró tolvajlások (a nekem jár...). És a Csajtorjánok... Ezen nem találok fogást, hogy se nyilvános (és geil) mea culpa ne legyen, se hidegen, eltartott kisujjal távol tartott újabb hazugság.

Persze csak azokat nem sorolom fel, akik tényleg számítanak, Lalát ugye - főképp Lalát nem soroltam fel. Valóban van ebben valami morbid, hiszen az 1880-as évek kései barokk atmoszférája (én mondjuk inkább ezt a szót haszáltam volna: biedermeier), amelynek leírását elég sikerültnek tartom, az a kispolgáriság, amely lényegében, értsük meg, akkoriban még Londonban és Párizsban sem volt más, nem... még a sorskatalógus sem, amely sokban emlékeztet az Ezeregyéjszakára, csak éppen modern kategóriákban, arculatokban, szóval mindez irodalom tudott maradni mindazzal együtt, hogy tükörállítássá is vált (Episztemon és a szüntelen hazugság - ahol a legjobban viszket, az a tiéd). Meg tudott maradni egy igen szokatlan, szembesítő, de mégis mesei, eltávolított szinten.

Viszont a fiaik társadalma húsba vágott - mert az anyáim korát göngyölte körém, lázra vizes ruhát. Pont az volt ebből a lényeges, amit a pauzákban nem is említettem. Nem a Csajtorjánok - bár voltam lelkes ODK-s kiránduló, és belülről ismerem a csajtorjánságot. Nem a Csendes Otthon, bár tény, hogy Vászolyné és a benne létező passzívagresszív nőuralom már belül rezonál. Hanem Lala. Mindennek a teljes és tökéletes teteje. Akihez, meg kell mondjam, személyes, szeretetteli, eltéphetetlen kapcsolat köt. 

Nagyon hosszú idő kellett hozzá, hogy tudva szeressem (a keserű szájízeket nem eltagadva) a magam Laláit és Angeláit. A kompromisszumképtelen anyaságot, amely (ha van neki, ha nincs) tulajdonképpen gyermektelen. Az uralomvágyat, ami anyósról leányra szállva mintáz családi életet. Személyes és szeretetteli kapcsolat - nagyon sokat kellett érnie, hogy tényleg megbocsátássá legyen. Mert az elénk tárt torz rajzban ez a legvalódibb: a Lalák erénye. Hogy amit élnek, az elégtételek és bosszú és indiszkréció, de közben valami elemi hiányérzet számonkérése - rajtam is. Voltaképp az erényük: hogy nem elég nekik a langyos mocsár. Hogy tudják, létezik a tűz, annak tízezer bőrű gyermekei és minden bosszújuk alatt keresik a parazsát. Hogy mindezt komiszsággal, áldozatszerepbe kövülve, szemrehányásokkal, hisztivel, felnőtt porontyaikkal is gátlás nélkül babázva teszik - az nemcsak a porontyok tragédiája. Igaz: felnőhettek volna. Igaz. Felnőhettem volna.

Bormester Mihály, az ifjú, egy Csendes Otthon-beli nyaraláson beleszeret Angelába, aki őt a Lohengrin-szerepbe beugratja. Hiszen a lány menekülne az Olachaj ben Shybreeth főművében, a Rakoncátlan masamódokban élesre rajzolt házirend elől. Lala néni elől, aki dirigál. Vatta úr, a konferanszié hiába tárja fel Mihályunknak a konferanszaiban, mibe csöppent. Mihály is hiába mondja el Marianne-nak, akivel együtt jár az ifjú anarchisták mindent másképp csinálni akaró körébe - szinte pontosan mondja el, de hiába, hogy mibe csöppent. Senkinek sincs ereje leszállni a szerepből, valami valódiba, még Jávorkának se, az idióta szentnek, aki már itt beszennyezi a pietai tisztaságot, amit élne. Pont azzal szennyezi be, hogy érti, de élni mégse képes - csak mutatvánnyá tenni képes. Adott az élet Jávorkát barátnak - ezek a maszkok (lárvák) tényleg itt kavarognak most is körülöttünk.

Szóval valaha erről azért volt pokoli nehéz írnom, mert mindez tényleg húsba vágott. Hiszen szerettem, sőt, szeretem a magam Laláit, akik (ugyan nem a kötetben lakó diabolikus végletben, de) ezt a szerepet élték; s aki él közülük, ma is ezt a szerepet óhajtaná. Gyengéd, értetlen szeretettel szerettem őket sokáig, közben az áldozatuknak tudva-tekintve magam. Holott tényleg feláldozták magukat értem. Bár ne tették volna.

Túl vagyunk a lánykérésen, Mihály vőlegény, Kornél körébe jár, ahol a reformer ifjak keresik (és nem találják) a fogást az apák társadalmán, Mihály itt csupa ígéret, igazi hattyúlovag. Minden embernek a teljes másik emberre van szüksége, máskülönben magányos marad, ahogy az apák. De kitűnt, hogy erre senki nem alkalmas, és nem is vállalkozik. Miért? Azért, kérem, mert az ember önmagától egyszerűen nem ér rá. Erre az áldozatra senki sem képes. Aki eljátssza mégis, az tapintatlan lesz, a másik szennyesében turkál, látszatra kimossa, valójában a feltárt szennytől borzong. A forrásba köpni... Valójában a szennyben gyönyörködik.

A frigy megköttetik. S innentől nem a menazsériában való tét nélküli, ironikus gyönyörködés jön, hanem a dráma. Az egybekelés után. A dráma jön, különböző létszínvonalak összeütközése nyelvszínvonalon... Tudja, sokféle drámai forma van, ilyen, ha valaki sorsvonalából kitör, ilyen, ha ki akar törni, de nem tud és összetörik, ilyen, ha nem akar kitörni, de benne forog és megtörik... Bormester Mihály házasságának története jön. Látjátok, minden ellenőrizhetetlen ellenére (vagy tán épp azért) hogyan vonódunk bele ebbe a tükörállításba, tényleg fejünk búbjáig?

(-)

Emlékeztetőül (423 oldal után), azaz mi tudható, mi sejthető, mi ellenőrizhetetlen

A mű a forma megcsúfolásával kezd. „de, amit most mindjárt az elején hangsúlyozni szeretnék”, hogy a „regény” kifejezés alkalmazása e műre elhamarkodott, óvatlan gesztus. 

Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van. Ebből az következik, hogy kívülállás – azaz kivétel – nincs. A kívülről-nézet pozíciója - az olvasó „hatalom-gesztusa”, amivel az olvasmányhoz (az élete bármelyik „befogadásához”) közelít - nem létezik.

A „mindenkin” belül viszont nincs differencia. Nem tudjuk ki beszél és kinek. Ki az ügyvivő? Kicsoda Bormester Mihály? Ezen a ponton feleslegesen feltett kérdés, ugyanúgy mit ez: ki az olvasó?

Vajon tudja-e az ember, hogy kicsoda? Ha nem tudja, nem kötelessége-e megkeresnie önmagát?

Ha megérkezik a dilemma – ha létem látványa szétcsúszván teret ad a kérdésnek: „kicsoda vagyok?” -, megérkezhet az angyal. Csak ekkor hallom, máskor eltakarja zakatoló önmagam: az automatizmusok és fantazmák „énnek” tekintett elegye.

Aki elbizonytalanodik magában – akihez szólhat az angyal – az végre kifelé tekint. Feltárul előtte az emberi tulajdonságok Noé-bárkája, a tulajdonság- és sorskatalógus. Az olvasót tehát el kell bizonytalanítani.

Mégpedig elrajzolt figurákkal, aki gúnyt űznek a társadalmi érintkezés szabályaiból. Minden figura merő kapcsolatéhség és zajos magány, szocio-skandallum. Egymást megszólítani képtelen „odakozmásodások”: illúziókban létező, egymást remekül, de önmagukat soha nem látó alakok fogadják az önmagát keresőt.

Az vagyok, ahonnan jöttem? Honnan jöttem? Az „egyszer s mindenkorra tisztázott” származásból? (Van egy pozíció, ahonnan nézve mindannyian kitett gyerekek vagyunk. És mindannyian a saját legendánkból, a saját fantazmánkból akarunk jönni.)

Lehet legendát hazudni (a művészet igazabb, mint a valóság?), de úgyis rögeszme lesz belőle. Igazat viszont nem lehet „hazudni”. A van nem „található ki” (a művészet a valóság hű tükre?) mert mindannyiunk rögeszméiből alakul (a művészet az egyetlen valóság?).

A rögeszmékből alakuló ez van viszont sémákat követ. A történetek ismétlődnek, a típusok, az „odakozmásodások” reakciója idő-független. Az első elkülönülés a páclében a „kozmásoké” (szereplőktől a mesélőkön át az olvasóig, kritikusig, stb.): a ki vagyok és a kinek képzelem magam. (Persze mindez valaki más fantazmájában, amiről én – ki ez az „én”? – mesélek most nektek.)

Kinek van szüksége fantazmákra? A rögeszme kivesz a valóságomból. Ezáltal kivételnek érzem magam. A „kozmások” közös gondolat-ismérve: a világ és én két külön dolog vagyunk. El nem ismert, keserű kivételességek (vagyunk).

Ez szakrilégium! A cselekedet önmagában hordozza a büntetését: aki magára kivételként tekint (magát kivonja) az kivételes bánásmódban is részesül (ki is vonódik). Kivétel nincs! (a világ külön kerül mondja Pilinszky)

A „Mélységes mélység”, hic est abyssus az ítéleté. Szinte hétköznapi, amikor megtörténik: amikor a teremtő képzelet rögeszmét épít, és a rögeszme „megvalósul”. Amikor a hazugság zsákmánya lesz a lélek – mert tilos úgy tenni, mintha a hazugság volna az igazad.

A hazugságból csinált „igazság” így hangzik: a többiek, a körülmények, a „mindenség” áldozata vagyok. Mint Mihály arkangyal.

Ha a mindenség áldozatának érzem magam, le szeretném tenni a mindenséget – ki akarom vonni magam belőle, a biztonságos rögeszmébe. Pedig a rögeszmét kell letenni: a „kozmát”, és magunkra venni a „világot”.

Ami egyet jelent azzal: magunkra kell vennünk önmagunk. És nem mint rögeszmét, ahogy a nemhős hős teszi: azonosítva magát egy ideával az áldozatság által. Hiszen önmaga áldozata. Mint mindannyian.

S ím, kiderült: az ügyvivő elmesélte történetben a mesélő "műveli a talajt", amibe magát magnak vetheti. A legenda (a rögeszme) csaknem megalapozott. De még mindig nem tudjuk, ki mesél kinek, és valójában miért.

Önmagunk magunkra vételéhez hiába nézünk „befelé”, mert a saját rögeszménk eltakarja előlünk a látványt. Kifelé kell nézni, és ki kell szabadulni - de ez két külön művelet.

Mert ha a bűnbak paródiája, a miért én, a mindenség áldozata "szabadul ki", azonnal rabul esik: mivel a rögeszmében maradt, továbbra is delíriumot él, mindegy milyen formában. Csak ezt megfejeli a szabad vagyok rémületével. 

A rögeszmékből alakuló van kerete megmutatja a maga instabil voltát: a hazugságból csinált „igazság” mélyíthető, csereberélhető, a mindenségnek számtalan tetszőleges módon lehetünk az elképzelt áldozatai.

Mivel a hazugságból faragott „igazság” (önmagában) önmagáról az önmagát keresőnek semmit nem árul el (Nem elég "csak" kifelé nézni, ha a látó úgy képzeli, börtöncellát lát), minden ilyen faragványra, kifelé nézve a külön került dolgok egészére, az egész emberi tulajdonságok Noé-bárkájára szükség van egyetlen ember – az „önmagam” – megértéséhez. Látnom kell a szekularizált hazugságok (a börtöncellák) egészét.

Az önmagam – de bármi – megértésének egyik legfontosabb tévútja a teória. A gondolatok rendszerébe tört világ. Amely a megismert kivételességek „szabályszerűségeit” listázza, elnevez és megnyugszik tőle, hogy tudja a dolgok nevét. A teória „az értelem jegyében áll”. Elfelejti, hogy hazugságokat lát.

A másik legfontosabb tévút az „ösztönösség” teóriáról való „teljes lemondása”. úgymond a megélt ösztönösség. Mert a maga teljes lebomlásáig mélyül. Abban tetszeleg, hogy nem hazudik. A jelen állapotban a hazugságnélküliség „kozmája” is csakúgy „kozma” – mondjuk ki végre: az is csak egy maszk, vagy teljesebben megértve: az is csak egy lárva. A hazugságnélküliség is csak egy módja önmagam „kivételének” a rögeszmébe.

Valójában mindkét itt leírt pólus (s így bármelyik, akármilyen arányú permutáció is) önmagát űrrel töltő üresség. Valamilyen mértékig mindkettő jelen van a maszkok összességében – a hazugságok alkotó elemeit jelentő, hazugságokban lelt rendszer tehát felmérhető ezen a nyomvonalon.

Rögeszme, maszk, monománia (végsőnek még mindig nem tekinthető nevén: a lárva) az egyénenként megélt nem-valóságok elzárják egymástól a szereplőket. Az életeket. "Minden ember sziget." De senki nem valódi módon egyetlen. Maga a nekünk mesélt mese is monomán, hiába adják akár sztereóban elő.

Önmagában minden életrajz értelmetlen és alaktalan - bele kell tenni az értelmet. Viszont ha az életednek így értelmet adsz, azzal kivételessé teszed. Az alapeszme, mint olyan, ezért elfelejtendő. Az élet egyszeri, egyetlen, megismételhetetlen itt és most, így ha értelmet adok neki, kivétellé is teszem. Kívül marad a történeten. Ez a zseni-irodalom, vagy (legújabban) ez az autofikció.

A kijárat ebből, hogy önmagamban elismerem a szűntelen változást (nem maradok ugyanaz), de nem felejtem el, hogy a másikban a képem változatlan marad. Maszk marad - mert összképpé alakul. Vice-versa igaz: ezért kell az önmagam megismeréséhez az összes többi ember. Önmagam a másikban nézem, s a másikat önmagamban ismerem fel. 

A valódi módon egyetlen létezés – a maszktalanság, mondjuk ki: a lárva-állapottól való mentesség ismereteink (vagy hiteink? vagy az egyik hitünk?) szerint csak az Istené. Az egyetlen valóság Isten.

Viszont a számtalan nem-valóság megmutatja, hogyan kell személyes tükröt csinálni. Ki kell mondani a forróvá lett szóértékeket – fel kell ismerni a legjobban irritáló lárvákat, maszkokat, momomániákat magunkon. Ami rezonál bennem az olvasottból, az jelen van bennem.

Pont ezért: valóban mindegy, ki beszél, nem kell tudnunk, ki az ügyvivő, a mesélő, az író - bár lesz még olyan aspektus, ahonnan érdekes többleteket kaphatna; valójában lényegtelen. Az a lényeg, ránk hogyan vonatkozik. Mindent összevéve ez a (bármelyik) olvasmány, vagy előadott tanítás beavatás-tartalma.

Innen folytatjuk. Remélem, ritmusban maradva.

355. - 423. oldal; a második menet vége, függönybeszélgetés (csiszolat, 2026.01.28)

"...Én, szólt Bormester, az olvasóval nem bizalmaskodom. Senkinek az arcát nem kémlelem, hogy mit szól ahhoz, amit nekem kedvem van mondani..." Egy mondat, ami rengeteget elárul. Főleg ha figyelembe vesszük, hogy a „mű” belső ügyeinek kiteregetése, mondjuk a legnyilvánvalóbb olvasóval való bizalmaskodás közepette, egy függönybeszélgetésben hangzik el. Mert bár a mesélő az ügyvivőnek valóban kedve szerint tálalja a mondandóját, e kizökkentő epizódokban igenis magyarázkodik, úgymond kémleli az arcát – és látszólag a miénket is (azaz, még mindig nem elfelejtendő, hogy mindez nyugodtan történhet pusztán az ügyvivő fejében, és így tovább: ellenőrizhetetlen). Milyen remek ötlet ez a kettős, mennyire korrekten hoz létre látszatokat! Hiszen a szerző szándékait így már végképp lehetetlen felmérni – önmagában tudathasadt dolog: érzetre hol a mesélő, hol az ügyvivő hangjával azonosítjuk (avagy olykor egy-egy szereplő hangjával). Holott az ellenőrizhetetlenben minden azonosítás önkényes, experimentum - nem tehető általános érvényűvé. Játék ez velünk, az azonosítás lehetőségeivel, tudatos játék, amelynek természetét ezek a „bizalmaskodások” sem tárják fel teljesen, csak magasabb szintre emelik. Gondoljunk bele: megtisztelő belesni a függöny mögé – belengi egyfajta illetéktelen behatolás-hangulat, pedig itt e függöny mögötti beszélgetés is a „színen” zajlik. És még mindig nem tudjuk, ki beszél.

Ki beszél - éppen az irodalom, az írás mibenléte, eszközei, mutatványai, trükkjei és az olvasás általi befogadás természetéről. A mesélhető történetről. Az ügyvivő hosszas, többször öt perces megjegyzésében feltárja Bormester "egészen sajátságos módszerét”, összefoglalja az egymással nem érintkező sorsok ábrázolt viszonytalanságát, a mindenki saját oszlopszent voltát, megnevezi a monomániát. Fontos szó, valóban tartalmazza a genius loci-t: mono- tehát egyedi, mánia tehát nem valóság. Egyedi nem-valóságok egymást komolyan venni képtelen játszódása az úgynevezett emberi közösség. Amely ez által valójában nem közös, mondhatni, ha volt is valaha, mostanra megszűnt: az általános, beteges és kényszeres absztrakció elzárja egymástól az alakokat. Beszél a monomániák labilitásáról, hogy a maszk, a vállalt-felvett szerep nem végleges, de jobbára csak egy másik, jobban vágyott szerep vetteti le. A sorsok elcserélhetők - mivel senki nem valódi módon egyetlen. Itt az ügyvivő mintegy megszüntetné a mesélő következtethető folytatás-útját, azzal, hogy illetlenül lelövi a poént - és ajánl helyette rögvest, kifinomultabbat, gondolattal alapozottat, a főszerepben Episztemonnal, akiben a "sorscsere" folyamatos, mégpedig azért, mert egy deka Géniusz sincs benne. De hiába ajánlgat többféle, különböző okból, az eddigiekből sejthető, következtethető olvasási, értelmezés-szerkezeti okból "értelmes" folytatást. A mesélő a saját meséjét meséli – de figyeljük: a történetnek ezen a szintjén ez a szuverén mese még szintúgy monomán, mint a mese által egyébként elénk tárt bárki másé.

Az „Episztemon-paradigma” hosszas fejtegetése közben az irodalomelmélet bizonyos modern megközelítései (s nemcsak a szocialista realizmus) parodizálódnak kegyetlenül. Hogy végre először irodalomelméleti alapokról jelenthessük ki: ez itt nem regény. A minél komplexebb figurák rajzának igénye, a járás, a hang ábrázolása, a minden szinten koncepciózus hozzáállás az alakokban – sorolja az ügyvivő, mire a mesélő: mindez tévút. Szó. Minden a szóval kezdődik és ott ér véget. A forróvá lett „szóértékek” kimondása. Ha regény volna, a kapcsolatok létrejötte vagy kudarca, elvesztése és meglelése, stb. lenne a témája. Az egymásra tett hatás. A mesélő kiindulása: az egymásra tett hatás jelentősége elenyésző, amíg mindenki a maga színpadának dívája. A színpadok egymás mellett ábrázolása pedig mindig valamilyen prekoncepció által követelt valóságtorzítás, mindig valami más kihagyása, valamilyen tanulság szájunkba rágása. Banális dolog valamit az elcserélésre alapozni? Hát hogyne! Mégis, miért a banalitás és miért (ilyen bonyolult módon) a leleplezése? Mert mindez valójában kíméletlen irodalomkritika. Miközben a két elénk tárt - markánsan különböző hangú - alak a regényelméletet és íróságot, az irodalom célját, a realizmus kérdését járja körül, voltaképp ezt közli velünk: ez itt nem regény. 

Ez sorskatalógus. Az én-létem tulajdonságai - mondja a mesélő. Mintha azt mondaná: nem az volt a célom, hogy ábrázoljak. Kapcsolatokat, tanulságokat, hogy leleplezzek, feltárjak, és a többi. Csak tükörbe akartam nézni. Ekkora munka felrajzolni, folyamatában felrajzolni, amit észrevettem, megszámoltam – amennyire tudtam: felszámoltam – magamban. Fiúk, lányok, ez itt az én történelmi, gondolat-történeti, sőt, spirituális kontextusba helyezett személyes tükröm. Semmit nem ér, ha elolvasod; nem avat be: mert ami nekem tükör, az neked festmény. Csak azt mutatja meg, hogy ez ekkora munka. Neki lehet látni, sőt, szerintem így kell nekilátni, aztán úgyis eltart egy életen át. Nem tanít meg semmire, a „hogyan érdemesen” túl. Persze valójában ennél többet mond. Amikor minden maszkot magára vesz, minden „démonit” magára vesz. Persze, valójában (önjelölt értelmezőként) ezt én mondtam arról, szerintem mire gondolhat a nemregény mesélő "hőse". Valójában ezzel csak ennyit mondtam: legyen ez a kezemben tartott szósaláta bármi - én ennyit értettem meg belőle.

A világ itt körülöttünk minden lehetőségünk tárháza. A szöveg az apokaliptikus ábécé – később lesz még róla szó. Minden, ami a világból megborzongat, ahhoz közöm van. Ami rezonál bennem, az jelen van bennem. Ezt kell magunkra venni. „Mi az, amit egymásról tudnunk kell? Amit elmondtam, az nem körül van, vagy kívül van, vagy belül van, hanem ez belül is, kívül is, körül is, felül is, ötszáz év előtt is, tízezer év múlva is. És ez nemcsak bennem és kivételesen és én és véletlenül és egyszer.” Ez a bárki. Ne feledjük, még mindig nem tudjuk, ki beszél. Talán mindegy is? 

Ó, hát dehogy mindegy! Emlékszünk a tárgyalás-epizód külön is, korábbi függönybeszélgetésben kiemelt mondatára? „Az őrültek századának kérdése a valóság.” Kell keresni valamilyen valóságosat, valamit, ami ebben a szerteszekularizált monomániahalmazban általánosan érvényes. Meg kell keresni az „egymással azonos”-t. Böhme idézett gondolata: „a lélek igazi lénye a tűz…” a lélek a Tízezer Bőrű Tűz gyermeke. De ha a „lélek esszenciális élete”, az imagináció – durván egyszerűsítve a teremtés képessége bennünk – nem a tűz jegyében áll, akkor a sötétség dühe elnyeli. Most csak a legegyszerűbb, magunkra engedett sötétség-dühöt citálom ide: a vágyfantáziát. Amikor a teremtés képességével valóságot képzelnék, ami a beteljesült vágyaimból áll. 

"Az ész századának kérdése a valóság. Az ész véleményeket csinál, és akaratát az őrület jegyébe állítja." A vélemény olyan, mint a segglyuk. Mindenkinek van egy. A tűz (a léleké is) a világban táplálékot keres, táplálkozik és táplál. Az ész világot alakítana, meg magunkat benne. Mindenkinek a magáét. Ez a lárva. Monomániás, rögeszmés, változni képtelen, önmagát gubóba záró lárva. Mindenkié külön. Mert valóságot teremtene, s ezzel az akaratát az őrület jegyébe állítja. Szóba kerül az esztétikai mellékzönge, hogy innentől miért alapvető terminológia a „kozmás”, a monomániás, a maszkviselő helyett a lárva. De nekem lényegesebb, személy szerint azért szeretem, kozmán és maszkon túl, mert a lárvába dermedt, éhrabságban mohón zabáló mozdulatlanságból még kikelhet valami. 

Például a hang, aki beszél találhat a maga monomániájának olyan, végletekig közelített formát: a mágikus tükröt, amilyen az „emberi létezés teljes egésze”. Gigantikus lárvalátomás, hogy önmagát megértse. Az egyetlen valóság: Isten. Mondjuk most így (képzeld el a hit ügyei nélkül, pro és kontra nélkül, tekintsd a játék kedvéért ezt tényleg definíciónak): általánosan érvényes, de megérthetetlen. Az Őt elrejtő szövevényes káprázat megismerése szintén meghaladja a képességeinket. De ettől még tükröződik - benned, az olvasóban is. Ez a sok szó: tükör. Mint ahogyan én is csak kísérlem tükrözni ezt a tükröt a tükörben, itt és most. Ó, dehogy mindegy, ki beszél…

Nézzük a másik felet. Van itt egy mondat, aminek később jelentősége lesz: „Az emberek nem a saját szenvedélyüket élik, hanem a démonjuk őrületét”. Ez a mondat (képzeljük el) pontosan ugyanazt jelenti, mint Böhme mondata. Csak érdekességképpen, a játék kedvéért szembesüljünk kicsit nevezetlen ügyvivőnk, „agent spirituelünk” elénk tárt démonjával: mi a biztosíték? Mi a biztosíték arra, hogy Toporján valóban az, vagy bárki; az elcserélt csecsemők, Barnabás, vagy Pataj valóban az volt, akinek Bormester meséli? „…szóval én kérem a gyanúmat az egész vonalon fenn kívánom tartani” mondja az ügyvivő. De nem áll meg itt. „Mindjárt, amikor (Bormester) elbeszélésének hitelessége fölött kételkedni kezdett, azon kezdtem gondolkodni, milyen módszerrel tudnám ezt a hitelességet helyreállítani.” Püff neki! Azt sem tudjuk, ki beszél, de máris azt halljuk, valaki a maga „hitelességszempontjai” szerint módosította az egészet. S ráadásul közli is velünk. S fel is sorolja harminckilenc pontban, min változtatott. 

Játék ez, persze, velünk, megint – de tudható, milyen mélységű ez a játék? Tudható, hogy milyen szinten játszott e két hanggal az író, valójában melyikkel (mindkettővel, vagy egyikkel sem) és milyen mértékig azonosult? Van-e a legendán túl „előképe” Bormesternek, igazolható e kócos visszaemlékezésekből és feltételezésekből, az életrajzból, kirajzolódik-e tényleg a magoncot szolgáltató mester, akit lehet, hogy Jakabfalvy Dénesnek hívtak? Mondtam most ezzel a névvel valamit? Keltettem benned aha-élményt? Jó eséllyel azt se tudod, kiről beszélek. Valójában én sem tudom, hogy kiről - az élet-rajzba rejtett szavakon kívül, ahonnan e tárgyból tájékozódtam - amelyek ugyanígy az ellenőrizhetetlen bélyegét viselik. Visszatértünk a kérdéshez: tudjuk, hogy ki beszél? Tudjuk, a fenét!

Mi az ellenőrizhetetlen? A dolog ettől stabil. Ha mindez ellenőrizhetetlen, akkor nincs kívülállás. Hiszen én bármilyen pozíciót is vegyek fel, olvasóét, kritikusét, okoskodva azonosítsak írói pozíciókat akár - azt el kell ismerjem, ezen a ponton valamiképpen vonatkozik rám, amit olvasok. Ott leginkább, ahol a legjobban irritál. A pácban benne vagyok. Tedd a szívedre a kezed, olvasóm! Rád is vonatkozik, ha ezt, itt olvasod – ha érdekedben áll, mert érdekel. A pácban mindenki benne van. Főleg az, aki ügyvivőként csalóka rendszert épít a szemünk láttára erre az ellenőrizhetetlenségre, beugrat bennünket és a hátunk mögött kiröhög… Ha létezik egyáltalán.

De ideje abbahagynom. Innen a Werther-i korszak jön. Ön jön, Madame.

(-)

A kerítésen kívül (közjáték)

Erről bővebben kell beszélnem - az egyik kedvenc részletemről lévén szó, s mert berendez ezt meg azt kerítéskoraink felépített rendszereibe. Figyeljük az ifjú Misivel kicsit mi is a pukkancsbokor mögül Patajt, amint a kezéhez szelídíti a világot.

Merthogy működik - bár még hezitálok, valójában mi kell hozzá. Hogy a kerítés mögött őrjöngő állattól tényleg ne akarjak semmit? Még azt se, hogy ne ugasson? Kedves kerítés mögötti mindenség! A világodból semmire nincs szükségem - és nem ugatnak meg a házadat őrző (a tied őrző) "jó állampolgárok". Vagy egyszerűen a jelenlét félelmektől lazán mentes teljessége kell? Az ugass csak, nem érdekel? A tedd, amit szeretnél (én is azt teszem), nem várok tőled semmit? Ha adsz, elfogadom, ha harapsz, megtorlom - de ez sincs a fejemben? Ami benne van, az egyfajta bizalommal (főleg önbizalommal) telített űr?

Pontosan nem tudom, pedig sikerült átélnem, mikor egyszer Szárszó hangulatosan elveszett szélén, a szőlőhegyen csendesült le néhány, a könyvet megidéző nyugodt mondatomtól a kerítést szaggató termetes "jó állampolgár". Tapasztaltam hát, hogy működik - de az a játékos lelkiállapot pontosan nincs körülírva bennem, ami akkor elfogott. Nem feltétlenül csak az előző bekezdés tartalma - bár hasonlít, de több és kevesebb. Hiszen játszottam, tulajdonképpen a könyv szituációját játszottam el. Egyfajta közös lemondás a szerepekről, mind a kettőnk részéről? Durvábban: lemondás a feltételezésekről, részéről is (idegen, tehát elriasztandó), részemről is (kijön és megesz)? Volt benne ebből is, de volt benne magamra vétel is - a magamra vett mese varázslata. És még aznap bedőltem vele, amikor mutatványt akartam csinálni belőle, a nyaralólakó barátaim előtt - amikor azt akartam, hogy működjön, hogy megmutassam nekik is, hogy működik, amikor akartam valamit - és nem a nem akarás (és nem a felszabadult beleélés játéka) nyugodt és látszatra rétegtelen állapotát éltem; s bizony a fenevad őrjöngött tovább, s én ott álltam (kicsit) megszégyenülve és (nagyon) nevetségesen.

Pataj a kivétel, amikor a nem-akarásnak nem nyögés a vége? Mert Pataj valójában teljesen ugyanígy bánik minden "jó állampolgárral". A felé megfogalmazott ítéletekre ügyet sem vet. Mégsem bűnbak lesz - és ezzel pontosan megmutatja a különbséget Virgil és közte. Amíg az egykori levéltári segédfogalmazó folyamatosan a többiek "szemében" kereste, úgymond a visszatükröződés által kereste önmagát, addig Pataj pontosan tudja, hogy kicsoda. Anélkül, hogy például ismerné a származását. És konkrétan fikarcot sem érdekli, hogy a szarpékek világa hogyan tükrözi vissza az érdektelenségét.

Ez benne a legszimpatikusabb, ez a teljes érdektelenség, hogy (látszólag) semmi nem áll az érdekében; elvan önmagával, semmire sincs szüksége. Persze aztán kiderül, hol vannak a határai ennek a kivételességnek. Mert nála sem működik a kivétel a társadalomból. Lám ugyanott vagyok: kivétel, kivételesség. Pataj is kivétel (szeretett volna lenni).

És nem (azaz nem a'priori) Abihail miatt. A lány alkalom és lehetőség egy maszk felvételére - s akármennyire közel áll is, akármennyire hasonlít is Pataj (tükörben alig nézegetett) arcához e maszk, attól még álarc: társadalmi szerep és magánszínjáték, bűnhődésdráma(paródia) marad. Az én és te (a "mit akar tőlem ez a te" és a közben megélt "én akarom ezt a téged") úgy valósul meg általa, ahogy bármelyikünk esetében: zavaros víz. A lány és a fiú kettőse hiába ihlető és látszatra tiszta - tetszelgés és szerep, és romantika marad. Pataj szerelmének valóságát a távolító gesztusok szánalmas paródiája ("Abihail hatalmas és legyőzhetetlen, mint a Május") leplezi le leginkább. A másikat látva látó szerelemhez szemernyi köze sincs.  Pataj sem kivétel.

Azért alkalmasint jobb, ha beérjük a látszattal? A raszkolnyikovi szerep megvalósulása és paródiája egyszerre Pataj útja; és egészen pontos, mélységekig menő láttatása annak is, miért nem működhetett egyetlen virággyermeki megközelítés, miért ítéltettek kudarcra a hippik. A kivonulás, a visszatérés (Andrea őrnagy "Robinson" bárgyú játékánál sikerültebben hazug) módszere a hippik esetében Patajé. Csak ők egyéb, szintúgy kezelendő, munkálkodást igénylő problémacsomókat helyeztek az imádatba (távolítottak voltaképp maguktól) a szabad szex mellett, mint a környezetvédelem, vagy az erőszakmentesség. Nem működik a kivétel. Náluk sem működött. A világot magamra kéne venni. Ugassanak meg a "jó állampolgárok", ha nincs jobb dolguk? Lám, ugyanott vagyunk. Kivétel. A virággyerekek is kivételek (szerettek volna lenni).

Kezéhez szelídíti a világot? Hm. De Pataj legalább a kutyákkal tudott bánni.

(-)