Senki se hitte el, hogy Zorge Salamont megölték. Ami nem csoda - a pástétomsütőt se hitte el senki, csak úgy tett. A hírbe csomagolt mindig mese marad egy szinten - az általunk megszokott képekbe csomagolt hír is. Csak sokkal borzongatóbb, főleg mivel azóta mesét is csomagolnak képbe nekünk - időnként túlzó anatómiai részletességgel. De Virgil kora a képpel (főleg a mozgó képpel) még nem játszik ekkorát, nem csoda, ha senki nem hitte el. Az más kérdés, hogy mindenki élt az alkalommal.
Feltűnik a "valódi hős" és elmeséli első emlékét. Az első emlék tételesen az, hogy Tóbiás megérkezik és nyomozni kezd. S mint minden valóditól elzárt teoretikus, ő is Virgilt, a jól bejáratott bűnbakot veszi elő először. Mondhatjuk, a nyomozás sorsa abban a pillanatban dől el, amikor Tóbiás elbizonytalanodik a Virgil-teóriában: amikor a "nehezen megkerülhető homály, a zavar, a kézzel nem kitapintható, fojtogató sötétség, a leküzdhetetlen valami" mégsem tudja megtartani a maga formáját Améline másfajta őrületével szemben. A nyomozásra több szót alig érdemes vesztegetni - a lényeg a Tóbiási attitűd. "Ez a valóság, mondanák persze a hülyék... ez egyáltalában nem valóság, a legtávolabb áll... önmagából kitekert fantazma... rémületesen valótlan". Mindez: a teória. Tóbiás az egyik - mint látjuk később, csábító - végpont: a teoretikus, aki a gondolatok maga építette rendszerébe törné a világot. Ez az egyik pólus.
A másik hatéves kori emlék is ijedelem. Ugyanakkor kíváncsiság is. "Ez az, amikor valaki valakire ránéz, és egyszerre mindent tud." Azt is, hogy a másiknak, akire ránéz, vér tapad a kezéhez. A gyerekek tényleg megérzik. Ezt a gátlástalanságot, a teljes teóriátlanságot. Patajt. Akiben nincs eldöntve semmi - talán csak az, hogy mindent gyönyörré változtatna, hogy meg tudja tenni. A nem jó állampolgár - hiszen a státusz követelné a teóriák egy része: társadalom, törvények, illem, s a többi tudomásul vételét; az állampolgár mindezt tiszteli. A teória (legalább) egy részét. Pataj nem; elveti az egészet. Azt mondja: eredetileg. Ösztönösen. Tedd. Ami. Jól. Esik. Ez a másik pólus.
A két szélsőség - később lesz még jelentősége az ifjú Bormester életében e kétféle útnak. Tóbiás - az elmélet, a felismerések, a koncepciók embere: a meztelen "értelem jegyében álló" ember. A gyakorlat nem érdekli. A nyomok nem érdeklik. A közösség minden tagján a maga "valószínűtlenségi mozzanata" segítségével megméri a gyanúját. A maga szisztematikus - életellenes - módján. Cselekvés, érdemi cselekvés nélkül. Önmagába töppedt dedukció. Pataj viszont a cselekvés értelmi korlátok nélkül. Félreértés ne essék: Pataj tudja ezeket a korlátokat. Csakhogy nincs rájuk szüksége. Csak a maga érzékenységéhez mér - tehát valójában gátlástalan. És "lyukas hajó, amiből mindig kipotyog valami" - a dolgok kényszeres lebontásában, a szarpékség-kerülésben a végtelenig, a maga bontásáig mélyülhet. Valójában mindkét pólus emésztő, magát űrrel hiába töltő üresség, saját szakadékom szélén való hiába-egyensúlyozás.
Az epizódban minden szereplőt e két pólus viszonyába rendez az alkotói akarat. Akár mondhatjuk úgy is: a panoptikum kis magánszínpadainak otthont adó teremben megtörténik a "mindenkire vonatkozó" esemény (mennyire jellemző: egy bűnügy) - a maszkviselők esetleges viszonyba kerülése helyére "rendező elv" kerül. Értsük meg: valójában nem a gyilkosság ez az esemény. Hanem a nyomozás. A kötelezvény ami csaknem közösséget teremt: a kényszer, hogy megvallja mindenki, hogyan viszonyul a teóriához. Az egymáshoz való szólás, a valódi beszéd számára alkalmat adó lehetőség - amit persze mindenki kivétel nélkül elszalaszt. Mindegy, hogy lubickolnak-e a teóriában, mint Ábel a bűn vallásával, avagy tudatosan játszanak vele, mint Howligree úr a népünnepéllyel; mindegy, hogy hányan mennek el vallomást tenni - Hoppytól Pergelinig - hányan jelentenek fel és kicsodát; hányan élnek vele: észrevéve a minden kockázatot nélkülöző játék lehetőségét, a színpad lehetőségét, ahol felpróbálhatják a gyilkos maszkját. Vallomások és vallomások... mucsai Bűn és bűnhődés - avagy a másik végletben: mucsai Sherlock (amely megállapítások persze a paródia szabályai szerint vissza hatnak az utalt művekre is - a tükör mind a két irányba görbe).
Pataj tragédiája, hogy az ő igazsága e tükörben szintén maszknak látszik. Raszkolnyikov ebben a mesében hiába adná fel magát. Pataj tragédiája: hogy valójában a szerelemben mégis a társadalom korlátai közé vonulna. Mert a "változtatni" jegyében áll. És nem lehet gyönyörré változtatni a gyönyört. Csak "társadalommá" lehet változtatni. Házassággá. A történet "sorsában" későbbi, lényeges terminológiával: egybekeléssé. Akkor már lehet hazudni róla. "Be lehet mocskolni, ki lehet zsákmányolni, már lehet róla énekelni" Súlyos szagú rózsalugasban... Pataj tragédiája, hogy voltaképpen csak dugni akar az arra alkalmas nővel, a hetérával, a Capellával (lássuk azt is, hogy távolít, tárgyiasít e megfogalmazásban a férfigyávaság...), s ehelyett feleségül veszi. Gyilkosság, leányszöktetés és átok. Ez itt a klasszikus recept; "romantika" mondja Tóbiás - és voltaképp igaza van. A teória persze nem tudja, a mintázat arcaiból a romantikáé sokkal gyakoribb, mint hinnénk...
Mi van még? Nyugdíjösztön és exorcizálás, kondér és szellemi kocsma, visszatérés a természethez és kihűlő seggek. Pukkancsbokor és Pataj. És a harmadik - talán leginkább életformáló - gyermekkori emlék: az örvénybe nézésé. Abihail. Abihail csendje. Ó Abihail...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése