Utószó: Beavatás és értelmezése

A Karnevált én a múlt évszázad legfontosabb irományának tartom, a könyvnek, aminek a levetett maszkjai alatt nem a nagy semmi: stílus, elégtételek, puszta szórakoztatás van, hanem a valami. Amivel kezdeni kell valamit. Hogy mit, azt majd eldöntöm később (gondoltam minden újraolvasás végén) de amint a szövegből talán kitűnt, elsősorban onnan várom majd a valamihez kezdéshez a segítséget, ahol ezek a kérdések megfogalmazódtak: a kötetek szövetéből. Óhatatlanul beleér persze az életműben egyebütt megfogalmazott is, hiszen például a Pathmosz nem egy esszéje utólag odabeszél a mű világába, tovább magyarázza a Karneválban érintett eszméket. Pontosabban úgy hiszem, hogy a születés időszakában kézről kézre járó első gépiratos másolatok kapcsán felmerült kérdések nem egy Pathmosz-esszé megírásához adtak konkrét (bár jelzetlen) apropót.
 
Mert nem evidens az értelmezése, mint ahogy a születése sem volt az. Soha olyat nem írtam le, ami előzőleg ne lett volna bennem készen – jelenti ki Hamvas Béla egy helyen, és én ezt elhiszem neki. Nemcsak a tanítványok és az özvegy visszarévedései, a fenn maradt kéziratok is erről tanúskodnak. Tiszta tükrű, alig javított oldalak sorakoznak a kéziratos füzetekben. Csak így képzelhető el, hogy a könyvet (számomra a könyvek könyvét) ekkora terjedelemben, ilyen rövid idő alatt rögzítse. Kemény Katalin visszaemlékezése szerint negyven éves korában jelentette ki: ötvenedik évemben fogom megírni nagy regényemet, a Karnevált. Így is lett, holott Hamvas ötvenedik éve: 1948 nem adott ideális keretet a megírásához. 1945-ben Hamvas lakása, minden kézirata, könyve, jegyzete megsemmisült a bombázások alatt, 1948-ban lehetetlenült el egzisztenciálisan, akkor rúgták ki a könyvtárból, jelentették ki (a Lukács György és Keszi Imre által vezényelt össztűz): a létezése az új világ értékrendjére káros. Akkor váltott ki földműves-igazolványt, hogy a sógora szentendrei kertjét művelhesse. Az ezután következő négy év talán a legtermékenyebb időszaka. 
 
Soha olyat nem írtam le, ami előzőleg ne lett volna bennem készen – jelenti ki Hamvas Kemény Katalin tanúsága szerint; a magam szempontjából ez hallatlanul vicces, mert bennem semmi sem áll készen, amikor írni telepszem, én magam szeretnék annyira készenlétben állni, hogy keresztülfolyhasson rajtam mindaz, ami szólni szeretne (bár pont most idézek, korábban, rövid terjedelemben már összemarkolt, tehát kész szavakat). Szentségtörés volt, hogy pár bekezdésnyi terjedelemben egyáltalán írni próbáltam róla: nem véletlen, hogy óvatosan használt sorvezetőket használtam az akkori kísérlethez: Danyi Zoltán Hamvas Béla Ezoterizmusa - Alkímia, hermetika, mágia a Karnevál című regényben címen megjelent tanulmányának egy korábbi változatát (Regény és alkímia címmel), és Oravecz Barna Rejtett struktúrák Hamvas Béla Karnevál című regényében című esszéjét.
 
Oravecz Barna egyik legfontosabb (nem teljesen új, mégis eredeti) felismerése, hogy Hamvas Béla sorvezetőket használt e hatalmas, és igen gyorsan elvégzett munka kiteljesítéséhez. Amit szoktak mondani róla: hogy úgymond beavató regény, alkímia, abban az eredeti értelemben, ahol az alkimista a maga lényéből égetné ki az örök érvény aranyát, s így a kötet szerkezete, a részekre tagolás a hét beavató lépcső rendjének feleltethető meg, szóba kerül Danyi Zoltán írása kapcsán. De egy másik rendben, a GONG ütéseinek rendjében (így Oravecz) teljesen jól illeszkedik minderre Schumann Karneváljának húsz elkülöníthető tétele. Tény, az ifjú Hamvas jól zongorázott, maga is komponált (amíg el nem égtek a kották is a mindenét felszámoló bomba tüzében), tény, a korai verzió, az Ördöngösök kéziratán kiradírozva, de jól kivehetően ott sorakoznak a Schumann által adott tételnevek.
 
Nekem ez különösen tetszik, mert a saját irományaimban imádom az efféle sorvezetést. Vegyél egyszerűen valamit, amit érvényesnek érzel, pontosan kifejtett érvek helyett az egészét érvényesnek, és fűzd fel az érvényére a felismeréseid. Hiszen így tanulunk, nyelvet, kifejezést, mindent! A saját készen-létemhez sokszor támasztok ilyen létrákat (támaszkodnak bennem ilyenek létraként – hogy az egyik sorvezetőm: Weöres A teljesség feléjét is ideidézzem). Ráadásul mi mást tehetne az, akineka világégésben az addig felépített teljes munkája elégett, egyszerre elvéve a kiérlelt hátteret és megadva a formáláshoz szükséges teljes alkotói szabadságot; egyszerre megfosztva a valamilyen formában való végiggondoltság ellentmondásos jegyzet-tömegétől és megnyitva az utat az asszociációnak a zenemű felé, ami nem pusztult el, és érvényét sem vesztette?
 
Oravecz feltételez egyébként ugyanilyen kapcsolatot a Tarot Nagy Arkánumának húsz lapja felé is. Bolond és Világ nélkül, felmérve a Tabula smaragdina idevágó passzusait. Izgalmas feltételezés, végig lehetne gondolni. Nem annyira elrugaszkodott gondolat, hiszen ebben a tükörben valójában tényleg nincs Én, és nincs Világ… (az Arlequin nem látszik a tükörben, hiszen nincs száma – s a Világ nem látszik a tükörben, hiszen a te arcod formázza) Mindenki más Maszk (azaz karneváli álarc) a Tarotban is, miközben lelki alkatot meghatározó alapjellemző – egyszerre a dolgok magva a Bolond felől, és mutogatott álarc a Világnak.
 
*
 
Amit szoktak mondani róla, hogy beavató regény, alkímia. Ezt a réteget Danyi Zoltán kiválóan érti és érzi át; s ezen a bázison nyugszik Dúl Antal utószava is a három kötetes kiadás végén. Danyi Zoltán tanulmányát jó szívvel ajánlom, azzal együtt, hogy a továbbiakban számos helyen vitatnám a megállapításait. Az alkimista réteget az eddigiekben én csak nagyon óvatosan érintettem, jobbára csak jelzés-szerűen, az (itt blogejegyzésekben született, és ezekből épp fűződő) esszé fejezetcímeiben, mert elsősorban a szövegből indulnék ki, és oda érkeznék vissza, s egyébként is, az egész eszmerendszerről és mágikus beavatásának módszertanáról sem tudok annyit, hogy a keretein belül bármit vitassak. De nem is az Alkímia keretein belül - Hamvas Béla művének és egyéb ide vágó gondolatainak égisze alatt született kételyeim sorolom a következőkben.
 
Előtte viszont el kell ismernem az alkímia légkörének kétségtelen jelenlétét. Ez ugyanaz a levegő, mint ami áthatja Szepes Mária teljes életművét, finoman másképp és másképp A vörös Oroszlán és a Raguel hét tanítványa lapjain (sőt: mókás, de észre lehet venni az alapeszméket a Pöttyös Panni könyvek gyermekvilágában is). Nem véletlen, hogy Hamvas kapcsolatot keresett és talált Szepes Máriával – volt miről beszélniük. A Karnevál össz-benyomás tekintetében nekem mégis elemien más. Van benne valami többlet, ami csak a háború után született művek jellemzője ebben a hatalmas életműben. A legegyszerűbben a Tabula Smaragdina bevezetését idézve tudom érzékeltetni, mire gondolok: A Tabula Smaragdina az őskori hagyomány nagy és jellegzetes műve. Keletkezése óta a hagyomány korszaka lezárult, az emberiség a történet korszakába lépett, és minden jel arra vall, hogy a történeti korszak is a vége felé tart.
 
Több helyütt kifejti aztán, hogy a történet kora után, apokaliptikus korban élünk – tehát immár három világkorszak választ el minket attól, hogy az alkímiai konjunkció megvalósulhasson. Nem lehet visszafelé lépkedni, nem lehet megfeledkezni a közben esett tanúságtételről. Nagy tisztelettel tárta fel ezeket a tradíciókat, mert a racionális ember rémületesen szegényen, az értelem propagandájából „érti” csak őket, ráfért s ráférne a tanítás, a szerénységre és tiszteletre nevelés. A Mágia szútrában felméri, a Smaragdtábla útjából mi lehet érvényes ahhoz, hogy mindenki magán dolgozva eljusson abba az alapállásba, ahonnan már érdemes volna cselekedni. De a Prima Matéria isten-embereinek útja a korszakokon át visszarévedve helyreállíthatatlan. És nem is cél.
 
Emlékezzünk Márkus történetére, miért tért vissza a kristályhegy túlnanjából, ahol élte a világ nincs, én vagyok megvilágosodott örök nyugalmát. A nőre, aki ott felkeresi, és aki a bölcsességek hallatán kétségbeesetten rákiabál: ne magad öleld át, hanem engem! Ez Márkus új-létbe hívó igéje, és ez az, amit itt nyugaton, ahol az én alapállás, meg kell tanulnunk. A mi feladatunk a másik. Érdekes, hogy keleten, ahol a hagyomány a kollektívumról tudott olyan szinten, mint nálunk Hermész Triszmegisztosz az énről, Buddha reformja az énnel foglalkozik, még ha a felszámolásával, akkor is. Mindenhol, minden égtájon a hiányok kiabálnak ránk.
 
Ennek jegyében érzem úgy, hogy pont az alkímiai hagyomány pontos ismeretének csábítása által törte Danyi Zoltán végül a regényt (szerintem nem az), szóval hogy pont az értelmezési keret kifinomult ismerete csábításának engedve ilesztette minden ponton ebbe a keretbe. Az értelmezésében Bormester végigéli a hét lépcsőt, a megvilágosult, samadhiban lévő bölcs teszi a csodát Máté patalábával, hogy megnyilatkozzon a szellem, és istenemberségének teljese. E szellem jelenlétének jegyében a karneváli időszak végén Vidal teljes joggal választja a szerelem, azaz Flóra helyett a saját megvilágosodás-útját. Teljes tisztelettel, de ezeket másképp látom.

Először is: a csodát a szent szellem teremti, amihez a cadik vagy Bormester katalizátorsága csak értelmi keret körülbelül a tökmindegy; a csodatévő maga Máté – a csodát az teszi, aki elszenvedi. Mert a csoda csodálatos, de amúgy a legdurvább hitfosztás. Onnantól tudva tudsz, még ha nem is látsz ettől színről színre; tudod, hogy cseréptörést kiabálsz, amikor protestálnál a vak élet tényei ellen. Nincs ennél nagyobb pokol, ha az értelem embere szembesül vele: nem érti, és esélye sincs érteni. Szerencsére Máté egészséges infámis. Belátva a nem értést, Hermina néni tanítványául szegődik. Mert tényleg ez az egyetlen, amit tehet.
 
És Vidal tényleg egyszerűen Skopas bélyegét hordozza – ami valójában Edessza bélyege, a méz édes álma, férfialakban. Vidal neve is tréfa. Ő valóban a „regényben van”, nem véletlen a durva tapintatlansága, ahogy a Herstal família beteg sorsosait tapogatja. Lapoz bennük. Egyrészt nem lehet Bormester istenemberségének jegyében, mert az az út korokkal ezelőtt lezárult. Másrészt emlékezzünk újra, mit mondott túlvilági utazása után Márkus Bormesternek: Nem lesz különb ember. Mindig ilyen rongy marad. Összes mocskaival. Összes úgynevezett tehetségeivel. De akkor már tudni fogja, hogy mindez nem számít. Nem véletlen, hogy sokadik olvasásra Márkus tanításaiból ez emelődött ki. Tegyük e mellé Vidal legmélyebbről fakadó szavait:
 
...Ezerkilencszáznegyvenöt februárjában, amikor az óvóhely pincéjéből hatheti koplalás után az éhségtől és a rémülettől és az utálattól csaknem egészen holtan kibújtam, falat nélkül, magas lucskos hóban, házam romokban, lényem és múltam rólam letépve és levakarva és lemarva, egyetlen életszikrával még, csak egyetlen kis szikrával, akkor azt hittem, íme, mindazt, ami volt, a föld színéről letörölték. Most pedig megnyílt a lehetőség. Igen...
 
...Ezerkilencszáznegyvenöt februárjában, amikor az emberek a végsőkig való koplalás és halálrémület és iszonyat után a pincéből kibújtak, lényükről egész múltjuk lemarva, egyetlen megmaradt életszikrával, akkor a föld színéről mindazt, ami volt letörölték, akkor tabula rasa volt, és akkor megnyílt a lehetőség, hogy isten országa megvalósulhasson. Az különös volt, hogy erről mindenki tudott... Az atmoszféra ünnepi volt...
 
...Én láttam, hogy ezerkilencszáznegyvenöt februárjában az emberek ettől a szakrális őrülettől mind meg voltak szállva. Ezért volt a légkör ünnepi... Semmi nem köt. Szabadon azt tehetjük, amit akarunk... Helyes volt ezt a megromlott életet így tőből lemetszeni? Példátlanul kínos, de helyes... Halleluja! Önök talán azt mondják, hogy nálam nagyobb őrülttel még nem találkoztak. Mert, mondják önök, nézzük csak meg, hogy mi lett belőle... az egyik ellopta a másik ezüsttárcáját és harisnyáját, és belenyúlt a zsírosbödönbe, és lekvárjából leharapott, és elment pincéket fosztogatni... gyűjteni és kuporgatni és félteni és falni... és én is, én is, én is. Nem voltam kivétel.
 
Bormester visszajött, mert mindenki visszajön. Valószínűleg vigyorog, csörgősipkáját rázza, és megment még egy lelket, bár azóta sem vethetett egy pillantást se az ítélet kénkőfüstjére (bár akkor is vigyorgott volna, mondja Máté a gyászbeszédben, konstatálva apján tudva tudás nélkül is Hajhederekucsin bélyegét – persze, ez azóta vagy érvényes, vagy nem). Vidal Párizsba távozott, a búcsúbeszéde után. Róla csak ennyit tudunk. Nem. Nem lettünk bölcsebbek. Nem vagyunk kivételek.
 
Csak azóta további, egyre kifinomultabb módokon tanulunk másra figyelni egymás helyett; a fantáziára a másik helyett, aki a dolgunk volna. Kétezerhuszonhat márciusában, amikor ezeket a sorokat írom, csak annyit mondhatok, magamról és a másikról, akivel dolgom van, nagyon kevés olvasmányból tanultam olyan formáló erővel, és annyit egyikből sem, mint a Karneválból. A világunkról, mint folytatódó káprázatról, és a tízezer bőrű tűz gyermekéről, aki túlnépesíti. A kegyelemről, aki (ha a világ tényleg egyetlen pillanat, ha nemcsak a tér káprázat, de az idő is) még mindig ott időzik a helyen, amit úgy hívnak, hogy Szavlanuth, avagy Türelem.
 
Köszönöm, ha elkísértél idáig, olvasó!