2018. november 20., kedd

Műhelynapló 2018 október-november



Kommentátor a biliviharban

Hamvas Béla a Karneválban kegyetlenül görbe tükröt tart a kommentár-irodalomnak - az egész hozzáállást harsányan kinevetve - én mégis szívesen űzöm. Egyrészt úgy vélem, egy ennyire régen égetett irodalomban, mint a miénk, egy idő után csak az extrém széleken lehet folyamatosan újat mondani - izgalmas, friss irodalmak teremhetnek így, csak artisztikusak, elitisták, eszközkészletük alapelemei közt általában ott lakik valamiféle perverzió; és leginkább csak a kivételek kivételére vonatkoznak (félre ne értsetek, nem vagyok égetéspárti). Másrészt az adott pillanat megragadásában nemigen lépnek túl a (manapság általános érvényű) szorongáson - hiszen nem tekintik kapaszkodónak a korábbi mesterek szavait, s amúgy is büszkén és kapaszkodás nélkül szeretnek zuhanni. Ez a zuhanás-élmény általános, érzem én is; bőven megfogalmazható. Azt viszont nem tartom szégyennek, ha az ember ebben az érzetben kapaszkodókat keres. Ha hitei vannak, ha a hiteit és gondolatait jól megragadó szövegekbe kapaszkodik akár a maga szavaival: azaz kommentál. Hiszen attól, hogy mélységesen átélem a saját, zuhanó töredék-voltom, még inkább óhajtok egyfajta teljességet. A kudarc tudatában is akarhatom az egészet - akkor is, ha lassan ráébredek: tényleg akkor kapom meg, ha lemondok róla...

Külön kis komplett ideológiát is gyártottam ehhez a kommentátorkodáshoz - legegyszerűbben a jin és jang szimbólumán keresztül tudom láttatni. Amikor (főleg fiatal urbánus) költők versei megmozdítanak, ráírást, komplementerverset íratnak velem a szavaikkal, nagyon sokszor nem vitatkozni akarok, csak a meglátott teljességük mellé odatenném a saját élményből szövődő magamét - janghoz a jint, vagy jinhez a jangot. A lehetőleg formában is tartott kommentár ilyenkor szeretne az eredeti vers-egész mellé egy saját vers-egésszel odaállni, mintegy továbbnyitva ezzel az "egészség" dimenzióit, hiszen a cél az, hogy együtt egy teljesebb teljesség érzetét adják, hogy a dolog (akár a jin s a jang) úgy forogjon (arról nem is beszélve, hogy ez alkalmanként mekkora iskola...)

Az külön iróniája a sorsnak, hogy az általam eddig leghosszabban kommentált mű, Weöres A teljesség felé című könyve (ahogy a korábban megjelent műhelynaplóban is jellemeztem már) számomra Hamvas Béla tanításainak legpopulárisabb összefoglalása. Mintha körbehímezném a mesterem által feltartott görbe tükröt... E kommentárokhoz külön (méltóságteljesen szatírikus) formát találtam ki: a Weöres-i főszöveghez képet keresek-rendelek hozzá, a benyomásaim haikuba göngyölöm (ha jól sikerül a haiku, olyan, mint valami ízeket néhány elemmel egybe markoló szusitekercs), s egy hozzabb, értelmező versben vitázom, ágálok, csalom ide-oda a nézőpontot egy teljesebb látvány megragadása reményében (elvileg úton egy teljesebb teljesség felé). Lehet mondani, hogy pofátlan gesztus (hogy jövök ehhez úgymond), lehet mondani, hogy miért nem írok inkább valami eredetit ezek helyett - de ez (ahogy fentebb fejtegettem) alapvető attitűdök kérdése. Hiszen semmit nem változtatok meg - A teljesség felé szellemi útleírásából semmit sem semmisítenék. Csak szélesíteném az ösvényt...



A folytatása: 

Napút Online, 2018. 11. 19.






a bejegyzésben említett folyomány, a vonzás feladásának tükre, amelyet ott nem linkeltem, itt olvasható: Krematóriumi túra - ücsörgés a néma mester mellett (2. nap)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése