Alapos zavarba hozott a blogforma, a sajátos kényszer, hogy a bejegyzéseimnek címet kell adnom. Hiszen a könyv, amiről szólnék, alig-tagolt, a beszéd ritmusa, szünetei tagolják, sehol egy fejezet, csak a gong szólal meg időnként, mint egy többmenetes bokszmeccsen – vagy mint záráskor a kocsmában, vagy mint (tibeti:) kolostorban a „mégis napról napra tagolás” idő-tudomásulvételének elemi kényszereként. Jó sokat ógtam ezen, hogy aztán kikössek ennél a nincs-jobb jellegű, sete-suta megoldásnál.
Doktor Boromeus, a levéltár igazgatója elhalálozik. A frissen kinevezett igazgató magához hívatja a tisztviselőket, köztük a „vörös hajú segédfogalmazót” és bemutatkozáskor meghökkentő kijelentéssel hozza zavarba néven (még) nem nevezett hősünket. Úgymond, ő Ursinus személyesen, a hetedik század „hallatlanul mérges” pápaviszályának vesztese. A vörös hajú segédfogalmazó teljes zavarban forrásokat kutat (mintegy túllépni képtelenül újdonsült főnöke hóbortján), de mire kérdéseivel az irodába visszatér, az igazgató már Shakespeare-nek nevezi magát, anekdotázik a darabok születéséről. Szegény hősünk öszvér-makacs, harmadik visszatértekor a kilét kényes kérdésére – minő meglepő - Cortezként nevezi meg magát.
A vörös hajú segédfogalmazó összezavarodik. Felteszi a kérdést: vajon tudja-e az ember, hogy kicsoda? S ha nem tudja, nem kell-e felkerekednie, hogy önmagát megkeresse? S ebben az elindulása előtti, megrendült állapotában látogatja meg az angyal.
Először is: meg nem engedhető könnyítéseket „engedtem meg” magamnak, amikor ilyen mondatokat írtam le: „A vörös hajú segédfogalmazó összezavarodik.” Mint ahogy később elbeszélőnk: Bormester Mihály kifejti, ilyet az író nem tehet, „tessék kérem ábrázolni”. (Persze épp az ábrázolás paródiájaként kapjuk meg számozva a vöröshajú segédfogalmazó egymásutáni „összezavarodás-kori” gondolatait, harmincegy tételben, egészen az angyali üdvözletig) Ugyane gondolatmenet mentén: minden tartalmi összefoglalás kudarcra ítélt, a fentebb megejtett is – azon kényszer gyermekei, hátha követhető lesz általuk a hozzáfűzések tartalma a könyv ismerete nélkül is. Erről ezennel lemondok, mivel úgysem.
Másodszor: érdemes elidőzni Doktor Boromeusnál, és az ő életmegszokási metódusánál. „…abból indult ki, hogy az életet megszokni teljességgel lehetetlen. Amíg az izgalmak sorozata a régebbiekhez képest hasonló, a dramatikus feszültséget aránylag jól bírta…” Az élet: dráma. Minden pillanata fokozhatatlan izgalom, ami csak akkor elviselhető, ha időt adunk magunknak és a ránk rontó dolgoknak, „helyezkedjenek el” a valóságunkban. Doktor Boromeus a meztelen életfélelem maga, neki nem kell „érdekes időket” élni ahhoz, hogy reszkessen mindentől – s mindezt vegytisztán, teljesen fantáziamentesen, tehát nem attól rettegve, ami „érheti”, hanem attól, ami pusztán csak „életbe jön”.
Doktor Boromeus, a levéltár igazgatója elhalálozik. A frissen kinevezett igazgató magához hívatja a tisztviselőket, köztük a „vörös hajú segédfogalmazót” és bemutatkozáskor meghökkentő kijelentéssel hozza zavarba néven (még) nem nevezett hősünket. Úgymond, ő Ursinus személyesen, a hetedik század „hallatlanul mérges” pápaviszályának vesztese. A vörös hajú segédfogalmazó teljes zavarban forrásokat kutat (mintegy túllépni képtelenül újdonsült főnöke hóbortján), de mire kérdéseivel az irodába visszatér, az igazgató már Shakespeare-nek nevezi magát, anekdotázik a darabok születéséről. Szegény hősünk öszvér-makacs, harmadik visszatértekor a kilét kényes kérdésére – minő meglepő - Cortezként nevezi meg magát.
A vörös hajú segédfogalmazó összezavarodik. Felteszi a kérdést: vajon tudja-e az ember, hogy kicsoda? S ha nem tudja, nem kell-e felkerekednie, hogy önmagát megkeresse? S ebben az elindulása előtti, megrendült állapotában látogatja meg az angyal.
Először is: meg nem engedhető könnyítéseket „engedtem meg” magamnak, amikor ilyen mondatokat írtam le: „A vörös hajú segédfogalmazó összezavarodik.” Mint ahogy később elbeszélőnk: Bormester Mihály kifejti, ilyet az író nem tehet, „tessék kérem ábrázolni”. (Persze épp az ábrázolás paródiájaként kapjuk meg számozva a vöröshajú segédfogalmazó egymásutáni „összezavarodás-kori” gondolatait, harmincegy tételben, egészen az angyali üdvözletig) Ugyane gondolatmenet mentén: minden tartalmi összefoglalás kudarcra ítélt, a fentebb megejtett is – azon kényszer gyermekei, hátha követhető lesz általuk a hozzáfűzések tartalma a könyv ismerete nélkül is. Erről ezennel lemondok, mivel úgysem.
Másodszor: érdemes elidőzni Doktor Boromeusnál, és az ő életmegszokási metódusánál. „…abból indult ki, hogy az életet megszokni teljességgel lehetetlen. Amíg az izgalmak sorozata a régebbiekhez képest hasonló, a dramatikus feszültséget aránylag jól bírta…” Az élet: dráma. Minden pillanata fokozhatatlan izgalom, ami csak akkor elviselhető, ha időt adunk magunknak és a ránk rontó dolgoknak, „helyezkedjenek el” a valóságunkban. Doktor Boromeus a meztelen életfélelem maga, neki nem kell „érdekes időket” élni ahhoz, hogy reszkessen mindentől – s mindezt vegytisztán, teljesen fantáziamentesen, tehát nem attól rettegve, ami „érheti”, hanem attól, ami pusztán csak „életbe jön”.
Harmadszor: Az új igazgató az érem másik oldala – az unalom teremtette fantaszta, akinek a saját élete izgalomtalansága csupasz váz, amit a fantázia, durvábban szólva a hazugság örökös kényszere-követelése tehet csak elviselhetővé. Persze a Boromeuson „szocializálódott” vöröshajú segédfogalmazó ezt képtelen felismerni (nem zárható ki az sem, hogy tévedek, és az új igazgató valóban Ursinus. Vagy Cortez. Vagy Vitéz László a bábszínházból :).
Negyedszer: Az angyali üdvözlet. Egy későbbi függönybeszélgetésben ezt a zavaros-töredezett-félrehallott katyvaszt a mesélő és az ügyvivő kifejti majd. (néhány szótárazásom is oda szánom inkább) Legyen elég néhány észrevétel addig, néhány apróság. Az angyal a "dilemmába" jön. Amikor nem működik sem az automatizmus, sem a fantazma. Amikor nem látszik a „járható út”, amikor az ember „kizökken”. Az angyal az életút-vesztés pillanataiban fér hozzánk. Amikor az addigi nem folytatható, ha mégis, rutin lesz, vagy vállalt, tudatos hazugság.
Végül egy „városi legenda”. Úgy mesélik, az üdvözlet ilyetén ábrázolása kettős funkciót látott el, egyfelől katyvasz-mivolt, másfelől funkcionális halandzsa, az épp aktuális (és mindenre kíváncsi) hatalmi rezsim kéziratba leselkedő „szemeinek” elriasztására szolgált, meggyőzendő őket a tovább-olvasás értelmetlenségéről.
Negyedszer: Az angyali üdvözlet. Egy későbbi függönybeszélgetésben ezt a zavaros-töredezett-félrehallott katyvaszt a mesélő és az ügyvivő kifejti majd. (néhány szótárazásom is oda szánom inkább) Legyen elég néhány észrevétel addig, néhány apróság. Az angyal a "dilemmába" jön. Amikor nem működik sem az automatizmus, sem a fantazma. Amikor nem látszik a „járható út”, amikor az ember „kizökken”. Az angyal az életút-vesztés pillanataiban fér hozzánk. Amikor az addigi nem folytatható, ha mégis, rutin lesz, vagy vállalt, tudatos hazugság.
Végül egy „városi legenda”. Úgy mesélik, az üdvözlet ilyetén ábrázolása kettős funkciót látott el, egyfelől katyvasz-mivolt, másfelől funkcionális halandzsa, az épp aktuális (és mindenre kíváncsi) hatalmi rezsim kéziratba leselkedő „szemeinek” elriasztására szolgált, meggyőzendő őket a tovább-olvasás értelmetlenségéről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése