Macskák, szinkronicitás, vízió

Ezt idementem, mert itt a helye - bár megint nem Hamvas Béla valamely művéről (s főleg nem a Karneválról) szól, de amivel itt gátlástalanul játszom, megint a tőle tanult nyúlványain ül. És megint a megosztó folyamatos időbe morzsolódásából emelem ki - hogy könnyen meglegyen, ha egyszer kellene.

Egy bejegyzésből, s a megosztón folyó beszélgetésből idézek:

"Múltkor beszélgettünk BH-val a reinkarnációról. Bár nem nagyon lenne kedvem újjászületni, azért ha muszáj volna, akkor talán macskaként nem volna rossz visszalátogatni. 

A macska terápiás állat, emlékeztetett egy kedves nő tegnap, és tényleg. Pár napja Dióval töltök napi néhány órát, míg a gazdik nyaralnak, és igazi gyógyító élményben van részem. Barátságos, bújós, öreg macskanő lett. 

Szerintem ez nekem is menne: barátságos is vagyok, bújós is, és előbb-utóbb öreg is leszek. A macskalét előnyei közt pedig ott a házimunkamentes élet, és jó esetben a napi többszöri simogatás is. Ugye." (Marla Biedermann-Jones)

"Ahol én tanulok, ott azt mondják, hogy a reinkarnáció nem kedv kérdése.  Meg a macskalét az emberlét után erős visszaesés is lenne, pocsék karmikus tettek következménye. De persze a macskák csodálatos lények, én órákig el tudom figyelni őket, és tényleg jól bánnak a testükkel. (Mondjuk, a fenéknyalogatást kihagynám)  " (Ágnes Sarudi)

"Az inkarnációs rendben emberi tudatosságból állati létbe zuhanni nem lehetséges. Ahhoz több más létsíkon, és testi formában kell jó nagyokat bukni, hosszú életeken keresztül." (Orsolya Csábi)

Ennyi a szinkronicitás - meg annyi, ahogy Mami kölykeit dédelgettük a barátoméknál, Kállay Kotász Zoltánnál és feleségénél egy este, s egy reggel. Mami nyolc hónapos sincs, (csoportos?) kandúrerőszaknak áldozatul esett gyereklány, a szülésbe majdnem belepusztult, négy kölkéből csak ez a kettő tüneményes gombóc élte túl... a macskaélet sem csak játék és mese.

S akkor a vízió:

nincs piramis -

aminek a csúcsán 

emberlét terpeszt

A macska kiterjedése, amit látunk: test, ösztönök és személyiség - csak egy nézet. A macska sokat és látványosan álmodik; többet, mint az ember. Holott szerintem az ember megkülönböztető, önreflexív tudatosságának alapja nem a beszéd, hanem a vízió... a látomás, a dolgok álma, ami szólást, elnevezést provokál - olykor érzem úgy, ebben a macska mérföldekkel előttünk jár mégpedig azzal a stabil önkénnyel, hogy lemondott a provokációról, hogy mindezt artikulálja is.

Csak arra utalnék itt, hogy nincs alacsonyabb, meg magasabb rendű - az újraszületés piramidális rendbe való elképzelése ugyanolyan tévedés, mint amikor evolúciós csúcsnak tekinted az embert, ahova földtörténeti korokon át minden el akart jutni. Azt hiszem, az értelem képessége ezen a palettán csak egy variáció, csak egy szín. Valahol megijeszt, ha a legszellemibb elképzeléseink, a vízióink is ilyen ostobán rendszerek jelenleg - főleg mert a biodiverzitás általunk durván felgyorsított fonnyadása mintha ezt az elrontott "víziónkat" tükrözné. Csak akkor vagyunk/leszünk a piramis csúcsán ugyanis, ha utánunk nem jön semmi ezen az ösvényen (a dínók szerintem ugyanígy jártak!) - és akkor a piramis is az lesz, amit jelent: gigantikus síremlék.

Szóval valahol az újjászületés (ha feltételezem) szerintem egy gyönyörűen bonyolult menet, ahol a gondolat, a vízió megistenülése ezer és ezer módon történhet.

Mert a kiterjedésünk a léleké (is) - és olykor éreztem azt, a saját macskám kapcsán, hogy míg gyermeki, óvodás "értelem", az enyémnél sokkal hatalmasabb, kiterjedtebb lélek. Aki a hallható tartományon kívül eső távolságból érezte meg a jöttöm - és nemcsak azért gondolom, hogy egylényegű volt a párommal, mert ugyanolyan engesztelhetetlen, osztozni nem hajlandó szeretettel szerettek; hanem mert a szemem láttára számtalanszor felismerték egymásban saját magukat (tehát - horribile dictu - ilyen is lehet: hogy egy élet két testben/lélekben van egyszerre jelen; azonosságuk egyszerre varázslatos és irtózatosan kínos tudatában).

Szóval bőven lehet, hogy mindenféle méretben és jellegben vándorolhatunk - lehet büntetésnek meg jutalomnak tekinteni, meg fejlődésnek (bár egyébként szerintem az összes fejlődés-eszme épp most kompromittálja magát; bemutatva, mennyire tarthatatlan azt gondolni: általános szabály. Mennyire tarthatatlan azt gondolni, hogy az emberiség fejlődése lemodellezhető egyetlen linearitásba szervült élet által (gyermekkor, ifjúkor, felnőtt kor, s a többi - holott a folyamatban számos alkalommal megélhetők az elménkben korokhoz rendelt tartalmak...). a fejlődés-eszme törvényei egytől egyig speciális esetek, mint a világegyetem-méretben alkalmazható elméleteknek a Newton-i törvények. Valahol úgy vélem, ha gondolattal megfogható, máris speciális eset - avagy szélsőséges esetben (a nagy, kimondott igazságainkra gondolok) körülbelül az érvényét is vesztette...

szóval:

nincs piramis -

aminek a csúcsán 

emberlét terpeszt

A piramis mintájára elképzelt társadalom problémája. Minden a csúcs felé törekedne. Hogy maga az elképzelés egyfajta szellemi út lehet, azt Babics Imre Gnózisa világította meg nekem - de azzal a kiegészítéssel, hogy valójában nem piramisról, hanem égnek fordított homokóráról van szó. Amelyben az akaratok, vágyak, pillanatnyi (örökbecsűnek érzett) pozíciók peregnek fel, az anyagiból az anyagtalanba. Az összes "fejéről talpára állított" gondolatkísérletünk ilyen homokóra - peregnek benne az örökérzetű homokszemek. 

Babics Imre képe: harmatcseppé kell legyen ez a fel-pergés, hogy élhessen és éltessen. Organikus kell legyen. Világfa kell legyen. Mi ezen a világfán rendre az ágakra képzeljük magunkat, levélnek - holott a gyökerén rögzülünk: rögben a rögök, az elképzelt (megépített) piramis sivatagában a falára rátapadó homokszemek. A látványi különbségből fakad: a piramis elhiteti velünk, hogy az egészet mi csináljuk; a mi termékünk, amit a fellelhető anyag kedvünk szerint való alakításával strukturáltunk és építünk szakadatlanul. Ez a szemlélet a gólemépítőé - olykor érzem úgy, egy bolygó méretű, a jellegétől eltérő ízű homunculust hoztunk létre a vaspályáinkkal, az aszfaltcsíkjainkkal, a tengerbe termelt szemétszigetekkel, a táj teljes belakásával, ahogy rákos daganatként nőnek a termeszvárra emlékeztető, eszméletlenül strukturált ideggóc-szerű megapoliszaink. A rezgések és drótok hálózatában valóságos idegpályákat is kapott ez a gólem - s olykor érzem úgy: immár önálló létezőként akarja a maga halhatatlanságát; pont ezért pusztulunk majd vele.

Hiszen egy organizmus általunk kitermelt betegsége. A világfa gyökerét rágó csimasz, pajor, lárva. Felszíni virulencia, mélységesen kiszolgáltatva az időnek. Tényleg jobb volna nekünk, ha feláramlásunkban harmatcseppekként, e gigantikus struktúra organikus részeként olvadnánk bele a létezésünk folyamán, a szemléletünkben is. Amely most épp kizárólag a gyökeret hajlandó látni, amely a legszellemibb gondolatkísérleteiben, hiteiben is földszagú, ha elviseli magában a piramidális szerkezetek súlyát...

szóval:

nincs piramis -

aminek a csúcsán 

emberlét terpeszt