Erről bővebben kell beszélnem - az egyik kedvenc részletemről lévén szó, s mert berendez ezt meg azt kerítéskoraink felépített rendszereibe. Figyeljük az ifjú Misivel kicsit mi is a pukkancsbokor mögül Patajt, amint a kezéhez szelídíti a világot.
Merthogy működik - bár még hezitálok, valójában mi kell hozzá. Hogy a kerítés mögött őrjöngő állattól tényleg ne akarjak semmit? Még azt se, hogy ne ugasson? Kedves kerítés mögötti mindenség! A világodból semmire nincs szükségem - és nem ugatnak meg a házadat őrző (a tied őrző) "jó állampolgárok". Vagy egyszerűen a jelenlét félelmektől lazán mentes teljessége kell? Az ugass csak, nem érdekel? A tedd, amit szeretnél (én is azt teszem), nem várok tőled semmit? Ha adsz, elfogadom, ha harapsz, megtorlom - de ez sincs a fejemben? Ami benne van, az egyfajta bizalommal (főleg önbizalommal) telített űr?
Pontosan nem tudom, pedig sikerült átélnem, mikor egyszer Szárszó hangulatosan elveszett szélén, a szőlőhegyen csendesült le néhány, a könyvet megidéző nyugodt mondatomtól a kerítést szaggató termetes "jó állampolgár". Tapasztaltam hát, hogy működik - de az a játékos lelkiállapot pontosan nincs körülírva bennem, ami akkor elfogott. Nem feltétlenül csak az előző bekezdés tartalma - bár hasonlít, de több és kevesebb. Hiszen játszottam, tulajdonképpen a könyv szituációját játszottam el. Egyfajta közös lemondás a szerepekről, mind a kettőnk részéről? Durvábban: lemondás a feltételezésekről, részéről is (idegen, tehát elriasztandó), részemről is (kijön és megesz)? Volt benne ebből is, de volt benne magamra vétel is - a magamra vett mese varázslata. És még aznap bedőltem vele, amikor mutatványt akartam csinálni belőle, a nyaralólakó barátaim előtt - amikor azt akartam, hogy működjön, hogy megmutassam nekik is, hogy működik, amikor akartam valamit - és nem a nem akarás (és nem a felszabadult beleélés játéka) nyugodt és látszatra rétegtelen állapotát éltem; s bizony a fenevad őrjöngött tovább, s én ott álltam (kicsit) megszégyenülve és (nagyon) nevetségesen.
Pontosan nem tudom, pedig sikerült átélnem, mikor egyszer Szárszó hangulatosan elveszett szélén, a szőlőhegyen csendesült le néhány, a könyvet megidéző nyugodt mondatomtól a kerítést szaggató termetes "jó állampolgár". Tapasztaltam hát, hogy működik - de az a játékos lelkiállapot pontosan nincs körülírva bennem, ami akkor elfogott. Nem feltétlenül csak az előző bekezdés tartalma - bár hasonlít, de több és kevesebb. Hiszen játszottam, tulajdonképpen a könyv szituációját játszottam el. Egyfajta közös lemondás a szerepekről, mind a kettőnk részéről? Durvábban: lemondás a feltételezésekről, részéről is (idegen, tehát elriasztandó), részemről is (kijön és megesz)? Volt benne ebből is, de volt benne magamra vétel is - a magamra vett mese varázslata. És még aznap bedőltem vele, amikor mutatványt akartam csinálni belőle, a nyaralólakó barátaim előtt - amikor azt akartam, hogy működjön, hogy megmutassam nekik is, hogy működik, amikor akartam valamit - és nem a nem akarás (és nem a felszabadult beleélés játéka) nyugodt és látszatra rétegtelen állapotát éltem; s bizony a fenevad őrjöngött tovább, s én ott álltam (kicsit) megszégyenülve és (nagyon) nevetségesen.
Pataj a kivétel, amikor a nem-akarásnak nem nyögés a vége? Mert Pataj valójában teljesen ugyanígy bánik minden "jó állampolgárral". A felé megfogalmazott ítéletekre ügyet sem vet. Mégsem bűnbak lesz - és ezzel pontosan megmutatja a különbséget Virgil és közte. Amíg az egykori levéltári segédfogalmazó folyamatosan a többiek "szemében" kereste, úgymond a visszatükröződés által kereste önmagát, addig Pataj pontosan tudja, hogy kicsoda. Anélkül, hogy például ismerné a származását. És konkrétan fikarcot sem érdekli, hogy a szarpékek világa hogyan tükrözi vissza az érdektelenségét.
Ez benne a legszimpatikusabb, ez a teljes érdektelenség, hogy (látszólag) semmi nem áll az érdekében; elvan önmagával, semmire sincs szüksége. Persze aztán kiderül, hol vannak a határai ennek a kivételességnek. Mert nála sem működik a kivétel a társadalomból. Lám ugyanott vagyok: kivétel, kivételesség. Pataj is kivétel (szeretett volna lenni).
És nem (azaz nem a'priori) Abihail miatt. A lány alkalom és lehetőség egy maszk felvételére - s akármennyire közel áll is, akármennyire hasonlít is Pataj (tükörben alig nézegetett) arcához e maszk, attól még álarc: társadalmi szerep és magánszínjáték, bűnhődésdráma(paródia) marad. Az én és te (a "mit akar tőlem ez a te" és a közben megélt "én akarom ezt a téged") úgy valósul meg általa, ahogy bármelyikünk esetében: zavaros víz. A lány és a fiú kettőse hiába ihlető és látszatra tiszta - tetszelgés és szerep, és romantika marad. Pataj szerelmének valóságát a távolító gesztusok szánalmas paródiája ("Abihail hatalmas és legyőzhetetlen, mint a Május") leplezi le leginkább. A másikat látva látó szerelemhez szemernyi köze sincs. Pataj sem kivétel.
Azért alkalmasint jobb, ha beérjük a látszattal? A raszkolnyikovi szerep megvalósulása és paródiája egyszerre Pataj útja; és egészen pontos, mélységekig menő láttatása annak is, miért nem működhetett egyetlen virággyermeki megközelítés, miért ítéltettek kudarcra a hippik. A kivonulás, a visszatérés (Andrea őrnagy "Robinson" bárgyú játékánál sikerültebben hazug) módszere a hippik esetében Patajé. Csak ők egyéb, szintúgy kezelendő, munkálkodást igénylő problémacsomókat helyeztek az imádatba (távolítottak voltaképp maguktól) a szabad szex mellett, mint a környezetvédelem, vagy az erőszakmentesség. Nem működik a kivétel. Náluk sem működött. A világot magamra kéne venni. Ugassanak meg a "jó állampolgárok", ha nincs jobb dolguk? Lám, ugyanott vagyunk. Kivétel. A virággyerekek is kivételek (szerettek volna lenni).
Kezéhez szelídíti a világot? Hm. De Pataj legalább a kutyákkal tudott bánni.
Kezéhez szelídíti a világot? Hm. De Pataj legalább a kutyákkal tudott bánni.
(-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése