Ott hagytuk abba, hogy megérkeztek a „származás-szakértők” Kesző Benjamin úr (aki nem tévesztendő össze…) vendégszerető otthonába.
Mégis kinek lehet szüksége „egyszer s mindenkorra” tisztázni a származását? A levéltári segédfogalmazó ezek szerint kitett gyerek. Hallatlanul lejáratott, nevetséges írói fogás, amit a mesélő pontosan érez és éreztet, miközben eszközül használja a (később látni fogjuk) családi legendárium megalapozásához – holott e történetformáló gesztus „fogamzásgátlás-kor előtt 1952-ben” még valódi tartalmakat hordozott, gyakorlati és átvitt értelemben egyaránt. Gyakorlati értelemben a nem kívánt jövevény sorsra bízása bevett, még csak nem is különösebben nehezményezett módszer volt korokon át – amíg a csecsemőgyilkosságot a legtöbb kultúra elítélte, addig a kitevés nem szült retorziót. Átvitt értelemben pedig a szükség-helyzet teremtette emésztő sóvárgás nyilatkozhatott meg itt egy látszatra teljesebb, nemesebb, a gyakorlati lehetőségeken (és a valóságon) túlmutató származásra, a magán-legenda, a nyíltan hordozott titok többlet-légkörét fonva a gyakorlatban legtöbbször nyomorúságos hétköznapi valóság köré.
Flórián első története, Mandula Mózes regényes hazatérése és újbóli menekülése, a kincsvadászat, a temetői éjfél a színtiszta romantika (és egyben e valőr paródiája) formanyelvével ilyen legendás származást épít. Fontos tudás: a romantika alapvető ismérve, hogy deszakralizált legedát, profán legendát teremt, mellesleg a valóság elcsalásának biztos, olykor teljesen nyíltan vállalt tudatában teszi mindezt (a művészet igazabb, mint a valóság! – remek és értelmetlen mondat). Látszatra ettől veszélytelen. Ettől tét nélküli. Holott a hamisítás így, a kezdeteket illetően fokozottan stigmatizál.
Mivel nem ismeri származását – tehát a közkeletű támpontja nincs meg az önazonosításhoz -, levéltári segédfogalmazónak neveződött el a számunkra. Ez egyfajta mesélői következetesség; de innen érthető meg visszamenőleg az is, miért fertőzhette meg a levéltár új igazgatója identitás-bizonytalanságának mérgével a segédfogalmazót. Ismerni ezt a típust, a bemutatkozáskor önmagának tevékenységével, avagy pozíciójával súlyt adó egyén minden esetben azt közli ezzel: léte ezen információk nélkül, önmagában súlytalan. "Toporján Antal törzsorvos vagyok." "... levéltári segédfogalmazó vagyok." Mindkét esetben ott lakik az önkép alapjában eliminálódott mivolta - és a rá akasztott önigazolás. Ennek fényében egy akár bizonytalan, alig-alapozott legendás származás is ajándék-számba megy, még akkor is, ha szükségképpen rögeszme épül belőle.
A Féllábú kiprovokálta ellen-történet, Flórián második identitás-ajándékozó kísérlete sokkal veszélyesebb. Az alapvetés az, hogy Flórián fantaszta. „Kényszerítse Flórián urat, hogy kifogástalan történetet mondjon el” protestál Féllábú a segédfogalmazó kísérletére, hogy megvédje a „Mandula-álláspontot”. Az angyal ERRE mondja azt: tévút! Nem lehet realizmust „hazudni”, nem lehet „igazságot hazudni”. Azaz ha megpróbáljuk, nem a mese, hanem a valódiságunk semmisül.
A itt nyakon csípett Flórián-féle csuszam, az, hogy a „regény-jelenbe” helyezi a levéltári segédfogalmazó fogantatás-történetét, egyszerre önleleplező gesztus és többlet-tudás. Önleleplező gesztus, hiszen azonnal idézőjelbe helyezi a tényekhez való ragaszkodás kísérletét, nem mellesleg megmutatva annak adott esetben lélekromboló erejét. A realizmus csapdája, hogy a „van” nem „található ki” (a művészet a valóság hű tükre! – szintén remek és értelmetlen mondat). Ráadásul amíg a „romantikus valőr” szinte gyermekien ártatlan, addig a „reális történet” abból a nézőpontból ahol az „angyal” szónak értelme van, szakrilégium. Szentségtörés, mégpedig azért, mert nem lehet „igazat hazudni”. Mert minden esetben elpusztít, destruál az ilyen tudásnak tűnő delírium, akkor a leginkább, ha a sokadik bukfenc után tényleg kiderül: valóban ez az igazság.
A többlet-tudás pedig minden igazi fantaszta átka: a történetek, illetve a beléjük rejtőző minták ismétlődnek. Flórián többlet-tudása éppen ez: itt aztán tényleg nem lényegesek a nevek, a jelen- vagy a múlt idő. Az a kíméletlen reakció-katalógus épül itt ki a kitett gyerek kapualjról kapualjra való vándorlása közben, amely kor-függetlenül „van”; a vándorlás stációi az elutasítás indokrendszerét szemezik végig, akaratlanul is típusokat – vagy maradjunk a jelenleg elérhető terminológiánál – odakozmásodásokat teremtve. Ezért hiszi minden fantaszta azt, hogy a nevek felcserélhetők, hogy a „szereplő” egyén-voltának, önvalójának nincs jelentősége. Holott a behelyettesíthetőség sem abszolút. A típus sosem azonos az emberrel. Mert a minták cincálta én tényleg egyszeri, megismételhetetlen csoda. De ezt valóban művészet megragadni benne, ezt az egyszerit, a mindenkoriban (a művészet az indiviidum autofikciós tükre! - valójában ennek a mondatnak sincs értelme).
Nem mellesleg tovább tágul Flórián meséje által a tulajdonság-katalógus: a kitett gyerek meséjének kapualjai mögött újabb odakozmásodások találhatók nagy számban, lassan elkészül a kötet első egységének szereplőkből összeácsolt „környezet-tája”. Mélyebben nem mennék bele, lesz még rá alkalom. Viszont egy későbbi gondolatmenet kedvéért kicsit eljátszom itt azzal, ki milyen titkos legendát ápol magában, ki minek képzeli magát, miközben a szenvedélyébe merül. Kankalin például gondolkodónak, Platónnak képzeli magát, ha naplót ír. Ambrus, a fantaszta híres, körülrajongott regényírónak álmodja magát. Hoppy a körülmények áldozatának. Ágoston atya vallásalapítónak. Molly feleségnek. Auguszta Kornélia Teréz anyának. A báró sikeres embernek. Avagy miket is beszélek: hiszen mindezt Flórián találja ki a „valóság” helyett. Miket beszélek: ezt a mesélő meséli az ügyvivőnek, Flórián köntösébe bújva. Sőt. Itt és most én mesélem nektek. A pácban mindenki benne van…
(-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése