Eljutottunk hát a „maszk”
kifejezésig – és bár a szerző (mesélő, agent spirituel, nem ragozom) rövid
ideig tart csak ki e terminológia mellett, érdemes összegezni, az eddigiek
alapján mit is takar. A jelentősége mekkora, és milyen következményekkel terhes
a jelenléte.
Toporján törzsorvos – elzüllés
előtti – tanúsága szerint (amit Barnabás Maximus remekül tovább egészít)
mindenkinek van. Mindenki hordozza magán a saját kozmáját, szabadon és sokféle
variációban. S e kozmák mélyén mintegy létképző indokként ott lüktet, hogy
mindenki kivétel nélkül kivételként tekint magára, akit a többi nem lát, nem
értékel. Kettős csavar: nem láttok engem, olyannak, amilyen vagyok (amilyennek
látom magam) – pontosan látunk, azt is, mivel takarnád el, hogy milyen vagy
(szerintünk épp te nem vagy hajlandó látni minket!). Tehát maszk szinte annyi
van, ahány ember – de az említett szaktekintélyek tanúsága szerint fel lehet
fedezni benne mintát, a maszkok több szempont mentén csoportosíthatók.
Hogy pontosan hogyan alkotnak
együttesen „társadalmi színpadot”, egymás viszonylatában hogy „töltik ki a
helyet” a maszkviselők – azt ráérünk felmérni később, amikor színről színre
távolodunk az élet-úton. Azt érdemes tisztázni viszont, hogy ez valóban
egyfajta szereposztás a csoporton belül, az elejtett maszkokat azért kapkodják
fel mások olyan szívesen – azért veszik át egymás álarcait. De ennél messzebbre
tényleg nem érdemes még látni, hiszen nyitott e színpad: „új” maszkok viselői
is érkeztek: Ábel és a többiek.
A csoportosítás kísérlete tehát
korai, de jellegében elkülönülő csoportokat azért hozhatunk létre - például a
maszkok levetése, felkapdosása közepette azokból, akik belefáradván egy
szerepbe elejtik azt. Toporján züllése, Kankalin tűzijátéka, Kesző Benedek
„beszáradása” valamilyen szintű kijózanodás látszatát hordozza, holott ugyanaz
a maszkcsere csak, mint Laura babonába zuhanása például. Tehát vannak, akik a
maszk diktálta illúzió-vágyak beteljesülésével „kényszerülnek” csereberélni – ironikus,
de a legjobb pillanat a szerepcserére mintha az állapot volna, amikor
megvalósul, amit akarok. A szabadságba persze beletartozik, hogy ez nem
követelmény: Ágoston atya minden megvalósulás nélkül lett „egyszer csak”
csapossá. Lehet játszani a csoportosítással – de amint látszik, még nem
érdemes.
Fontosabb feltenni a kérdést:
kinek van szüksége maszkra? Hát annak, aki játszik. Ez a társadalmi „színi
létezés”, a történet tanúsága szerinti (s körülnézésünk által megerősített) játékban
való egyetemes részvétel tovább kérdeztet. Kinek van szüksége elemien a
játékra? Nos, szerintem leginkább annak, aki nincs a helyén. A szerepjáték
maga, az egymás szerepeire való ácsingózás, a szerep elejtése, és másikba
hullás tanúsítja: a szereposztással senki nem elégedett, s nemcsak azért, mert kivételes
(színészi) képességeinknek valójában minden szerep kicsi. A szereplők úgy
érzik, nincsenek a helyükön. S mintha a színpadon található díszletek sem a
kívánatos „egyetemes előadás” rendezettségében cserélődnének. A körülöttes
rajza is azt sugallja: a díszlet sincs a „helyén”.
Olykor határozottan úgy érzem, az
egész mű gondolati gerince lehetne: a dolgokat (körülöttesünket, s magunkat is)
végre tegyük a helyére. A feladat legelején tartunk, ha történik is kísérlet a
rendrakásra – például Barnabás Maximusé – parodisztikus eredményre vezet.
Ahhoz, hogy ne álljunk meg itt, ahogy a tudás embere (annak paródiája) megáll
(úgymond a helykeresésnél), még elég pusztán tovább olvasni a könyvet. De azt
hiszem, ha a mű nem is bír ilyesmivel (lesz még róla szó, gúny tárgyává lőn
majd a történetszervező ezmegazok teljes spektruma) e bejegyzés-sorozat gerince
lesz ez a mondat: a dolgokat kezeljük a helyükön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése