2012. november 27., kedd

A kerítésen kívül

Erről bővebben kell beszélnem - az egyik kedvenc részletemről lévén szó, s mert berendez ezt meg azt kerítéskoraink felépített rendszereibe. Figyeljük az ifjú Misivel kicsit mi is a pukkancsbokor mögül Patajt, amint a kezéhez szelídíti a világot.

Merthogy működik - bár még hezitálok, mi kell hozzá. Hogy a kerítés mögött őrjöngő állattól tényleg ne akarjak semmit? Még azt se, hogy ne ugasson? Kedves kerítés mögötti mindenség! A világodból semmire nincs szükségem - és nem ugatnak meg a házadat őrző (a tied őrző) "jó állampolgárok". Vagy egyszerűen a jelenlét félelmektől lazán mentes teljessége kell? Az "ugass csak, nem érdekel"? A tedd, amit szeretnél (én is azt teszem), nem várok tőled semmit? Ha adsz, elfogadom, ha harapsz, megtorlom - de ez sincs a fejemben? Ami benne van, az egyfajta bizalommal (főleg önbizalommal) telített űr?

Pontosan nem tudom, pedig sikerült átélnem, mikor egyszer Szárszó hangulatosan elveszett szélén, a szőlőhegyen csendesült le néhány, a könyvet megidéző nyugodt mondatomtól a kerítést szaggató termetes "jó állampolgár". Tapasztaltam hát, hogy működik - de az a játékos lelkiállapot pontosan nincs körülírva bennem, ami akkor elfogott. Nem feltétlenül az előző bekezdés tartalma - bár hasonlít, de több és kevesebb. Egyfajta közös lemondás a szerepekről, mind a kettőnk részéről. Durvábban: lemondás a feltételezésekről, részéről is (idegen, tehát elriasztandó), részemről is (kijön és megesz). És még aznap bedőltem vele, amikor "mutatványt" akartam csinálni belőle, a nyaralólakó barátaim előtt - amikor azt akartam, hogy működjön, hogy megmutassam nekik is, hogy működik, amikor akartam valamit - s nem a "nem akarás" nyugodt és rétegtelen állapotát - bizony a fenevad őrjöngött tovább, s én ott álltam (kicsit) megszégyenülve és (nagyon) nevetségesen.

Pataj a kivétel, amikor a nem-akarásnak nem nyögés a vége? Mert Pataj valójában teljesen ugyanígy bánik minden "jó állampolgárral". A felé megfogalmazott ítéletekre ügyet sem vet. Mégsem bűnbak lesz - és ezzel pontosan megmutatja a különbséget Virgil és közte. Amíg az egykori levéltári segédfogalmazó folyamatosan a többiek "szemében" kereste, úgymond a visszatükröződés által kereste önmagát, addig Pataj pontosan tudja, hogy kicsoda. Anélkül, hogy például ismerné a származását. És konkrétan fikarcot sem érdekli, hogy a szarpékek világa hogyan tükrözi vissza az érdektelenségét.

Ez benne a legszimpatikusabb, ez a teljes érdektelenség, hogy (látszólag) semmi nem áll az érdekében; "én" önmagában, semmire sincs szüksége. Persze aztán kiderül, hol vannak a határai ennek a kivételességnek. Mert nála sem működik a "kivétel" a társadalomból. Lám ugyanott vagyok: kivétel, kivételesség. Pataj is kivétel. Tehát ő sem az.

És nem (azaz nem a'priori) Abihail miatt. A lány alkalom és lehetőség egy maszk felvételére - s akármennyire közel áll is, akármennyire hasonlít is Pataj (tükörben alig nézegetett) arcához e maszk, attól még álarc: "társadalmi szerep"; és "magánszínjáték": bűnhődésdráma(paródia) marad. Az "én" és "te" - mit akar tőlem a "te" - és az "én akarom ezt a téged" úgy valósul meg általa, ahogy bármelyikünk esetében, a lány és a fiú kettőse hiába ihlető és látszatra tiszta - tetszelgés és szerep, és romantika marad. Pataj "szerelme" távolító gesztusok szánalmas paródiája ("Abihail hatalmas és legyőzhetetlen, mint a Május"), az "én és te" állapotához szemernyi köze sincs.  Pataj sem kivétel.

Azért alkalmasint jobb, ha beérjük a látszattal. A "te" mégis belefűz a társadalomba - a raszkolnyikovi szerep megvalósulása és paródiája egyszerre Pataj útja; és egészen pontos, mélységekig menő láttatása annak is, miért nem működhetett egyetlen virággyermeki megközelítés, miért ítéltettek kudarcra a hippik. A "kivonulás", a "visszatérés" (Andrea őrnagy "Robinson" bárgyú játékánál sikerültebben hazug) módszere a hippik esetében Patajé. Csak ők egyéb, szintúgy kezelendő, munkálkodást igénylő problémacsomókat helyeztek az imádatba a szabad szex mellé, mint a környezetvédelem, vagy az erőszakmentesség. Nem működik a kivétel. Náluk sem működött. Lám, ugyanott vagyunk. Kivétel. A virággyerekek is kivételek voltak. Tehát ők sem voltak azok.

Kezéhez szelídíti a világot? Hm. De Pataj legalább a kutyákkal tudott bánni. Én nem. Én sajnos rettegek tőlük...


1 megjegyzés:

  1. Nekem is ez az egyik kedvenc részem, nagyon jól, életszerűen írta meg Hamvas, miközben érződik, hogy "modell-helyzetet" ábrázol, ami sok mindenre rávilágít(hat) emberi és társadalmi viszonyainkból.

    Pataj és a kutya - mindketten ösztönlények, a civilizációs betagozódás kényszerével. Pataj belelát a kutya lelkébe, hiszen ő is elég közel van az animális léthez, tudja, hogy a kutya feladatot lát el, az mozgatja elsődlegesen, de a lénye mélyebb rétegében a dominancia-struktúra a meghatározó. Aki nem fél tőlem, akit nem sikerül "beszaratnom", az erősebb nálam. Az erősorrend eldöntéséhez elég néhány apró jelzés, gesztus, a másik rezzenése, szeme villanása, hangjának tónusa, nem kell feltétlenül ölre mennünk (csak kényszerhelyzetben megyünk ölre, illetve akkor, ha a "feladat" diktálja). Ha viszont a másik erősebb nálam, akkor már egy másik ösztön tolakszik előre, a "legyünk egyenrangúak, legyünk haverok, tartozunk egy bandába".

    Ha pedig a haverság elmélyül, ugyanolyan ösztönszerű véglet nyílik meg, mint az ölre-menésnél (torok-átharapás, pusztítás): a bandatagért tűzön-vízen át. Ez a végletesség Patajt is jellemzi, méghozzá durva ösztönlényi módon, a lelkiismeret-furdalás nélküli cselekvés szintjéig. Mi minden következik ebből? Majd kiderül :)

    VálaszTörlés