Ez az írás a Könyvvizsgálókon megjelent ajánló jelentősen kibővített
változata. A bővítmény nagyon sok elemét kelletlenséggel elegy riadalommal
teszem itt közzé - mert nem tanulhatok helyettetek, és amit itt feltárok, azt
jobb magatoktól észrevenni. Viszont szükségét éreztem mégis, mert számos
félreértés kering a XX. század számomra talán legfontosabb gondolkodójának
nézeteiről, mivel nem egyszerű és végképp nem szokványos a humora.
Mindazonáltal nyilvánvalóan ez az elemzés is csak olvasatként működik, valójában
én is csak annyit akarok, hogy gondolkodj. Róla.
Ezt a gyűjteményt, ha rám
hallgatsz, kedves olvasó, teljesen szabálytalanul kezded olvasni. Lapozgass
benne, olvass bele itt is, meg ott is; ébredj rá, hogy ez bizony nem úti
olvasmány, főleg nem strand-könyv - és bár esszék egymásra fűzött gyűjteménye,
nem tesz neki jót, ha sokszor lerakod: nem tesz jót neki, ha közben másra
figyelsz. Úgyhogy válaszd ki a megfelelő időt és legkényelmesebb
olvasó-pozitúrát, készíts be a lejátszóba a behallatszó zaj ellen a másra
figyelés hátterének való liftzenét, s miután kényelmesen elhelyezkedtél az
olvasófoteled kuckós mélyén, hogy most már igazán nekidurálod magad, nyisd ki a
341. oldalon, és kezdd el.
Óda a XX. századhoz
Szóval arra kérlek, hogy olvasd
el a végét. Ezt az esszét az írója 1945-ben írta, az addigi élete romjain, a
pillanatban, amikor megváltozott az egész addigi életszemlélete. Az Óda számomra körülbelül annyira fontos
lett, mint az Apokaliptikus monológ, vagy mint a Karnevál - miközben mind
a mai napig képes vagyok beleálmosodni, elkalandozni, valaki bennem folyvást
tiltakozik a befogadó olvasása ellen, egyszer sem sikerült egyvégtében
koncentráltan végigderülni. Mert végig kell mosolyogni, az ironikus felhangok
áthangolta papos komolyság minden öngúnnyal átitatott morzsájáért hálásan.
Vigyázni kell, hogy egy pillanatig se fogjon el áhítat. Ne a mesteri elme
tanítását lásd, hanem azt a hallatlanul szabad gesztust, amikor valaki (végre)
nem veszi (nem veszi véresen)
komolyan önmagát, és a világát, amelyben tükröződik.
Valaki bennem egyfolytában a
tanítást akarná - holott ez a szöveg nem tanítana, hanem felébresztene. A saját
(akár jogos) büszkeségeiből is paródiát formálva. A szavak mély tiszteletét is
odahajítva a romok közé, a többi szemétre. Az olvasása visszamenőleg megértette
velem, hogyan irritál az írója szándékosan a Karneválban. Hiszen mikor felméri a világát, nem a maradványok közt
kutat, hanem provokál. Kihajigál mindent, hiszen a javát úgyis elvette a
lakását és minden értékét, kéziratát hamuvá oldó bomba; és ami maradt, tényleg
szemétre való. Tetszeleg ebben. Arra ébredtem rá, hogy ezzel is gyanút akar
kelteni a mondatok iránt. Ébreszteni akar.
Meghökkentő gesztus ez pont akkor
és ott. Amikor a túlélők kurkászták a romokat - szellemi értelemben is,
keresve, hogy mit hagyott meg érvényesnek az átélt borzalom. Iszonyatosan
irritáló lehetett a kortársak számára ez az alapállás, amely a felszabadultság
pillanatában így összegez, ennyire gátlások nélkül. Egyáltalán - hogy valaki a
túlélő pozíciójából így ironizál. Mert egyet ne felejts el: az írója nem veszi
ki magát ebből az összegből. Minden felsorolt vétket belülről ismer, hiszen
tényleg érteni akarta, hogyan lesz valakiből például tömeggyilkos. Megérteni,
hogyan jut el idáig a másik, anélkül, hogy megcselekedné azt, amit a másik.
Hogy ilyen mondatokat írjon aztán: A
nagyszerű nem az, hogy létünk egyre világosodik, és az Utópiához egyre közelebb
jutunk, hanem az, hogy egyre több lesz a monumentális gond és szomorúság, és
veszély és borzalom és így egyre nagyobb lehetőség kínálkozik az emberben
szunnyadó végtelen ellenerők kifejlesztésére. Századomnak éppen ezért hálás
szívvel köszönetet mondok, mert megtanított a legnagyobb dologra, a derűre.
Folyton beleálmosodom,
elkalandozom, amikor olvasom - a mániáim, a rögeszméim, a kísérteteim: magamra
hívott élet-formáló eszméim így védekeznének bennem ellene. Az eszmélés (ami
még valahol álom, ájultság) helyett a felébredés... Pedig meg kell éreznem,
hogyan jut Jézushoz, minden klasszikus értelemben vett vallásos felhang nélkül
(sőt, talán ellenére). Vagy lehet, hogy nem kell? Elég volna csak érezni a
példában azt a példátlan lehetőséget, amitől tényleg irritálódtak a kortársak?
Lesz még dolgom ezzel a szöveggel, ahonnan kezdve (a magam számára) a maradéktalanul
hozzám beszélő Hamvas Bélát számon tartom.
Ha rám hallgatsz, ezek után
tetszés szerinti sorrendben jöhet a Regényelméleti
fragmentum, vagy a Májá -
szerintem az utóbbi a nehezebb dió. Csak ne felejtsd el (folyamatosan ne
felejtsd el), mikor olvasod őket, hogy ezek nem tanítások. Hanem edzőpartnerek.
Nemcsak iróniával átitatott rétegük van, de van egy olyan, markáns rétegük is,
ami az Óda szellemében adná át a
tant: amit mond, azzal mérhetetlen ellenerőket ébresztene benned. Amit nem úgy
hívnak, hogy saját felismerés (fel a
magadra hívott kísérteteid ismered),
hanem úgy, hogy ébredés, vagy (ha már folyamatba raktad) éberség.
S ha rám hallgatsz, mindezek után
olvasod csak el a fiatal Hamvas hascsikarásig komoly, sötétlila tónusú,
gránitkeménységű alapnak szánt, tanító szándékkal írt munkáit; a címadó Arkhai esszégyűjteményének sajátságos, a
világégés utáni ébredést megelőző delíriumait. Amelyek nem egy megállapítása
benne marad a későbbi érvelésekben is, mint (hol kigúnyolt, hol komolyan vett)
fixa idea, de amelyek szellemisége megsemmisült a tapasztalatban. A
szemléletmód, ami áthatja őket, belehalt a háborúba. Van, aki ezt ma is másként
gondolja a rajongók és tanítványok köréből - de ne rajtam (s főleg ne Hamvason)
kérjétek számon, hogy aki szöget akar beverni, az mindent kalapácsnak néz. Ha
ezekkel az írásokkal kezded az olvasást, jó eséllyel el sem jutsz az Ódáig. Ami amúgy azt is jelenti: nincs
ennél a kötetnél (az általam amúgy nagyra becsült) Dúl Antal szerkesztési
módszerének eklatánsabb kritikája.
Mindezek után csak nagyon
óvatosan fejthetem ki, mire jutottam a két alapvetéssel, ahol a nagy összegző
regény, a Karnevál bázisát megteremti
az írója. Hiszen a Regényelméleti
fragmentum és a Májá is nevezhető
(a teljes életmű ismeretében) a cukorkával
beadott ismeret, a regény szellemi értelemben vett megalapozásának. Egy
igen fontos kérdés, egy alaposan, sokak által félreértett tanítás okán a
fentebb leírtakkal szemben én a
Májá
lapozgatása közben megszületett
olvasatommal kezdeném. Ettől a könyvtől a fátylak felfejtését vártam, a szemem
láttára lassan lecsupaszodó, végül megjelenő meztelen igazságot. Holott az író
annyi korábbi szavával felkészített rá, hogy lássam: a szavak is fátylak, csak
beburkolni képesek azt, amiben legszívesebben tényleg a maga pucér valójában
gyönyörködnénk. Nem alkalmasak erre a feladatra. Viszont képesek megmutatni, hogyan
burkol a fátyol, a nyelv által, a beszéd által, az írás által átadható
tudásban. Hogyan keresi s hogyan nem találja a fogalmi világ önmaga felbontása
árán sem azt a látványt, ami tényleg örök, ami az örök változás vibráló árama
alatt változatlan.
Hamvas Béla ebben a szövegében
számos, kifejezetten gonosz trükkel él. Paródiát űz a nevezés hatalmából,
amikor megalkotja, bevezeti és használja az ey
fogalmát. Az ey az androgün őskép.
Meg még egy halom jelentés finom gúnnyal adagolt kiforgatása. Van egy fantasztikus
bekezdése (keresd meg!), ahol szinte rikoltozva alkotja meg az egymást
magyarázó fogalmakból a saját farkába harapó kígyót. Miközben ebbe a
gonoszjátékba belefogalmazza persze a felismeréseit is (fel ismeri őket - tudja,
hogy kísértetek), a hiteit, a meggyőződéseit is - hiszen mind a fátyol része.
Elképesztően réteges szöveg ez, könnyű belefeledkezni. Könnyű feledkezni róla,
hogy derűvel olvasd... Pedig ez volna a feladatod. Provokál, amikor idéz és
megidéz, hiszen például az Upanisadok mellett német misztikusokat ugyanúgy a
játékba von, ahogy egy dicséret és egy idézet erejéig Marxot. Provokál és
megvilágosít, amikor ebbe a játékba vonja a keresztet. A májá szavakkal
lebonthatatlan, mintha sajttal akarnál sajtot reszelni - de a mód, ahogy használja
őket, megvilágítja a fátylak természetét. A többi már a te dolgod...
És az érvelés határait mutatja
meg, amikor azt mondja, a szeretet, Pál szerint a "legnagyobb"
valójában hatalmi ösztön. Pontosabban megmutatja: a dialektika módszere
tökéletes rá, hogy egy teljesen hamis következtetés-sor által juss a helyes
eredményre. Hiszen ennek a teljes gondolatmenetnek a közepén ott ül a pálya
második felének egyik alapszava, az üdv,
s a végén ott figyel az éberség.
Miért gondolom így? Mert a
Regényelméleti fragmentum
egy adott pontján így érvel: Az a fogalom, amely a realitás szó körül az
újkorban kialakult nem univerzális. Pedig a valóság a mindenkori emberi
létezésnek egyik nagy fogalma, és az is kell, hogy legyen. Ez a realitás
féloldalas, csak egy bizonyos emberfajtának kedvez. Részvétlen és kegyetlen és
durva és közönséges és közömbös, és végül is csak azt célozza, hogy attól minél
többen szenvedjenek. A történelmi tragédiák mindegyikét azzal fejtették meg,
hogy ez a realitás. Itt a hatalmi ember tenyészetéről és igazolásáról és az
élethez való kizárólagos jogáról van szó. Mintha a hatalom lenne az egyetlen
valóság. A realitás és a hatalmi ösztön összetartozik. Éppen úgy összetartozik
Don Quijote és a szélmalomvalóság. A világválság akkor kezdődött, amikor a
realitásfogalmat a tudomány is magáévá tette. Ezért a tudomány realitásfogalma
is rossz, mert a hatalmi ösztönt igazolja. Azt hirdeti, hogy a szükség és a
kényszer az egyetlen hatalom, és ez a Nagyinkvizítor. Ő az, aki a világban az
ananké helyét elfoglalja, és uralkodik az emberek fölött... Erre a kérdésre
a magam részéről nem is vesztegetnék több szót.
Ebből a részletből rögtön
láthatjuk azt a módszert, ahogy megértetne. Plasztikus képek. Don Quijote és a
Nagyinkvizítor. a ködszurkáló és a főgonosz. És máris ott vagyunk, ahol az
életünket érezte (kijelentve, hogy a történet kora véget ért): a regényben.
Ahol mindenki szereplő. Érdekes a példáit olvasni, hiszen az irodalmi példáiból
látszik, mi volt neki (és hogy körülbelül mi volt akkoriban) fontos - nagyon
sok példáját ejtette azóta az irodalmi emlékezet, de ez a gondolatmenet lényegét
nem érinti: hogy mindannyian csak hősök vagyunk egymás elképzelt történeteiben,
és ez a képzelgés már akkor egyetemes volt. Olykor elképzelem, mit szólna a mai
tükreinkhez, hiszen láthatta a film tündöklését, de nem láthatta a hanyatlását;
látta a televíziózás születését, de nem láthatta a dicsőséges
sorozat-korszakot; nem is beszélve egyéni, közösségi oldalakon fenntartott
színpadainkról, a megosztásról, ami akkor a leginkább közönségvadász, ha
megosztó. Nem láthatta a korszakot, amikor szinte mindannyian egyszerre
műsorgyártók és kedves nézőink
lettünk, és nincs adásszünet - a nap huszonnégy órájában ömlik ránk a fátylak
egymást takaró, újabb és újabb rétege.
A Regényelméleti fragmentum fényében nem lesz felfejthetőbbé a
Karnevál, de tény, jobban átsejlik a nagyregény alatt meghúzódó alap rajza.
Magam sem értem, hogyan foghattam évekkel ezelőtt úgy a nyilvános olvasásának,
hogy előtte nem mélyedtem el ebben a szövegében... De jobb későn, mint soha. S
persze valójában messze több ennél: életelméleti fragmentum egy nézet-helyről,
ami igazán soha nem volt se divatos, se népszerű - és nem hiszem, hogy ebben a
kultúrából egyéb fátylakba vetkező korban olyan sok esélye lenne. De tévedjek.
Hiszen vannak olyan barátaim, rokonaim és üzletfeleim, akik szeretnének a
szokott, pimasz Nagyinkvizítoroktól és kétségbeesett ködszurkálóktól független
meséket mesélni az életükkel. Ha túl tudnak látni a korban ragadt példákon, a
nyelvezeten, és észreveszik a Májá szintjénél sokkal játékosabban előadott
derűs kópéságokat ebben a szövegben, ez az esszé maradék nélkül az övék lehet.
Arkhai
Mint ahogy nagyon sok mai
tanítványé ez a háborús években született esszégyűjtemény. Világító
pillanatokkal, ugyanazzal a látomásos fegyverzettel, amit imádok tőle (hisz
egyszerre zsigeri és gondolati), a megragadás képességével, az
elfogódottsággal, ahogy lejegyződik, de ennek az alapja még nagyon sokszor
valamilyen árnyalatlan, vagy-vagy
jellegű választáskényszer. Nem árnyal, ítéleteiben sokszor kisszerű, a nőkről,
a matriarchátusról például, erős elfogultsággal éli, amit ír, ami amúgy
ugyanúgy elragadtatás, csak a másik véglet. És érezhetően rányomódik a kor, az
átélt; a néhol elfeketülő gondolatmenetekben ott lüktet a front, a
halálfélelem, az embertelen döntések kényszere. Ezek a gondolatmenetek egy nem
a gondolkodásra való korban váltak egy szemlélődő ember sajátságos horgonyaivá.
Már többször utaltam rá, hogy nagyon
fontos a szó, a logosz, ami köré a gondolatait szervezi. Az ifjúkori írásaiban
ez a kulcs az érettség. Ez Kerényi
hatása, a görögségbe való szerelemé, viszont ez nem folyamatos, nem tartható
fenn, ahogy az idősebb Hamvas kulcs-fogalmai közül például az éberség. Az érés után a szottyadás jön.
Ez ilyen hallatlanul egyszerű. Az érett gondolatok megöregszenek, nem tartható
fenn az érés állapota - tehát az érettség, mint olyan, nem tehető életelvvé.
Valahol a fiatalkori írások sajátos, számomra olykor kifejezetten pökhendi
pillanatai is ebből következnek: ahogy úgymond az érett tekint sajátosan
éretlen, adott esetben megérlelhetetlen környezetére. Hiszen a hangja már itt
(itt még?) prófétai. Olykor briliáns gondolatmeneteket prófétál, például az
inka kultúráról, de hallatlanul végletesen, mindent elküldve abba a végletbe,
ami az érésből következik - megérlelt gondolatok ezek, de csak a gyümölcsöt
látják, magát a termőre fordult növényt nem. És ez nagyon kockázatos: nem
következtethetsz vissza ennyire konzekvensen a termésből a termőre.
Miközben számos briliáns
pillanata van. Felismeri például a létünk fenntartásának kényszeréből kinövő
Gólemet. Az eszköz készítésével az ember
felszabadult a természet uralma alól, de ugyanakkor rabja lett az eszköznek. Ez
az idegen harmadik elem: sem természet, sem ember, mind a kettőből van benne
valami, mégis más, több is, kevesebb is, élő anyagból készített élő lény -,
mégsem él. Az eszközzel az ember legyőzi a természetet, de az eszköz legyőzi az
embert is. Függ mind a kettőtől, mégis független. Az eszköz egy sajátos
fordulat eredménye, amelyre a természet nem számított: egy pont, amelyből a természetet
sarkából ki lehet fordítani. Ki is fordították. Ma az eszközök feltétlen
uralmának idején már látni lehet, milyen erő dolgozott benne, amikor az eszköz
elnyomja a célt, megsemmisíti az anyagát, amiből készül és megsemmisítéssel
fenyegeti a készítőt. A kellékek között elveszett a lényeg, a szerszámok között
a munka. A mai életforma ennek a harmadik elemnek életformája: amikor az
életfeltételek megteremtésében telik el az élet.
Oldalakon át idézhetném - én ezt
hívom Gólemnek, akit megteremtettünk, csak elfelejtettük szentségtelen nevét,
és ha eszünkbe jutna is, már nem tudjuk, hol a szája. Rengeteg ilyen
felismerése van, de itt még oktatna. Még tanítana. A magasabb szellem jogán.
Milyen érdekes, hogy mégis inkább irritál - és hogy a tanátadás mély lehetetlenségével
kalkuláló érett Hamvast szoktam enyhe blaszfémiával mesteremnek nevezni...
Tudom, hogy nem (lehet) az. Mégis, így a végén csak szeretném megköszönni neki,
hogy olvashattam ezt a könyvét. És szeretném megköszönni neked is, olvasó, ha
idáig elkísértél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése