„Az egész nekem így marioneszk, az embereket bolháknak nézi, és azt hiszi, mert neki saját magáról olyan kedvezőtlen véleménye van, ez feljogosítja arra, hogy másról is éppen olyan legyen, és ezt neki szabad. Kérdés: lehet-e az embereket mint bolhákat nézni"?
Itt van mindjárt Hoppy Lőrinc, a vonatút kellemetlenkedő, levakarhatatlan útitársa. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez esetben írodalmi minta csupaszítása árán teremtődik a típus: Hoppy annyira egy-az-egyben Marmeladov a Bűn és bűnhődés-ből. Persze annak minden emberivé varázsló, ha nem is a szimpátiánk, de legalább a szánalmunk elnyerésére bevetett dosztojevszkiji figura-teremtő attrakciója nélkül, maga az élősködő panasz (burján, csernec, szamotor, béc:), az elesettségben való tetszelgés durva paródiája. A korban (ne feledjük, 1880-as évek) nem volt társadalmilag működő „menekvés” az ilyen elől – ez mára, a csiszolat idejére már nem igaz. Nyersebb korban élünk, Hoppy erőszakos és sanálatosan erőszaktűrő. Hoppy ma már e szerint a botrány minta szerint egyszerűen nem létezik. El lehet gondolkodni róla, mi termett helyette...
Hoppy valószínűtlensége, karikatúrisztikusan túlzott figurája esszencia-szerű párlat, egy variáció az „odakozmásodásra”. Vöröshajú segédfogalmazónk menekül előle – mi mást tehetne – persze cseberből vederbe. Mert Toporján Antal törzsorvos a „Hoppy-éremnek” pusztán másik oldala. Saját szavával élve „odakozmásodott” ő is. A másokat kényszeresen látogató, szokásos vizitjein „csupa illedelem és kompliment”, közhelyhalmozó törzsorvos ugyanúgy „társadalmunk merő külsőségeivel” él vissza, mint Hoppy, csak a másik véglet pozíciójából. Létük párhuzamos: a kétféle kullancsság megvalósulásában annyira másmilyen, a látszatban szöges ellentét, miközben lényegét tekintve gyökeresen ugyanaz. Teljesen más látványilag, akusztikailag, viselkedésileg; a rögeszme alapja viszont (durván szólva az érem két oldalát összekötő érem-éle) mindkét esetben az a kimondatlan felismerés, hogy a társadalmi érintkezés formái halottak, s az e felismerés következtében keletkező kapcsolatéhség és pánik - illetve a halott formák gát nélküli, végkimerülésig tartó zombimozgatása. Az egyik út a teljes kitárulkozás pojácai paródiája, a másik a teljes bezárkózás semmitmondásáé – mindkettő kullancs-mód tapad a megszólítandóra, beletörödni képtelenül abba, hogy egyedül maradt. Mindkettő abban az illúzióban létezik, hogy a „közönségnek”, holott valójában mindkettő önmagának játszik. Élet (felelősség- és kockázatválalás, aktív, tevékeny szeretet vagy akár aktív és tevékeny gyűlölség) élése helyett.
Ebben a történetben mindenki valamiféle „illúzióban létezik”. S aki kinézne ebből, csak az őrületen keresztül képes rá. Ahogyan Fillér Joachim teszi: amikor észreveszi, hogy az idő számítása illúzió. A világot nem lehet ép ésszel kibírni, csak teljes őrületben lehet „tudva tudni”, ahogyan Hamvas egy másik könyvében, a Szilveszterben írja: vagy idióta szent valaki, vagy okos korrupt. Fillér őrületének a „háziasított” őrület az alternatívája: az „odakozmásodás” – később találunk majd jobb, teljesebb szót rá.
Toporján odakozmásodás-elmélete attól frappáns, hogy ugyanúgy pusztán konstatál, nem pedig gyógyít, ahogyan a törzsorvos Episztemon betegségét kezeli. A nevek jelentősége hatalmas, Episztemon úr, a tökéletes szimuláns neve minden bizonnyal az episztemológiából, az ismeretelméletből jön – hiszen az ismeretelmélet azzal, hogy a vizsgálat módszertanát alapozná, maga is „szimulál”. Betegségeiről később szólnék, lesz még rá alkalom…
A nevek jelentősége hatalmas? Nézzük a négy Keszőt. Ha valaki ennyiszer figyelmezet, szinte rituális fordulattá emelve a „nem tévesztendő össze…” formulát, az mintha épp azt tudatná, tévesszünk nyugodtan. A nevek egy része beszél, másik része nem. Schnoen doppelangereit teljesen mindegy, hogyan hívják. Ő az, aki „egy létére három”. S e mintát követve a Keszők „a négy aki egy”. Vermerán doktornak beszélő neve van: németül a vermehren annyit tesz: szaporodik. Nevében hordozza tehát a terminus-alkotás beteges kényszerét, a hitet, hogy minden elnevezhető. Még akkor is, ha ez puszta önkény, ha valójában a név jelentőségét tagadja meg - a név attól név, hogy másnak is jelent valamit,legjobb esetben „ugyanazt jelenti”. Vermerán ezzel szemben „új és érthetetlen elméleteket és szakkifejezéseket” gyárt, amit rajta kívül senki sem ért. Legalábbis Barabás Maximus szerint, akinek a neve talán így magyarítható: a legnagyobb vigasztalás. No hiszen! (Később látni fogjuk, mire megyünk vele…)
A történet fonalát ott ejtettem el, ahol az utazás kezdődik. És most ott, ahol – látszólag – megtörténik valamiféle „megérkezés”. Vörös hajú segédfogalmazónk megismerte Hoppyt és Toporjánt, meglopták (talán Episztemon), tudomást szerzett Schnoen sajátosságairól, távoli rokonához, Kesző Benjaminhoz (aki nem tévesztendő össze Kesző Bertalan nyugalmazott elöljáróval, a koldusszólamok gyűjtőjével, sem Kesző Benedek antikváriussal, sem Kesző Domonkos nyugalmazott fővárosi főszámvevőségi főtanácsossal) költözött, uzsorakölcsönt kért és kapott Fillér Joachim özvegyétől, s most várja Flóriánt és Féllábút, hogy származásának körülményeit egyszer s mindenkorra tisztázzák. Megérkezés a gyermekkorba? Az vagyok, ahonnan jöttem? A leghosszabb út, labirintusi veszély – mondja az angyal.
Az első mondatban egy későbbi fügönybeszélgetésből idéztem "agent spirituel"-ünk kritikáját Bormester Mihály elbeszélői módszerével kapcsolatban. Valóban, ahogyan megkezdődik az utazás (annyit elárulhatunk: az ismeretlen múltba), színről színre elénk lép valaki abból a kisvárosiságában is igazán egyetemes menazsériából, „panoptikumból”, amely maga a sorskatalógus. Valójában az emberi tulajdonságoknak ez a Noé-bárkája épül a szemünk láttára, a legeslegelső szinten, amivel anno hősünk (a fogalmunk sincs, kicsoda) találkozhatott. Az is a mesélő-ügyvivő páros szándéka: tulajdonságkatalógust építeni kiindulópontul.
Az olvasó rutinjainak gonosz játéka csak, ha a szereplők mégis „életre kelnek” a befogadó szeme előtt. Hiszen az olvasás rituáléjának egyik legfontosabb mágikus gesztusa: a „rá-ismerés” közvetlen környezetünk létburkának egy-egy szereplőjére (avagy akár önmagunkra). A szóba rakott alakok mintegy így teljesednek ki az általunk ismerttel szoros szimbiózisban „szereplővé”. Ettől (is) eltéphetetlenül saját minden olvasás-élmény, hiszen mindenki másra ismer rá és másból alkot „szereplő-szimbiótát”. A hamvasi írói módszer egy sajátossága azonnal nyakoncsíphető itt: a szereplők elrajzolt, karikaturisztikus volta (az, hogy mintha tényleg egy-egy „odakozmásodás” illusztrációi lennének csak) ellene megy ennek a kiteljesítésnek. Az írónak nem célja, hogy hús-vér alakok illúzióját keltse, nem szándéka elősegíteni az olvasói „kiegészítősdit”.
És kinevet bennünket, amikor bennünk valaki ebből a menazsériából mégis kiegészül.
(-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése