(Bogarak. Beleköp. Piszkos víz... Jaj, a fogam, jaj, a fejem, jaj, a hajam, jaj, a szemem... Hangok a szomszéd szobából... Szegény kis egyszerű lélek... A kis angyalkát megölte... A csuklyásnak adta... Nem kell. Mi kell?... Kurva suttogta Fanny... Jávorka, mikor lesz belőled ember?... Amit ő gondol, az ellen én nem tudok védekezni... Seretet nélkül örjöngeni kell.)
Nagyon szűkre vont ízelítő, arról, hogy ki mit gondol (főleg hogy Misike miket gondol) de a lényeg benne van. Szeretet nélkül örjöngeni kell, amit a másik gondol rólam, az ellen nem tudok védekezni - íme a tisztára mosott lelkiismeret, még ha tudja is magáról, hogy ő van szeretet nélkül, hogy ő hideg, érzéketlen, hogy ő a hamis béke papja a kapcsolatban, ahol továbbra is (szerepben maradva) megmentést celebrál. A házasság mint házasság. Bormester Misike, aki menekül, egyre többször, már nem is tudja, pontosan mi elől. Ül az apósa mellett a moziban, zug-esznek és sírnak; ott sem érintkezve, ott se történve, csak elviselve az elviselhetetlent, áldozatszerepben, a két csináló. Az a baj, hogy rosszul verte meg? A házasság, mint személyre szabott büntetőtábor. És persze mindennek a tetején Lala, a táborparancsnok. Akit sose vertek meg (se így, se úgy; se ököllel, se trabukos bottal) az igazi celebrátor, az Apoteózissal. Akiben az átélt "önfeláldozás" teljes eszelőssége szaros seggel megdicsőülne. Milyen érdekes koincidencia, hogy a minap, egy este (öröm-élésből hazabuszozáskor) találkoztunk őnagyságával, teljes életnagyságban... Az életem úgy látszik, teljes mellszélességgel olvas.
Ez a rész a legkellemetlenebb, sokáig ez volt a legszemélyesebb érintés a Karneválból. Az utána következő függönybeszélgetéssel együtt, ahol például kifejlik, mennyire szükséges volna végre modern művet írni arról, hogy a házastársak mikor, s miképp verhetik meg egymást. Valahol ezt volt a legnehezebb - bár aztán megértettem, hogy a verés itt (minden látszat ellenére) nincs propagálva, hiszen csak az önnön hazugságod és irgalmatlan gyengeséged teremte helyzetet tenné működésképessé: ahogy a tehetetlenség teremte ütés (a rosszul verte meg) helyett a hideg és kiszámított működtetés születik. Mert az a kor jön utána, amikor megszületik. Ezeken az oldalakon felmérhető a szülőszobája.
Sokat gúnyolódnak velünk itt, az ügyvivő, meg a mesélő; sokat és irgalmatlanul. Matriarchátus mondják, holott ez is csak bosszú a valóságon: szeretet nélkül őrjöngeni kell, akit szeretet nélkül hagynak, az a maga eszközeivel juttat el a magad poklába. Ez a nők felelősségrétege a pántlikás hazafiság kihaénnem lózungjaiba szédült férfiasság mellett - abban, ahogyan megteremtődött a kor, ahol a hazafi hideg szívvel, önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra - s nem szégyellte. Kirajzolódik, hogyan teremtődött a józan számításnak tűnő embertelenség. Mert tényleg: a nőknek nem kell a hamis béke, ők nem bírják elviselni, valami zsigeri ellenszenvvel viselik ha mégis - bár nem tudják megfogalmazni, tényleg nem, hogy a nem kell helyett mi kell. Vagy csak nagyon kevesen tudják. A hősnők közül Marianne majdnem (a kortársak közül Nemes Nagy Ágnes, vagy Rakovszky Zsuzsa már csaknem teljesen). De a legtöbb önmagát átvilágító nő is a kettő között marad, mindig a kettő között. Mert az egyetemes erőtlenségből nem tudják ők sem (maradék és veszteségek nélkül) kivonni magukat.
Érdekes, ahogy felrajzolódik a kórkép. Az üdvünket a rögeszmébe helyezzük - azt nem bírjuk elviselni, ha a rögeszmét ütik (és ütik, hiszen rajtunk kívül mindenki látja, hogy rögeszme). A rögeszme a léleklángocskából lesz, a valódiból, amit a lényünkbe helyeztek: ha kívül kerül, ha külön kerül (akár a kutyaólak csendje). A rögeszmés mindent a rögeszmébe von (ez az ő kívülje, minden a rögeszme-optikán át), ezért szeretet nélkül van (ahhoz érezni kéne bármi mást a rögeszmén kívül). Szeretet nélkül meg kell őrülni. Mindenki őrült, hiszen senki se szeret. Őrült vagyok. Tudom, és ebbe a tudásba bele kell őrülni. Ez a másodfokú őrület. Szeretet nélkül őrjöngeni kell. S ez az őrjöngés a nevetés. A harmadfokú őrület. Ezt nevezi a mesélő a meséjét szöveggé lejegyzőnek így: humorisztikai alapállás.
Egyre jobban értem, miért gondolja úgy (nemcsak a kézirat írásképének tanúsága alapján) Weiner Sennyey Tibor, hogy ez nem humorisztika, hanem humormisztika. Mert tényleg úgy épül fel, ahogy a misztikus tanok, mert valójában irgalmatlan görbe tükör. Nézd innen a nevetés gyógyító hatását - hiszen annyiban tényleg örjöngés, hogy nagyon kevesen kezdik tényleg magukon. A lépést, hogy őrült vagyok, a legtöbbünk ebbe a folyamatba nem "lépi bele", nem magán kezdi: másokon röhög. A többi abszurdumon - a kívül állás dédelgetett pozíciójából. A megteremtett helyzetkomikum, de a magasabb minőségű abszurd, a groteszk is rendre a másik őrjöngését fordítja ki. A misztika, a belsőséges egyesülés mindent magadra vétel követelésén nyugszik. A humormisztikai alapállás ennyi: tudatosítom, hogy a szeretet nélküli őrjöngésbe őrült mindent veszem magamra. Ha a másikon röhögök, akkor is legelőször magamon - a rám nem vonatkozik kéjes elégtétel-érzete nélkül.
Általában a könyvnek ezen a táján szoktam elveszíteni az eddig lefektetett alapokat (amiket olyan akkurátusan próbáltam listázni többször is). Itt vonódom bele annyira, hogy elfeledkezzek róla: mindegy, ki beszél. Az ellenőrizhetetlen követelményrendszerét itt adja fel a beleélés - amiből a kötet talán legrétegesebb függönybeszélgetése is, nagyobbára csak részlegesen vesz ki. Pedig ez az azonosulás az őrjöngéssel való azonosulássá kifordítva válik (pont, hgy kivétellé teremt), amikor beleélem itt magam az önmagát a szeretetlenség áldozataként aposztrofáló Misike belülről vetülő rajzába. Amikor röhögök mindenki máson (legnagyobbakat természetesen Lala Aphoteózisán), de mély tehetetlenséggel gyötrődöm Angelától, mélységes panasszal élek Marianne felé, és kihelyezkedem Jávorka bu-bu-bukolikájába - és megúszván az anarchista kör tagjainak letartóztatását, megkönnyebbülten menetelek a Nagy Háborúba... Olvasás közben ennyi felkészítő előtanulmány, és függöny mögé kukucskáló, zárójelbe helyező leleplezés-paródia után is rendre elfeledkezem róla: Misike csinálja. Vagy legalábbis alapvető felelősséggel ő is teremti azt a poklot, amire ítéltetett.
Mindegy, innen el... Nem csoda, hogy Bormester Mihály kettészakadva folytatja a kalandot. A kedvenc fejezeteim jönnek - a kétosztatú kalandregény.
(-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése