28. - 56. oldal

„Az egész nekem így marioneszk, az embereket bolháknak nézi, és azt hiszi, mert neki saját magáról olyan kedvezőtlen véleménye van, ez feljogosítja arra, hogy másról is éppen olyan legyen, és ezt neki szabad. Kérdés: lehet-e az embereket mint bolhákat nézni?”

Egy későbbi fügönybeszélgetésből idéztem itt "agent spirituel"-ünk kritikáját Bormester Mihály elbeszélői módszerével kapcsolatban. (nem utolsósorban Fruschkának az írói módszer illusztrációja gyanánt) Valóban, ahogyan megkezdődik az utazás (annyit elárulhatunk: az ismeretlen múltba), színről színre elénk lép valaki abból a kisvárosiságában igazán „egyetemes” menazsériából, „panoptikumból”, amely maga a sorskatalógus. Valójában az „emberi tulajdonságoknak ez a Noé-bárkája” épül a szemünk láttára, az is a mesélő-ügyvivő páros szándéka: tulajdonságkatalógust építeni kiindulópontul. Az olvasói rutin gonosz játéka csak, ha a szereplők mégis „életre kelnek” a befogadó szeme előtt. Hiszen az olvasás rituáléjának egyik legfontosabb mágikus gesztusa: a „rá-ismerés” közvetlen környezetünk létburkának egy-egy szereplőjére (avagy akár önmagunkra). A „szóba rakott” alakok mintegy így teljesednek ki az általunk ismerttel szoros szimbiózisban „szereplővé”. Ettől (is) eltéphetetlenül saját minden olvasás-élmény, hiszen mindenki másra „ismer rá” és másból alkot „szereplő-szimbiótát”. A hamvasi írói módszer egy sajátossága azonnal nyakoncsíphető itt: a szereplők elrajzolt, karikaturisztikus volta - az hogy mintha tényleg egy egy „odakozmásodás” illusztrációi lennének csak - ellene megy ennek a kiteljesítésnek. Az írónak nem célja, hogy „hús-vér” alakok illúzióját keltse, nem szándéka elősegíteni az olvasói „kiegészítősdit”.

Itt van mindjárt Hoppy Lőrinc, a vonatút kellemetlenkedő, levakarhatatlan útitársa. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez esetben írodalmi minta csupaszítása árán teremtődik a típus: Hoppy annyira egy-az-egyben Marmeladov a Bűn és bűnhődés-ből. Persze annak minden emberivé varázsló, ha nem is a szimpátiánk, de legalább a szánalmunk elnyerésére bevetett dosztojevszkiji figura-teremtő attrakciója nélkül, maga az élősködő panasz (burján, csernec, szamotor, béc:), az elesettségben való tetszelgés durva paródiája. A korban (ne feledjük, 1880-as évek) nem volt társadalmilag működő „menekvés” az ilyen elől – elhihetitek, ma se nagyon van, ha az elkeményedő közbeszéd, és egyre féktelenebb normarendszer át is alakította némileg a típust. Hoppy valószínűtlensége, karikatúrisztikusan túlzott figurája esszencia-szerű párlat, egy variáció az „odakozmásodásra”.

Vöröshajú segédfogalmazónk menekül előle – mi mást tehetne – persze cseberből vederbe. Mert Toporján Antal törzsorvos a „Hoppy-éremnek” pusztán másik oldala. Saját szavával élve „odakozmásodott” ő is. A másokat kényszeresen látogató, szokásos vizitjein „csupa illedelem és kompliment”, közhelyhalmozó törzsorvos ugyanúgy „társadalmunk merő külsőségeivel” él vissza, mint Hoppy, csak a másik véglet pozíciójából. Létük párhuzamos: a kétféle kullancsság megvalósulásában annyira másmilyen, a látszatban szöges ellentét, miközben lényegét tekintve gyökeresen „ugyanaz”. Teljesen más (ahogy Kotász Zoli írja kommentjében) látványilag, akusztikailag, viselkedésileg; a rögeszme alapja viszont (durván szólva az érem két oldalát összekötő érem-éle) mindkét esetben az a kimondatlan felismerés, hogy a társadalmi érintkezés formái halottak, s az e felismerés következtében keletkező kapcsolatéhség és pánik. Az egyik út a teljes kitárulkozás pojácai paródiája, a másik a teljes bezárkózás semmitmondásáé – mindkettő kullancs-mód tapad a megszólítandóra, beletörödni képtelenül abba, hogy egyedül maradt. Mindkettő abban az illúzióban létezik, hogy a „közönségnek”, holott valójában mindkettő önmagának játszik. Élet (felelősség- és kockázatválalás, aktív, tevékeny szeretet vagy akár aktív és tevékeny gyűlölség) élése helyett.

Ebben a történetben mindenki valamiféle „illúzióban létezik”. S aki kinézne ebből, csak az őrületen keresztül képes rá. Ahogyan Fillér Joachim teszi: amikor észreveszi, hogy az idő számítása illúzió. A világot nem lehet ép ésszel kibírni, csak teljes őrületben lehet „tudva tudni”, ahogyan Hamvas egy másik könyvében, a Szilveszterben írja: vagy idióta szent valaki, vagy okos korrupt. Fillér őrületének a „háziasított” őrület az alternatívája, az „odakozmásodás” – később találunk majd jobb, teljesebb szót rá.

Toporján odakozmásodás-elmélete attól frappáns, hogy ugyanúgy pusztán konstatál, nem pedig gyógyít, ahogyan a törzsorvos Episztemon betegségét kezeli. A nevek jelentősége hatalmas, Episztemon úr, a tökéletes szimuláns neve minden bizonnyal az episztemológiából, az ismeretelméletből jön – hiszen az ismeretelmélet azzal, hogy a vizsgálat módszertanát alapozná, maga is „szimulál”. Betegségeiről később szólnék, lesz még rá alkalom…

A nevek jelentősége hatalmas? Nézzük a négy Keszőt. Ha valaki ennyiszer figyelmezet, szinte rituális fordulattá emelve a „nem tévesztendő össze…” formulát, az mintha épp azt tudatná, tévesszünk nyugodtan. A nevek egy része beszél, másik része nem. Schnoen doppelangereit teljesen mindegy, hogyan hívják. Ő az, aki „egy létére három”. S e mintát követve a Keszők „a négy aki egy”. Vermerán doktornak beszélő neve van: németül a vermehren annyit tesz: szaporodik. Nevében hordozza tehát a terminus-alkotás beteges kényszerét, a hitet, hogy minden elnevezhető. Még akkor is, ha ez puszta önkény, ha valójában a név jelentőségét tagadja meg - a név attól név, hogy másnak is jelent valamit,legjobb esetben „ugyanazt jelenti”. Vermerán ezzel szemben „új és érthetetlen elméleteket és szakkifejezéseket” gyárt, amit rajta kívül senki sem ért. Legalábbis Barabás Maximus szerint, akinek a neve talán így magyarítható: a legnagyobb vigasztalás. No hiszen! (Később látni fogjuk, mire megyünk vele…)

A történet fonalát ott ejtettem el, ahol az utazás kezdődik. És most ott, ahol – látszólag – megtörténik valamiféle „megérkezés”. Vörös hajú segédfogalmazónk megismerte Hoppyt és Toporjánt, meglopták (talán Episztemon), tudomást szerzett Schnoen sajátosságairól, távoli rokonához, Kesző Benjaminhoz (aki nem tévesztendő össze Kesző Bertalan nyugalmazott elöljáróval, a koldusszólamok gyűjtőjével, sem Kesző Benedek antikváriussal, sem Kesző Domonkos nyugalmazott fővárosi főszámvevőségi főtanácsossal) költözött, uzsorakölcsönt kért és kapott Fillér Joachim özvegyétől, s most várja Flóriánt és Féllábút, hogy származásának körülményeit egyszer s mindenkorra tisztázzák. Megérkezés a gyermekkorba? Az vagyok, ahonnan jöttem? A leghosszabb út, labirintusi veszély – mondja az angyal.

kommentek:

• 1.  shizoo
  2010. 06. 04. 13:26

Ja: csak a lényeg maradt le, a feltett kérdésre a válasz. Lehet az embereket bolháknak nézni? Akár. De itt nem ez történik. Nem emberek néződnek, hanem (a jelenlegi, kevésé pontos terminológiával) "odakozmásodások" illusztrációi. Ahogy később majd részletesebben is lesz róla szó: nem emberek szerepelnek a lapokon, hanem szavak.
Elvi sík

• 2.  Kotász Zoltán
  2010. 06. 13. 10:19

Megyek ki a Mátrába két hétre nomádkodni, és viszek magammal könyvet is, ami a Karnevál lesz. Itt és most előre szólok, hogy ennek fényeben kommentekre lehet tőlem számítani :)

• 3.  vargarockzsolt   

Egyike a lehetséges értelmezéseknek. Speciel én is pontosan így gondolom. Ezért örülök.

• 4.  Rihárdó
  2010. 07. 06. 19:30

Én meg emiatt pont nem örülök :)

• 5.  shizoo
  2010. 07. 08. 11:31

@Rihárdó kifejtenéd?:)

• 6.  Rihárdó 

Én úgy érzem, Hamvas Bélánál megtaláltam a válaszokat a kérdéseimre, persze hozzá is úgy jutottam el, hogy sok halom szart, szemetet, baromságot olvastam előtte. Szerintem nem az "egyike a lehetséges magyarázatoknak", hanem "a" magyarázat a dolgokra. Persze lehet hogy tévedek, de nem szeretnék! :)

• 7.  shizoo 

A kérdésekre adott válaszok, igen - amelyek egy részét garantáltan nem értem. Ez a félelmetes benne. Nekem is "a" magyarázat, miközben azért sportot űzök abból, hogy bármilyen élet-tényt, megállító erejű tapasztalatot megnézzek minél több "nézőpontból". S hogy ezt megtehessem, igyekszem minél több - kimondom, bár szinte szitokszó idehaza - paradigma alapvető belső "gondolati mechanizmusait" elsajátítani.

Figyelem, ez NEM relativizmus, csak attól a pillanattól, ha egymást kizáró paradigmák érvrendszereit vegyítem. Hogy miért írom ennek fényében mégis: a Hamvasi szemlélet "a"magyarázat? Mert furcsamód "ide" lyukadok ki mindig a végén.

Holott ezt nevezném legkevésbé önmagát kötöző "komplex paradigmának", mivel voltaképp nem a "Hagyomány" (egyébként szerintem jórészt a tanátadás során elveszett) "valódi értelme" jelenik meg a Hamvasi írásokban (ha történik is erre kísérlet); hanem egy maga felé végletekig szigorú, a hitelesség követelése okán akár saját dédelgetett ideáit is gátlás nélkül kihajító, kimondom: hagyomány-teremtő ember gondolatai, és ezeken a gondolatokon átszűrve mindaz, amit az "emberiség" a világról gondolni vélt.

• 8.  Kotász Zoltán 

Hoppy Lőrinc figurájához, úgy érzem, hozzá kell még szólnom. Akár irodalmi párlat, akár valós személy mintázata - én az utóbbire gyanakodnék - a figura szerintem mély hatást gyakorolt Hamvasra. (Ugyan ezt a mély benyomást, személyes érintettséget vélem később majd felfedezni Lalánál.) Amikor az angyal először szól a segédfogalmazóhoz, a kódolt és kódolatlan szakkifejezések hányadékában felbukkan a szocio-skandalum kifejezés is. Legátütőbben a skandalumot Hoppy testesíti meg, akiből elemi erővel tör ki a megbotránkoztatási kényszer. Igazad van, hogy ez kortünet lehetett, az akkori idők etikett-túlszabályozottsága, lefojtottsága elleni perverz válaszcsapás. (Érdemes végiggondolni, hogy azóta hogyan vált lépésről lépésre a botrányokozás lehetetlenné és fölöslegessé.)

A regényt olvasva többször olyan érzésem volt, hogy Hoppy sazavain át Hamvas is mászolyog, élvezettel hívja szinpadra többször a figurát, élvezettel szinezgeti a mászolygásokat és hőbölygéseket, és Hoppynak olyan emberi árnyaltságot ad közben, amelyhez képest mások (pl. Toporján, Fillér Joachimné, a Keszők stb.) csak jólsikerült skiccek.