A mű a forma megcsúfolásával kezd. „de, amit most mindjárt az elején hangsúlyozni szeretnék”, hogy a „regény” kifejezés alkalmazása e műre elhamarkodott, óvatlan gesztus.
Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van. Ebből az következik, hogy kívülállás – azaz kivétel – nincs. A kívülről-nézet pozíciója - az olvasó „hatalom-gesztusa”, amivel az olvasmányhoz (az élete bármelyik „befogadásához”) közelít - nem létezik.
A „mindenkin” belül viszont nincs differencia. Nem tudjuk ki beszél és kinek. Ki az ügyvivő? Kicsoda Bormester Mihály? Ezen a ponton feleslegesen feltett kérdés, ugyanúgy mit ez: ki az olvasó?
Vajon tudja-e az ember, hogy kicsoda? Ha nem tudja, nem kötelessége-e megkeresnie önmagát?
Ha megérkezik a dilemma – ha létem látványa szétcsúszván teret ad a kérdésnek: „kicsoda vagyok?” -, megérkezhet az angyal. Csak ekkor hallom, máskor eltakarja zakatoló önmagam: az automatizmusok és fantazmák „énnek” tekintett elegye.
Aki elbizonytalanodik magában – akihez szólhat az angyal – az végre kifelé tekint. Feltárul előtte az emberi tulajdonságok Noé-bárkája, a tulajdonság- és sorskatalógus. Az olvasót tehát el kell bizonytalanítani.
Mégpedig elrajzolt figurákkal, aki gúnyt űznek a társadalmi érintkezés szabályaiból. Minden figura merő kapcsolatéhség és zajos magány, szocio-skandallum. Egymást megszólítani képtelen „odakozmásodások”: illúziókban létező, egymást remekül, de önmagukat soha nem látó alakok fogadják az önmagát keresőt.
Az vagyok, ahonnan jöttem? Honnan jöttem? Az „egyszer s mindenkorra tisztázott” származásból? (Van egy pozíció, ahonnan nézve mindannyian kitett gyerekek vagyunk. És mindannyian a saját legendánkból, a saját fantazmánkból akarunk jönni.)
Lehet legendát hazudni (a művészet igazabb, mint a valóság?), de úgyis rögeszme lesz belőle. Igazat viszont nem lehet „hazudni”. A van nem „található ki” (a művészet a valóság hű tükre?) mert mindannyiunk rögeszméiből alakul (a művészet az egyetlen valóság?).
A rögeszmékből alakuló ez van viszont sémákat követ. A történetek ismétlődnek, a típusok, az „odakozmásodások” reakciója idő-független. Az első elkülönülés a páclében a „kozmásoké” (szereplőktől a mesélőkön át az olvasóig, kritikusig, stb.): a ki vagyok és a kinek képzelem magam. (Persze mindez valaki más fantazmájában, amiről én – ki ez az „én”? – mesélek most nektek.)
Kinek van szüksége fantazmákra? A rögeszme kivesz a valóságomból. Ezáltal kivételnek érzem magam. A „kozmások” közös gondolat-ismérve: a világ és én két külön dolog vagyunk. El nem ismert, keserű kivételességek (vagyunk).
Ez szakrilégium! A cselekedet önmagában hordozza a büntetését: aki magára kivételként tekint (magát kivonja) az kivételes bánásmódban is részesül (ki is vonódik). Kivétel nincs! (a világ külön kerül mondja Pilinszky)
A „Mélységes mélység”, hic est abyssus az ítéleté. Szinte hétköznapi, amikor megtörténik: amikor a teremtő képzelet rögeszmét épít, és a rögeszme „megvalósul”. Amikor a hazugság zsákmánya lesz a lélek – mert tilos úgy tenni, mintha a hazugság volna az igazad.
A hazugságból csinált „igazság” így hangzik: a többiek, a körülmények, a „mindenség” áldozata vagyok. Mint Mihály arkangyal.
Ha a mindenség áldozatának érzem magam, le szeretném tenni a mindenséget – ki akarom vonni magam belőle, a biztonságos rögeszmébe. Pedig a rögeszmét kell letenni: a „kozmát”, és magunkra venni a „világot”.
Ami egyet jelent azzal: magunkra kell vennünk önmagunk. És nem mint rögeszmét, ahogy a nemhős hős teszi: azonosítva magát egy ideával az áldozatság által. Hiszen önmaga áldozata. Mint mindannyian.
S ím, kiderült: az ügyvivő elmesélte történetben a mesélő "műveli a talajt", amibe magát magnak vetheti. A legenda (a rögeszme) csaknem megalapozott. De még mindig nem tudjuk, ki mesél kinek, és valójában miért.
Önmagunk magunkra vételéhez hiába nézünk „befelé”, mert a saját rögeszménk eltakarja előlünk a látványt. Kifelé kell nézni, és ki kell szabadulni - de ez két külön művelet.
Mert ha a bűnbak paródiája, a miért én, a mindenség áldozata "szabadul ki", azonnal rabul esik: mivel a rögeszmében maradt, továbbra is delíriumot él, mindegy milyen formában. Csak ezt megfejeli a szabad vagyok rémületével.
A rögeszmékből alakuló van kerete megmutatja a maga instabil voltát: a hazugságból csinált „igazság” mélyíthető, csereberélhető, a mindenségnek számtalan tetszőleges módon lehetünk az elképzelt áldozatai.
Mivel a hazugságból faragott „igazság” (önmagában) önmagáról az önmagát keresőnek semmit nem árul el (Nem elég "csak" kifelé nézni, ha a látó úgy képzeli, börtöncellát lát), minden ilyen faragványra, kifelé nézve a külön került dolgok egészére, az egész emberi tulajdonságok Noé-bárkájára szükség van egyetlen ember – az „önmagam” – megértéséhez. Látnom kell a szekularizált hazugságok (a börtöncellák) egészét.
Az önmagam – de bármi – megértésének egyik legfontosabb tévútja a teória. A gondolatok rendszerébe tört világ. Amely a megismert kivételességek „szabályszerűségeit” listázza, elnevez és megnyugszik tőle, hogy tudja a dolgok nevét. A teória „az értelem jegyében áll”. Elfelejti, hogy hazugságokat lát.
A másik legfontosabb tévút az „ösztönösség” teóriáról való „teljes lemondása”. úgymond a megélt ösztönösség. Mert a maga teljes lebomlásáig mélyül. Abban tetszeleg, hogy nem hazudik. A jelen állapotban a hazugságnélküliség „kozmája” is csakúgy „kozma” – mondjuk ki végre: az is csak egy maszk, vagy teljesebben megértve: az is csak egy lárva. A hazugságnélküliség is csak egy módja önmagam „kivételének” a rögeszmébe.
Valójában mindkét itt leírt pólus (s így bármelyik, akármilyen arányú permutáció is) önmagát űrrel töltő üresség. Valamilyen mértékig mindkettő jelen van a maszkok összességében – a hazugságok alkotó elemeit jelentő, hazugságokban lelt rendszer tehát felmérhető ezen a nyomvonalon.
Rögeszme, maszk, monománia (végsőnek még mindig nem tekinthető nevén: a lárva) az egyénenként megélt nem-valóságok elzárják egymástól a szereplőket. Az életeket. "Minden ember sziget." De senki nem valódi módon egyetlen. Maga a nekünk mesélt mese is monomán, hiába adják akár sztereóban elő.
Önmagában minden életrajz értelmetlen és alaktalan - bele kell tenni az értelmet. Viszont ha az életednek így értelmet adsz, azzal kivételessé teszed. Az alapeszme, mint olyan, ezért elfelejtendő. Az élet egyszeri, egyetlen, megismételhetetlen itt és most, így ha értelmet adok neki, kivétellé is teszem. Kívül marad a történeten. Ez a zseni-irodalom, vagy (legújabban) ez az autofikció.
A kijárat ebből, hogy önmagamban elismerem a szűntelen változást (nem maradok ugyanaz), de nem felejtem el, hogy a másikban a képem változatlan marad. Maszk marad - mert összképpé alakul. Vice-versa igaz: ezért kell az önmagam megismeréséhez az összes többi ember. Önmagam a másikban nézem, s a másikat önmagamban ismerem fel.
A valódi módon egyetlen létezés – a maszktalanság, mondjuk ki: a lárva-állapottól való mentesség ismereteink (vagy hiteink? vagy az egyik hitünk?) szerint csak az Istené. Az egyetlen valóság Isten.
Viszont a számtalan nem-valóság megmutatja, hogyan kell személyes tükröt csinálni. Ki kell mondani a forróvá lett szóértékeket – fel kell ismerni a legjobban irritáló lárvákat, maszkokat, momomániákat magunkon. Ami rezonál bennem az olvasottból, az jelen van bennem.
Pont ezért: valóban mindegy, ki beszél, nem kell tudnunk, ki az ügyvivő, a mesélő, az író - bár lesz még olyan aspektus, ahonnan érdekes többleteket kaphatna; valójában lényegtelen. Az a lényeg, ránk hogyan vonatkozik. Mindent összevéve ez a (bármelyik) olvasmány, vagy előadott tanítás beavatás-tartalma.
Innen folytatjuk. Remélem, ritmusban maradva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése