„Azt hiszem észrevette, szólt Bormester Mihály… hogy a vörös hajú segédfogalmazó, Bormester Virgil az én apám. Jó kezdet egy függönybeszélgetéshez. …önkívületbe esett, és végre önmagát, mint Mihály arkangyalt megtalálta… Látom, hogy ön ezt viccnek tartja. Én nem… Honnan tudja ön, hogy Bormester Virgil nem volt Mihály arkangyal? Azt hiszi, mert a többi… mind bolond, ez elég ok arra, hogy Bormester Virgil is bolond legyen? …hátha ő az egyetlen kivétel!”
Nos, nem tisztem eldönteni, ki a bolond és ki nem, de az nagyjából hamar feltűnt, hogy mire is emlékeztet mesélői gesztusaival Bormester Mihály. A pácban mindenki benne van. A kivételség mérgének paródia-illusztrációja: „hátha ő az egyetlen kivétel!” kell emlékeztessen. Hogy én, az olvasó is pácban, „kompromittálva” vagyok: az értelmezésem experimentum, magánügy. S én egyszer s mindenkorra lemondva az egyszer-s-mindenkoriság abszolútum-narkotikumáról (ez is milyen…), tudomásul veszem, hogy én sem vagyok kivétel: az értelmezési kísérletem olyan mint a „tiéd”, kedves kompromittált olvasóm, testvérem a pácban, s lehet, hogy „te” vagy a kisebb bolond, hisz legalább nem írod le a magadét. Úgy, ahogy ezekben a bejegyzésekben én.
A függönybeszélgetések tisztázó-magyarázó – és éppen annyira tovább bomlasztó – szerepéről lesz még mód szót ejtenünk, ott és akkor, midőn a mesélő és az agent spirituel ezt maga is megteszi. Így e rövidke közjátéktól egy szolid idézettel búcsúzunk, hogy időben érhessünk a börtönkapuhoz, a szabaduló Virgilt üdvözölni:
„…Így, ahogy ezt most elmondtam, tekintse a valódi történetben való első tájékozódásnak. Miért keresztelték Bormester Mihályt pont Mihálynak, prolegomena a Mihály névnek Bormester Mihályra való alkalmazásához, az okok sokkal mélyebbek, semhogy itt csak jelezni is tudtam, maga a tárgy nagyobb elmélyedést követel, ez a felületesebb okok közé való legelső hevenyészett betekintés, amelynek csupán ideiglenes jellege van, számomra és részemre improvizált, ki nem elégítő, szóval és végül ilyen alakban csak a laikusoknak való…”
…rántott leves, kenyér, szalmazsák, amíg valamibe fog. Fog. Köd. Becsenget. Ezernyolcszáznyolcvanhét november huszonhét, ijesztő és következetes ez a kopogó, szinte Emile Zola legrémisztőbb realista pillanatait idéző stílus, a valamibe fogás kényszeredett rémülete. A szabadulásé. A mártírt, aki voltaképp bűnbak, valójában a bűnbak paródiája – aki a börtönben (Fog. Köd. Valamibe fog.) a „miért én” tépelődéseinél nem jutott tovább, tervekig nem jutott. A mártír-bűnbakparódiát megfosztják a sorsa kulisszáitól, és kilökik a „szabadságba”. Két dolgot érdemes felmérnünk, miközben hagyjuk szórakoztatni magunk az ügyvivő lejegyezte, mesélő mesélte (nem ragozom…) embermesén, a fanyar, angol temetői humorra emlékeztető, könnyen vizualizálható tébláboláson a ködben és a „valamibe fog”-ban: mi történt a (sors)katalógussal – és mi a levéltári segédfogalmazóval, akinek immár van neve (nem is egy).
Először is: a katalógus „lapjait” valaki alaposan összekutyulta. A „kozmák” vándorolni kezdtek. Már nem a régi. Megváltozott, az egész város megváltozott – állítja Hoppy Lőrinc a prolegomena tán legszórakoztatóbb részletében, a kocsmai monológban. Mert Hoppy lesz megint Virgil vergiliusa, ő vezeti be a változás rejtelmeibe, ő, akiben van még egy csepp a régiből. E fél mondat önmagában jelzi : a változás a „kozmásodottak” világában megint nem megy lejjebb a minek látszomnál. Ez a látszatok revelációja. És Hoppynál ezt jobban tényleg nem tudja senki. Mert igen, a „kozmák” gazdát cseréltek. Ágoston csapos lett, Toporján elzüllött, és a többi. Mindenki „megváltozott”. Hoppy is. Ahogy szerencsétlen Virgilünk fogalmaz: „már kezdtem belenyugodni, hogy az egész ilyen. Ők már az én megismerésem számára kezdtek bizonyos támpontot nyújtani… valami bizonyosság… De most aztán végképp nem ismerem ki magam… én itt magam a legnagyobb bizonytalanságban érzem… sőt, megtámadva érzem. Hovatovább oda fogok jutni, hogy én ezeknek az embereknek semmit nem fogok tudni elhinni.” Remek példája, hibás kiindulásból logikai hibákkal hogy juthatunk teljesen véletlenül helyes eredményre.
Másodszor: épp a postamester mutatja meg e változás gyomorforgató öntetszelgését (Mondom, hogy Marmeladov!), az önmagáról tudó bűnelkövetést: a vezeklés mászolygását. A báró hamis póza (a képzeletbeli póznán fél lábon azaz pénz állt a házhoz, hahó, és túl sok volt a Bella-tejszínhab; remek ríkató-szöveg a búcsúhoz ez a vezeklés-duma, csá) Hoppy sokkal kifinomultabb mászolygásához szolgáltat alapot: a bűnébe csomagolt örökös vezeklő a tudott-ismert csalás (de talán annál rosszabb, mert kaján), vagy mondjuk a legnagyobb szerep (minimum Lear királyi) a Hoppy-színpadon. Csalok, tudom, hogy csalok, elmondom nektek, hogy csalok, megvetem magam, mert csalok, vessetek meg, hiszen csalok, vezeklő vagyok, amiért csalok – de legalábbis kaján: Megváltoztam, anélkül, hogy megváltoztam volna, tudja. Akad tehát, aki a maga kozmájában mélyül tovább. Sőt, akad, aki változatlanul ragaszkodik hozzá, Kesző Domonkos a zászlós temetéssel a régi marad – persze lehet, hogy ez a morbid véglet nem mélyíthető tovább, hogy valaki a temetésével (ahol elöl viszik a zászlót) ácsingózik a halhatatlanságra.
Harmadszor: néhány új lapot is a pakliba sodortak. Megjelent Howligree úr, vállalkozó és a Csodák Barlangjának fantázia-építésze, a rektor (keserű, mint az epe), Mirabel, Hoppy újdonsült neje, a déltengeri fűszerkalóz bagózó ex-özvegye inasával, a Struccal, akinek mindent pontosan kell megmondani, mert különben vezekel. Ábel, a vallásalapító, a bűn által való megtérés papja. Valójában nem lényeges (bár szórakoztató), hogy kik az érkezők, fontosabb, hogy mit jelentenek. A kozmásodás-katalógus, a tulajdonságok e Noé-bárkája ezek szerint lezáratlan; besorolhatatlan (a most először, frissen megjelenő szóhasználattal) hányféle maszk van. Tehát nem elég, hogy levehetők, csereberélhetők, élesebb vonásokkal rajzolhatók – a katalógus ebben a formában nem teljesíti célját: nem alkot egzakt kategóriákat: a katalóguscédulák így tényleg nem jellemeznek. Azaz, e pillanatban így tűnik.
S végül Virgilünk. A katalógus a levéltáros számára lényeges: a dolgok rendszerbe szedhetősége a világ megértésének kézenfekvő eszköze. Az „aktualitását vesztett katalógus” az antikvárius boltjában található: az antikvárium az eredeti kontextusából száműzött, eladott és új gazdára váró „jellemzők” esetleges, egymás mellé pottyantott tömege. Bormester Virgil a miért velem tépelődésébe beleragadt ember antikvárius lesz – gyönyörűen gonosz szimbolika. És persze csöbörből vödörbe sodródik (valamibe fog, na persze…), hiszen megnősül. Pontosabban: Ameline férjül veszi. Az ember, aki elvesztette az akaratot (avagy lemondott róla? az „arkangyalnak” nem kell akarat?) olyasvalaki rabja (avagy szolgája) lesz, aki viszont nem birtokolja. Nem övé a mérleg – ő maga a mérleg. Hamvas Béla szerint nőben gyakori eset a mérleg-lét. S hogy Virgil bűnbak marad-e? Egy biztos. Apa lesz.
A mítosz kiteljesedésének kapujában állunk. Amelie ugyanakkor szül, mint Lovag Herstal Raimund bombamerénylettől megriadt neje. Két csecsemő sorsa kerül Majoranna nővér gondatlan-gonosz kezébe.
(-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése