Utószó: Beavatás és értelmezése

A Karnevált én a múlt évszázad legfontosabb irományának tartom, a könyvnek, aminek a levetett maszkjai alatt nem a nagy semmi: stílus, elégtételek, puszta szórakoztatás van, hanem a valami. Amivel kezdeni kell valamit. Hogy mit, azt majd eldöntöm később (gondoltam minden újraolvasás végén) de amint a szövegből talán kitűnt, elsősorban onnan vártam és várom a valamihez kezdéshez a segítséget, ahol ezek a kérdések megfogalmazódtak: a kötetek szövetéből. Óhatatlanul beleér persze az életműben egyebütt megfogalmazott is, hiszen például a Pathmosz nem egy esszéje utólag odabeszél a mű világába, tovább magyarázza a Karneválban érintett eszméket. Pontosabban nekem úgy tűnik, hogy a születés lezárulta után kézről kézre járó első gépiratos másolatok kapcsán felmerült kérdések nem egy később megírt Pathmosz-esszé megírásához adtak konkrét (bár jelzetlen) apropót.
 
Nem evidens az értelmezése, mint ahogy a születése sem volt az. Soha olyat nem írtam le, ami előzőleg ne lett volna bennem készen – jelenti ki Hamvas Béla egy helyen, és én ezt elhiszem neki. Nemcsak a tanítványok és az özvegy visszarévedései, a fenn maradt kéziratok is erről tanúskodnak. Tiszta tükrű, alig javított oldalak sorakoznak a kéziratos füzetekben. Csak így képzelhető el, hogy a könyvet (számomra a könyvek könyvét) ekkora terjedelemben, ilyen rövid idő alatt rögzítse. Kemény Katalin visszaemlékezése szerint negyven éves korában jelentette ki: ötvenedik évemben fogom megírni nagy regényemet, a Karnevált. Így is lett, holott Hamvas ötvenedik éve: 1948 nem adott ideális keretet a megírásához. 1945-ben Hamvas lakása, minden kézirata, könyve, jegyzete megsemmisült a bombázások alatt, 1948-ban lehetetlenült el egzisztenciálisan, akkor rúgták ki a könyvtárból, jelentették ki (a Lukács György és Keszi Imre által vezényelt össztűz): a létezése az új világ értékrendjére káros. Akkor váltott ki földműves-igazolványt, hogy a sógora szentendrei kertjét művelhesse. Az ezután következő négy év talán a legtermékenyebb időszaka. 
 
Soha olyat nem írtam le, ami előzőleg ne lett volna bennem készen – jelenti ki Hamvas Kemény Katalin tanúsága szerint; a magam szempontjából ez hallatlanul vicces, mert bennem semmi sem áll készen, amikor írni telepszem, én magam szeretnék annyira készenlétben állni, hogy keresztülfolyhasson rajtam mindaz, ami szólni szeretne; bár most pont, hogy idézek magamtól, korábban, rövid terjedelemben már összemarkolt, tehát kész szavakat. Szentségtörés volt, hogy pár bekezdésnyi terjedelemben egyáltalán írni próbáltam róla: nem véletlen, hogy óvatosan használt sorvezetőket használtam az akkori kísérlethez: Danyi Zoltán Hamvas Béla Ezoterizmusa - Alkímia, hermetika, mágia a Karnevál című regényben címen megjelent tanulmányának egy korábbi változatát (Regény és alkímia címmel találtam rá), és Oravecz Barna Rejtett struktúrák Hamvas Béla Karnevál című regényében című esszéjét.
 
Oravecz Barna egyik legfontosabb (nem teljesen új, mégis eredeti) felismerése, hogy Hamvas Béla sorvezetőket használt e hatalmas, és igen gyorsan elvégzett munka kiteljesítéséhez. Amit szoktak mondani róla: hogy úgymond beavató regény, alkímia, abban az eredeti értelemben, ahol az alkimista a maga lényéből égetné ki az örök érvény aranyát, s így a kötet szerkezete, a részekre tagolás a hét beavató lépcső rendjének feleltethető meg, szóba kerül Danyi Zoltán írása kapcsán. De egy másik rendben, a GONG ütéseinek rendjében (így Oravecz) teljesen jól illeszkedik minderre Schumann Karneváljának húsz elkülöníthető tétele. Tény, az ifjú Hamvas jól zongorázott, maga is komponált (amíg el nem égtek a kották is a mindenét felszámoló bomba tüzében), tény, a korai verzió, az Ördöngösök kéziratán kiradírozva, de jól kivehetően ott sorakoznak a Schumann által adott tételnevek.
 
Nekem ez különösen tetszik, mert a saját irományaimban imádom az efféle sorvezetést. Vegyél egyszerűen valamit, amit érvényesnek érzel, pontosan kifejtett érvek helyett az egészét érvényesnek, és fűzd fel az érvényére a felismeréseid. Hiszen így tanulunk, nyelvet, kifejezést, mindent! A saját készen-létemhez sokszor támasztok ilyen létrákat (támaszkodnak bennem ilyenek létraként – hogy az egyik sorvezetőm: Weöres A teljesség feléjét is ideidézzem). Ráadásul mi mást tehetne az, akinek a világégésben az addig felépített teljes munkája elégett, egyszerre elvéve a kiérlelt hátteret és megadva a formáláshoz szükséges teljes alkotói szabadságot; egyszerre megfosztva a valamilyen formában való végiggondoltság ellentmondásos jegyzet-tömegétől és megnyitva az utat az asszociációnak a zenemű felé, ami nem pusztult el, és érvényét sem vesztette?
 
Oravecz feltételez egyébként ugyanilyen kapcsolatot a Tarot Nagy Arkánumának húsz lapja felé is. Bolond és Világ nélkül, felmérve a Tabula smaragdina idevágó passzusait. Izgalmas feltételezés, végig lehetne gondolni. Nem annyira elrugaszkodott gondolat, hiszen ebben a tükörben valójában tényleg nincs Én, és nincs Világ… (az Arlequin nem látszik a tükörben, hiszen nincs száma – s a Világ nem látszik a tükörben, hiszen a te arcod formázza) Mindenki más Maszk (azaz karneváli álarc) a Tarotban is, miközben lelki alkatot meghatározó alapjellemző – egyszerre a dolgok magva a Bolond felől, és mutogatott álarc a Világnak.
 
*
 
Amit szoktak mondani róla, hogy beavató regény, alkímia. Ezt a réteget Danyi Zoltán kiválóan érti és érzi át; s ezen a bázison nyugszik Dúl Antal utószava is a három kötetes kiadás végén. Danyi Zoltán tanulmányát jó szívvel ajánlom, azzal együtt, hogy a továbbiakban számos helyen vitatnám a megállapításait. Az alkimista réteget az eddigiekben én csak nagyon óvatosan érintettem, jobbára csak jelzés-szerűen, az (itt blogejegyzésekben született, és ezekből épp fűződő) esszé fejezetcímeiben, mert elsősorban a szövegből indulnék ki, és oda érkeznék vissza, s egyébként is, az egész eszmerendszerről és mágikus beavatásának módszertanáról sem tudok annyit, hogy a keretein belül bármit vitassak. De nem is az Alkímia keretein belül - Hamvas Béla művének és egyéb ide vágó gondolatainak égisze alatt született kételyeim sorolom a következőkben.
 
Előtte viszont el kell ismernem az alkímia légkörének kétségtelen jelenlétét. Ez ugyanaz a levegő, mint ami áthatja Szepes Mária teljes életművét, finoman másképp és másképp A vörös Oroszlán és a Raguel hét tanítványa lapjain (sőt: mókás, de észre lehet venni az alapeszméket a Pöttyös Panni könyvek gyermekvilágában is). Nem véletlen, hogy Hamvas kapcsolatot keresett és talált Szepes Máriával – volt miről beszélniük. A Karnevál össz-benyomás tekintetében nekem mégis elemien más. Van benne valami többlet, ami csak a háború után született művek jellemzője ebben a hatalmas életműben. A legegyszerűbben a Tabula Smaragdina bevezetését idézve tudom érzékeltetni, mire gondolok: A Tabula Smaragdina az őskori hagyomány nagy és jellegzetes műve. Keletkezése óta a hagyomány korszaka lezárult, az emberiség a történet korszakába lépett, és minden jel arra vall, hogy a történeti korszak is a vége felé tart.
 
Több helyütt kifejti aztán, hogy a történet kora után, apokaliptikus korban élünk – tehát immár három világkorszak választ el minket attól, hogy az alkímiai konjunkció megvalósulhasson. Nem lehet visszafelé lépkedni, nem lehet megfeledkezni a közben esett tanúságtételről. Nagy tisztelettel tárta fel ezeket a tradíciókat, mert a racionális ember rémületesen szegényen, az értelem propagandájából „érti” csak őket, ráfért s ráférne a tanítás, a szerénységre és tiszteletre nevelés. A Mágia szútrában felméri, a Smaragdtábla útjából mi lehet érvényes ahhoz, hogy mindenki magán dolgozva eljusson abba az alapállásba, ahonnan már érdemes volna cselekedni. De a Prima Matéria isten-embereinek útja a korszakokon át visszarévedve helyreállíthatatlan. És nem is cél.
 
Emlékezzünk Márkus történetére, miért tért vissza a kristályhegy túlnanjából, ahol élte a világ nincs, én vagyok megvilágosodott örök nyugalmát. A nőre, aki ott felkeresi, és aki a bölcsességek hallatán kétségbeesetten rákiabál: ne magad öleld át, hanem engem! Ez Márkus új-létbe hívó igéje, és ez az, amit itt nyugaton, ahol az én alapállás, meg kell tanulnunk. A mi feladatunk a másik. Érdekes, hogy keleten, ahol a hagyomány a kollektívumról tudott olyan szinten, mint nálunk Hermész Triszmegisztosz az énről, Buddha reformja az énnel foglalkozik, még ha a felszámolásával, akkor is. Mindenhol, minden égtájon a hiányok kiabálnak ránk.
 
Ennek jegyében érzem úgy, hogy pont az alkímiai hagyomány pontos ismeretének csábítása által illeszti Danyi Zoltán végül a regényt (szerintem nem az) tejesében az Alkímiai Konjunkciuóba, Szóval, hogy pont az Alkímia otthonos értelmezése, a kifinomult ismeret csábításának engedve ilesztette a "regényt" minden ponton ebbe a keretbe. Az értelmezésében Bormester végigéli a hét lépcsőt, a megvilágosult, samadhiban lévő bölcs teszi a csodát Máté patalábával, hogy megnyilatkozzon a szellem, és istenemberségének teljese. E szellem jelenlétének jegyében a karneváli időszak végén Vidal teljes joggal választja a szerelem, azaz Flóra helyett a saját megvilágosodás-útját. Teljes tisztelettel, de ezeket másképp látom.

Először is: a csodát a szent szellem teremti, amihez a cadik vagy Bormester katalizátorsága csak értelmi keret, körülbelül a tökmindegy szintjén; a csodatévő maga Máté – a csodát az teszi, aki elszenvedi. Mert a csoda csodálatos, de amúgy a legdurvább hitfosztás. Onnantól tudva tudsz, még ha nem is látsz ettől színről színre; tudod, hogy cseréptörést kiabálsz, amikor protestálnál a vak élet tényei ellen. Nincs ennél nagyobb pokol, ha az értelem embere szembesül vele: nem érti, és esélye sincs érteni. Szerencsére Máté egészséges infámis. Belátva a nem értést, Hermina néni tanítványául szegődik. Mert tényleg ez az egyetlen, amit tehet.
 
És Vidal tényleg egyszerűen Skopas bélyegét hordozza – ami valójában Edessza bélyege, a méz édes álma, férfialakban. Vidal neve is tréfa. Ő valóban a „regényben van”, nem véletlen a durva tapintatlansága, ahogy a Herstal família beteg sorsosait tapogatja. Lapoz bennük. Egyrészt nem lehet Bormester istenemberségének jegyében, mert az az út korokkal ezelőtt lezárult. Másrészt emlékezzünk újra, mit mondott túlvilági utazásakor Márkus Bormesternek: Nem lesz különb ember. Mindig ilyen rongy marad. Összes mocskaival. Összes úgynevezett tehetségeivel. De akkor már tudni fogja, hogy mindez nem számít. Nem véletlen, hogy sokadik olvasásra Márkus tanításaiból ez emelődött ki. Tegyük e mellé Vidal legmélyebbről fakadó szavait:
 
...Ezerkilencszáznegyvenöt februárjában, amikor az óvóhely pincéjéből hatheti koplalás után az éhségtől és a rémülettől és az utálattól csaknem egészen holtan kibújtam, falat nélkül, magas lucskos hóban, házam romokban, lényem és múltam rólam letépve és levakarva és lemarva, egyetlen életszikrával még, csak egyetlen kis szikrával, akkor azt hittem, íme, mindazt, ami volt, a föld színéről letörölték. Most pedig megnyílt a lehetőség. Igen...
 
...Ezerkilencszáznegyvenöt februárjában, amikor az emberek a végsőkig való koplalás és halálrémület és iszonyat után a pincéből kibújtak, lényükről egész múltjuk lemarva, egyetlen megmaradt életszikrával, akkor a föld színéről mindazt, ami volt letörölték, akkor tabula rasa volt, és akkor megnyílt a lehetőség, hogy isten országa megvalósulhasson. Az különös volt, hogy erről mindenki tudott... Az atmoszféra ünnepi volt...
 
...Én láttam, hogy ezerkilencszáznegyvenöt februárjában az emberek ettől a szakrális őrülettől mind meg voltak szállva. Ezért volt a légkör ünnepi... Semmi nem köt. Szabadon azt tehetjük, amit akarunk... Helyes volt ezt a megromlott életet így tőből lemetszeni? Példátlanul kínos, de helyes... Halleluja! Önök talán azt mondják, hogy nálam nagyobb őrülttel még nem találkoztak. Mert, mondják önök, nézzük csak meg, hogy mi lett belőle... az egyik ellopta a másik ezüsttárcáját és harisnyáját, és belenyúlt a zsírosbödönbe, és lekvárjából leharapott, és elment pincéket fosztogatni... gyűjteni és kuporgatni és félteni és falni... és én is, én is, én is. Nem voltam kivétel.
 
Bormester visszajött, mert mindenki visszajön. Valószínűleg vigyorog, csörgősipkáját rázza, és megment még egy lelket, bár azóta sem vethetett egy pillantást se az ítélet kénkőfüstjére (bár akkor is vigyorgott volna, mondja Máté a gyászbeszédben, konstatálva apján tudva tudás nélkül is Hajhederekucsin bélyegét – persze, ez azóta vagy érvényes, vagy nem). Vidal Párizsba távozott, a búcsúbeszéde után. Róla csak ennyit tudunk. Nem. Nem lettünk bölcsebbek. Nem vagyunk kivételek.
 
Csak azóta további, egyre kifinomultabb módokon tanulunk másra figyelni egymás helyett; a fantáziára a másik helyett, aki a dolgunk volna. Kétezerhuszonhat márciusában, amikor ezeket a sorokat írom, csak annyit mondhatok, magamról és a másikról, akivel dolgom van, nagyon kevés olvasmányból tanultam olyan formáló erővel, és annyit egyikből sem, mint a Karneválból. A világunkról, mint folytatódó káprázatról, és a tízezer bőrű tűz gyermekéről, aki túlnépesíti. A kegyelemről, aki (ha a világ tényleg egyetlen pillanat, ha nemcsak a tér káprázat, de az idő is) még mindig ott időzik a helyen, amit úgy hívnak, hogy Szavlanuth, avagy Türelem.
 
Köszönöm, ha elkísértél idáig, olvasó!

Közbevetőleg: Minósz labirintusa

Ezt a bejegyzést a másik blogomon tettem először közzé, de értelemszerűen van helye itt is - megint van benne vers is, de talán helyén való. Van benne vallomás-jelleg, de ha kellő módon távolítom, akkor egészen ügyibe való módon találhat helyet az olvasónaplóban is.  Fogadjátok szeretettel.

A képek a Walk my World előadásából valók

Belebonyolódtam megint az újraolvasásba - épül a Karnevál-olvasónapló, s most ennek egy nagyon érdekes szövődményét fejtegetném. Minószt, a labirintus-építtetőt, meg a labirintusát. Aki a csalatásából lett gyermeket, Minótauroszt oda zárja be, amikor kamaszodva kezelhetetlenné válik. A legenda szerint ugyanis a királlyá avatása előtt jelet kért Poszeidontól, hogy tényleg ő lesz a király, nem a fívére. A tengerből kiemelkedő fehér bika (amit fel kellett volna áldozzon az istennek hálája jeléül) annyira megtetszett neki, hogy csalt: másikat vezettetett kés alá. Viszont az isteneket nem lehet becsapni, Poszeidon bosszúból úgy intézte, hogy Minósz felesége, Pasziphaéra beleszeressen a fehér bikába, s nászukból származott a félig ember, félig bika Minótaurosz. 

Márkus mester szerint ez egy magány-mintázat. No, nem Minótauroszé, hanem Mínószé. Monománia a javából, a labirintusba rejtett szörnyeteggel, aki nem a sarjam, nem tudnék ilyet nemzeni (talán nem is tudok nemzeni, minden neveltem, minden világnak felmutatott fiam és lányom csalatás gyümölcse). Egy titok, sőt, A Titok, eldugva a megközelíthetetlenné épített magányba. Ahova behatolhatsz, de vigyázz, soha nem találsz ki belőle, ha egyszer beteszed a lábad. Hiszen labirintus. Márkus szerint (aki nem a mítoszt meséli, hanem a lárvákat) Mínósznak szekrénykéje van, benne az ellenségei levágott hímvesszeje. A nemzőképtelenség és csalatás emberének gyűjtögetett trófeái. 

Aztán (ahogy a mintázat finoman átértékelődve visszatér) már csak viaszfigurák, egy börtön- és kínzókamra-makettben, csak a fantázia, az elégtételmesékkel, a bosszúmesékkel, ahogy a képzelgés minden megaláztatást elbábozva véresen megtorol. Mégis, Havrincourt úr még anakronizmus, a feltörhető hátsó (hetedik?) szobájával. A titokkal. A szobában nagy szekrény volt, rekeszekre osztva, minden rekesz előtt rács, a rácson cédula, a cédulán név. Havrincourt úr ellenségeit viaszból megcsinálta és rács mögé zárta... A szobában más nem volt? Csak rengeteg papiros. Havrincourt úr ítéleteket írt.  Ellenségeit kínzásokra és halálra ítélte, és az ítéleteket felolvasta... A modern Havrincourtok egyre szerényebb tárgyi támaszhalmazzal, de egyre vadabb fantáziák között léteznek, virtualitásban, vagy pusztán az elmepalotájukban lejátszva ugyanezeket a meccseket: ítéletírást, felolvasást, az ítélet végrehajtását.

Amikor Michail-Mike átesik a ló túlvilági túloldalára, a Márkus által vezényelt lélekismereti tanfolyamán, a túlvilágon, amely az a hely, ahol amit gondolunk, láthatóvá lesz, legelsőnek találkozik vele - tehát benne is alapréteg. Persze, hiszen Márkus erre készíti fel: hogy lássa lénye vegyelemeit. Minósz, Bor, Javari, Havrincourt. Ugyanaz a vegyelem. A férfi, aki a túlnan ágya szélén ül, az éjjeliszekrényen matat, tárgyait rendezgeti, keresi a dolgok éjjeliszekrény-méretű labirintusában a helyes elrendezést, de nem találja, soha nem tökéletes a rend, amit éjjeliszekrénynek hívnak. Minósz alszik és örök álmában ezt az örök labirintust szeretné pitiáner éjjeliszekrény-világ méretben a tárgyaiból renddé emelni. Létezésbe emelni a nem létezőt.

Ezt éreztem meg. Hogy abban a labirintusban a szörnyeteg, hogy Minótaurosz igazából ez az éjjeliszekrényről is örökké hiányzó semmi. Hogy a bonyolult struktúrák alatt ez a semmi lüktet. Ez van középre zárva, Minósz labirintusának közepén, ez a szégyellt, eltagadott, elégtételmesékkel és könyvtárakat megtöltő, falakká fűződő szavakkal soha nem feltárt, mindig körbehazudott, kolosszális impotencia. A Karnevál történetén végighúzódik, a szereplőkben azonosítható. Ez a mintázat. Csak egy példa, egy példamondattal, ahova a bábos úgy jut el, hogy már csak gondolatban, az elmepalotában bábozik: a személyes kapcsolatot túlbecsülik. Idősebb Herstal Raimund nyugalmazott altábornagy és a könyvtár. Egy fontos szereplő, aki a könyvek által rejti labirintusba saját magát  - amiket viszont nem olvas el, még összegyűjtött, dédelgetett kézirat-gyűjteményét sem, hiszen a személyes kapcsolatot túlbecsülik. És ez csak egy jellemzője (vonjuk ide és távolítsuk egyből Jungot: archetípusa).  Ezt is belülről ismerem, hiszen a könyvtárral dédelgetett viszonyom van - és tényleg labirintus, ahol a katalóguscédulák, vagy a számítógépes nyilvántartás keresőkifejezés-ablaka (összetett keresés!) jelentik az Ariadné-fonalat.

A semmi talán nem is a legjobb kifejezés ide. Nevezzük inkább hiánynak. Valami, ami Minószból hiányzik, de maga elől is eltagadja; nem is a világ, legelsősorban maga elől rejti abba a rengeteg szövődő gondolatba. A hiányt, ami megöl, ha behatolsz a labirintusba Ariadné fonala nélkül - mert a hözepén a te éh- és szomjhalálod van, az emésztő sóvárgás üressége. Talán van egy terem a közepén, a falán egy bika levágott fejével. A fehér bikán ejtett bosszú relikviája, az impotencia bosszúja, amiért szajhát vett feleségül. A labirintus ezt a hiányt ringatja. A hiányt, ami így válik szégyenné, hiszen Thézeusz bemegy és kijut, és legyőzi ezt a hiányt, azzal, hogy kijut. Fénybe vonja. De ebben amúgy semmi extra nincs. Bármelyikünk mindig remekül látja a másik szégyenét. Minósz is látja Thézeusz héroszi semmijét: ami farkast formáz, de ugyanúgy hiánybetegség. A másét mindig, a magunkét nemigen. Thézeusz is csak ugyanaz a lárva - majd hazamegy Athénba és hazudik valamit a hőstetteiről. Hogy micsoda legyőzhetetlen szörnyetegen lett úrrá az erejével.

Most már helyénvaló lesz itt Thézeusz négyféle története egyetlen versben (a mítosz ránk maradt verzióiból, meg a magam látomásából fűzve), de mielőtt elolvasod, gondold végig: a Karneválban található, legalább ezen a következetességi szinten végigvezetett, több tucatnyi szál egyikét fejtettem fel itt (nem is teljesen, de talán néhány fontos rétegéig) - és teljesen személyes, kinek melyik szál fejlik így fel a figyelmes olvasástól. Ha személyes kapcsolatba kerülsz a könyv által önmagaddal. Elképesztő gazdagságot rejt annak a könyvnek a Labirintusa...

Minótaurosz

Kemény Zoltán, Publius Ovidius Naso, Weöres Sándor és Michael Ende úrnak

Kemény Zoltán: Ariadnénak

Theseusnak hívnak, Aigeus az apám, vagy ahogy
anyám megsúgta: Poseidon, a vén kéjenc tengeristen -
igen bementem az ifjakkal és a lányokkal a járat
torkán túl sikoltó homályba. Be én, Zeus bikafattyú
unokája után, akinek szüzeket áldoz Athén.
                                                                Igen, Minos
bikafejű gyilkos fia után mentem volna amúgy is, de
elém penderült a húga. Szintén a nagyapja lánya,
látom a gyönyörű tehénszemében az odaadást -
de legalább formára nem torz, a tőgye is tenyérbe való;
szóval elém penderült, hogy formára szinte fivérek
lehetnénk a testvérével, formás vágy volt a szemében, a
kezében meg aranyfonál. Nem kell szó, nekem
sose kell, de ez a fonál-dolog nem is rossz ötlet,
csókot váltottunk rá, mondta, hogy szökne az apja
haragja elől, ha...
                             hiszen úgyis leverem azt a vájatba
szorult formátlan félvért, aki minden levegővétellel
mérgezi az ő sorsát is.
                                 Énekkel mentünk, mi athéni
ifjak és leányok, elöl én, hát nem kellett messzire
menni, a fonál fele sem gombolyodott le, és jött.
Mit mondjak... Nagyobb formára számítottam,
megfogtam a szarvait, csavartam egyet a nyakán
és annyi volt.
                      Most itt áll a hajónk Naxos szigeténél
mert álmot láttam erről az én szolgálatkész formás seggű
tehenemről. Megkívánta magának az a féreg mámor-
függő alkoholista Dionyssos, Ariadné alszik,
álmában kell kitennem a partra...
                                                     mit mondjak, a
fene bánja, hogy így. Nekem nem kell a szó, a
búcsúzást meg amúgy is külön rühellem...

*

Nem. Rosszul emlékszem. Thézeusz a nevem,

nézz végig rajtam, a daliás félistenen!

Poszeidón az atyám, Aigeusz nevelt mint sajátját

ez nálunk görögöknél gyakori sajátság

(nem tudom, hogy anyám neki megsúgta e

kinek a markába gömbölyödött a bimbók tengere

köztük az anyámé - az emberlány nem tehet

semmit ha a lába közé hullám habját vetik az istenek

ahogy finoman ereszkedik a tiszta 

vízbe, ami vérét-könnyét egyaránt beissza...)

 elkalandoztam. Bezzeg akkor nem lehetett

elnézve a padlón a szennyes, szétszaggatott testrészeket,

feltépett mellek, kezek, lábak felhasított hasak

vérbe száradt paták nyomán fogtam kezemben a vasat

holtan ölelkező lidérces bőrű testek

halomban állt a termekben az el nem fogyasztott felesleg

 aztán falakra száradt vérfreskók közt bömbölés rivall

és megjelenik a démon, gyomromnak feszített szarvaival

rémült sikollyal jutalmazták minden lépésem az ifjak és a lányok

ahogy a nekem rontó szörnyeteggel jártam a tusatáncot

mindig csak annyit lépve el amennyit érdemel

amíg a pillanat el nem jött, az igazság pillanata,

velem szemben leszegett szarvakkal megpihent az emberbika

és én ledöftem. egyetlen tiszta

mozdulattal. A sok kis statiszta

persze ünnepelt. Aztán fogtuk a fonalat, amit

az ifjak és a lányok szerint a szörnyeteg húgától kaptam -

az is lehet. Igen, a Labirintus előtt egy kicsit mulattam...

hiszen amikor kiértünk ott várt a lány. A múltam:

 hogy kis gyolcsingét lehúztam s az ölébe nyúltam,

és felhúztam öllel a daliámra -

mit mondjak nem kellett sem a botrány sem a lárma,

hajóra szálltunk, az ifjak és a lányok, meg mi ketten;

namármost

már bocs

nem kérek elnézést amiért az első adódó szigeten kitettem...

*

Nem. Nem egészen. Thézeusz vagyok. Aki

Athénból származott, királyi sarj, Aigeusz fia.

Magamtól jöttem, hogy megküzdjek a

félig ember, félig bika Minotaurusszal.

Hiszen labirintusba zárt pusztulás. Lakomára vár.

Igazi szörnyeteg. Az ösztönei élnek.

Nincs benne más. Csak az ösztönök. Éh és öl.

A húga. Igen a húga gyanús volt.

Körüllengte valamilyen vadság. Izgató

de veszélyes. Mint a félig ember, félig bika.

Nem voltak nézők. Megragadott.

És én is megragadtam.

Izmával rázott volna szerteszét,

 de jól fogtuk egymás kezét.

Szemében tűz mögött a mély sötét -

 de jól fogtuk egymás kezét.

szarva tépte volna húsom éhízet,

de jól fogtuk egymás kezét.

Kiegyenlített harcunk végre vég -

de túl jól fogtuk egymást. Egymás kezét -

nem. Nem egészen Thézeusz vagyok. Aki

szerelmes a saját húgába. Átkozott szerelem.

De mit tegyek, ő az én fajtám. Nincs szarvam,

látszólag nem vagyok szörnyeteg.

Mégis tudom, az állattal bennem

eztán gátlások nélkül ölhetek.

Nem egészen Thézeusz vagyok, de

nem lesz aki meglássa a különbséget.

Ariadnét a saját húgának nevezem.

Nem keresek másik feleséget.

A feleségem eztán Phaidrának nevezem -

Ariadné? meghalt egy szigeten. 

*

Nem. Nem. Theseus vagyok, athéni királyfi

aki legyőzte a szörnyet. Igen. Először a

szörny labirintusában, aztán a saját labirintusában.

Mindkettőből kijutott. Igen. A szörny halott. Itt 

állunk Naxos partjainál, pár napja. Ariadné vajúdik. 

Kicsit túlhordta a fiunkat. A kettőszáznyolcvanötödik

napnál járunk. De ez nem jelenti azt, hogy szarvakkal

születik! Nem. Nem. Theseus vagyok. Várnak Athénban

Atyám, Aigeus várja a feszülő fekete vitorlákat.

Rám sem ismer majd, elformázott a kettős 

küzdelem a kétféle labirintusban. Mindkettőből

kijutott. Igen. A kettőszáznyolcvanötödik

napnál járunk. A feleségem sikolt, a bábák

nem engednek oda. Áldoznék, hogy 

győzze le a szörnyet, de Theseus vagyok.

Nem hallgat rám Zeusz, a bikabőr isten, hiszen

kibújtam a labirintusából. A tenger hullámzik

vihar készül. Poseidon haragszik. Pedig

én Theseus vagyok. Anyám szerint az ő fia.

Ariadné sikolt, én az öklöm harapdálom.

Hogy találjon ki a szörnyeteg labirintusából.

Ehhez a labirintushoz én adtam neki fonalat -

nem Theseus. Nem. Theseus vagyok. És Athénban Aigeus

már lesi várja a fekete vitorlákat. 

(-)

Közbevetőleg, két tételben (közjáték)

Ezt a nagyon fontos részt amúgy sokkal részletesebben is bemutathattam volna a magam szemszögéből - a maga teljes gonoszság-tartalmával. Ahogy az ügyvivőnek elmesélt mese nem kíméli magát a mesélőt sem. De valahol tényleg azt szeretném, ha ez az olvasónapló olvasásra és befogadásra provokálna - ha semmilyen értelemben nem válthatná ki a könyv elolvasását. Megfigyelheti a kedves érdeklődő, hogy az elején sokkal részletesebb olvasatot adtam, mint az utóbbi ismertetésekben. 30-50 oldalanként haladtunk 284. oldalig, nyolc bejegyzésben - míg a továbbiakban 200 oldalakat mutattam itt be egyben. Ez azért nagyban köszönhető annak, hogy az olvasást a gyanútlan olvasóban meg kellett alapozni, hogy ez a trendeken kívüli könyv tényleg megteremtődhessen a maga fogalmi viszonyaival, értelmezési kereteivel, s ahogy ezeket folyamatosan átlépi. 

Nincs igazán párja. Világirodalmi párja nincs - itthon a legközelebb Határ Győző Heliánéja van hozzá, de ott a hatalmas igény sokkal egyenetlenebb eredményt épített. Sajátságos, Határ amúgy mennyire gyűlölte Hamvast - amiben én irdatlan adag irígységet, pökhendiséggel kompenzált kisebbrendűségi érzést sejtek. Pont azért az érzésért, amit a két könyv egymás mellé tétele teremt. Bár amúgy lehet, nem nekem kellene erről beszélni, mert bár hatalmas hatással volt rám anno a Heliane, mikor elolvastam, valahogy az a könyv nem akarta, hogy az életem része legyen. Az olvasott példány a költözéseim közt elkallódott. Volt olyan, hogy frissen vásárolt példányát felejtettem a kávézóként is üzemelő könyvesboltban (ó, ezek a rendszerváltás környéki ifjúsági gyülekező helyek, Könyves Kávézó, Örökmozgó, a Toldi! és társaik...). Volt olyan érzésem: a könyv maga nem akarta a birtoklást.

És Határ Győző életművét sem ismerem kellően - ellentétben Hamvas pályaívével, amiről fokozatosan sikerült szubjektív, de mások számára is jelentő képet rajzolni. Nem olvastam olyan alapvető műveit, mint az Őrző könyve, a Golgeloghi, vagy a Nagardzsuna. Olvastam az Éjszaka minden megnő regényét - tetszett, de nem provokált további ismerkedésre. Úgyhogy nem vagyok kompetens eldönteni ezt a vitát. Az érzésem szerint Határ Győző hagyomány-felfogása ott ragadt abban a tiszteletre méltó, de durván elitista szemléletben, amit Hamvasról levakart a háború. Amiről a számomra mesterjeggyel bélyeges gondolkodó az Apokaliptikus monológban de még inkább a Sareptában beszél. De ez egy olyan érzés, ami nem ellenőrizte magát. Bár volna rá idő és energia, hogy megtehessem!

*

Szóval haladhatnék kisebb lépésekben is ezzel az olvasónaplóval, de nem mennék bele a megfeleltetésekbe. Hogy honnan indul Episztemon például, akiben ugye "a sorscsere folyamatos", hogyan jelentkezik, milyen alakban az ifjak társadalmában, aztán milyen útitársban a kettészakadt én tükör-kalandjai során, milyen vegyelemek tartoznak hozzá a túlvilági utazásból, és kiben lakik ott eltévesztehetlenül az ostrom pincéjében. Ezt tényleg neked kell elvégezned, kedves olvasó. Mert irtózatosan személyessé lesz, amikor tényleg tükrözöd magad az olvasottakban, és magadnak építed ezeket a megfeleléseket. Többször írtam már: arra figyelj ilyenkor, aki irritál - ott vagy te is saras.

Sokkal többet idézhetnék, mert remek, bevonó részletei vannak, ennek illusztrálására idevonok egyetlen lappárt, Máté, a patafilozófus és szpíker szerepel itt (lám, van benne valami Vatta úr démonából); ő szerepel itt, mint egymondatos történetíró: 

A kíméletlen irónia. A hordozója aztán a pincében legalább egyszer elveszti a fejét, és egy csoda folytán (az ostromba mindig kell csoda!) a patalábat is. Innentől nem él a pataláb, nem él a patafilozófia? Nemcsak Bormester Mihály nyugszik hát békében, az ostrom után, de a patafilozófus Máté identitás-képző sántasága is? A pataláb a múlté, de él a patafilozófia (ahogy anno Kesző Domokos, szegény, aki a temetése által akart halhatatlanná lenni), bár immár neve nélkül. A saját, jól bejáratott őrületről nem olyan könnyű lemondani... Ha olvastad a könyvet, láthatod, csak a kis ekvivalenciákat sorolom. A nagyokról, a létformálókról tájékozódjon mindenki maga. Mert az irtóztosan személyes, és nem tartozik rajtad kívül senkire.

De erről (erről is) bővebben majd legközelebb.

355. - 423. oldal; a második menet vége, függönybeszélgetés (csiszolat, 2026.01.28)

"...Én, szólt Bormester, az olvasóval nem bizalmaskodom. Senkinek az arcát nem kémlelem, hogy mit szól ahhoz, amit nekem kedvem van mondani..." Egy mondat, ami rengeteget elárul. Főleg ha figyelembe vesszük, hogy a „mű” belső ügyeinek kiteregetése, mondjuk a legnyilvánvalóbb olvasóval való bizalmaskodás közepette, egy függönybeszélgetésben hangzik el. Mert bár a mesélő az ügyvivőnek valóban kedve szerint tálalja a mondandóját, e kizökkentő epizódokban igenis magyarázkodik, úgymond kémleli az arcát – és látszólag a miénket is (azaz, még mindig nem elfelejtendő, hogy mindez nyugodtan történhet pusztán az ügyvivő fejében, és így tovább: ellenőrizhetetlen). Milyen remek ötlet ez a kettős, mennyire korrekten hoz létre látszatokat! Hiszen a szerző szándékait így már végképp lehetetlen felmérni – önmagában tudathasadt dolog: érzetre hol a mesélő, hol az ügyvivő hangjával azonosítjuk (avagy olykor egy-egy szereplő hangjával). Holott az ellenőrizhetetlenben minden azonosítás önkényes, experimentum - nem tehető általános érvényűvé. Játék ez velünk, az azonosítás lehetőségeivel, tudatos játék, amelynek természetét ezek a „bizalmaskodások” sem tárják fel teljesen, csak magasabb szintre emelik. Gondoljunk bele: megtisztelő belesni a függöny mögé – belengi egyfajta illetéktelen behatolás-hangulat, pedig itt e függöny mögötti beszélgetés is a „színen” zajlik. És még mindig nem tudjuk, ki beszél.

Ki beszél - éppen az irodalom, az írás mibenléte, eszközei, mutatványai, trükkjei és az olvasás általi befogadás természetéről. A mesélhető történetről. Az ügyvivő hosszas, többször öt perces megjegyzésében feltárja Bormester "egészen sajátságos módszerét”, összefoglalja az egymással nem érintkező sorsok ábrázolt viszonytalanságát, a mindenki saját oszlopszent voltát, megnevezi a monomániát. Fontos szó, valóban tartalmazza a genius loci-t: mono- tehát egyedi, mánia tehát nem valóság. Egyedi nem-valóságok egymást komolyan venni képtelen játszódása az úgynevezett emberi közösség. Amely ez által valójában nem közös, mondhatni, ha volt is valaha, mostanra megszűnt: az általános, beteges és kényszeres absztrakció elzárja egymástól az alakokat. Beszél a monomániák labilitásáról, hogy a maszk, a vállalt-felvett szerep nem végleges, de jobbára csak egy másik, jobban vágyott szerep vetteti le. A sorsok elcserélhetők - mivel senki nem valódi módon egyetlen. Itt az ügyvivő mintegy megszüntetné a mesélő következtethető folytatás-útját, azzal, hogy illetlenül lelövi a poént - és ajánl helyette rögvest, kifinomultabbat, gondolattal alapozottat, a főszerepben Episztemonnal, akiben a "sorscsere" folyamatos, mégpedig azért, mert egy deka Géniusz sincs benne. De hiába ajánlgat többféle, különböző okból, az eddigiekből sejthető, következtethető olvasási, értelmezés-szerkezeti okból "értelmes" folytatást. A mesélő a saját meséjét meséli – de figyeljük: a történetnek ezen a szintjén ez a szuverén mese még szintúgy monomán, mint a mese által egyébként elénk tárt bárki másé.

Az „Episztemon-paradigma” hosszas fejtegetése közben az irodalomelmélet bizonyos modern megközelítései (s nemcsak a szocialista realizmus) parodizálódnak kegyetlenül. Hogy végre először irodalomelméleti alapokról jelenthessük ki: ez itt nem regény. A minél komplexebb figurák rajzának igénye, a járás, a hang ábrázolása, a minden szinten koncepciózus hozzáállás az alakokban – sorolja az ügyvivő, mire a mesélő: mindez tévút. Szó. Minden a szóval kezdődik és ott ér véget. A forróvá lett „szóértékek” kimondása. Ha regény volna, a kapcsolatok létrejötte vagy kudarca, elvesztése és meglelése, stb. lenne a témája. Az egymásra tett hatás. A mesélő kiindulása: az egymásra tett hatás jelentősége elenyésző, amíg mindenki a maga színpadának dívája. A színpadok egymás mellett ábrázolása pedig mindig valamilyen prekoncepció által követelt valóságtorzítás, mindig valami más kihagyása, valamilyen tanulság szájunkba rágása. Banális dolog valamit az elcserélésre alapozni? Hát hogyne! Mégis, miért a banalitás és miért (ilyen bonyolult módon) a leleplezése? Mert mindez valójában kíméletlen irodalomkritika. Miközben a két elénk tárt - markánsan különböző hangú - alak a regényelméletet és íróságot, az irodalom célját, a realizmus kérdését járja körül, voltaképp ezt közli velünk: ez itt nem regény. 

Ez sorskatalógus. Az én-létem tulajdonságai - mondja a mesélő. Mintha azt mondaná: nem az volt a célom, hogy ábrázoljak. Kapcsolatokat, tanulságokat, hogy leleplezzek, feltárjak, és a többi. Csak tükörbe akartam nézni. Ekkora munka felrajzolni, folyamatában felrajzolni, amit észrevettem, megszámoltam – amennyire tudtam: felszámoltam – magamban. Fiúk, lányok, ez itt az én történelmi, gondolat-történeti, sőt, spirituális kontextusba helyezett személyes tükröm. Semmit nem ér, ha elolvasod; nem avat be: mert ami nekem tükör, az neked festmény. Csak azt mutatja meg, hogy ez ekkora munka. Neki lehet látni, sőt, szerintem így kell nekilátni, aztán úgyis eltart egy életen át. Nem tanít meg semmire, a „hogyan érdemesen” túl. Persze valójában ennél többet mond. Amikor minden maszkot magára vesz, minden „démonit” magára vesz. Persze, valójában (önjelölt értelmezőként) ezt én mondtam arról, szerintem mire gondolhat a nemregény mesélő "hőse". Valójában ezzel csak ennyit mondtam: legyen ez a kezemben tartott szósaláta bármi - én ennyit értettem meg belőle.

A világ itt körülöttünk minden lehetőségünk tárháza. A szöveg az apokaliptikus ábécé – később lesz még róla szó. Minden, ami a világból megborzongat, ahhoz közöm van. Ami rezonál bennem, az jelen van bennem. Ezt kell magunkra venni. „Mi az, amit egymásról tudnunk kell? Amit elmondtam, az nem körül van, vagy kívül van, vagy belül van, hanem ez belül is, kívül is, körül is, felül is, ötszáz év előtt is, tízezer év múlva is. És ez nemcsak bennem és kivételesen és én és véletlenül és egyszer.” Ez a bárki. Ne feledjük, még mindig nem tudjuk, ki beszél. Talán mindegy is? 

Ó, hát dehogy mindegy! Emlékszünk a tárgyalás-epizód külön is, korábbi függönybeszélgetésben kiemelt mondatára? „Az őrültek századának kérdése a valóság.” Kell keresni valamilyen valóságosat, valamit, ami ebben a szerteszekularizált monomániahalmazban általánosan érvényes. Meg kell keresni az „egymással azonos”-t. Böhme idézett gondolata: „a lélek igazi lénye a tűz…” a lélek a Tízezer Bőrű Tűz gyermeke. De ha a „lélek esszenciális élete”, az imagináció – durván egyszerűsítve a teremtés képessége bennünk – nem a tűz jegyében áll, akkor a sötétség dühe elnyeli. Most csak a legegyszerűbb, magunkra engedett sötétség-dühöt citálom ide: a vágyfantáziát. Amikor a teremtés képességével valóságot képzelnék, ami a beteljesült vágyaimból áll. 

"Az ész századának kérdése a valóság. Az ész véleményeket csinál, és akaratát az őrület jegyébe állítja." A vélemény olyan, mint a segglyuk. Mindenkinek van egy. A tűz (a léleké is) a világban táplálékot keres, táplálkozik és táplál. Az ész világot alakítana, meg magunkat benne. Mindenkinek a magáét. Ez a lárva. Monomániás, rögeszmés, változni képtelen, önmagát gubóba záró lárva. Mindenkié külön. Mert valóságot teremtene, s ezzel az akaratát az őrület jegyébe állítja. Szóba kerül az esztétikai mellékzönge, hogy innentől miért alapvető terminológia a „kozmás”, a monomániás, a maszkviselő helyett a lárva. De nekem lényegesebb, személy szerint azért szeretem, kozmán és maszkon túl, mert a lárvába dermedt, éhrabságban mohón zabáló mozdulatlanságból még kikelhet valami. 

Például a hang, aki beszél találhat a maga monomániájának olyan, végletekig közelített formát: a mágikus tükröt, amilyen az „emberi létezés teljes egésze”. Gigantikus lárvalátomás, hogy önmagát megértse. Az egyetlen valóság: Isten. Mondjuk most így (képzeld el a hit ügyei nélkül, pro és kontra nélkül, tekintsd a játék kedvéért ezt tényleg definíciónak): általánosan érvényes, de megérthetetlen. Az Őt elrejtő szövevényes káprázat megismerése szintén meghaladja a képességeinket. De ettől még tükröződik - benned, az olvasóban is. Ez a sok szó: tükör. Mint ahogyan én is csak kísérlem tükrözni ezt a tükröt a tükörben, itt és most. Ó, dehogy mindegy, ki beszél…

Nézzük a másik felet. Van itt egy mondat, aminek később jelentősége lesz: „Az emberek nem a saját szenvedélyüket élik, hanem a démonjuk őrületét”. Ez a mondat (képzeljük el) pontosan ugyanazt jelenti, mint Böhme mondata. Csak érdekességképpen, a játék kedvéért szembesüljünk kicsit nevezetlen ügyvivőnk, „agent spirituelünk” elénk tárt démonjával: mi a biztosíték? Mi a biztosíték arra, hogy Toporján valóban az, vagy bárki; az elcserélt csecsemők, Barnabás, vagy Pataj valóban az volt, akinek Bormester meséli? „…szóval én kérem a gyanúmat az egész vonalon fenn kívánom tartani” mondja az ügyvivő. De nem áll meg itt. „Mindjárt, amikor (Bormester) elbeszélésének hitelessége fölött kételkedni kezdett, azon kezdtem gondolkodni, milyen módszerrel tudnám ezt a hitelességet helyreállítani.” Püff neki! Azt sem tudjuk, ki beszél, de máris azt halljuk, valaki a maga „hitelességszempontjai” szerint módosította az egészet. S ráadásul közli is velünk. S fel is sorolja harminckilenc pontban, min változtatott. 

Játék ez, persze, velünk, megint – de tudható, milyen mélységű ez a játék? Tudható, hogy milyen szinten játszott e két hanggal az író, valójában melyikkel (mindkettővel, vagy egyikkel sem) és milyen mértékig azonosult? Van-e a legendán túl „előképe” Bormesternek, igazolható e kócos visszaemlékezésekből és feltételezésekből, az életrajzból, kirajzolódik-e tényleg a magoncot szolgáltató mester, akit lehet, hogy Jakabfalvy Dénesnek hívtak? Mondtam most ezzel a névvel valamit? Keltettem benned aha-élményt? Jó eséllyel azt se tudod, kiről beszélek. Valójában én sem tudom, hogy kiről - az élet-rajzba rejtett szavakon kívül, ahonnan e tárgyból tájékozódtam - amelyek ugyanígy az ellenőrizhetetlen bélyegét viselik. Visszatértünk a kérdéshez: tudjuk, hogy ki beszél? Tudjuk, a fenét!

Mi az ellenőrizhetetlen? A dolog ettől stabil. Ha mindez ellenőrizhetetlen, akkor nincs kívülállás. Hiszen én bármilyen pozíciót is vegyek fel, olvasóét, kritikusét, okoskodva azonosítsak írói pozíciókat akár - azt el kell ismerjem, ezen a ponton valamiképpen vonatkozik rám, amit olvasok. Ott leginkább, ahol a legjobban irritál. A pácban benne vagyok. Tedd a szívedre a kezed, olvasóm! Rád is vonatkozik, ha ezt, itt olvasod – ha érdekedben áll, mert érdekel. A pácban mindenki benne van. Főleg az, aki ügyvivőként csalóka rendszert épít a szemünk láttára erre az ellenőrizhetetlenségre, beugrat bennünket és a hátunk mögött kiröhög… Ha létezik egyáltalán.

De ideje abbahagynom. Innen a Werther-i korszak jön. Ön jön, Madame.

(-)

A kerítésen kívül (közjáték)

Erről bővebben kell beszélnem - az egyik kedvenc részletemről lévén szó, s mert berendez ezt meg azt kerítéskoraink felépített rendszereibe. Figyeljük az ifjú Misivel kicsit mi is a pukkancsbokor mögül Patajt, amint a kezéhez szelídíti a világot.

Merthogy működik - bár még hezitálok, valójában mi kell hozzá. Hogy a kerítés mögött őrjöngő állattól tényleg ne akarjak semmit? Még azt se, hogy ne ugasson? Kedves kerítés mögötti mindenség! A világodból semmire nincs szükségem - és nem ugatnak meg a házadat őrző (a tied őrző) "jó állampolgárok". Vagy egyszerűen a jelenlét félelmektől lazán mentes teljessége kell? Az ugass csak, nem érdekel? A tedd, amit szeretnél (én is azt teszem), nem várok tőled semmit? Ha adsz, elfogadom, ha harapsz, megtorlom - de ez sincs a fejemben? Ami benne van, az egyfajta bizalommal (főleg önbizalommal) telített űr?

Pontosan nem tudom, pedig sikerült átélnem, mikor egyszer Szárszó hangulatosan elveszett szélén, a szőlőhegyen csendesült le néhány, a könyvet megidéző nyugodt mondatomtól a kerítést szaggató termetes "jó állampolgár". Tapasztaltam hát, hogy működik - de az a játékos lelkiállapot pontosan nincs körülírva bennem, ami akkor elfogott. Nem feltétlenül csak az előző bekezdés tartalma - bár hasonlít, de több és kevesebb. Hiszen játszottam, tulajdonképpen a könyv szituációját játszottam el. Egyfajta közös lemondás a szerepekről, mind a kettőnk részéről? Durvábban: lemondás a feltételezésekről, részéről is (idegen, tehát elriasztandó), részemről is (kijön és megesz)? Volt benne ebből is, de volt benne magamra vétel is - a magamra vett mese varázslata. És még aznap bedőltem vele, amikor mutatványt akartam csinálni belőle, a nyaralólakó barátaim előtt - amikor azt akartam, hogy működjön, hogy megmutassam nekik is, hogy működik, amikor akartam valamit - és nem a nem akarás (és nem a felszabadult beleélés játéka) nyugodt és látszatra rétegtelen állapotát éltem; s bizony a fenevad őrjöngött tovább, s én ott álltam (kicsit) megszégyenülve és (nagyon) nevetségesen.

Pataj a kivétel, amikor a nem-akarásnak nem nyögés a vége? Mert Pataj valójában teljesen ugyanígy bánik minden "jó állampolgárral". A felé megfogalmazott ítéletekre ügyet sem vet. Mégsem bűnbak lesz - és ezzel pontosan megmutatja a különbséget Virgil és közte. Amíg az egykori levéltári segédfogalmazó folyamatosan a többiek "szemében" kereste, úgymond a visszatükröződés által kereste önmagát, addig Pataj pontosan tudja, hogy kicsoda. Anélkül, hogy például ismerné a származását. És konkrétan fikarcot sem érdekli, hogy a szarpékek világa hogyan tükrözi vissza az érdektelenségét.

Ez benne a legszimpatikusabb, ez a teljes érdektelenség, hogy (látszólag) semmi nem áll az érdekében; elvan önmagával, semmire sincs szüksége. Persze aztán kiderül, hol vannak a határai ennek a kivételességnek. Mert nála sem működik a kivétel a társadalomból. Lám ugyanott vagyok: kivétel, kivételesség. Pataj is kivétel (szeretett volna lenni).

És nem (azaz nem a'priori) Abihail miatt. A lány alkalom és lehetőség egy maszk felvételére - s akármennyire közel áll is, akármennyire hasonlít is Pataj (tükörben alig nézegetett) arcához e maszk, attól még álarc: társadalmi szerep és magánszínjáték, bűnhődésdráma(paródia) marad. Az én és te (a "mit akar tőlem ez a te" és a közben megélt "én akarom ezt a téged") úgy valósul meg általa, ahogy bármelyikünk esetében: zavaros víz. A lány és a fiú kettőse hiába ihlető és látszatra tiszta - tetszelgés és szerep, és romantika marad. Pataj szerelmének valóságát a távolító gesztusok szánalmas paródiája ("Abihail hatalmas és legyőzhetetlen, mint a Május") leplezi le leginkább. A másikat látva látó szerelemhez szemernyi köze sincs.  Pataj sem kivétel.

Azért alkalmasint jobb, ha beérjük a látszattal? A raszkolnyikovi szerep megvalósulása és paródiája egyszerre Pataj útja; és egészen pontos, mélységekig menő láttatása annak is, miért nem működhetett egyetlen virággyermeki megközelítés, miért ítéltettek kudarcra a hippik. A kivonulás, a visszatérés (Andrea őrnagy "Robinson" bárgyú játékánál sikerültebben hazug) módszere a hippik esetében Patajé. Csak ők egyéb, szintúgy kezelendő, munkálkodást igénylő problémacsomókat helyeztek az imádatba (távolítottak voltaképp maguktól) a szabad szex mellett, mint a környezetvédelem, vagy az erőszakmentesség. Nem működik a kivétel. Náluk sem működött. A világot magamra kéne venni. Ugassanak meg a "jó állampolgárok", ha nincs jobb dolguk? Lám, ugyanott vagyunk. Kivétel. A virággyerekek is kivételek (szerettek volna lenni).

Kezéhez szelídíti a világot? Hm. De Pataj legalább a kutyákkal tudott bánni.

(-)

242. - 248. oldal; függönybeszélgetés (csiszolat - 2026.01.26.)

E pár oldalas, bizalmaskodó "regény-ellenességről", az írói-szereplői-olvasói határkitoló játék szövegbeli legerősebb hordozójáról, a függönybeszélgetésről essék szó most külön - hisz lesz még ilyen; az agent spirituel és a mesélő Bormester Mihály sajátságos kettőse több alkalommal bomlasztja majd az addig lefektetett szövegi kereteket, magyarázza és magyarázza szándékosan félre az olvasottakat, legalább annyiszor növelve a homályt, mint ahány alkalommal oszlatva. A dőlt betűvel szedett függönybeszélgetések látszólag a legszemélyesebb hozzászólások, úgymond "az író a saját szavaival" álcajátékai. Valójában Hamvas nagyobbára nem esik ki a szerepjátékból, a két beszélgető "szereplő", a mesélő és hallgatója (a mese lejegyzője) szerepéből - s ha mégis, annak funkciója van: a véletlenül kialakuló szabályszerűségek (az olvasó kapaszkodói) is ugyanúgy felszámolandók, mint a nyilvánvaló, felépített írói panelek és klisék. S e megközelítésben a szerzőiség, személyesség (autofikció!) is csak egy (tetszetős, ámde) klisé. De erről essék szó a majd maga helyén.

Fontos, amit feledtet: már egyáltalán nincs benne a "ha ezt Bormester Mihály hallotta volna, azt mondaná, hogy..." távolítása, ami az első néhány függönybeszélgetésben evidensen volt jelen. Innentől neked jut a feladat, kedves olvasó, hogy ne felejtsd el: az itt közbeszúrt ógás-mógások, viták (olykor késhegyig), az összekacsintások és -nevetések, a külön jelzőkarónak leszúrt nézetkülönbségek a "ki tudja ki" fejében lezajló meccsek csupán - minden elnevezés (és álnév) ellenére fogalmunk sincs ezekről a beszélgetőkről. Fontos, amit ezzel a beugratással a szerző őrizne: a pácban mindenki benne van, te is kedves olvasó, amikor belefeledkezel.

Szóval a látszólag "ketté bontott szerzői", feltáró és intim, úgymond a függöny mögé, az alkotói folyamatba való bekukucskálás, a játék az elbeszélői-írói-olvasói határokkal (Kotász Zolit idézem, akinek szintén lezáratlan olvasói viszonya van a szerzővel) messze előrébb nyargalva, mint ahova a magyar irodalomban bárki más kísérletezéssel légszomj nélkül eljutott - és az, hogy mi most ennek a játéknak az eredményét könyv formában kézben tartjuk, szemléljük, olvassuk, értelmezzük, mindez irreális, de mondhatnám azt is, hogy kukkolás valójában tökéletesen illik az egész szöveg-sorshoz is, még a tényhez is, hogy könyv formájában itt tarthatom a kezemben ezt a "látszatra magánügyet" - amely még e gesztusával is megvezet és becsap. "Hogyan van megelégedve születésem történetével?" - Kérdezi Bormester Mihály; ez a megfogalmazás a formált mesére utal, a hatást leső, tehát hatást vadászó beszédmódra - hiszen a kérdés kettős értelmű, az eseményen túl a tálalásra is rákérdez.

Bormester emberszenvedélye, a talán valami regényíró vagyok, de semmi közöm hozzájuk és az én emberszenvedélyemre nem tudnak magyarázatot adni - a festői (mondjuk Velazquez világával rokon) "patológ kíváncsiság" a tükör keresésének képében határolódik végképp el az irodalmi ábrázolás klasszikus értelemben vett egészétől. Ha jobban meggondoljuk: az író (jobbára) személyesít. Elsődleges célja (jobbára), hogy pusztán szavak használatával képiesítsen a számunkra egy hiteles, önmagában markánsan különböző érzetű személyt, jól vizualizálható megjelenésével, beszédmódjával, gondolkodásmódjával, de a defektusaival, rigolyáival, előítéleteivel is együtt. Egy a fejünkben összerakódó látványt, amely a leginkább arra az élményre akar hasonlítani, amikor az életben szemben állunk a tőlünk különböző másik emberrel. A mesélő-alteregó ezzel szemben a saját emberszenvedélye magyarázatául a tükörcsinálás gesztusában, a velem egyenlő, adekvát ember keresésében teljesen kerek gondolatmenettel jut el odáig: önmagam megtekintéséhez minden emberre szükségem van. A "megalomániás nárcisz" önmaga felismerésével a klasszikus regénybeszédmód kudarcát is konstatálja - hogy a maga módján minden regényhős-formálás kivétel-teremtés.

E gondolatmenet magva Nietzsche gondolatmenete a hatalom akarásáról - rossz gondolatmenet, mondja Bormester, de egyenlőre nincs jobb - ez Hamvas egyik gyönyörű ifjúkori dilemmája. A pályarajz érdekessége, hogy az egész Nietzsche-i gondolatmenetet kukázza, mire nekifog a Karneválnak. Alkalomadtán majd visszatérünk erre - most elég annyit tudni: távolító játék ez is, csalás és csapda - játék a szerző és "mesélője", sőt, a mesélőnek mesélő "hős" gondolati azonosításával, avagy tükörben nézve az elhatárolódással a megalkotott "szereplőtől". És felmérése annak, a gondolkodás története hogyan jut el a mai állapotokig: amikor a meséonk egy részét alapjában minden tényellenőrzés nélkül tekintjük ténynek. A mesélt korok kifordító, vagy reformáló gondolataival való szerzői játszadozás szintén hozzá tartozik a függönybeszélgetések alaphangulatához. Most, a szöveg ifjúkorában fogadjuk el ezt az illúziót: a legnagyobb a hatalmi ösztön, a szeretet annak csak megromlott formája. Hiszen ez egy kiindulópont - amit még további, irdatlan szövegi terek látványai formáznak majd.

S utoljára: elénk rakódik, hogyan értelmezhető az "emberiség". Ha a saját személyemre való teljes rálátáshoz az egész emberiségre szükségem van, akkor tényleg kénytelen vagyok a magam egyszerű módján kategorizálni - kiválogatni és elnevezni a hasonlót, felismerni a jelenségek mögötti mozgatókat, a saját rezonanciámmal megmérni és felismerni a másikat, a másikban a szeletke (eltorzult, de felismerhető) önmagam. Akkor az, amit olvasok, valóban tulajdonság-katalógus. Történetbe csomagolva - mondanám, de ez sem mondható ezek után. Legfeljebb ez mondható: az olvasás azonosuló szűrése által a történetembe csomagolva. Hiszen experimentum. Mi más lehetne?

(-)

Élesztő

Zdzisław Beksiński - Eclipse

...avagy a kovász. Megpróbálom ezt itt, ezt az olvasónaplót feléleszteni majd, szép lassan. Lehet, évekbe telik, ahogy évekig aludt - minden átálmodott évért egy ébresztő év. Vagy egy pillanat alatt - majd kiderül. Kezdjük verssel. Amikor ez a vers és a tartalma felébredt bennem, épp versekkel keltem. Élesztő, avagy kovász:

Doktor Boromeus

Én fiatal és tapasztalatlan lélek vagyok.
Megértettem, végre, miért ezzel kezdted.

Megszokni. A bőr alatt sugárzó sejteket.
A sejtelmeket, amik ragyognak. Hogy
bennünk milyen léthez hajló vágyak és
milyen egymáshoz hajló létek. Hogy
a tárgyaknak szintén lelke van,
fiatal és öreg - és bármelyik lehet
a vágyaink tárgya.

Megszokni a másikat. A másikban a
szakadatlan, hűtlen változást. Ahogy
megérik a másikban az éh és
megtanulja a csalódást - mert
csalni ebben a játékban csak az
öreg lelkeknek van joga, avagy
lehetősége.

Mellettem öregedni. Az majdnem
pontosan ugyanaz, mint öregedni bennem.
A megszokás segít hogy elviseljem
a nem egészen pontos találatok
céltáblányi gyülekezését. Hogy
legfeljebb véletlenül, ha nem figyelek,
vagy rosszul figyelek.

Hogy elmúlni nem választás dolga,
hanem kényszer. Én fiatal és
tapasztalatlan lélek vagyok. Nincs
rutinom az elmúlásban. Ezért mulatok,
nemcsak azon, ami tényleg mulatságos -
pedig csak az öreg lelkeknek érik,
nő barack.

Meglepnek az ízek. Tudod, milyen
íze van a fiatal levegőnek? Leginkább
télen érezni, tél elején, hajnalban,
elkésett bimbók között a
lehetetlen tornyának erkélyén.

Kóstold meg. A levegő is akkor fiatal,
amikor harapni lehet belőle.

(2020.11.21)

Könyvek a könyvespolcról - Esszé Hamvas Béláról

Ezt az esszét a blog követői lényegében ismerni fogják, hiszen amikor ezt a tükröt a számomra legfontosabb hatásadónak létrehoztam, ennek a blognak az anyagából nyertem a húsát. Mindazonáltal az áttekintés, az együtt látás kényszerében tényleg nagyon sok momentuma másképp látszik, máshová kerülnek a hangsúlyok. Érdemes végiggondolni...

Most jött el az ideje. Hogy számot vessek a számomra messze legfontosabbal, a legfontosabb hatással, ami valaha olvasmányban ért, aki kibillentett és kiforgatott magamból, és mind a mai napig nem tudom úgymond a “helyére rakni”. Leginkább talán azért, mert engem kényszerítene az alapállásaimban helyváltoztatásra. Illene végre szépen sorra venni a könyveket, folytatni a saját dugába dőlt Karnevál-olvasónaplót, megfogalmazni a vád- és védőbeszédet a szavai mellett és ellen – leginkább a magam számára. Ha valaki hasznát látja, annak csak örülök. Nem érzem feladatomnak, hogy védjem (nem is szorul rá); még azt sem, hogy rámutassak az egyre méltatlanabb szövegkörnyezetekre, ahol rendre feltűnik a neve. Nem szükséges állást foglalnom egy vitában, ahol az egyik oldal rendre félreérteni akar – és nem látja, nem is akarja látni, csak a fiatal, daccal és iróniával teli „hagyományőrt”, a Magyar Hüperion és a Scientia Sacra első kötetének kissé pökhendi ítélkezőjét. Nem találok közös nyelvet azokkal, akik nem merik követni  a huszadik század talán legfényesebb koponyáját a megtöretésbe, a kiábrándulásba, a kijózanodásba: Patmosz „szigetére”, a Szarepta józan keserűségébe, a Karnevál valódi mélységeibe és következmény-világába. Nem tudok vitázni velük – nincs közös nyelvünk hozzá.

Most jött el az ideje. Mert nekem (úgy adódott) állandó kórházi olvasmányom Hamvas. Ezt nem tudom elmagyarázni, valahogy így hozta az élet, hogy minden hosszabb-rövidebb, jobbára baleset-következmény kórházban lakásom alkalmával az ő könyveit szerettem és szeretném. Talán mert az egyik arcukban valóban ráolvasások. Talán mert a másik arcukban józan és tiszta meglátások. Feszesre húzzák a figyelmem. Talán mert semmihez sem hasonlóan rántanak össze a helyzetben, amikor minden arra provokál: szóródjak szét. Szóródjak szét az ágyon, a vizsgálatok személytelen sodrában, szórjam el az „én”-t, a „kedves beteg”, a névtelen eset, perforált szerv, törött gerinc, elzáródott véna – szóródjak szét egy intézmény személytelen rendjében. Pontosan nem tudom, hogyan, de segítettek, segítenek. Mint ahogy a minap is – egy szerencsére kellően rövid kórtermi tartózkodás alkalmával, amikor a páromtól az egyik első dolog volt amit kértem: hozza be a Patmosz első kötetét.

a folytatása:

Könyvek a könyvespolcról

Napút Online, 2019. 01. 15.

Műhelynapló 2018. szeptember-október

Ez egy számomra rendkívül éles gondolatmenet, aminek az alapjait Babics Imrének köszönöm, s Hamvas Karneváljának egy lényeges dilemmájára fut ki - középen saját verset elemzek benne (tehát öngyilkos a hóhér...) Sasa Gyoker képeivel. A végére tényleg eljutunk odáig, hogy elengedhessem magamban Ugorluk és Ulexer, a Karnevál diabolikus ikreinek problémáját. 

A panelok igazából a lelkek piramisai. Ez a felismerés a napokban nagyon sok ajándékhoz juttatott. Ezeket osztanám meg szép sorjában veletek

Himnusz az énekeshez

Aki, ami ezt szellemben megnyitotta, az Babics Imre és a Gnózis ajándéka. Ez a költő fiatalon, a bemutatkozása után eltűnt, esett ki az irodalom és a köz tudatából – mert egy tíz éves alkotói folyamatban kicsúszott belőle egy világlátomás. Ezt a maga részleteiben egy, a Napút folyóirat következő: novemberi számában megjelenő írásomban elemeztem – abban a terjedelemben számomra a legkevesebb szóval. Nem részletezném itt, tényleg nem tudom kevesebb szóval elmesélni.

De a látványáról mesélhetek. Ez egy testekből emelt piramis, aminek a csúcsán vörösen izzik az ember – és felgőzölög a felette elterülő végtelenbe. Ez a testek gyönyörű tüze: a szellem. Fel a füst jut – és fentről le: a látomás. Mert ez nem egy piramis, hanem egy homokóra a végtelenbe. Ahova az anyag kínos lassúsággal felpereg.

De nem csak pereghet. Mert mögötte ott a ma végletekig elhanyagolt, pillanatnyi érdekek által cincált táj: a mítoszé. Ott lüktet körülötte a Világfa aminek mi a gyökerét rágjuk, gyökértövén élősködünk. Míg szellemünk kapuja, a füst meg nem telepszik a Világfa Ágán… amíg le nem küldi nekünk a végtelent...

A folytatása: 

Műhelynapló

Napút Online, 2018. 10.13.

Közbevetőleg

néhány gondolat ugrál itt vissza a könyv legelejére. Csak hogy belerázódjak újfent.

... nemcsak otthon, levéltárakban is, akik ismerték, mind azt mondták, persze most, amikor már eltemették, úgyhogy ez az egész a számításból kiesett. Nincs valódi kezdet - vagy legalábbis a mi számunkra nincs. A lehetőségek elkerülhetetlen önkényes szelekciójából mégis jelentéssel bíró, kezdet-jelentőséggel bíró momentumot kell (?) választani. Azaz olyat, amely egyszerre jelentéktelen (azaz kizárólag önmagát jelenti - s így nem "üt fel"), és jelentős (tehát magán túlmutató jelentéssel bír, azaz "felüt"). Hiszen ez a Kezdet, az író tollán, az olvasó fejében történő könyvmegszületés: az első mondat (hamis vagy valóságos) teremtő varázslata mindannyiunkat megérint.

Doktor Boromeus igazgatónak, titka nem, volt hiszen mindenki tudta, s amíg a dolgok kiszámítható irányban haladtak, nem is volt semmi baj. A kínos helyzet. Amit a váratlan teremt. Hiszen az élet siklik a sínjein magától, születésedtől fogva várhat a játékos, szabott pálya, amire predesztinálva vagy. Vitatkozhatsz velem, hogy márpedig, hogy te döntesz, birodalmat, pillanatot; percről percre, szuverén és szabad lény, rajtad múlik - az élet siklik a sínjein, akkor a te rutinod maga a döntés. Vagy a felszabadult, spontán pillanatba zuhanás. Boromeusban nem a váratlan befogadásképtelensége egyetemes (ami benne jelentésben önmagán túlmutat), hanem hogy alkattal bír. Ennyire szélsőséges esetben: ő maga az alkat. Ez mindannyiunkra vonatkozik.

Doktor Boromeus abból indult ki, hogy az életet megszokni teljesen lehetetlen. Így gondolkodik a jelentőséget tulajdonító ember - no, nem pont így, hanem ezzel a metódussal. A jelentőség jelentés, aki könyvet vesz a kezébe, az a jelentésre kíváncsi, a dolgokra (szavakra) amelyek önmagukon túl is jelentenek valamit. Az életet megszokni teljességgel lehetetlen, de meg lehet próbálni. Ahogy a szüntelen kíváncsiságot, az elhamarkodott véleményalkotást, az unalmat, bármit. Alkatok vannak, akik valamiből kiindulnak - s akik életen át nem hajlandók változni, ahogy Boromeus. Maszkoknak hívtuk őket, meg lárváknak fogjuk hívni őket. A magunk ráismeréseit is - ez mindannyiunkat érint.

...mint Boromeus mondta, neki az élet már maga olyan szakadatlan meglepetés, hogy ezenfelül még külön váratlan eseményeket nem képes elviselni. Mondja ezt a megtestesült rutin, a szokatlant, váratlant rettegő várakozás. Amely valóban olyan, mint a gyermek: minden pillanatára rácsodálkozik. S aki valójában minden, csak nem gyermek - hiszen máris összekeveri a (frissen megtanult) fogalmakat. Amit megszokásnak hív, az a rettegés hiánya (volna). De nincs. ő az eleven rettegés. A rettegés az élettől. Alkatát tekintve. Számunkra lényeges: minden alkat így hazudik önmagának, ha nem is ezekkel a szavakkal. Ez mindannyiunkra vonatkozik.

Boromeus mi vagyunk. Annyiban, hogy nem tanulunk - avagy csak igen nehezen. Jobbára késve. Egy könyvben, amit egy elképzelt hős diktál egy elképzelt ügyvivőnek, így kezdve, rögtön a közepén, Boromeussal a mesét. Mindenki Boromeus. A mindenkin belül persze rengeteg differenciával. Egyetlen tekintetben persze még mindig nincs a „mindenkin” belül differencia. Nem tudjuk ki beszél és kinek. Ki az ügyvivő? Kicsoda Bormester Mihály? Ezen a ponton feleslegesen feltett kérdés, ugyanúgy mit ez: ki az olvasó?

Az ellenőrizhetetlenség rendszerei

Az ügyvivői rendszerépítés azért érdemel néhány szót még, mielőtt továbblépnénk, mint ahogy az "értelmes irodalom" befogadásának - az alkotói következetesség és a befogadói következetesség valamilyen mértékű csalása felmérésének összefoglalása se ártana. Kezdjük az utóbbival.

Nem mindegy, ki beszél, de úgy kell tennünk, mintha mindegy lenne. Ha ellenőrizhetetlen, akkor nem kell úgy tennünk, mintha "élet" lenne. Nem kell, hogy valakinek a konkrét, dokumentált, csatolmányokkal és igazolásokkal hitelesített élete legyen. Legyen teremtés, annak az összes gesztusával, de mivel egy olvasmány teremtése: csak szó. Minden a szóval kezdődik és azzal végződik (a mitológiák és gondolkodásunk minden ismert rendszere szerint), tehát van jelentősége, nem jelenti, hogy nincs súlya - de ettől még nem "élet". Mert valójában az élet a fontos. 

Viszont mivel ez csak szó, mintha minden ellenőrizhetetlenre való törekvés azt sugallná: nem fontos, hogy ki beszél. Nem kell tudnunk az "írót". Nem kell az értelmezéshez az élete, nem kellenek a titkai, a vélelmezett motivációi, nem kell megfejtenünk az élet hatását a műre - nem kell hozzá, hogy a "csak a szót", az elénk tárt vélelmezett értelmezendőt további vélelmekkel pakoljuk tele. Tudjuk, hogy az író nem becsülte, csak azt, amit valóban cselekvésbe tudott rakni. Mániákusan ragaszkodott hozzá, hogy megkóstolja, megszagolja, tapintsa az élhetőt - hogy dönthessen arról, mit fogad be és mit utasít el a világból. Ezt tartotta valóban lényegesnek, hogy az írás kényszere is itt előttünk kapja meg a maga helyét: a forróvá vált szóértékeket ki kell dolgozni, de ennyi. A megértés, a tudatosítás mankója nem a cél. A cél az élet. Ez itt cifra sallang, fecsegéskényszer, maradvány-kárhozat. De ha ezt tiszteletben tartjuk és visszafordítjuk az olvasásra, akkor meg kell értenünk: az ellenőrizhetetlen megteremtésének igénye az írójától is eltávolítja a szöveget - nem kell tudnunk a befogadáshoz az írót, nem szükséges kitalálni, hogy melyik kidolgozott szóértékben lakik a saját meggyőződése, melyikben másé, mi az, amivel csak játszik, és mi az, amit valójában elvet - s hogy mindeközben hol hazudik tudatosan, hol vezet meg minket, mi módon csal, s mit hallgat el mégis - az elhallgatás deklarálása ellenére is.

Ez a szöveg nem "élet". Nem is akar élet lenni. Az élet fontos. Mindenkinek a magáé, a megélésében való "jelenlét" a fontos, a dolgokban való benne lét, a dolgok létet teremtő, és a létünk dolgokat teremtő ereje. Ha az író valójában nem fontos egy szövegben, az azt is jelenti: ne lakj az olvasmányban. Ne lakj a "mesében". Az életben lakj. A lakásodban. A bőrödben. Miközben azért az olvasmány (persze hogy) megtaníthat, hogyan mérd fel a bőröd "határait".

Másfelől tekintsük át az agent spirituel (előttünk írói szándékból) kiépülő rendszerét. Ahogyan "ő" sorolja. Először: az elbeszélt történet inkább katalógus, semmint megtörtént esemény. Másodszor: az imagináció mozgatja, tehát látomásszerű. Harmadszor: maga a mesélő is bizalmatlan a maga történetével. Negyedszer: ezek itt mind csak szavak. Ötödször: a valóság okkult szintjével áll kapcsolatban az elbeszélt, a cselekményi szinttel nem. Egy szóval: az elmesélés önkényes. Naná! Minden elbeszélés az, még ha az írók minden energiájukkal az ellenkezőjét akarják is elhitetni velünk. S milyen érdekes: lehet, hogy épp az erről való lemondás teremt végre, épp az ellenőrizhetetlenségének belátása árán soha nem látott valóság-hitelt! Eddig minden regénykoncepcióban maradt labilis pont... az író fix személye, az olvasó fix személye, sőt a kritikus fix személye is. Ezek azért labilisak (azért fixek), mert a regényen kívül állnak... az eseményekbe nincsenek bevonva... ha szilárd pontjait feloldom, vagy leépítem, szóval eltüntetem, akkor válik az egész kifordíthatatlanná. Stabil lesz... A pácban mindenki benne van... Ugyanakkor azonban megszűnt az ellenőrzés lehetősége is. Vagyis engedelmükkel, az egész dolog úgy, ahogyan van, ellenőrizhetetlenné vált... a dialogikusan felépített történetben fix pont nincs... ettől stabil. Okkult. Reális. 

Lássunk példát egyből: vajon Hamvas saját meggyőződését dolgozta bele az ügyvivő monológjába? Nyakon csíphetjük az ő gondolatait az esszéiből, a sajátos érvelési rendszerét, állandóan mindent pontozó és ellenpontozó író-magamagát? Lehet próbálkozni, De értelem nélküli játék ezzel kísérletezni. Ellenőrizhetetlen, vajon ez volt-e a meggyőződése, avagy a meggyőződésének egy olyan, elcsalt látópontú nézete, amely e helyen a könyvben épp az agent spirituel szájába illik. Hogy az-e a funkciója, hogy a szerző kimondhassa valamilyen fontos tapasztalata summázatát, avagy az, hogy az olvasóját egy bizonyos kíván irányba terelje tovább, miközben valójában maga az író erről a kérdésről gyökeresen mást gondol. Ellenőrizhetetlen.

Tehát nem kell tudnunk az írót, és nem kell tudnunk, mit gondol. mindegy ki beszél. Csak azt kell tudnunk, ránk mi és miért (és hogyan) hat az olvasottakból.

A kerítésen kívül

Erről bővebben kell beszélnem - az egyik kedvenc részletemről lévén szó, s mert berendez ezt meg azt kerítéskoraink felépített rendszereibe. Figyeljük az ifjú Misivel kicsit mi is a pukkancsbokor mögül Patajt, amint a kezéhez szelídíti a világot.

Merthogy működik - bár még hezitálok, mi kell hozzá. Hogy a kerítés mögött őrjöngő állattól tényleg ne akarjak semmit? Még azt se, hogy ne ugasson? Kedves kerítés mögötti mindenség! A világodból semmire nincs szükségem - és nem ugatnak meg a házadat őrző (a tied őrző) "jó állampolgárok". Vagy egyszerűen a jelenlét félelmektől lazán mentes teljessége kell? Az "ugass csak, nem érdekel"? A tedd, amit szeretnél (én is azt teszem), nem várok tőled semmit? Ha adsz, elfogadom, ha harapsz, megtorlom - de ez sincs a fejemben? Ami benne van, az egyfajta bizalommal (főleg önbizalommal) telített űr?

Pontosan nem tudom, pedig sikerült átélnem, mikor egyszer Szárszó hangulatosan elveszett szélén, a szőlőhegyen csendesült le néhány, a könyvet megidéző nyugodt mondatomtól a kerítést szaggató termetes "jó állampolgár". Tapasztaltam hát, hogy működik - de az a játékos lelkiállapot pontosan nincs körülírva bennem, ami akkor elfogott. Nem feltétlenül az előző bekezdés tartalma - bár hasonlít, de több és kevesebb. Egyfajta közös lemondás a szerepekről, mind a kettőnk részéről. Durvábban: lemondás a feltételezésekről, részéről is (idegen, tehát elriasztandó), részemről is (kijön és megesz). És még aznap bedőltem vele, amikor "mutatványt" akartam csinálni belőle, a nyaralólakó barátaim előtt - amikor azt akartam, hogy működjön, hogy megmutassam nekik is, hogy működik, amikor akartam valamit - s nem a "nem akarás" nyugodt és rétegtelen állapotát - bizony a fenevad őrjöngött tovább, s én ott álltam (kicsit) megszégyenülve és (nagyon) nevetségesen.

Pataj a kivétel, amikor a nem-akarásnak nem nyögés a vége? Mert Pataj valójában teljesen ugyanígy bánik minden "jó állampolgárral". A felé megfogalmazott ítéletekre ügyet sem vet. Mégsem bűnbak lesz - és ezzel pontosan megmutatja a különbséget Virgil és közte. Amíg az egykori levéltári segédfogalmazó folyamatosan a többiek "szemében" kereste, úgymond a visszatükröződés által kereste önmagát, addig Pataj pontosan tudja, hogy kicsoda. Anélkül, hogy például ismerné a származását. És konkrétan fikarcot sem érdekli, hogy a szarpékek világa hogyan tükrözi vissza az érdektelenségét.

Ez benne a legszimpatikusabb, ez a teljes érdektelenség, hogy (látszólag) semmi nem áll az érdekében; "én" önmagában, semmire sincs szüksége. Persze aztán kiderül, hol vannak a határai ennek a kivételességnek. Mert nála sem működik a "kivétel" a társadalomból. Lám ugyanott vagyok: kivétel, kivételesség. Pataj is kivétel. Tehát ő sem az.

És nem (azaz nem a'priori) Abihail miatt. A lány alkalom és lehetőség egy maszk felvételére - s akármennyire közel áll is, akármennyire hasonlít is Pataj (tükörben alig nézegetett) arcához e maszk, attól még álarc: "társadalmi szerep"; és "magánszínjáték": bűnhődésdráma(paródia) marad. Az "én" és "te" - mit akar tőlem a "te" - és az "én akarom ezt a téged" úgy valósul meg általa, ahogy bármelyikünk esetében, a lány és a fiú kettőse hiába ihlető és látszatra tiszta - tetszelgés és szerep, és romantika marad. Pataj "szerelme" távolító gesztusok szánalmas paródiája ("Abihail hatalmas és legyőzhetetlen, mint a Május"), az "én és te" állapotához szemernyi köze sincs.  Pataj sem kivétel.

Azért alkalmasint jobb, ha beérjük a látszattal. A "te" mégis belefűz a társadalomba - a raszkolnyikovi szerep megvalósulása és paródiája egyszerre Pataj útja; és egészen pontos, mélységekig menő láttatása annak is, miért nem működhetett egyetlen virággyermeki megközelítés, miért ítéltettek kudarcra a hippik. A "kivonulás", a "visszatérés" (Andrea őrnagy "Robinson" bárgyú játékánál sikerültebben hazug) módszere a hippik esetében Patajé. Csak ők egyéb, szintúgy kezelendő, munkálkodást igénylő problémacsomókat helyeztek az imádatba a szabad szex mellé, mint a környezetvédelem, vagy az erőszakmentesség. Nem működik a kivétel. Náluk sem működött. Lám, ugyanott vagyunk. Kivétel. A virággyerekek is kivételek voltak. Tehát ők sem voltak azok.

Kezéhez szelídíti a világot? Hm. De Pataj legalább a kutyákkal tudott bánni. Én nem. Én sajnos rettegek tőlük...