E pár oldalas, bizalmaskodó "regény-ellenességről", az írói-szereplői-olvasói határkitoló játék szövegbeli legerősebb hordozójáról, a függönybeszélgetésről essék szó most külön - hisz lesz még ilyen; az agent spirituel és a mesélő Bormester Mihály sajátságos kettőse több alkalommal bomlasztja majd az addig lefektetett szövegi kereteket, magyarázza és magyarázza szándékosan félre az olvasottakat, legalább annyiszor növelve a homályt, mint ahány alkalommal oszlatva. A dőlt betűvel szedett függönybeszélgetések látszólag a legszemélyesebb hozzászólások, úgymond "az író a saját szavaival" álcajátékai. Valójában Hamvas nagyobbára nem esik ki a szerepjátékból, a két beszélgető "szereplő", a mesélő és hallgatója (a mese lejegyzője) szerepéből - s ha mégis, annak funkciója van: a véletlenül kialakuló szabályszerűségek (az olvasó kapaszkodói) is ugyanúgy felszámolandók, mint a nyilvánvaló, felépített írói panelek és klisék. S e megközelítésben a szerzőiség, személyesség (autofikció!) is csak egy (tetszetős, ámde) klisé. De erről essék szó a majd maga helyén.
Fontos, amit feledtet: már egyáltalán nincs benne a "ha ezt Bormester Mihály hallotta volna, azt mondaná, hogy..." távolítása, ami az első néhány függönybeszélgetésben evidensen volt jelen. Innentől neked jut a feladat, kedves olvasó, hogy ne felejtsd el: az itt közbeszúrt ógás-mógások, viták (olykor késhegyig), az összekacsintások és -nevetések, a külön jelzőkarónak leszúrt nézetkülönbségek a "ki tudja ki" fejében lezajló meccsek csupán - minden elnevezés (és álnév) ellenére fogalmunk sincs ezekről a beszélgetőkről. Fontos, amit ezzel a beugratással a szerző őrizne: a pácban mindenki benne van, te is kedves olvasó, amikor belefeledkezel.
Szóval a látszólag "ketté bontott szerzői", feltáró és intim, úgymond a függöny mögé, az alkotói folyamatba való bekukucskálás, a játék az elbeszélői-írói-olvasói határokkal (Kotász Zolit idézem, akinek szintén lezáratlan olvasói viszonya van a szerzővel) messze előrébb nyargalva, mint ahova a magyar irodalomban bárki más kísérletezéssel légszomj nélkül eljutott - és az, hogy mi most ennek a játéknak az eredményét könyv formában kézben tartjuk, szemléljük, olvassuk, értelmezzük, mindez irreális, de mondhatnám azt is, hogy kukkolás valójában tökéletesen illik az egész szöveg-sorshoz is, még a tényhez is, hogy könyv formájában itt tarthatom a kezemben ezt a "látszatra magánügyet" - amely még e gesztusával is megvezet és becsap. "Hogyan van megelégedve születésem történetével?" - Kérdezi Bormester Mihály; ez a megfogalmazás a formált mesére utal, a hatást leső, tehát hatást vadászó beszédmódra - hiszen a kérdés kettős értelmű, az eseményen túl a tálalásra is rákérdez.
Bormester emberszenvedélye, a talán valami regényíró vagyok, de semmi közöm hozzájuk és az én emberszenvedélyemre nem tudnak magyarázatot adni - a festői (mondjuk Velazquez világával rokon) "patológ kíváncsiság" a tükör keresésének képében határolódik végképp el az irodalmi ábrázolás klasszikus értelemben vett egészétől. Ha jobban meggondoljuk: az író (jobbára) személyesít. Elsődleges célja (jobbára), hogy pusztán szavak használatával képiesítsen a számunkra egy hiteles, önmagában markánsan különböző érzetű személyt, jól vizualizálható megjelenésével, beszédmódjával, gondolkodásmódjával, de a defektusaival, rigolyáival, előítéleteivel is együtt. Egy a fejünkben összerakódó látványt, amely a leginkább arra az élményre akar hasonlítani, amikor az életben szemben állunk a tőlünk különböző másik emberrel. A mesélő-alteregó ezzel szemben a saját emberszenvedélye magyarázatául a tükörcsinálás gesztusában, a velem egyenlő, adekvát ember keresésében teljesen kerek gondolatmenettel jut el odáig: önmagam megtekintéséhez minden emberre szükségem van. A "megalomániás nárcisz" önmaga felismerésével a klasszikus regénybeszédmód kudarcát is konstatálja - hogy a maga módján minden regényhős-formálás kivétel-teremtés.
E gondolatmenet magva Nietzsche gondolatmenete a hatalom akarásáról - rossz gondolatmenet, mondja Bormester, de egyenlőre nincs jobb - ez Hamvas egyik gyönyörű ifjúkori dilemmája. A pályarajz érdekessége, hogy az egész Nietzsche-i gondolatmenetet kukázza, mire nekifog a Karneválnak. Alkalomadtán majd visszatérünk erre - most elég annyit tudni: távolító játék ez is, csalás és csapda - játék a szerző és "mesélője", sőt, a mesélőnek mesélő "hős" gondolati azonosításával, avagy tükörben nézve az elhatárolódással a megalkotott "szereplőtől". És felmérése annak, a gondolkodás története hogyan jut el a mai állapotokig: amikor a meséonk egy részét alapjában minden tényellenőrzés nélkül tekintjük ténynek. A mesélt korok kifordító, vagy reformáló gondolataival való szerzői játszadozás szintén hozzá tartozik a függönybeszélgetések alaphangulatához. Most, a szöveg ifjúkorában fogadjuk el ezt az illúziót: a legnagyobb a hatalmi ösztön, a szeretet annak csak megromlott formája. Hiszen ez egy kiindulópont - amit még további, irdatlan szövegi terek látványai formáznak majd.
S utoljára: elénk rakódik, hogyan értelmezhető az "emberiség". Ha a saját személyemre való teljes rálátáshoz az egész emberiségre szükségem van, akkor tényleg kénytelen vagyok a magam egyszerű módján kategorizálni - kiválogatni és elnevezni a hasonlót, felismerni a jelenségek mögötti mozgatókat, a saját rezonanciámmal megmérni és felismerni a másikat, a másikban a szeletke (eltorzult, de felismerhető) önmagam. Akkor az, amit olvasok, valóban tulajdonság-katalógus. Történetbe csomagolva - mondanám, de ez sem mondható ezek után. Legfeljebb ez mondható: az olvasás azonosuló szűrése által a történetembe csomagolva. Hiszen experimentum. Mi más lehetne?
(-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése