Emlékeztetőül (423 oldal után), azaz mi tudható, mi sejthető, mi ellenőrizhetetlen

A mű a forma megcsúfolásával kezd. „de, amit most mindjárt az elején hangsúlyozni szeretnék”, hogy a „regény” kifejezés alkalmazása e műre elhamarkodott, óvatlan gesztus. 

Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van. Ebből az következik, hogy kívülállás – azaz kivétel – nincs. A kívülről-nézet pozíciója - az olvasó „hatalom-gesztusa”, amivel az olvasmányhoz (az élete bármelyik „befogadásához”) közelít - nem létezik.

A „mindenkin” belül viszont nincs differencia. Nem tudjuk ki beszél és kinek. Ki az ügyvivő? Kicsoda Bormester Mihály? Ezen a ponton feleslegesen feltett kérdés, ugyanúgy mit ez: ki az olvasó?

Vajon tudja-e az ember, hogy kicsoda? Ha nem tudja, nem kötelessége-e megkeresnie önmagát?

Ha megérkezik a dilemma – ha létem látványa szétcsúszván teret ad a kérdésnek: „kicsoda vagyok?” -, megérkezhet az angyal. Csak ekkor hallom, máskor eltakarja zakatoló önmagam: az automatizmusok és fantazmák „énnek” tekintett elegye.

Aki elbizonytalanodik magában – akihez szólhat az angyal – az végre kifelé tekint. Feltárul előtte az emberi tulajdonságok Noé-bárkája, a tulajdonság- és sorskatalógus. Az olvasót tehát el kell bizonytalanítani.

Mégpedig elrajzolt figurákkal, aki gúnyt űznek a társadalmi érintkezés szabályaiból. Minden figura merő kapcsolatéhség és zajos magány, szocio-skandallum. Egymást megszólítani képtelen „odakozmásodások”: illúziókban létező, egymást remekül, de önmagukat soha nem látó alakok fogadják az önmagát keresőt.

Az vagyok, ahonnan jöttem? Honnan jöttem? Az „egyszer s mindenkorra tisztázott” származásból? (Van egy pozíció, ahonnan nézve mindannyian kitett gyerekek vagyunk. És mindannyian a saját legendánkból, a saját fantazmánkból akarunk jönni.)

Lehet legendát hazudni (a művészet igazabb, mint a valóság?), de úgyis rögeszme lesz belőle. Igazat viszont nem lehet „hazudni”. A van nem „található ki” (a művészet a valóság hű tükre?) mert mindannyiunk rögeszméiből alakul (a művészet az egyetlen valóság?).

A rögeszmékből alakuló ez van viszont sémákat követ. A történetek ismétlődnek, a típusok, az „odakozmásodások” reakciója idő-független. Az első elkülönülés a páclében a „kozmásoké” (szereplőktől a mesélőkön át az olvasóig, kritikusig, stb.): a ki vagyok és a kinek képzelem magam. (Persze mindez valaki más fantazmájában, amiről én – ki ez az „én”? – mesélek most nektek.)

Kinek van szüksége fantazmákra? A rögeszme kivesz a valóságomból. Ezáltal kivételnek érzem magam. A „kozmások” közös gondolat-ismérve: a világ és én két külön dolog vagyunk. El nem ismert, keserű kivételességek (vagyunk).

Ez szakrilégium! A cselekedet önmagában hordozza a büntetését: aki magára kivételként tekint (magát kivonja) az kivételes bánásmódban is részesül (ki is vonódik). Kivétel nincs! (a világ külön kerül mondja Pilinszky)

A „Mélységes mélység”, hic est abyssus az ítéleté. Szinte hétköznapi, amikor megtörténik: amikor a teremtő képzelet rögeszmét épít, és a rögeszme „megvalósul”. Amikor a hazugság zsákmánya lesz a lélek – mert tilos úgy tenni, mintha a hazugság volna az igazad.

A hazugságból csinált „igazság” így hangzik: a többiek, a körülmények, a „mindenség” áldozata vagyok. Mint Mihály arkangyal.

Ha a mindenség áldozatának érzem magam, le szeretném tenni a mindenséget – ki akarom vonni magam belőle, a biztonságos rögeszmébe. Pedig a rögeszmét kell letenni: a „kozmát”, és magunkra venni a „világot”.

Ami egyet jelent azzal: magunkra kell vennünk önmagunk. És nem mint rögeszmét, ahogy a nemhős hős teszi: azonosítva magát egy ideával az áldozatság által. Hiszen önmaga áldozata. Mint mindannyian.

S ím, kiderült: az ügyvivő elmesélte történetben a mesélő "műveli a talajt", amibe magát magnak vetheti. A legenda (a rögeszme) csaknem megalapozott. De még mindig nem tudjuk, ki mesél kinek, és valójában miért.

Önmagunk magunkra vételéhez hiába nézünk „befelé”, mert a saját rögeszménk eltakarja előlünk a látványt. Kifelé kell nézni, és ki kell szabadulni - de ez két külön művelet.

Mert ha a bűnbak paródiája, a miért én, a mindenség áldozata "szabadul ki", azonnal rabul esik: mivel a rögeszmében maradt, továbbra is delíriumot él, mindegy milyen formában. Csak ezt megfejeli a szabad vagyok rémületével. 

A rögeszmékből alakuló van kerete megmutatja a maga instabil voltát: a hazugságból csinált „igazság” mélyíthető, csereberélhető, a mindenségnek számtalan tetszőleges módon lehetünk az elképzelt áldozatai.

Mivel a hazugságból faragott „igazság” (önmagában) önmagáról az önmagát keresőnek semmit nem árul el (Nem elég "csak" kifelé nézni, ha a látó úgy képzeli, börtöncellát lát), minden ilyen faragványra, kifelé nézve a külön került dolgok egészére, az egész emberi tulajdonságok Noé-bárkájára szükség van egyetlen ember – az „önmagam” – megértéséhez. Látnom kell a szekularizált hazugságok (a börtöncellák) egészét.

Az önmagam – de bármi – megértésének egyik legfontosabb tévútja a teória. A gondolatok rendszerébe tört világ. Amely a megismert kivételességek „szabályszerűségeit” listázza, elnevez és megnyugszik tőle, hogy tudja a dolgok nevét. A teória „az értelem jegyében áll”. Elfelejti, hogy hazugságokat lát.

A másik legfontosabb tévút az „ösztönösség” teóriáról való „teljes lemondása”. úgymond a megélt ösztönösség. Mert a maga teljes lebomlásáig mélyül. Abban tetszeleg, hogy nem hazudik. A jelen állapotban a hazugságnélküliség „kozmája” is csakúgy „kozma” – mondjuk ki végre: az is csak egy maszk, vagy teljesebben megértve: az is csak egy lárva. A hazugságnélküliség is csak egy módja önmagam „kivételének” a rögeszmébe.

Valójában mindkét itt leírt pólus (s így bármelyik, akármilyen arányú permutáció is) önmagát űrrel töltő üresség. Valamilyen mértékig mindkettő jelen van a maszkok összességében – a hazugságok alkotó elemeit jelentő, hazugságokban lelt rendszer tehát felmérhető ezen a nyomvonalon.

Rögeszme, maszk, monománia (végsőnek még mindig nem tekinthető nevén: a lárva) az egyénenként megélt nem-valóságok elzárják egymástól a szereplőket. Az életeket. "Minden ember sziget." De senki nem valódi módon egyetlen. Maga a nekünk mesélt mese is monomán, hiába adják akár sztereóban elő.

Önmagában minden életrajz értelmetlen és alaktalan - bele kell tenni az értelmet. Viszont ha az életednek így értelmet adsz, azzal kivételessé teszed. Az alapeszme, mint olyan, ezért elfelejtendő. Az élet egyszeri, egyetlen, megismételhetetlen itt és most, így ha értelmet adok neki, kivétellé is teszem. Kívül marad a történeten. Ez a zseni-irodalom, vagy (legújabban) ez az autofikció.

A kijárat ebből, hogy önmagamban elismerem a szűntelen változást (nem maradok ugyanaz), de nem felejtem el, hogy a másikban a képem változatlan marad. Maszk marad - mert összképpé alakul. Vice-versa igaz: ezért kell az önmagam megismeréséhez az összes többi ember. Önmagam a másikban nézem, s a másikat önmagamban ismerem fel. 

A valódi módon egyetlen létezés – a maszktalanság, mondjuk ki: a lárva-állapottól való mentesség ismereteink (vagy hiteink? vagy az egyik hitünk?) szerint csak az Istené. Az egyetlen valóság Isten.

Viszont a számtalan nem-valóság megmutatja, hogyan kell személyes tükröt csinálni. Ki kell mondani a forróvá lett szóértékeket – fel kell ismerni a legjobban irritáló lárvákat, maszkokat, momomániákat magunkon. Ami rezonál bennem az olvasottból, az jelen van bennem.

Pont ezért: valóban mindegy, ki beszél, nem kell tudnunk, ki az ügyvivő, a mesélő, az író - bár lesz még olyan aspektus, ahonnan érdekes többleteket kaphatna; valójában lényegtelen. Az a lényeg, ránk hogyan vonatkozik. Mindent összevéve ez a (bármelyik) olvasmány, vagy előadott tanítás beavatás-tartalma.

Innen folytatjuk. Remélem, ritmusban maradva.

355. - 423. oldal; a második menet vége, függönybeszélgetés (csiszolat, 2026.01.28)

"...Én, szólt Bormester, az olvasóval nem bizalmaskodom. Senkinek az arcát nem kémlelem, hogy mit szól ahhoz, amit nekem kedvem van mondani..." Egy mondat, ami rengeteget elárul. Főleg ha figyelembe vesszük, hogy a „mű” belső ügyeinek kiteregetése, mondjuk a legnyilvánvalóbb olvasóval való bizalmaskodás közepette, egy függönybeszélgetésben hangzik el. Mert bár a mesélő az ügyvivőnek valóban kedve szerint tálalja a mondandóját, e kizökkentő epizódokban igenis magyarázkodik, úgymond kémleli az arcát – és látszólag a miénket is (azaz, még mindig nem elfelejtendő, hogy mindez nyugodtan történhet pusztán az ügyvivő fejében, és így tovább: ellenőrizhetetlen). Milyen remek ötlet ez a kettős, mennyire korrekten hoz létre látszatokat! Hiszen a szerző szándékait így már végképp lehetetlen felmérni – önmagában tudathasadt dolog: érzetre hol a mesélő, hol az ügyvivő hangjával azonosítjuk (avagy olykor egy-egy szereplő hangjával). Holott az ellenőrizhetetlenben minden azonosítás önkényes, experimentum - nem tehető általános érvényűvé. Játék ez velünk, az azonosítás lehetőségeivel, tudatos játék, amelynek természetét ezek a „bizalmaskodások” sem tárják fel teljesen, csak magasabb szintre emelik. Gondoljunk bele: megtisztelő belesni a függöny mögé – belengi egyfajta illetéktelen behatolás-hangulat, pedig itt e függöny mögötti beszélgetés is a „színen” zajlik. És még mindig nem tudjuk, ki beszél.

Ki beszél - éppen az irodalom, az írás mibenléte, eszközei, mutatványai, trükkjei és az olvasás általi befogadás természetéről. A mesélhető történetről. Az ügyvivő hosszas, többször öt perces megjegyzésében feltárja Bormester "egészen sajátságos módszerét”, összefoglalja az egymással nem érintkező sorsok ábrázolt viszonytalanságát, a mindenki saját oszlopszent voltát, megnevezi a monomániát. Fontos szó, valóban tartalmazza a genius loci-t: mono- tehát egyedi, mánia tehát nem valóság. Egyedi nem-valóságok egymást komolyan venni képtelen játszódása az úgynevezett emberi közösség. Amely ez által valójában nem közös, mondhatni, ha volt is valaha, mostanra megszűnt: az általános, beteges és kényszeres absztrakció elzárja egymástól az alakokat. Beszél a monomániák labilitásáról, hogy a maszk, a vállalt-felvett szerep nem végleges, de jobbára csak egy másik, jobban vágyott szerep vetteti le. A sorsok elcserélhetők - mivel senki nem valódi módon egyetlen. Itt az ügyvivő mintegy megszüntetné a mesélő következtethető folytatás-útját, azzal, hogy illetlenül lelövi a poént - és ajánl helyette rögvest, kifinomultabbat, gondolattal alapozottat, a főszerepben Episztemonnal, akiben a "sorscsere" folyamatos, mégpedig azért, mert egy deka Géniusz sincs benne. De hiába ajánlgat többféle, különböző okból, az eddigiekből sejthető, következtethető olvasási, értelmezés-szerkezeti okból "értelmes" folytatást. A mesélő a saját meséjét meséli – de figyeljük: a történetnek ezen a szintjén ez a szuverén mese még szintúgy monomán, mint a mese által egyébként elénk tárt bárki másé.

Az „Episztemon-paradigma” hosszas fejtegetése közben az irodalomelmélet bizonyos modern megközelítései (s nemcsak a szocialista realizmus) parodizálódnak kegyetlenül. Hogy végre először irodalomelméleti alapokról jelenthessük ki: ez itt nem regény. A minél komplexebb figurák rajzának igénye, a járás, a hang ábrázolása, a minden szinten koncepciózus hozzáállás az alakokban – sorolja az ügyvivő, mire a mesélő: mindez tévút. Szó. Minden a szóval kezdődik és ott ér véget. A forróvá lett „szóértékek” kimondása. Ha regény volna, a kapcsolatok létrejötte vagy kudarca, elvesztése és meglelése, stb. lenne a témája. Az egymásra tett hatás. A mesélő kiindulása: az egymásra tett hatás jelentősége elenyésző, amíg mindenki a maga színpadának dívája. A színpadok egymás mellett ábrázolása pedig mindig valamilyen prekoncepció által követelt valóságtorzítás, mindig valami más kihagyása, valamilyen tanulság szájunkba rágása. Banális dolog valamit az elcserélésre alapozni? Hát hogyne! Mégis, miért a banalitás és miért (ilyen bonyolult módon) a leleplezése? Mert mindez valójában kíméletlen irodalomkritika. Miközben a két elénk tárt - markánsan különböző hangú - alak a regényelméletet és íróságot, az irodalom célját, a realizmus kérdését járja körül, voltaképp ezt közli velünk: ez itt nem regény. 

Ez sorskatalógus. Az én-létem tulajdonságai - mondja a mesélő. Mintha azt mondaná: nem az volt a célom, hogy ábrázoljak. Kapcsolatokat, tanulságokat, hogy leleplezzek, feltárjak, és a többi. Csak tükörbe akartam nézni. Ekkora munka felrajzolni, folyamatában felrajzolni, amit észrevettem, megszámoltam – amennyire tudtam: felszámoltam – magamban. Fiúk, lányok, ez itt az én történelmi, gondolat-történeti, sőt, spirituális kontextusba helyezett személyes tükröm. Semmit nem ér, ha elolvasod; nem avat be: mert ami nekem tükör, az neked festmény. Csak azt mutatja meg, hogy ez ekkora munka. Neki lehet látni, sőt, szerintem így kell nekilátni, aztán úgyis eltart egy életen át. Nem tanít meg semmire, a „hogyan érdemesen” túl. Persze valójában ennél többet mond. Amikor minden maszkot magára vesz, minden „démonit” magára vesz. Persze, valójában (önjelölt értelmezőként) ezt én mondtam arról, szerintem mire gondolhat a nemregény mesélő "hőse". Valójában ezzel csak ennyit mondtam: legyen ez a kezemben tartott szósaláta bármi - én ennyit értettem meg belőle.

A világ itt körülöttünk minden lehetőségünk tárháza. A szöveg az apokaliptikus ábécé – később lesz még róla szó. Minden, ami a világból megborzongat, ahhoz közöm van. Ami rezonál bennem, az jelen van bennem. Ezt kell magunkra venni. „Mi az, amit egymásról tudnunk kell? Amit elmondtam, az nem körül van, vagy kívül van, vagy belül van, hanem ez belül is, kívül is, körül is, felül is, ötszáz év előtt is, tízezer év múlva is. És ez nemcsak bennem és kivételesen és én és véletlenül és egyszer.” Ez a bárki. Ne feledjük, még mindig nem tudjuk, ki beszél. Talán mindegy is? 

Ó, hát dehogy mindegy! Emlékszünk a tárgyalás-epizód külön is, korábbi függönybeszélgetésben kiemelt mondatára? „Az őrültek századának kérdése a valóság.” Kell keresni valamilyen valóságosat, valamit, ami ebben a szerteszekularizált monomániahalmazban általánosan érvényes. Meg kell keresni az „egymással azonos”-t. Böhme idézett gondolata: „a lélek igazi lénye a tűz…” a lélek a Tízezer Bőrű Tűz gyermeke. De ha a „lélek esszenciális élete”, az imagináció – durván egyszerűsítve a teremtés képessége bennünk – nem a tűz jegyében áll, akkor a sötétség dühe elnyeli. Most csak a legegyszerűbb, magunkra engedett sötétség-dühöt citálom ide: a vágyfantáziát. Amikor a teremtés képességével valóságot képzelnék, ami a beteljesült vágyaimból áll. 

"Az ész századának kérdése a valóság. Az ész véleményeket csinál, és akaratát az őrület jegyébe állítja." A vélemény olyan, mint a segglyuk. Mindenkinek van egy. A tűz (a léleké is) a világban táplálékot keres, táplálkozik és táplál. Az ész világot alakítana, meg magunkat benne. Mindenkinek a magáét. Ez a lárva. Monomániás, rögeszmés, változni képtelen, önmagát gubóba záró lárva. Mindenkié külön. Mert valóságot teremtene, s ezzel az akaratát az őrület jegyébe állítja. Szóba kerül az esztétikai mellékzönge, hogy innentől miért alapvető terminológia a „kozmás”, a monomániás, a maszkviselő helyett a lárva. De nekem lényegesebb, személy szerint azért szeretem, kozmán és maszkon túl, mert a lárvába dermedt, éhrabságban mohón zabáló mozdulatlanságból még kikelhet valami. 

Például a hang, aki beszél találhat a maga monomániájának olyan, végletekig közelített formát: a mágikus tükröt, amilyen az „emberi létezés teljes egésze”. Gigantikus lárvalátomás, hogy önmagát megértse. Az egyetlen valóság: Isten. Mondjuk most így (képzeld el a hit ügyei nélkül, pro és kontra nélkül, tekintsd a játék kedvéért ezt tényleg definíciónak): általánosan érvényes, de megérthetetlen. Az Őt elrejtő szövevényes káprázat megismerése szintén meghaladja a képességeinket. De ettől még tükröződik - benned, az olvasóban is. Ez a sok szó: tükör. Mint ahogyan én is csak kísérlem tükrözni ezt a tükröt a tükörben, itt és most. Ó, dehogy mindegy, ki beszél…

Nézzük a másik felet. Van itt egy mondat, aminek később jelentősége lesz: „Az emberek nem a saját szenvedélyüket élik, hanem a démonjuk őrületét”. Ez a mondat (képzeljük el) pontosan ugyanazt jelenti, mint Böhme mondata. Csak érdekességképpen, a játék kedvéért szembesüljünk kicsit nevezetlen ügyvivőnk, „agent spirituelünk” elénk tárt démonjával: mi a biztosíték? Mi a biztosíték arra, hogy Toporján valóban az, vagy bárki; az elcserélt csecsemők, Barnabás, vagy Pataj valóban az volt, akinek Bormester meséli? „…szóval én kérem a gyanúmat az egész vonalon fenn kívánom tartani” mondja az ügyvivő. De nem áll meg itt. „Mindjárt, amikor (Bormester) elbeszélésének hitelessége fölött kételkedni kezdett, azon kezdtem gondolkodni, milyen módszerrel tudnám ezt a hitelességet helyreállítani.” Püff neki! Azt sem tudjuk, ki beszél, de máris azt halljuk, valaki a maga „hitelességszempontjai” szerint módosította az egészet. S ráadásul közli is velünk. S fel is sorolja harminckilenc pontban, min változtatott. 

Játék ez, persze, velünk, megint – de tudható, milyen mélységű ez a játék? Tudható, hogy milyen szinten játszott e két hanggal az író, valójában melyikkel (mindkettővel, vagy egyikkel sem) és milyen mértékig azonosult? Van-e a legendán túl „előképe” Bormesternek, igazolható e kócos visszaemlékezésekből és feltételezésekből, az életrajzból, kirajzolódik-e tényleg a magoncot szolgáltató mester, akit lehet, hogy Jakabfalvy Dénesnek hívtak? Mondtam most ezzel a névvel valamit? Keltettem benned aha-élményt? Jó eséllyel azt se tudod, kiről beszélek. Valójában én sem tudom, hogy kiről - az élet-rajzba rejtett szavakon kívül, ahonnan e tárgyból tájékozódtam - amelyek ugyanígy az ellenőrizhetetlen bélyegét viselik. Visszatértünk a kérdéshez: tudjuk, hogy ki beszél? Tudjuk, a fenét!

Mi az ellenőrizhetetlen? A dolog ettől stabil. Ha mindez ellenőrizhetetlen, akkor nincs kívülállás. Hiszen én bármilyen pozíciót is vegyek fel, olvasóét, kritikusét, okoskodva azonosítsak írói pozíciókat akár - azt el kell ismerjem, ezen a ponton valamiképpen vonatkozik rám, amit olvasok. Ott leginkább, ahol a legjobban irritál. A pácban benne vagyok. Tedd a szívedre a kezed, olvasóm! Rád is vonatkozik, ha ezt, itt olvasod – ha érdekedben áll, mert érdekel. A pácban mindenki benne van. Főleg az, aki ügyvivőként csalóka rendszert épít a szemünk láttára erre az ellenőrizhetetlenségre, beugrat bennünket és a hátunk mögött kiröhög… Ha létezik egyáltalán.

De ideje abbahagynom. Innen a Werther-i korszak jön. Ön jön, Madame.

(-)

A kerítésen kívül (közjáték)

Erről bővebben kell beszélnem - az egyik kedvenc részletemről lévén szó, s mert berendez ezt meg azt kerítéskoraink felépített rendszereibe. Figyeljük az ifjú Misivel kicsit mi is a pukkancsbokor mögül Patajt, amint a kezéhez szelídíti a világot.

Merthogy működik - bár még hezitálok, valójában mi kell hozzá. Hogy a kerítés mögött őrjöngő állattól tényleg ne akarjak semmit? Még azt se, hogy ne ugasson? Kedves kerítés mögötti mindenség! A világodból semmire nincs szükségem - és nem ugatnak meg a házadat őrző (a tied őrző) "jó állampolgárok". Vagy egyszerűen a jelenlét félelmektől lazán mentes teljessége kell? Az ugass csak, nem érdekel? A tedd, amit szeretnél (én is azt teszem), nem várok tőled semmit? Ha adsz, elfogadom, ha harapsz, megtorlom - de ez sincs a fejemben? Ami benne van, az egyfajta bizalommal (főleg önbizalommal) telített űr?

Pontosan nem tudom, pedig sikerült átélnem, mikor egyszer Szárszó hangulatosan elveszett szélén, a szőlőhegyen csendesült le néhány, a könyvet megidéző nyugodt mondatomtól a kerítést szaggató termetes "jó állampolgár". Tapasztaltam hát, hogy működik - de az a játékos lelkiállapot pontosan nincs körülírva bennem, ami akkor elfogott. Nem feltétlenül csak az előző bekezdés tartalma - bár hasonlít, de több és kevesebb. Hiszen játszottam, tulajdonképpen a könyv szituációját játszottam el. Egyfajta közös lemondás a szerepekről, mind a kettőnk részéről? Durvábban: lemondás a feltételezésekről, részéről is (idegen, tehát elriasztandó), részemről is (kijön és megesz)? Volt benne ebből is, de volt benne magamra vétel is - a magamra vett mese varázslata. És még aznap bedőltem vele, amikor mutatványt akartam csinálni belőle, a nyaralólakó barátaim előtt - amikor azt akartam, hogy működjön, hogy megmutassam nekik is, hogy működik, amikor akartam valamit - és nem a nem akarás (és nem a felszabadult beleélés játéka) nyugodt és látszatra rétegtelen állapotát éltem; s bizony a fenevad őrjöngött tovább, s én ott álltam (kicsit) megszégyenülve és (nagyon) nevetségesen.

Pataj a kivétel, amikor a nem-akarásnak nem nyögés a vége? Mert Pataj valójában teljesen ugyanígy bánik minden "jó állampolgárral". A felé megfogalmazott ítéletekre ügyet sem vet. Mégsem bűnbak lesz - és ezzel pontosan megmutatja a különbséget Virgil és közte. Amíg az egykori levéltári segédfogalmazó folyamatosan a többiek "szemében" kereste, úgymond a visszatükröződés által kereste önmagát, addig Pataj pontosan tudja, hogy kicsoda. Anélkül, hogy például ismerné a származását. És konkrétan fikarcot sem érdekli, hogy a szarpékek világa hogyan tükrözi vissza az érdektelenségét.

Ez benne a legszimpatikusabb, ez a teljes érdektelenség, hogy (látszólag) semmi nem áll az érdekében; elvan önmagával, semmire sincs szüksége. Persze aztán kiderül, hol vannak a határai ennek a kivételességnek. Mert nála sem működik a kivétel a társadalomból. Lám ugyanott vagyok: kivétel, kivételesség. Pataj is kivétel (szeretett volna lenni).

És nem (azaz nem a'priori) Abihail miatt. A lány alkalom és lehetőség egy maszk felvételére - s akármennyire közel áll is, akármennyire hasonlít is Pataj (tükörben alig nézegetett) arcához e maszk, attól még álarc: társadalmi szerep és magánszínjáték, bűnhődésdráma(paródia) marad. Az én és te (a "mit akar tőlem ez a te" és a közben megélt "én akarom ezt a téged") úgy valósul meg általa, ahogy bármelyikünk esetében: zavaros víz. A lány és a fiú kettőse hiába ihlető és látszatra tiszta - tetszelgés és szerep, és romantika marad. Pataj szerelmének valóságát a távolító gesztusok szánalmas paródiája ("Abihail hatalmas és legyőzhetetlen, mint a Május") leplezi le leginkább. A másikat látva látó szerelemhez szemernyi köze sincs.  Pataj sem kivétel.

Azért alkalmasint jobb, ha beérjük a látszattal? A raszkolnyikovi szerep megvalósulása és paródiája egyszerre Pataj útja; és egészen pontos, mélységekig menő láttatása annak is, miért nem működhetett egyetlen virággyermeki megközelítés, miért ítéltettek kudarcra a hippik. A kivonulás, a visszatérés (Andrea őrnagy "Robinson" bárgyú játékánál sikerültebben hazug) módszere a hippik esetében Patajé. Csak ők egyéb, szintúgy kezelendő, munkálkodást igénylő problémacsomókat helyeztek az imádatba (távolítottak voltaképp maguktól) a szabad szex mellett, mint a környezetvédelem, vagy az erőszakmentesség. Nem működik a kivétel. Náluk sem működött. A világot magamra kéne venni. Ugassanak meg a "jó állampolgárok", ha nincs jobb dolguk? Lám, ugyanott vagyunk. Kivétel. A virággyerekek is kivételek (szerettek volna lenni).

Kezéhez szelídíti a világot? Hm. De Pataj legalább a kutyákkal tudott bánni.

(-)

249. - 354. oldal (csiszolat - 2026.01.27.)

Senki se hitte el, hogy Zorge Salamont megölték. Ami nem csoda - a pástétomsütőt se hitte el senki, csak úgy tett. A hírbe csomagolt mindig mese marad egy szinten; az általunk megszokott, képekbe csomagolt hír is. Csak sokkal borzongatóbb, főleg mivel azóta mesét is csomagolnak képbe nekünk - időnként túlzó anatómiai részletességgel. De Virgil kora a képpel (főleg a mozgó képpel) még nem játszik ekkorát. De nem csoda, ha senki nem hitte el. És más kérdés, hogy mindenki élt az alkalommal.

Feltűnik a valódi hős, Bormester Mihály, és elmeséli első emlékét. Az első emlék tételesen az, hogy Tóbiás megérkezik és nyomozni kezd. S mint minden valóditól elzárt teoretikus, ő is Virgilt, a jól bejáratott bűnbakot veszi elő először. Mondhatjuk, a nyomozás sorsa abban a pillanatban dől el, amikor Tóbiás elbizonytalanodik a Virgil-teóriában: amikor a nehezen megkerülhető homály, a zavar, a kézzel nem kitapintható, fojtogató sötétség, a leküzdhetetlen valami mégsem tudja megtartani a maga formáját Améline másfajta őrületével szemben. A nyomozásra több szót alig érdemes vesztegetni, írnám - a lényeg a Tóbiási attitűd. Ez a valóság, mondanák persze a hülyék... ez egyáltalában nem valóság, a legtávolabb áll... önmagából kitekert fantazma... rémületesen valótlan. Mindez: a teória. Tóbiás az egyik (mint látjuk később, igen csábító) végpont: a teoretikus, aki a gondolatok maga építette rendszerébe törné a világot. Ez az egyik pólus. 

A másik hatéves kori emlék a másik pólus, ez is ijedelem. Ugyanakkor kíváncsiság is. Ez az, amikor valaki valakire ránéz, és egyszerre mindent tud. Azt is, hogy a másiknak, akire ránéz, vér tapad a kezéhez. A gyerekek tényleg megérzik. A kutyák is megérzik, csak őket azonnal le is fegyverzi. Ez a gátlástalanság, vagy még pontosabban: a teljes teóriátlanság. Pataj. Akiben nincs eldöntve semmi - talán csak az, hogy mindent gyönyörré változtatna, hogy meg tudja tenni. A nem jó állampolgár. Hiszen a társadalmi státusz vállalása, a "jó állampolgárság" követelné a teóriák egy része: társadalom, törvények, illem, s a többi tudomásul vételét. A jó állampolgár mindezt tiszteli. A teória (legalább) egy, ízlés szerint válogatott részét. Pataj nem. Elveti az egészet. Azt mondja: eredetileg. Azt éli: ösztönösen. Tedd. Ami. Jól. Esik. Ez a másik pólus.

A két szélsőség - később lesz még jelentősége az ifjú Bormester életében e kétféle útnak. Tóbiás, az elmélet, a felismerések, a koncepciók embere: a meztelen értelem jegyében álló ember. A gyakorlat nem érdekli. A nyomok nem érdeklik. A közösség minden tagján a maga "valószínűtlenségi mozzanata" segítségével megméri a gyanúját. A maga szisztematikus - életellenes - módján. Cselekvés, érdemi cselekvés nélkül. Önmagába töppedt dedukció. Pataj viszont a cselekvés értelmi korlátok nélkül. Félreértés ne essék: Pataj tudja ezeket a korlátokat. Csakhogy nincs rájuk szüksége. Csak a maga érzékenységéhez mér - tehát valójában gátlástalan. És lyukas hajó, amiből mindig kipotyog valami - a dolgok kényszeres lebontásában, a szarpékség-kerülésben a végtelenig, a maga bontásáig mélyülhet. Valójában mindkét pólus emésztő, magát űrrel hiába töltő üresség, saját szakadékom szélén való hiába-egyensúlyozás.

Az epizódban minden szereplőt e két pólus viszonyába rendez az alkotói akarat. Akár mondhatjuk úgy is: a panoptikum kis magánszínpadainak otthont adó teremben megtörténik a mindenkire vonatkozó esemény (mennyire jellemző: egy bűnügy) - a maszkviselők esetleges viszonyba kerülése helyére "rendező elv" kerül. Értsük meg: valójában nem a gyilkosság ez az esemény. Hanem a nyomozás. A kötelezvény ami csaknem közösséget teremt: a kényszer, hogy megvallja mindenki, hogyan viszonyul a teóriához. Az egymáshoz való szólás, a valódi beszéd számára alkalmat adó lehetőség - amit persze mindenki kivétel nélkül elszalaszt. Mindegy, hogy lubickolnak-e a teóriában, mint Ábel a bűn vallásával, avagy tudatosan játszanak vele, mint Howligree úr a népünnepéllyel; mindegy, hogy hányan mennek el vallomást tenni - Hoppytól Pergelinig - hányan jelentenek fel és kicsodát; hányan élnek vele: észrevéve a minden kockázatot nélkülöző játék lehetőségét, a színpad lehetőségét, ahol felpróbálhatják a gyilkos maszkját. Vallomások és vallomások... A Hoppy-Marmeladov szerepeltetésével is megalapozott, kifordított, mucsai Bűn és bűnhődés - avagy a másik végletben: kifordított, mucsai Sherlock (amely megállapítások persze a paródia szabályai szerint vissza hatnak az utalt művekre is - a tükör, szokás szerint, mind a két irányba görbe).

Pataj tragédiája, hogy az ő igazsága e tükörben szintén maszknak látszik. Raszkolnyikov ebben a mesében hiába adná fel magát. Pataj tragédiája: hogy valójában a szerelemben mégis a társadalom korlátai közé vonulna. Mert a változtatni jegyében áll. És nem élhet a cselekvő tautológiában: nem tudja, nem is tudhatja gyönyörré változtatni a gyönyört. Csak társadalommá tudja változtatni. Házassággá. A történet "sorsában" későbbi, lényeges terminológiával: egybekeléssé. Akkor már lehet hazudni róla. Be lehet mocskolni, ki lehet zsákmányolni, már lehet róla énekelni... Súlyos szagú rózsalugasban... például. Pataj tragédiája, hogy voltaképpen csak szerelmeskedni akar az arra alkalmas nővel, a hetérával, a Capellával (lássuk azt is, ha már tükör a tükörben, hogy távolít, tárgyiasít e megfogalmazásban a férfigyávaság...) - ehelyett  feleségül veszi. Gyilkosság, leányszöktetés, átok - ez itt a klasszikus recept; "romantika" mondja Tóbiás - és voltaképp igaza van. A teória persze nem tudja, a mintázat arcaiból a romantikáé sokkal gyakoribb, mint hinnénk... Meg igazából azt se, hogy a romantika nélkül nincs a visszacsapódó, keserű, Zola-i mélyrealizmus. Ahova majd ez a mese ér...

Mi van még? Nyugdíjösztön és exorcizálás, kondér és Szellemi Korcsma, visszatérés a természethez és kihűlő seggek. Pukkancsbokor és Pataj. És a harmadik - talán leginkább életformáló - gyermekkori emlék: a kisfiú örvénybe nézése. Abihail. Abihail csendje. Ó Abihail...

242. - 248. oldal; függönybeszélgetés (csiszolat - 2026.01.26.)

E pár oldalas, bizalmaskodó "regény-ellenességről", az írói-szereplői-olvasói határkitoló játék szövegbeli legerősebb hordozójáról, a függönybeszélgetésről essék szó most külön - hisz lesz még ilyen; az agent spirituel és a mesélő Bormester Mihály sajátságos kettőse több alkalommal bomlasztja majd az addig lefektetett szövegi kereteket, magyarázza és magyarázza szándékosan félre az olvasottakat, legalább annyiszor növelve a homályt, mint ahány alkalommal oszlatva. A dőlt betűvel szedett függönybeszélgetések látszólag a legszemélyesebb hozzászólások, úgymond "az író a saját szavaival" álcajátékai. Valójában Hamvas nagyobbára nem esik ki a szerepjátékból, a két beszélgető "szereplő", a mesélő és hallgatója (a mese lejegyzője) szerepéből - s ha mégis, annak funkciója van: a véletlenül kialakuló szabályszerűségek (az olvasó kapaszkodói) is ugyanúgy felszámolandók, mint a nyilvánvaló, felépített írói panelek és klisék. S e megközelítésben a szerzőiség, személyesség (autofikció!) is csak egy (tetszetős, ámde) klisé. De erről essék szó a majd maga helyén.

Fontos, amit feledtet: már egyáltalán nincs benne a "ha ezt Bormester Mihály hallotta volna, azt mondaná, hogy..." távolítása, ami az első néhány függönybeszélgetésben evidensen volt jelen. Innentől neked jut a feladat, kedves olvasó, hogy ne felejtsd el: az itt közbeszúrt ógás-mógások, viták (olykor késhegyig), az összekacsintások és -nevetések, a külön jelzőkarónak leszúrt nézetkülönbségek a "ki tudja ki" fejében lezajló meccsek csupán - minden elnevezés (és álnév) ellenére fogalmunk sincs ezekről a beszélgetőkről. Fontos, amit ezzel a beugratással a szerző őrizne: a pácban mindenki benne van, te is kedves olvasó, amikor belefeledkezel.

Szóval a látszólag "ketté bontott szerzői", feltáró és intim, úgymond a függöny mögé, az alkotói folyamatba való bekukucskálás, a játék az elbeszélői-írói-olvasói határokkal (Kotász Zolit idézem, akinek szintén lezáratlan olvasói viszonya van a szerzővel) messze előrébb nyargalva, mint ahova a magyar irodalomban bárki más kísérletezéssel légszomj nélkül eljutott - és az, hogy mi most ennek a játéknak az eredményét könyv formában kézben tartjuk, szemléljük, olvassuk, értelmezzük, mindez irreális, de mondhatnám azt is, hogy kukkolás valójában tökéletesen illik az egész szöveg-sorshoz is, még a tényhez is, hogy könyv formájában itt tarthatom a kezemben ezt a "látszatra magánügyet" - amely még e gesztusával is megvezet és becsap. "Hogyan van megelégedve születésem történetével?" - Kérdezi Bormester Mihály; ez a megfogalmazás a formált mesére utal, a hatást leső, tehát hatást vadászó beszédmódra - hiszen a kérdés kettős értelmű, az eseményen túl a tálalásra is rákérdez.

Bormester emberszenvedélye, a talán valami regényíró vagyok, de semmi közöm hozzájuk és az én emberszenvedélyemre nem tudnak magyarázatot adni - a festői (mondjuk Velazquez világával rokon) "patológ kíváncsiság" a tükör keresésének képében határolódik végképp el az irodalmi ábrázolás klasszikus értelemben vett egészétől. Ha jobban meggondoljuk: az író (jobbára) személyesít. Elsődleges célja (jobbára), hogy pusztán szavak használatával képiesítsen a számunkra egy hiteles, önmagában markánsan különböző érzetű személyt, jól vizualizálható megjelenésével, beszédmódjával, gondolkodásmódjával, de a defektusaival, rigolyáival, előítéleteivel is együtt. Egy a fejünkben összerakódó látványt, amely a leginkább arra az élményre akar hasonlítani, amikor az életben szemben állunk a tőlünk különböző másik emberrel. A mesélő-alteregó ezzel szemben a saját emberszenvedélye magyarázatául a tükörcsinálás gesztusában, a velem egyenlő, adekvát ember keresésében teljesen kerek gondolatmenettel jut el odáig: önmagam megtekintéséhez minden emberre szükségem van. A "megalomániás nárcisz" önmaga felismerésével a klasszikus regénybeszédmód kudarcát is konstatálja - hogy a maga módján minden regényhős-formálás kivétel-teremtés.

E gondolatmenet magva Nietzsche gondolatmenete a hatalom akarásáról - rossz gondolatmenet, mondja Bormester, de egyenlőre nincs jobb - ez Hamvas egyik gyönyörű ifjúkori dilemmája. A pályarajz érdekessége, hogy az egész Nietzsche-i gondolatmenetet kukázza, mire nekifog a Karneválnak. Alkalomadtán majd visszatérünk erre - most elég annyit tudni: távolító játék ez is, csalás és csapda - játék a szerző és "mesélője", sőt, a mesélőnek mesélő "hős" gondolati azonosításával, avagy tükörben nézve az elhatárolódással a megalkotott "szereplőtől". És felmérése annak, a gondolkodás története hogyan jut el a mai állapotokig: amikor a meséonk egy részét alapjában minden tényellenőrzés nélkül tekintjük ténynek. A mesélt korok kifordító, vagy reformáló gondolataival való szerzői játszadozás szintén hozzá tartozik a függönybeszélgetések alaphangulatához. Most, a szöveg ifjúkorában fogadjuk el ezt az illúziót: a legnagyobb a hatalmi ösztön, a szeretet annak csak megromlott formája. Hiszen ez egy kiindulópont - amit még további, irdatlan szövegi terek látványai formáznak majd.

S utoljára: elénk rakódik, hogyan értelmezhető az "emberiség". Ha a saját személyemre való teljes rálátáshoz az egész emberiségre szükségem van, akkor tényleg kénytelen vagyok a magam egyszerű módján kategorizálni - kiválogatni és elnevezni a hasonlót, felismerni a jelenségek mögötti mozgatókat, a saját rezonanciámmal megmérni és felismerni a másikat, a másikban a szeletke (eltorzult, de felismerhető) önmagam. Akkor az, amit olvasok, valóban tulajdonság-katalógus. Történetbe csomagolva - mondanám, de ez sem mondható ezek után. Legfeljebb ez mondható: az olvasás azonosuló szűrése által a történetembe csomagolva. Hiszen experimentum. Mi más lehetne?

(-)

180. - 241. oldal (csiszolat - 2026.01.25.)

„Azt hiszem észrevette, szólt Bormester Mihály… hogy a vörös hajú segédfogalmazó, Bormester Virgil az én apám. Jó kezdet egy függönybeszélgetéshez. …önkívületbe esett, és végre önmagát, mint Mihály arkangyalt megtalálta… Látom, hogy ön ezt viccnek tartja. Én nem… Honnan tudja ön, hogy Bormester Virgil nem volt Mihály arkangyal? Azt hiszi, mert a többi… mind bolond, ez elég ok arra, hogy Bormester Virgil is bolond legyen? …hátha ő az egyetlen kivétel!”

Nos, nem tisztem eldönteni, ki a bolond és ki nem, de az nagyjából hamar feltűnt, hogy mire is emlékeztet mesélői gesztusaival Bormester Mihály. A pácban mindenki benne van. A kivételség mérgének paródia-illusztrációja: „hátha ő az egyetlen kivétel!” kell emlékeztessen. Hogy én, az olvasó is pácban, „kompromittálva” vagyok: az értelmezésem experimentum, magánügy. S én egyszer s mindenkorra lemondva az egyszer-s-mindenkoriság abszolútum-narkotikumáról (ez is milyen…), tudomásul veszem, hogy én sem vagyok kivétel: az értelmezési kísérletem olyan mint a „tiéd”, kedves kompromittált olvasóm, testvérem a pácban, s lehet, hogy „te” vagy a kisebb bolond, hisz legalább nem írod le a magadét. Úgy, ahogy ezekben a bejegyzésekben én.

A függönybeszélgetések tisztázó-magyarázó – és éppen annyira tovább bomlasztó – szerepéről lesz még mód szót ejtenünk, ott és akkor, midőn a mesélő és az agent spirituel ezt maga is megteszi. Így e rövidke közjátéktól egy szolid idézettel búcsúzunk, hogy időben érhessünk a börtönkapuhoz, a szabaduló Virgilt üdvözölni:

„…Így, ahogy ezt most elmondtam, tekintse a valódi történetben való első tájékozódásnak. Miért keresztelték Bormester Mihályt pont Mihálynak, prolegomena a Mihály névnek Bormester Mihályra való alkalmazásához, az okok sokkal mélyebbek, semhogy itt csak jelezni is tudtam, maga a tárgy nagyobb elmélyedést követel, ez a felületesebb okok közé való legelső hevenyészett betekintés, amelynek csupán ideiglenes jellege van, számomra és részemre improvizált, ki nem elégítő, szóval és végül ilyen alakban csak a laikusoknak való…”

…rántott leves, kenyér, szalmazsák, amíg valamibe fog. Fog. Köd. Becsenget. Ezernyolcszáznyolcvanhét november huszonhét, ijesztő és következetes ez a kopogó, szinte Emile Zola legrémisztőbb realista pillanatait idéző stílus, a valamibe fogás kényszeredett rémülete. A szabadulásé. A mártírt, aki voltaképp bűnbak, valójában a bűnbak paródiája – aki a börtönben (Fog. Köd. Valamibe fog.) a „miért én” tépelődéseinél nem jutott tovább, tervekig nem jutott. A mártír-bűnbakparódiát megfosztják a sorsa kulisszáitól, és kilökik a „szabadságba”. Két dolgot érdemes felmérnünk, miközben hagyjuk szórakoztatni magunk az ügyvivő lejegyezte, mesélő mesélte (nem ragozom…) embermesén, a fanyar, angol temetői humorra emlékeztető, könnyen vizualizálható tébláboláson a ködben és a „valamibe fog”-ban: mi történt a (sors)katalógussal – és mi a levéltári segédfogalmazóval, akinek immár van neve (nem is egy).

Először is: a katalógus „lapjait” valaki alaposan összekutyulta. A „kozmák” vándorolni kezdtek. Már nem a régi. Megváltozott, az egész város megváltozott – állítja Hoppy Lőrinc a prolegomena tán legszórakoztatóbb részletében, a kocsmai monológban. Mert Hoppy lesz megint Virgil vergiliusa, ő vezeti be a változás rejtelmeibe, ő, akiben van még egy csepp a régiből. E fél mondat önmagában jelzi : a változás a „kozmásodottak” világában megint nem megy lejjebb a minek látszomnál. Ez a látszatok revelációja. És Hoppynál ezt jobban tényleg nem tudja senki. Mert igen, a „kozmák” gazdát cseréltek. Ágoston csapos lett, Toporján elzüllött, és a többi. Mindenki „megváltozott”. Hoppy is. Ahogy szerencsétlen Virgilünk fogalmaz: „már kezdtem belenyugodni, hogy az egész ilyen. Ők már az én megismerésem számára kezdtek bizonyos támpontot nyújtani… valami bizonyosság… De most aztán végképp nem ismerem ki magam… én itt magam a legnagyobb bizonytalanságban érzem… sőt, megtámadva érzem. Hovatovább oda fogok jutni, hogy én ezeknek az embereknek semmit nem fogok tudni elhinni.” Remek példája, hibás kiindulásból logikai hibákkal hogy juthatunk teljesen véletlenül helyes eredményre.

Másodszor: épp a postamester mutatja meg e változás gyomorforgató öntetszelgését (Mondom, hogy Marmeladov!), az önmagáról tudó bűnelkövetést: a vezeklés mászolygását. A báró hamis póza (a képzeletbeli póznán fél lábon azaz pénz állt a házhoz, hahó, és túl sok volt a Bella-tejszínhab; remek ríkató-szöveg a búcsúhoz ez a vezeklés-duma, csá) Hoppy sokkal kifinomultabb mászolygásához szolgáltat alapot: a bűnébe csomagolt örökös vezeklő a tudott-ismert csalás (de talán annál rosszabb, mert kaján), vagy mondjuk a legnagyobb szerep (minimum Lear királyi) a Hoppy-színpadon. Csalok, tudom, hogy csalok, elmondom nektek, hogy csalok, megvetem magam, mert csalok, vessetek meg, hiszen csalok, vezeklő vagyok, amiért csalok – de legalábbis kaján: Megváltoztam, anélkül, hogy megváltoztam volna, tudja. Akad tehát, aki a maga kozmájában mélyül tovább. Sőt, akad, aki változatlanul ragaszkodik hozzá, Kesző Domonkos a zászlós temetéssel a régi marad – persze lehet, hogy ez a morbid véglet nem mélyíthető tovább, hogy valaki a temetésével (ahol elöl viszik a zászlót) ácsingózik a halhatatlanságra.

Harmadszor: néhány új lapot is a pakliba sodortak. Megjelent Howligree úr, vállalkozó és a Csodák Barlangjának fantázia-építésze, a rektor (keserű, mint az epe), Mirabel, Hoppy újdonsült neje, a déltengeri fűszerkalóz bagózó ex-özvegye inasával, a Struccal, akinek mindent pontosan kell megmondani, mert különben vezekel. Ábel, a vallásalapító, a bűn által való megtérés papja. Valójában nem lényeges (bár szórakoztató), hogy kik az érkezők, fontosabb, hogy mit jelentenek. A kozmásodás-katalógus, a tulajdonságok e Noé-bárkája ezek szerint lezáratlan; besorolhatatlan (a most először, frissen megjelenő szóhasználattal) hányféle maszk van. Tehát nem elég, hogy levehetők, csereberélhetők, élesebb vonásokkal rajzolhatók – a katalógus ebben a formában nem teljesíti célját: nem alkot egzakt kategóriákat: a katalóguscédulák így tényleg nem jellemeznek. Azaz, e pillanatban így tűnik.

S végül Virgilünk. A katalógus a levéltáros számára lényeges: a dolgok rendszerbe szedhetősége a világ megértésének kézenfekvő eszköze. Az „aktualitását vesztett katalógus” az antikvárius boltjában található: az antikvárium az eredeti kontextusából száműzött, eladott és új gazdára váró „jellemzők” esetleges, egymás mellé pottyantott tömege. Bormester Virgil a miért velem tépelődésébe beleragadt ember antikvárius lesz – gyönyörűen gonosz szimbolika. És persze csöbörből vödörbe sodródik (valamibe fog, na persze…), hiszen megnősül. Pontosabban: Ameline férjül veszi. Az ember, aki elvesztette az akaratot (avagy lemondott róla? az „arkangyalnak” nem kell akarat?) olyasvalaki rabja (avagy szolgája) lesz, aki viszont nem birtokolja. Nem övé a mérleg – ő maga a mérleg. Hamvas Béla szerint nőben gyakori eset a mérleg-lét. S hogy Virgil bűnbak marad-e? Egy biztos. Apa lesz.

A mítosz kiteljesedésének kapujában állunk. Amelie ugyanakkor szül, mint Lovag Herstal Raimund bombamerénylettől megriadt neje. Két csecsemő sorsa kerül Majoranna nővér gondatlan-gonosz kezébe.

(-)

Emlékeztetőül (180 oldal után), azaz mit állít eddig az állító

A mű a forma megcsúfolásával kezd: de, amit most mindjárt az elején hangsúlyozni szeretnék... hogy a regény kifejezés alkalmazása e műre alkalmatlankodás. Kezdünk egy mondat közepén, sokáig nem derül ki, mit.

Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van. Ebből az következik, hogy kívülállás (azaz kivétel) nincs. Se a könyvön belül, se akívül. A kívülről-nézet pozíciója (az olvasó hatalom-gesztusa), amivel az olvasmányhoz (az élete bármelyik „befogadásához”) közelít, nem létezik.

A mindenkin belül viszont nincs differencia. Nem tudjuk ki beszél és kinek. Ki az ügyvivő? Kicsoda Bormester Mihály? Ezen a ponton feleslegesen feltett kérdés, ugyanúgy mit ez: ki az olvasó? (Tényleg. Ki vagy te?)

Vajon tudja-e az ember, hogy kicsoda? Ha nem tudja, nem kötelessége-e megkeresnie önmagát?

Ha megérkezik a dilemma (ha létem látványa szétcsúszván teret ad a kérdésnek: „kicsoda vagyok?”), megérkezhet az angyal. Csak ekkor hallom, máskor eltakarja zakatoló önmagam: az automatizmusok és folyamatosan áradó fantazmák „énnek” tekintett elegye. Az angyal érkezés-pontja a kizökkenés.

Aki elbizonytalanodik magában (akihez szólhat az angyal) az végre kifelé tekint. Feltárul előtte az emberi tulajdonságok Noé-bárkája, a tulajdonság- és sorskatalógus. Az olvasót tehát el kell bizonytalanítani.

Mégpedig elrajzolt figurákkal, aki gúnyt űznek az irodalomformálás, de a bevett társadalmi érintkezés szabályaiból is. Gúnyt űznek az ábrázolásból, de az ábrázoltból is. Minden figura merő kapcsolatéhség és zajos magány, szocio-skandallum. Egymást megszólítani képtelen „odakozmásodások”: illúziókban létező, egymást remekül, de önmagukat soha nem látó, elrajzolt alakok fogadják az önmagát keresőt.

Az vagyok, ahonnan jöttem? Honnan jöttem? Az „egyszer s mindenkorra tisztázott” származásból? (Van egy pozíció, ahonnan nézve mindannyian kitett gyerekek vagyunk. És mindannyian a saját legendánkból, a saját fantazmánkból akarunk jönni.)

Lehet legendát hazudni (a művészet igazabb, mint a valóság?), de úgyis rögeszme lesz belőle. Igazat viszont nem lehet „hazudni”. A van nem „található ki” (a művészet a valóság hű tükre?) mert (a képzeletünk akaratlan teremtő ereje folytán) mindannyiunk rögeszméiből alakul (a művészet az egyetlen valóság?).

A rögeszmékből alakuló ez van viszont sémákat követ. A történetek ismétlődnek, a típusok, az „odakozmásodások” reakciója idő-független. Az első elkülönülés a páclében a „kozmásoké” (szereplőktől a mesélőkön át az olvasóig, kritikusig, stb.): a ki vagyok és a kinek képzelem magam. Persze mindez valaki más fantazmájában, amiről én (ki ez az „én”?) mesélek most nektek. 

Kinek van szüksége fantazmákra? A rögeszme kivesz a valóságomból. Ezáltal kivételnek érzem magam. A „kozmások” közös gondolat-ismérve: a világ és én két külön dolog vagyunk. El nem ismert, keserű kivételességek (vagyunk).

Ez szakrilégium! A cselekedet önmagában hordozza a büntetését: aki magára kivételként tekint (magát kivonja) az kivételes bánásmódban is részesül (ki is vonódik). Kivétel nincs! Az ítélet úgy kezdődik, hogy a világ külön kerül mondja Pilinszky.

A „Mélységes mélység”, hic est abyssus az ítéleté. Szinte hétköznapi, amikor megtörténik: amikor a teremtő képzelet rögeszmét épít, és a rögeszme „megvalósul”. Amikor a hazugság zsákmánya lesz a lélek – mert tilos úgy tenni, mintha a hazugság volna az igazad.

A hazugságból csinált „igazság” így hangzik: a többiek, a körülmények, a „mindenség” áldozata vagyok. Mint Mihály arkangyal.

Ha a mindenség áldozatának érzem magam, le szeretném tenni a mindenséget – ki akarom vonni magam belőle, a biztonságos rögeszmébe. Pedig a rögeszmét kell letenni: a „kozmát”, és magunkra venni a „világot”.

Ami egyet jelent azzal: magunkra kell vennünk önmagunk. És nem mint rögeszmét, ahogy a nemhős hős, Mihály teszi: azonosítva magát egy ideával az áldozatság által. Hiszen önmaga áldozata. Mint mindannyian.

S ím kiderült: az ügyvivő elmesélte történetben a mesélő „műveli a talajt”, amibe magát magnak vetheti. A legenda (a rögeszme) csaknem megalapozott. De még mindig nem tudjuk, ki mesél kinek, és valójában miért.

Itt tartunk. Innen folytatom.

153. - 180. oldal (csiszolat - 2026.01.24.)

hic est abyssus - a mélységes mélység, ahová már nem követ az angyal. És ez érdekes módon nem az anyag. Hanem épp az imagináció, a teremtő képzelet, amint kisszerű érdekek szolgálatában korrumpálja önmagát. A lélek nem ment át a szabadságba, "jaj annak, aki nevet és jaj annak is, aki nem"; a lélek a hazugsága zsákmányaként, annak hitetése által, annak esélyt adva lesz önmaga korrupt volta áldozatává. Ennek itt egy duplaszaltóval fejelt elegáns bukfenc-változatát ismerjük meg a fejezetvégig - de haladjunk szépen, sorban.

hic est periculum - a vöröshajút letartóztatják, amiért egy bizonyos Licsipancs nevű községben a pástétomsütőt megölte. Mindegy, hogy van-e ilyen község, ilyen foglalkozás - azok, akik a valóságot szabadon kitalálható delíriumként élik (s mivel az eddigi oldalak másról sem szóltak, mint ki-ki élet-formáló hazugságainak feltárásáról, az akik helyett írhatnám akár: mindenki), tehát azok, akik számára a "valóság" kérdés, amely kérdés-mivolt szabadon megválaszolható válaszokat (is) jelent; azok számára a gyilkosság maga másodlagos jelentőségű. A lényeg a tárgyaláson felvehető szerep, a viszony az alkalomhoz, ahol mindenki kiélheti a maga delíriumát, amit valóságnak vágyik. Mindenki kiélheti a maga kivételességét.

Egy fontos megjegyzés, angyal-viszonyban. A nézet- és hitrendszerben, ahol az angyalnak értelme van, a leghitelesebb válaszoló a kérdésre, hogy te ki vagy? ezt válaszolta: akivel beszélsz. Nem tette meg, hogy a te ki vagy kérdése értelemszerűen kinek képzeled magaddá alakulhasson. Mert ez az első botrány, amit fel kell ismerni - itt mindenki valakinek képzeli magát, és közben mindenki más ilyen elképzelt valakijét kiröhögi. Itt senki nem vesz senkit komolyan. hic est periculum.

Igen színes pillanatai ezek a könyvnek, hiszen szerepel Hoppy, az egész család tevőleges asszisztálásával, fellép Fillér Joachimné, a gyanúsított elmeállapotát Vermerán doktor vizsgálja meg, szerephez jut Auguszta Kornélia (mint nemlétező szállásadónője a segédfogalmazónak), csupa fontos epizodista. Mert a kulcsszereplők persze Kankalin, Féllábú és Flórián, akik e sajátos per-paródiát alapvetően koreografálják - illetve a főszereplő: a bűnös, a vöröshajú, aki valakinek képzelte volna magát, csak nem volt biztos benne, kinek képzelheti. Ez volt a bűne: a teremtő képzelet szegénysége. Amely már a magad számára hiteles korrupcióra is képtelen.

Sors avagy szabad akarat? Sokféleképpen felbontott-összerakott teológiai-filozófiai dilemma. A "levéltári segédfogalmazó" mindenképpen sorsot szeretett volna magának, azóta, hogy a levéltár igazgatója a szabad választás határtalanságával provokálta. Ahogy e viszonyrendszerben áll az összes szereplő. Mintegy a dilemma alternatíváinak megvalósulásaként is felfoghatók. Hiszen mi más Kankalinnak Laura, avagy a napló, ha nem a vállalt sors paródiája? Miről szól a báró választása - Ameline vagy Bella, A vagy B? Milyen játék innen nézve a koldusszólamok gyűjtőjéé? És milyen kerekre tágult játékteret kap a dilemma "élő tükreként" Hoppy Lőrinc? Érdemes mindenkit végig venni...

Érdekes, mivel valójában e viszonyrendszerben a szabadság teljesen mást jelent, mint hinnénk. Az "odakozmásodások" világában ugyanis a szabadságom kimerül abban, hogy lemondok a magam kozmájáról. Ezzel mintegy felbontva a pszeudo-sorssal kötött szerződést. Először konstatálom. Aztán lemondok a magam kivételességéről, az íllúzióról, amit élni próbálok, s amit a többiek persze mind csak az én kozmámként, az én élet-hazugságomként észlelnek.

Mert nincs "sors-piac", ahol így, a vöröshajú módjára szabadon előtörténetet, s azzal sorsot - (itt inkább odakozmásodást) választhatunk. Ehelyett megajándékoznak vele azok, akiknek a játékába a szerep szerint ez a gesztus belefér. Ők bontanak fel, ajándékoznak meg a mártírium paródiájával. Hiszen amikor a licsipancsi hites hajszakértő lelete is előkerül, e paródia pecsételődik meg: "Most ne tekintse azt, hogy ez az ember bolond. Mert kétségtelenül az. Képzelje el, hogy valaki nekiáll, és önmagát keresi. A világirodalomban ez gyakori eset, válaszolta Barnabás. De nem úgy, felelt a törzsorvos, hogy vonatra ültek és elutaztak. Az igaz. Ha most ezzel a bolonddal bolondságok történnek, nem lehet csodálkozni. Helyes, szólt Barnabás, de gondolja csak el, hogy valaki ilyen helyzetbe pottyanjon.Meggyilkolta a licsipancsi pástétomsütőt, holott mindenki tudja, hogy se pástétomsütő, se Licsipancs nincs és nem is volt. Hihetetlen, mondta erre Toporján, hogy a valóság, amelyben élünk, milyen labilis."

Ne felejtsük el, két sikeres, társadalmi értelemben elismert valóság-manipulátor kritizál itt egy ügyetlenebb harmadikat. Aki aztán a választható legnagyobb igényű paródiájára lel ebben a katasztrófában (íme a bikfi-bukfi-bukferenc), rátalál a szerep, szinte önkívületben: Mihály arkangyalé. A mennyei seregek vezetőjével azonosul, akinek földi emanációja Sárkányölő Szent György. Hm. nem akármekkora sors-igény lett itt a mindenség kölcsönintézetének benyújtva. Na, ez a légkör, amihez már nem fér az igazi angyal.

(-)

128. - 152. oldal (csiszolat - 2026.01.22.)

"Ha Bormester Mihály megkérdezte volna..." A feltételes mód szinte észrevétlenül csúszik át a (képzelt? vágyott? a vágy által generálva azonnal "megtörténő"?) párbeszédbe - az első teljes értékű függönybeszélgetés (nevezzük nevén) így bontakozik a szemünk előtt. Megint egy finom utalás arra, miféle párbeszéd folyik itt mesélő és ügyvivő között, miféle fejben lejátszott meccset álmodik - időnként rém-álmodik - elénk a szerző;  a honnan szerzem a mondanivalóm nagyon sokáig árnyékban hagyott kérdése kap itt újabb gyengéd utalást. 

És minden kritikai attitűd egy jól megérdemelt pofont. A kritika lényege, hogy prekonceptív. Csak valamilyen előzetesen felépített viszonyrendszer hálózata mentén értelmes. A "mihez viszonyítok" és a "hogyan viszonyítok" rendszert építő elemei jó néhány formában elképzelhetők, de kritika nem képzelhető nélkülük. A kritikus igényeket támaszt, és kifogást emel és elégedetlen - kimondatlan, de természetesnek vett kívülállásban, hiszen csak kívülről értelmes gesztus például bármilyen szövegbirodalmi viszonyrendszerbe helyezni egy leírt szöveget, helyet: fiókot keresni neki az irodalomsublótban, számon kérni a fiók címkéjére ragasztott jellemzőket - a hőst, a jelleme fejlődését, a cselekményt, középfordulatot, nagy fordulatot a végén; mindazt, amit a kritika gyönyörű története folyamán mint közös jellemzőt az egy-egy fiókba gyömöszölt művekben konstatált. 

De minden, akár helyénvaló, remek kritikai észrevétel alapja ez a feltételezett kívülállás, ami a rálátás alapfeltétele. Csakhogy kívülállás nem létezik - durván szólva ha a mű nem szól rólam, a kritikusról is, azaz ha nem vagyok benne, onnantól számomra nem szól semmiről. Most számtalan ilyen látszatra veszélytelen, látszatra semmiről nem szóló "művet" vehetünk kézbe - számtalan az én nem vagyok benne részes illúzióját magán viselő szöveget, amelyek (látszatra) nem szólnak semmiről. Olyan sokat, hogy akár el is hihetjük:  állhatunk kívül. Pedig a pácban mindenki benne van, a kritikus tán a legmélyebben.

(Látszatra nem szólnak semmiről e "művek" - holott perverziókat szülnek meg, növelnek, lakatnak jól az emberben, mondhatni lakatva jól az őr-dögöt, látszat-veszélytelenségük, felszínességük  árnyékvilági jelleg, ártatlanságuk a macskát kínzó gyereké.)

A "származás-kutatás" a kétségtelen szakértői jelenlét ellenére  kútba esni látszik. Flórián két fantazmát is felkínált a levéltári segédfogalmazónak, aki az egyiket elérhetetlennek, a másikat undorítónak találta. Ráadásul Féllábú a maga földhöz ragadt (ügyvédi) logikájával fel is bontja mindkettőt - csak a legnyilvánvalóbbat mondva ki: hogy fantazmák. Kinek van szüksége fantazmákra? Mindenkinek, aki az életét tartalmatlannak érzi. Miért és hogyan lehet egy életet tartalmatlannak érezni? Erre Barnabás Maximus kísérel meg válaszolni, amikor a segédfogalmazó - mint a város legnagyobb tekintélyű gondolkodóját - végül felkeresi.

Érdemes csak erre a tartalmatlanság-érzetre koncentrálni egy pár mondat erejéig, mert egy igen fontos gondolatmenettel gazdagodik a könyv - az alapképlet egy fontos összetevője áll fel a szövegben: első ösztönből mindenki kivételként tekint magára. A világ és én - két külön dolog, én magam kiveszem magam a világból, s mivel kivételes vagyok, elvárom, a kivételes bánásmódot. Nem is értem, miért nem kapom meg - s ez a nemértés rajzol rám egyre több keserűséget. "Értékeljetek az értékemen" kiabál mindeki mindenkivel ebben a társadalomnak címkézett panoptikumban, holott tudhatnánk: ha mindenki kivétel, senki se az: ha mindenki kivétel, értelmét veszti maga a szabály.

Az angyal kiabál: ezt nem szabad! Ez zsákutca: vissza, vissza! Megszületett a veszély a tétnélküliségből - a vöröshajú segédfogalmazó számára mindez tiltott tudás, voltaképp mindannyiunknak az, akik önmagunkat keressük, azt akarjuk ön-megvalósítani, ami (akár öröktől fogva) megvan; ahelyett, hogy élnénk az adott életet, felelősséget vállalva, nem kivonva magunk, hanem beleadva mindent. Ha nem tudunk apait-anyait, hiszen például a segédfogalmazó származása kétes (honnan szedné az apait, anyait), önmagával azonossága homokon áll - hát akkor annyit amennyit. Lehetne szélfútta homokdűne. Lehetne fűszere ennek a mindenki-páclének (hogy idemókázzak egy tipikus kivételesség-történetet). Mert abban a pillanatban, amint a segédfogalmazó tudomást szerez arról, hogy magára kivételként tekint (önmagát kivonja), kivételes bánásmódban is részesül (ki is vonódik).

De ez a kivonhatóság az angyal konstatálta veszély egyik rétege csak. A másik Barnabás Maximus „professzorságából" következik, idézek egy másik könyvből, hogy megvilágíthassam. A természettudományos elméletek sem alkotnak egyetlen zárt homogén rendszert, ahogy a bölcsészeti teóriák sem. De ebből nem az következik – mint ahogy ezt a posztmodern „tudomány" megpróbálta elhitetni –, hogy a természettudományok is csak „szövegelnek", hanem az, hogy a bölcsészeknek sincs megengedve, hogy „csak szövegeljenek - olvasható a Tudományfilozófia kötetében. Bár tényleg nem evidensen következik belőle, a sok kütyü, tárgyi világunk gigantikus, ránk ömlő produktumai alatt hajlamosak vagyunk megfeledkezni a tényről: a tudomány minden mérése ellenére is mindössze elméleteken (képzelményeken, szép régi szóval) alapuló eszmerendszer. Sokkal inkább arról mesél, mit gondolunk a világról, semmint arról, milyen. Barnabás Maximus, a tudás karikatúrájának gőgje már a menazsériafelállítás alatt idézőjeleződött (a nagy Ri, ugye, a teljesen elhibázott alapokról megszülető esetlegeredmények leleményes paródiája), látható, a kimondott szavak ellenére hogyan képtelen ő is konstatálni magán (valóban, tettbe helyezve konstatálni: eliminálni) a kivétel-érzetet.

Csattan a bilincs, formálódik a perspektíva. A levéltári segédfogalmazó sorsot akart magának, meg akarta tudni, kicsoda. Hát most majd megtudja, hát majd kap sorsot - a balekét.

57.-127. oldal (csiszolat - 2026.01.20.)

Ott hagytuk abba, hogy megérkeztek a „származás-szakértők” Kesző Benjamin úr (aki nem tévesztendő össze…) vendégszerető otthonába.

Mégis kinek lehet szüksége „egyszer s mindenkorra” tisztázni a származását? A levéltári segédfogalmazó ezek szerint kitett gyerek. Hallatlanul lejáratott, nevetséges írói fogás, amit a mesélő pontosan érez és éreztet, miközben eszközül használja a (később látni fogjuk) családi legendárium megalapozásához – holott e történetformáló gesztus „fogamzásgátlás-kor előtt 1952-ben” még valódi tartalmakat hordozott, gyakorlati és átvitt értelemben egyaránt. Gyakorlati értelemben a nem kívánt jövevény sorsra bízása bevett, még csak nem is különösebben nehezményezett módszer volt korokon át – amíg a csecsemőgyilkosságot a legtöbb kultúra elítélte, addig a kitevés nem szült retorziót. Átvitt értelemben pedig a szükség-helyzet teremtette emésztő sóvárgás nyilatkozhatott meg itt egy látszatra teljesebb, nemesebb, a gyakorlati lehetőségeken (és a valóságon) túlmutató származásra, a magán-legenda, a nyíltan hordozott titok többlet-légkörét fonva a gyakorlatban legtöbbször nyomorúságos hétköznapi valóság köré.

Flórián első története, Mandula Mózes regényes hazatérése és újbóli menekülése, a kincsvadászat, a temetői éjfél a színtiszta romantika (és egyben e valőr paródiája) formanyelvével ilyen legendás származást épít. Fontos tudás: a romantika alapvető ismérve, hogy deszakralizált legedát, profán legendát teremt, mellesleg a valóság elcsalásának biztos, olykor teljesen nyíltan vállalt tudatában teszi mindezt (a művészet igazabb, mint a valóság! – remek és értelmetlen mondat). Látszatra ettől veszélytelen. Ettől tét nélküli. Holott a hamisítás így, a kezdeteket illetően fokozottan stigmatizál.

Mivel nem ismeri származását – tehát a közkeletű támpontja nincs meg az önazonosításhoz -, levéltári segédfogalmazónak neveződött el a számunkra. Ez egyfajta mesélői következetesség; de innen érthető meg visszamenőleg az is, miért fertőzhette meg a levéltár új igazgatója identitás-bizonytalanságának mérgével a segédfogalmazót. Ismerni ezt a típust, a bemutatkozáskor önmagának tevékenységével, avagy pozíciójával súlyt adó egyén minden esetben azt közli ezzel: léte ezen információk nélkül, önmagában súlytalan. "Toporján Antal törzsorvos vagyok." "... levéltári segédfogalmazó vagyok." Mindkét esetben ott lakik az önkép alapjában eliminálódott mivolta - és a rá akasztott önigazolás. Ennek fényében egy akár bizonytalan, alig-alapozott legendás származás is ajándék-számba megy, még akkor is, ha szükségképpen rögeszme épül belőle.

A Féllábú kiprovokálta ellen-történet, Flórián második identitás-ajándékozó kísérlete sokkal veszélyesebb. Az alapvetés az, hogy Flórián fantaszta. „Kényszerítse Flórián urat, hogy kifogástalan történetet mondjon el” protestál Féllábú a segédfogalmazó kísérletére, hogy megvédje a „Mandula-álláspontot”. Az angyal ERRE mondja azt: tévút! Nem lehet realizmust „hazudni”, nem lehet „igazságot hazudni”. Azaz ha megpróbáljuk, nem a mese, hanem a valódiságunk semmisül.

A itt nyakon csípett Flórián-féle csuszam, az, hogy a „regény-jelenbe” helyezi a levéltári segédfogalmazó fogantatás-történetét, egyszerre önleleplező gesztus és többlet-tudás. Önleleplező gesztus, hiszen azonnal idézőjelbe helyezi a tényekhez való ragaszkodás kísérletét, nem mellesleg megmutatva annak adott esetben lélekromboló erejét. A realizmus csapdája, hogy a „van” nem „található ki” (a művészet a valóság hű tükre! – szintén remek és értelmetlen mondat). Ráadásul amíg a „romantikus valőr” szinte gyermekien ártatlan, addig a „reális történet” abból a nézőpontból ahol az „angyal” szónak értelme van, szakrilégium. Szentségtörés, mégpedig azért, mert nem lehet „igazat hazudni”. Mert minden esetben elpusztít, destruál az ilyen tudásnak tűnő delírium, akkor a leginkább, ha a sokadik bukfenc után tényleg kiderül: valóban ez az igazság.

A többlet-tudás pedig minden igazi fantaszta átka: a történetek, illetve a beléjük rejtőző minták ismétlődnek. Flórián többlet-tudása éppen ez: itt aztán tényleg nem lényegesek a nevek, a jelen- vagy a múlt idő. Az a kíméletlen reakció-katalógus épül itt ki a kitett gyerek kapualjról kapualjra való vándorlása közben, amely kor-függetlenül „van”; a vándorlás stációi az elutasítás indokrendszerét szemezik végig, akaratlanul is típusokat – vagy maradjunk a jelenleg elérhető terminológiánál – odakozmásodásokat teremtve. Ezért hiszi minden fantaszta azt, hogy a nevek felcserélhetők, hogy a „szereplő” egyén-voltának, önvalójának nincs jelentősége. Holott a behelyettesíthetőség sem abszolút. A típus sosem azonos az emberrel. Mert a minták cincálta én tényleg egyszeri, megismételhetetlen csoda. De ezt valóban művészet megragadni benne, ezt az egyszerit, a mindenkoriban (a művészet az indiviidum autofikciós tükre! - valójában ennek a mondatnak sincs értelme).

Nem mellesleg tovább tágul Flórián meséje által a tulajdonság-katalógus: a kitett gyerek meséjének kapualjai mögött újabb odakozmásodások találhatók nagy számban, lassan elkészül a kötet első egységének szereplőkből összeácsolt „környezet-tája”. Mélyebben nem mennék bele, lesz még rá alkalom. Viszont egy későbbi gondolatmenet kedvéért kicsit eljátszom itt azzal, ki milyen titkos legendát ápol magában, ki minek képzeli magát, miközben a szenvedélyébe merül. Kankalin például gondolkodónak, Platónnak képzeli magát, ha naplót ír. Ambrus, a fantaszta híres, körülrajongott regényírónak álmodja magát. Hoppy a körülmények áldozatának. Ágoston atya vallásalapítónak. Molly feleségnek. Auguszta Kornélia Teréz anyának. A báró sikeres embernek. Avagy miket is beszélek: hiszen mindezt Flórián találja ki a „valóság” helyett. Miket beszélek: ezt a mesélő meséli az ügyvivőnek, Flórián köntösébe bújva. Sőt. Itt és most én mesélem nektek. A pácban mindenki benne van…

(-)

28.- 56. oldal (csiszolat - 2026.01.19.)

„Az egész nekem így marioneszk, az embereket bolháknak nézi, és azt hiszi, mert neki saját magáról olyan kedvezőtlen véleménye van, ez feljogosítja arra, hogy másról is éppen olyan legyen, és ezt neki szabad. Kérdés: lehet-e az embereket mint bolhákat nézni"?

Itt van mindjárt Hoppy Lőrinc, a vonatút kellemetlenkedő, levakarhatatlan útitársa. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez esetben írodalmi minta csupaszítása árán teremtődik a típus: Hoppy annyira egy-az-egyben Marmeladov a Bűn és bűnhődés-ből. Persze annak minden emberivé varázsló, ha nem is a szimpátiánk, de legalább a szánalmunk elnyerésére bevetett dosztojevszkiji figura-teremtő attrakciója nélkül, maga az élősködő panasz (burján, csernec, szamotor, béc:), az elesettségben való tetszelgés durva paródiája. A korban (ne feledjük, 1880-as évek) nem volt társadalmilag működő „menekvés” az ilyen elől – ez mára, a csiszolat idejére már nem igaz. Nyersebb korban élünk, Hoppy erőszakos és sanálatosan erőszaktűrő. Hoppy ma már e szerint a botrány minta szerint egyszerűen nem létezik. El lehet gondolkodni róla, mi termett helyette...  

Hoppy valószínűtlensége, karikatúrisztikusan túlzott figurája esszencia-szerű párlat, egy variáció az „odakozmásodásra”. Vöröshajú segédfogalmazónk menekül előle – mi mást tehetne – persze cseberből vederbe. Mert Toporján Antal törzsorvos a „Hoppy-éremnek” pusztán másik oldala. Saját szavával élve „odakozmásodott” ő is. A másokat kényszeresen látogató, szokásos vizitjein „csupa illedelem és kompliment”, közhelyhalmozó törzsorvos ugyanúgy „társadalmunk merő külsőségeivel” él vissza, mint Hoppy, csak a másik véglet pozíciójából. Létük párhuzamos: a kétféle kullancsság megvalósulásában annyira másmilyen, a látszatban szöges ellentét, miközben lényegét tekintve gyökeresen ugyanaz. Teljesen más látványilag, akusztikailag, viselkedésileg; a rögeszme alapja viszont (durván szólva az érem két oldalát összekötő érem-éle) mindkét esetben az a kimondatlan felismerés, hogy a társadalmi érintkezés formái halottak, s az e felismerés következtében keletkező kapcsolatéhség és pánik - illetve a halott formák gát nélküli, végkimerülésig tartó zombimozgatása. Az egyik út a teljes kitárulkozás pojácai paródiája, a másik a teljes bezárkózás semmitmondásáé – mindkettő kullancs-mód tapad a megszólítandóra, beletörödni képtelenül abba, hogy egyedül maradt. Mindkettő abban az illúzióban létezik, hogy a „közönségnek”, holott valójában mindkettő önmagának játszik. Élet (felelősség- és kockázatválalás, aktív, tevékeny szeretet vagy akár aktív és tevékeny gyűlölség) élése helyett.

Ebben a történetben mindenki valamiféle „illúzióban létezik”. S aki kinézne ebből, csak az őrületen keresztül képes rá. Ahogyan Fillér Joachim teszi: amikor észreveszi, hogy az idő számítása illúzió. A világot nem lehet ép ésszel kibírni, csak teljes őrületben lehet „tudva tudni”, ahogyan Hamvas egy másik könyvében, a Szilveszterben írja: vagy idióta szent valaki, vagy okos korrupt. Fillér őrületének a „háziasított” őrület az alternatívája: az „odakozmásodás” – később találunk majd jobb, teljesebb szót rá.

Toporján odakozmásodás-elmélete attól frappáns, hogy ugyanúgy pusztán konstatál, nem pedig gyógyít, ahogyan a törzsorvos Episztemon betegségét kezeli. A nevek jelentősége hatalmas, Episztemon úr, a tökéletes szimuláns neve minden bizonnyal az episztemológiából, az ismeretelméletből jön – hiszen az ismeretelmélet azzal, hogy a vizsgálat módszertanát alapozná, maga is „szimulál”. Betegségeiről később szólnék, lesz még rá alkalom…

A nevek jelentősége hatalmas? Nézzük a négy Keszőt. Ha valaki ennyiszer figyelmezet, szinte rituális fordulattá emelve a „nem tévesztendő össze…” formulát, az mintha épp azt tudatná, tévesszünk nyugodtan. A nevek egy része beszél, másik része nem. Schnoen doppelangereit teljesen mindegy, hogyan hívják. Ő az, aki „egy létére három”. S e mintát követve a Keszők „a négy aki egy”. Vermerán doktornak beszélő neve van: németül a vermehren annyit tesz: szaporodik. Nevében hordozza tehát a terminus-alkotás beteges kényszerét, a hitet, hogy minden elnevezhető. Még akkor is, ha ez puszta önkény, ha valójában a név jelentőségét tagadja meg - a név attól név, hogy másnak is jelent valamit,legjobb esetben „ugyanazt jelenti”. Vermerán ezzel szemben „új és érthetetlen elméleteket és szakkifejezéseket” gyárt, amit rajta kívül senki sem ért. Legalábbis Barabás Maximus szerint, akinek a neve talán így magyarítható: a legnagyobb vigasztalás. No hiszen! (Később látni fogjuk, mire megyünk vele…)

A történet fonalát ott ejtettem el, ahol az utazás kezdődik. És most ott, ahol – látszólag – megtörténik valamiféle „megérkezés”. Vörös hajú segédfogalmazónk megismerte Hoppyt és Toporjánt, meglopták (talán Episztemon), tudomást szerzett Schnoen sajátosságairól, távoli rokonához, Kesző Benjaminhoz (aki nem tévesztendő össze Kesző Bertalan nyugalmazott elöljáróval, a koldusszólamok gyűjtőjével, sem Kesző Benedek antikváriussal, sem Kesző Domonkos nyugalmazott fővárosi főszámvevőségi főtanácsossal) költözött, uzsorakölcsönt kért és kapott Fillér Joachim özvegyétől, s most várja Flóriánt és Féllábút, hogy származásának körülményeit egyszer s mindenkorra tisztázzák. Megérkezés a gyermekkorba? Az vagyok, ahonnan jöttem? A leghosszabb út, labirintusi veszély – mondja az angyal.

Az első mondatban egy későbbi fügönybeszélgetésből idéztem "agent spirituel"-ünk kritikáját Bormester Mihály elbeszélői módszerével kapcsolatban. Valóban, ahogyan megkezdődik az utazás (annyit elárulhatunk: az ismeretlen múltba), színről színre elénk lép valaki abból a kisvárosiságában is igazán egyetemes menazsériából, „panoptikumból”, amely maga a sorskatalógus. Valójában az emberi tulajdonságoknak ez a Noé-bárkája épül a szemünk láttára, a legeslegelső szinten, amivel anno hősünk (a fogalmunk sincs, kicsoda) találkozhatott. Az is a mesélő-ügyvivő páros szándéka: tulajdonságkatalógust építeni kiindulópontul. 

Az olvasó rutinjainak gonosz játéka csak, ha a szereplők mégis „életre kelnek” a befogadó szeme előtt. Hiszen az olvasás rituáléjának egyik legfontosabb mágikus gesztusa: a „rá-ismerés” közvetlen környezetünk létburkának egy-egy szereplőjére (avagy akár önmagunkra). A szóba rakott alakok mintegy így teljesednek ki az általunk ismerttel szoros szimbiózisban „szereplővé”. Ettől (is) eltéphetetlenül saját minden olvasás-élmény, hiszen mindenki másra ismer rá és másból alkot „szereplő-szimbiótát”. A hamvasi írói módszer egy sajátossága azonnal nyakoncsíphető itt: a szereplők elrajzolt, karikaturisztikus volta (az, hogy mintha tényleg egy-egy „odakozmásodás” illusztrációi lennének csak) ellene megy ennek a kiteljesítésnek. Az írónak nem célja, hogy hús-vér alakok illúzióját keltse, nem szándéka elősegíteni az olvasói „kiegészítősdit”.

És kinevet bennünket, amikor bennünk valaki ebből a menazsériából mégis kiegészül.

(-)

1.-27. oldal (csiszolat - 2026.01.18.)

Nem levéltár... de a tárolás kényszere uralja a kínálás kéynszere alatt.

Alapos zavarba hozott a blogforma, a sajátos kényszer, hogy a bejegyzéseimnek címet kell adnom. Hiszen a könyv, amiről szólnék, alig-tagolt, a beszéd ritmusa, szünetei tagolják, sehol egy fejezet, csak a gong szólal meg időnként, mint egy többmenetes bokszmeccsen – vagy mint záráskor a kocsmában, vagy mint (tibeti:) kolostorban a „mégis napról napra tagolás” idő-tudomásulvételének elemi kényszereként. Jó sokat ógtam ezen, hogy aztán kikössek ennél a nincs-jobb jellegű, sete-suta megoldásnál.

Doktor Boromeus, a levéltár igazgatója elhalálozik. A frissen kinevezett igazgató magához hívatja a tisztviselőket, köztük a „vörös hajú segédfogalmazót” és bemutatkozáskor meghökkentő kijelentéssel hozza zavarba néven (még) nem nevezett hősünket. Úgymond, ő Ursinus személyesen, a hetedik század „hallatlanul mérges” pápaviszályának vesztese. A vörös hajú segédfogalmazó teljes zavarban forrásokat kutat (mintegy túllépni képtelenül újdonsült főnöke hóbortján), de mire kérdéseivel az irodába visszatér, az igazgató már Shakespeare-nek nevezi magát, anekdotázik a darabok születéséről. Szegény hősünk öszvér-makacs, harmadik visszatértekor a kilét kényes kérdésére – minő meglepő - Cortezként nevezi meg magát.

A vörös hajú segédfogalmazó összezavarodik. Felteszi a kérdést: vajon tudja-e az ember, hogy kicsoda? S ha nem tudja, nem kell-e felkerekednie, hogy önmagát megkeresse? S ebben az elindulása előtti, megrendült állapotában látogatja meg az angyal.

Először is: meg nem engedhető könnyítéseket „engedtem meg” magamnak, amikor ilyen mondatokat írtam le: „A vörös hajú segédfogalmazó összezavarodik.” Mint ahogy később elbeszélőnk: Bormester Mihály kifejti, ilyet az író nem tehet, „tessék kérem ábrázolni”. (Persze épp az ábrázolás paródiájaként kapjuk meg számozva a vöröshajú segédfogalmazó egymásutáni „összezavarodás-kori” gondolatait, harmincegy tételben, egészen az angyali üdvözletig) Ugyane gondolatmenet mentén: minden tartalmi összefoglalás kudarcra ítélt, az is, amit ezen a blogon csinálok – a kényszer gyermekei, hátha követhető lesz általuk a saját monológ tartalma a könyv ismerete nélkül is. 

Másodszor: érdemes elidőzni Doktor Boromeusnál, és az ő életmegszokási metódusánál. „…abból indult ki, hogy az életet megszokni teljességgel lehetetlen. Amíg az izgalmak sorozata a régebbiekhez képest hasonló, a dramatikus feszültséget aránylag jól bírta…” Az élet: dráma. Minden pillanata fokozhatatlan izgalom, ami csak akkor elviselhető, ha időt adunk magunknak és a ránk rontó dolgoknak, „helyezkedjenek el” a valóságunkban. Doktor Boromeus a meztelen életfélelem maga, neki nem kell „érdekes időket” élni ahhoz, hogy reszkessen mindentől – s mindezt vegytisztán, teljesen fantáziamentesen, tehát nem attól rettegve, ami „érheti”, hanem attól, ami pusztán csak „életbe jön”. Tehát az alapállása helytelen. Viszont ez rengeteget elmond azokról, akik akármilyen szinten ezt a drámai alapállást élik. Nem kevesen vagyunk.

Harmadszor: Az új igazgató az érem másik oldala – az unalom teremtette fantaszta, akinek a saját élete izgalomtalansága csupasz váz, amit a fantázia, durvábban szólva a hazugság örökös kényszere-követelése tehet csak elviselhetővé (avagy ez az értelmezés milyen elegánsan simul ebbe a gondolatmenetbe... Ugye?). Persze a Boromeuson „szocializálódott” vöröshajú segédfogalmazó ezt képtelen felismerni (nem zárható ki az sem, hogy tévedek, és az új igazgató valóban Ursinus. Vagy Cortez. Vagy Vitéz László a bábszínházból. Vagy én magam vagyok. Nemcsak nekem, nektek se lehet fogalmatok róla (néhány üdítő kivételtől eltekintve) hogy ki kicsoda.

Negyedszer: Az angyali üdvözlet. Egy későbbi függönybeszélgetésben ezt a zavaros-töredezett-félrehallott katyvaszt a mesélő és az ügyvivő kifejti majd. (néhány szótárazásom is oda szánom inkább) Legyen elég néhány észrevétel addig, néhány apróság. Az angyal a "dilemmába" jön. Amikor nem működik sem az automatizmus, sem a fantazma. Amikor nem látszik a „járható út”, amikor az ember „kizökken”. Az angyal az életút-vesztés pillanataiban fér hozzánk. Amikor az addigi nem folytatható, ha mégis, rutin lesz, vagy vállalt, tudatos hazugság. Az angyal Koyaanisqatsi-lakó.

Végül egy „városi legenda”. Úgy mesélik, az üdvözlet ilyetén ábrázolása kettős funkciót látott el, egyfelől katyvasz-mivolt, másfelől funkcionális halandzsa, az épp aktuális (és mindenre kíváncsi) hatalmi rezsim kéziratba leselkedő „szemeinek” elriasztására szolgált, meggyőzendő őket a tovább-olvasás értelmetlenségéről. Fogalmam sincs, hol ellenőrizhetném, filológusok, segítsetek!

(-)