57. - 127. oldal

Ott hagytuk abba, hogy megérkeztek a „származás-szakértők” Kesző Benjamin úr (aki nem tévesztendő össze…) vendégszerető otthonába.

Mégis kinek lehet szüksége „egyszer s mindenkorra” tisztázni a származását? A levéltári segédfogalmazó ezek szerint „kitett gyerek”. Hallatlanul lejáratott, nevetséges írói fogás, amit a mesélő pontosan érez és éreztet, miközben eszközül használja a (később látni fogjuk) „családi legendárium” megalapozásához – holott e történetformáló gesztus „fogamzásgátláskor előtt ’52-ben” még valódi tartalmakat hordozott, gyakorlati és átvitt értelemben egyaránt. Gyakorlati értelemben a nem kívánt jövevény sorsra bízása bevett, még csak nem is különösebben nehezményezett módszer volt korokon át – amíg a csecsemőgyilkosságot a legtöbb kultúra elítélte, addig a „kitevés” nem szült retorziót. Átvitt értelemben pedig a szükség-helyzet teremtette emésztő sóvárgás nyilatkozhatott meg itt egy látszatra teljesebb, „nemesebb”, a „gyakorlati lehetőségeken” túlmutató származásra, a magán-legenda, a nyíltan hordozott „titok” többlet-légkörét fonva a gyakorlatban legtöbbször nyomorúságos „hétköznapi valóság” köré.

Flórián első története, Mandula Mózes „regényes” hazatérése és újbóli menekülése, a kincsvadászat, a temetői éjfél a színtiszta romantika (és egyben e valőr paródiája) szabályai szerint ilyen „legendás származást” épít. Fontos tudás: a romantika alapvető ismérve, hogy deszakralizált legedát, profán legendát teremt, mellesleg a valóság „elcsalásának” biztos tudatában (a művészet igazabb, mint a valóság! – remek és értelmetlen mondat:) teszi mindezt. Ettől veszélytelen. Ettől tét nélküli.

Mivel nem ismeri származását – tehát a közkeletű támpontja nincs meg az „önazonosításhoz” -, levéltári segédfogalmazónak neveződött el a számunkra. Ez egyfajta mesélői következetesség; de innen érthető meg visszamenőleg az is, miért fertőzhette meg a levéltár új igazgatója „önbizonytalanságának” mérgével a segédfogalmazót. Ismerni ezt a típust, a bemutatkozáskor önmagának tevékenységével, avagy pozíciójával súlyt adó egyén minden esetben azt közli ezzel: léte ezen információk nélkül súlytalan. Ennek fényében egy akár bizonytalan, alig-alapozott „legendás származás” is ajándék-számba megy, még akkor is, ha szükségképpen rögeszme épül belőle.

A Féllábú kiprovokálta ellen-történet, Flórián második identitás-ajándékozó kísérlete sokkal veszélyesebb. Az alapvetés az, hogy Flórián fantaszta. „Kényszerítse Flórián urat, hogy kifogástalan történetet mondjon el” protestál Féllábú a segédfogalmazó kísérletére, hogy megvédje a „Mandula-álláspontot”. Az angyal ERRE mondja azt: tévút! Nem lehet realizmust „hazudni”, nem lehet „igazságot hazudni”.

A Flórián-féle csuszam, az, hogy a „regényjelenbe” helyezi a levéltári segédfogalmazó fogantatás-történetét, egyszerre önleleplező gesztus és többlet-tudás. Önleleplező gesztus, hiszen azonnal idézőjelbe helyezi a „tényekhez való ragaszkodás” kísérletét, nem mellesleg megmutatva annak adott esetben lélekromboló erejét. A realizmus csapdája, hogy a „van” nem „található ki” (a művészet a valóság hű tükre – szintén remek és értelmetlen mondat:). Ráadásul amíg a „romantikus valőr” szinte gyermekien ártatlan, addig a „reális történet” abból a nézőpontból ahol az „angyal” szónak értelme van, szakrilégium. Szentségtörés, mégpedig azért, mert nem lehet „igazat hazudni”. Mert minden esetben elpusztít, destruál az ilyen „tudás”, akkor a leginkább, ha valóban ez az igazság.

A többlet-tudás pedig minden igazi fantaszta átka: a történetek ismétlődnek. Flórián többlet-tudása éppen ez: itt aztán tényleg nem lényegesek a nevek. Az a kíméletlen reakció-katalógus épül itt ki a kitett gyerek kapualjról kapualjra való vándorlása közben, amely kor-függetlenül „van”; a vándorlás „stációi” az elutasítás indokrendszerét szemezik végig, akaratlanul is típusokat – vagy maradjunk a jelenleg elérhető terminológiánál – „odakozmásodásokat” teremtve. Ezért hiszi minden fantaszta azt, hogy a nevek felcserélhetők, hogy a „szereplő” egyén-voltának, önvalójának nincs jelentősége. Holott a „behelyettesíthetőség” sem abszolút. A típus nem azonos az emberrel. Még.

Nem mellesleg tovább tágul Flórián meséje által a tulajdonság-katalógus: a kitett gyerek meséjének kapualjai mögött újabb „odakozmásodások” találhatók nagy számban, lassan elkészül a kötet első „egységének” szereplőkből összeácsolt „környezet-tája”. Mélyebben nem mennék bele, lesz még rá alkalom. Viszont egy későbbi gondolatmenet kedvéért eljátszom itt azzal, ki milyen „titkos legendát” ápol magában, ki minek képzeli magát, miközben a „szenvedélyébe” merül. Kankalin például gondolkodónak, Platónnak képzeli magát, ha naplót ír. Ambrus, a fantaszta híres, körülrajongott regényírónak álmodja magát. Hoppy a körülmények áldozatának. Ágoston atya vallásalapítónak. Molly feleségnek. Auguszta Kornélia Teréz anyának. A báró sikeres embernek. Avagy miket is beszélek: hiszen mindezt Flórián találja ki a „valóság” helyett. Miket beszélek: ezt a mesélő meséli az ügyvivőnek, Flórián köntösébe bújva. Sőt. Én mesélem nektek. A pácban mindenki benne van…

kommentek:

·  1.  Kotász Zoltán 

 2010. 08. 09. 16:37 

 

A regényben folyamatos "megágyazása" folyik (több szinten és szintéren) egy sajátságos relatívitáselméletnek, és ebben a részben még ártatlan, játékos, mondhatni békebeli formában demonstráltatik meseileg a relativitás, ahogy Flórián különféle verziókat tálal fel Bormester Virgil családi eredetére. Valóban ártatlannak tűnik mindez, játéknak, de előjátékává válik a későbbi fokozatnak - Bormester Virgil elítélésének. Bormester exponálja magát, ráadásul elköveti a "drámai vétséget", vagyis nem elég jó neki a kitalált történetek (ajándék-identitások) közül egyik sem. Bár ez nem mondatik ki se a mesében, se a függőnybeszélgetésekben, de Flórián valószínűleg ezért választja a Féllábúval folytatandó későbbi, már hivatali keretek közé emelt csörtéje alanyául Bormestert. Aki préda-típus, az prédává válik - és ahogy meglátjuk majd, a segédfogalmazó aránylag olcsón meg is fogja úszni...

·  2.  shizoo
2010. 08. 10. 11:23 

Csak a "romantikus megközelítés" játékos-ártatlan, mondja az angyal, a reálé-játék nem. A "romantikus megközelítés" jó lenne BV-nek, Féllábúnak nem az, mondhatni a "józan ész mese-kritikája" teszi aztán (az egyébként valóban áldozat-alkatú) hőst áldozattá. A vicc ebben az, hogy a tárgyalóteremben, ahol a "józan ész" törvények által körberajzolt terepe lakna, lakik a valóságtól legelszakadtabb "idea-világ" ("Hát nem érti? Az idea! A szó! kiált fel majd Féllábú Bormester Virgilnek a tárgyalás után, ítélethirdetés előtt). Az ügyész kreálta ügyek minden "pusztán észbeli" paródiáiként pusztán fantáziák, mégis élnek - és ez nagyon sokat mesél a "valóság bizonyíthatóságáról"

Kicsit túlságosan előreszaladtunk, meg aztán szidást kapsz, Zoli, amiért "néven nevezted" a hőst, ahol tartok, ott még nincs neki ilyen, és nem véletlenül nincs:)))

·  3.  Kotász Zoltán 

 2010. 08. 10. 14:46

 

Bocsánat, figyelmetlen voltam :)

Közben eszembe jutott, de csak mint távoli asszociáció, hogy a mostani események, és főleg majd a későbbiek, előre fogják vetíteni Mrozek abszurdját, leginkább talán "A rendőrség" című drámájának légkörét. Lehet, hogy van egy közép-európai logika és életérzés? :)

·  4.  shizoo 

 2010. 08. 10. 16:02

 

"közép-európai logika és életérzés", avagy egy másik, sokkal inkább hamvasi "paradigmában": az öt géniusz jelenléte. Határ-helyzetben vagyunk, nem véletlen, hogy maradék nélkül sem az abszurd, sem a groteszk nem gyökeres nyugatabbra, vagy keletebbre, ha próbálkoznak vele, vagy egzotikum, vagy kuriózum és attrakció lesz (talán túl - némileg méltatlanul - szigorúan ide sorolnám Beckett, avagy Jarry életművét). De írókról is esik szó később, meg stílusról, műfajról... még mindig feszeget a gyanú, hogy itt nem egy irodalmi alkotást próbálok megérteni.

·  5.  Kotász Zoltán
2010. 08. 14. 17:38

 

Az ártatlanságot úgy értettem, hogy jelen állapot szerint, amennyire a regény elemzésében előrehaladtál, úgy tűnik, hogy a monomániák "békés egymás mellett élése" lehetséges, többékevésbé szolíd monomániákat látunk, a szereplők jól tolerálják a másik kozmáját :) Toporján Episztemon süketnémaságát ártalmatlannak minősíti, és példákat hoz, hogy mennyivel nehezebb lenne a helyzet, ha mondjuk ezt vagy azt a rögeszmét szedné fel - esetleg kleptomániássá avanzsálna. Episztemon erre kleptomániás lesz, amit a tolerancia jegyében a többiek még csak a szemére sem vetnek. ("Ne sértsük meg Episztemon urat, hiszen ő nem tolvaj!")

A regény, egyik olvasatban, a válság és pokoljárás ívéről szól, arról, hogy "le kell menni egészen a pokol fenekére" (ez jóval később mondatik majd ki), és az ívnek az elején a még ártalmatlannak tűnő egyéni rögeszmékről fokozatosan derül ki, hogy nem pusztán egyéni, hanem családi, sőt, totális, mindent átható létrontó erejük van