Emlékeztetőül, finálé után

A „regény” kifejezés alkalmazása e műre elhamarkodott, óvatlan gesztus - hiszen egy mondat közepén kezdődik és egyből közli, hogy alaptétele: a pácban mindenki benne van. Ebből következően kívülállás (azaz kivétel) nincs. A kívülről-nézet pozíciója, az olvasó hatalma nem létezik, az értelmezés szbadsága humbug (ha az olvasást választod és nem csukod be rögtön - ez a választásod). Amit te szabadságnak érzel, az a félreértés szabadsága. Viszont ez is csak annak egyik tünete, hogy pácban vagy.

A mindenkin belül nincs differencia: senkiről nem tudunk semmit, csak ezt a pácban-létet. Nem tudjuk ki beszél és kinek. Ki az ügyvivő? Kicsoda Bormester Mihály? Ezen a ponton feleslegesen feltett kérdés, ugyanúgy mit ez: ki az olvasó? Ki vagy te? Vajon tudja-e az ember, hogy kicsoda? Ha nem tudja, nem kötelessége-e megkeresnie önmagát? Megérkezik a dilemma – ha a létem, összezavarodva, teret ad a kérdésnek: „kicsoda vagyok?” -, megérkezhet az angyal. Csak ekkor hallom. Máskor eltakarja a zakatoló önmagam.

Aki elbizonytalanodik magában – akihez szólhat az angyal – az végre kifelé tekint. Feltárul előtte az emberi tulajdonságok Noé-bárkája, a tulajdonság- és sorskatalógus. A létezőt tehát el kell bizonytalanítani. Mégpedig elrajzolt figurákkal. Minden figura merő kapcsolatéhség és zajos magány. Egymást megszólítani képtelen illúziókban létező, egymást remekül, de önmagukat soha nem látó alakok veszik körül az önmagát keresőt.

Az első tévút: az vagyok, ahonnan jöttem. Honnan jöttem? Az „egyszer s mindenkorra tisztázott” származásból? Van egy pozíció, ahonnan nézve mindannyian kitett gyerekek vagyunk. És mindannyian a saját legendánkból, a saját fantazmánkból akarunk jönni. Lehet legendát hazudni (a művészet igazabb, mint a valóság?), de úgyis rögeszme lesz belőle. Igazat viszont nem lehet „hazudni”. A van nem „található ki” (a művészet a valóság hű tükre?) mert mindannyiunk rögeszméiből alakul (a művészet az egyetlen valóság?).

A rögeszmékből alakuló ez van viszont sémákat követ. A történetek ismétlődnek, típusok vannak, időtlenségben. Az első elkülönülés: ki vagyok és kinek képzelem magam. Persze, mindez valaki más fantazmájában, amiről én (ki ez az „én”, na vajon?) mesélek most nektek. Kinek van szüksége fantazmákra? A rögeszme kivesz a valóságomból. Ezáltal kivételnek érzem magam. A közös gondolat-ismérv: a világ és én két külön dolog vagyunk. El nem ismert, keserű kivételességek (vagyunk). Kivéve a világból - vele szemben.

Ez a második tévút. Ráadásul szentségtörő: aki magára kivételként tekint (magát kivonja) az kivételes bánásmódban is részesül (ki is vonódik). Kivétel nincs! A világ külön kerül mondja Pilinszky. A „Mélységes mélység”, hic est abyssus az ítéleté - amire az Apokrif költője is rácsavarodott, mint valami drogra. Szinte hétköznapi, amikor megtörténik: amikor a teremtő képzelet rögeszmét épít, és a rögeszme megvalósul. Amikor a hazugság zsákmánya lesz a lélek – mert tilos úgy tenni, mintha a hazugság volna az igazad.

A hazugságból csinált „igazság” így hangzik: a többiek, a körülmények, a „mindenség” áldozata vagyok. Mint Mihály arkangyal. Ha a mindenség áldozatának érzem magam, le szeretném tenni a mindenséget – ki akarom vonni magam belőle, a biztonságos rögeszmébe. Pedig a rögeszmét kell letenni, és magunkra venni a „világot” (újra Pilinszkyt hozom példának: legalábbis megpróbálta). Magunkra venni a világot egyet jelent azzal: magunkra kell vennünk önmagunk. És nem mint rögeszmét, ahogy a nemhős hős teszi: azonosítva magát egy ideával az áldozatság által. Hiszen önmaga áldozata. Mint mindannyian.

Itt, a mese ezen pontján derül ki: az ügyvivő elmesélte történetben a mesélő azért műveli a mese-talajt, hogy magát magnak vesse bele. Bormester Mihály legendája (a rögeszme) megalapozott. De még mindig nem tudjuk, ki mesél kinek (azaz kicsoda Bormester Mihály), és valójában miért meséli azt, amit.

Önmagunk magunkra vételéhez hiába nézünk „befelé”, mert a saját rögeszménk eltakarja előlünk a látványt. Kifelé kell nézni, és ki kell szabadulni - de ez két külön művelet. Mert ha a bűnbak paródiája, a miért én, a kérdésben evidens mindenség áldozata "szabadul ki", azonnal rabul esik: mivel a rögeszmében maradt, továbbra is delíriumot él, mindegy milyen formában. Csak ezt megfejeli a szabad vagyok rémületével. Ez a harmadik tévút.

A rögeszmékből alakuló van kerete megmutatja a maga instabil voltát: a hazugságból csinált „igazság” mélyíthető, csereberélhető, a mindenségnek számtalan, tetszőleges módon lehetünk az elképzelt áldozatai. De vannak mintázatok, amiket érdemes észrevenni. Hiszen a hazugságból faragott „igazság” (önmagában) önmagáról az önmagát keresőnek semmit nem árul el. Nem elég "csak" kifelé nézni, ha a látó úgy képzeli, börtöncellát lát. Minden ilyen faragványra, kifelé nézve a külön került dolgok egészére, az egész emberi tulajdonságok Noé-bárkájára szükség van egyetlen ember – az „önmagam” – megértéséhez. Látnom kell hozzá a szekularizált hazugságok (a börtöncellák) egészét.

Az önmagam – de bármi – megértésének egyik legfontosabb tévútja (ez a negyedik tévút) a teória. A gondolatok rendszerébe tört világ. Amely a megismert kivételességek szabályszerűségeit listázza, elnevez és megnyugszik tőle, hogy tudja a dolgok nevét. A teória az értelem jegyében áll. Elfelejti, hogy hazugságokat lát. A másik (az ötödik) legfontosabb tévút ennek komplementere, a megélt ösztönösség. Mert a maga teljes lebomlásáig mélyül. Abban tetszeleg, hogy nem hazudik. A jelen állapotban a hazugságnélküliség is csak egy maszk, vagy teljesebben megértve: az is csak egy lárva. A hazugságnélküliség is csak egy módja önmagam „kivételének” a rögeszmébe.

Valójában mindkét itt leírt pólus (s így bármelyik, akármilyen arányú permutáció is) önmagát űrrel töltő üresség. Valamilyen mértékig mindkettő jelen van a maszkok összességében – a hazugságok alkotó elemeit jelentő, hazugságokban lelt rendszer, a mintázat tehát felmérhető ezen a nyomvonalon. Rögeszme, maszk, monománia (végsőnek még mindig nem tekinthető nevén: a lárva) az egyénenként megélt nem-valóságok elzárják egymástól a szereplőket. Az életeket. Minden ember sziget. De senki nem valódi módon egyetlen. Ez az itt, oldalakon át nekünk mesélt mese is monomán monológ, hiába adják sztereóban elő. 

Önmagában minden életrajz értelmetlen és alaktalan - bele kell tenni az értelmet. Viszont ha az életednek így értelmet adsz, azzal kivételessé teszed. Az alapeszme, mint olyan, ezért elfelejtendő! Még akkor is, ha ilyen remekbe szabott: a pácban mindenki benne van. Eddig használtuk ezt a mankót, itt az ideje elhajítani. Így válik a mese tényleg, alapvetően ellenőrizhetetlenné. Az élet egyszeri, egyetlen, megismételhetetlen, itt és most, ez igaz. De ha így adok értelmet neki, az egyediségében, valóban kivétellé teszem. Kívül marad a történeten. Ez a zseni-irodalom, vagy (legújabban) ez az autofikció.

A kijárat ebből, hogy önmagamban elismerem a szűntelen változást (nem maradok ugyanaz), de nem felejtem el, hogy a másikban a képem változatlan marad. Maszk marad - mert összképpé alakul. Vice-versa igaz: ezért kell az önmagam megismeréséhez az összes többi ember. Önmagam a másikban nézem, s a másikat önmagamban ismerem fel. A változásokat figyeld - a változatokat a mintázatban. A valódi módon egyetlen létezés, amelynek alaptulajdonsága ez a mindent-látás (és így a maszktalanság, mondjuk ki: a lárva-állapottól való mentesség), amelynek erre nincs szüksége, ismereteink (vagy hiteink? vagy az egyik hitünk?) szerint kizárólag Istené. Az egyetlen valóság Isten. 

Viszont a számtalan nem-valóság, a lélek csodálatos változásai megmutatják, hogyan kell személyes tükröt csinálni. Ki kell mondani a forróvá lett szóértékeket – fel kell ismerni a legjobban irritáló lárvákat, maszkokat, momomániákat magunkon. Ami rezonál bennem az olvasottból, az jelen van bennem. Így tanítás. Nem recept, nem életvezetési tanácsadás - az nagyon nem. Arra figyelj, ahol viszketsz tőle. Pont ezért: valóban mindegy, ki beszél. Nem kell tudnunk, ki az ügyvivő, a mesélő, az író. Az a lényeg, ránk hogyan vonatkozik az olvasott, a megélt. Mindent összevéve ez a (bármelyik) olvasmány, vagy előadott tanítás beavatás-tartalma.

Akiről ez a bizonytalan(nak meghagyott) identitás mesél, a gyermekkor hatásbefogadásából felnőtté érő főhős (bár regény-fogalmakat használok itt, ezt kezeljétek a helyén) itt ér odáig, hogy cselekvő részese legyen ennek a játszmának. A cselekedet provokátora a másik, de ezúttal a kiemelten kezelt: a másik. Az elragadó, a bűv; amihez nem tudsz távolságot tartani. 

A kaland valójában itt kezdődik. Nem véletlen, hogy az eddigiekben felrajzolt szemléleti alapokról itt feledkezel a legkönnyebben. Belevonódsz, hiszen a saját, személyes tükreid közül ezek a leghomályosabbak. A szülők társadalma a hozott anyag, de ezek már az általunk megélt(nek tűnő), a belőlünk fonódó első, megkötött, majd eltépett kötődések - a legszemélyesebb gyökérzet vidéke ez, amit nem szeretünk fénybe vonni. 

Hosszas kijáratkeresés következik, a helyzetekből, amikbe tanult, megvágyott minták vittek. A mesélő és az ügyvivő most, ezt a személyesebb mesét mesélve szintén közel lép: adott, egyedinek tűnő szerepekből mesél. Pedig ezek is csak maszkok, lárvák, mintákat követő őrületek, vagy ezek mixei - ezek is kivételek. Az elragadtatás garantált egy-egy találó rész olvastakor - de megint az a tiéd, amitől viszketsz. Amiből a kijáratot keresnéd. Ahol elragad, ott megmutatja, magadnak mit is hazudtál - hogy néz ki a személyes, személyesen hazug önképed. Ahol eltaszít, ott mutat téged.

A másik nem. És a nemet mondás képessége. A sok kis kivételesség zagyva keveredésében az ifjak társadalma mindent másképp csinálna, mint ahogy az anyák és apák társadalma művelte a világot. Csakhogy ami rezonál bennük, az erősebb, mint az óhaj a tisztuló viszonyokra. Szeretet nélkül nekik is őrjöngeni kell. És ez az őrjöngés a nevetés. Megszületik, ennyi előtanulmány után a humor misztikája. A pozíció, amely a mesélő és ügyvivő alapgesztusa (hogy még egy, a megfelelő pillanatban elvetendő mankóval gazdagodjunk). Az utolsó fátyol, amit nem szabad levetni: a humormisztika.

Továbbra is a tükörbe nézés jegyében vagyunk a mindenség áldozatai, olyannyira szabadon, hogy akár élhetünk többszörös életet. Az összetévesztés paródiái jönnek. A rögeszmékből alakuló van kettéválik, egyrészt hiányokat fedezve fel a maga lényében attól, hogy az a másik elvárná tőle a hiányzó gesztusait; másrészt (bévül is ketté válva) az imaginációban meg is éli a belőle hiányzót. A hiánybetegséget a képzelettel gyógyítja. Ez a hatodik tévút: a mikor a személyessé váló másikkal az ösztönösen felvállalt szerep erejével elhiteted: az vagy, akiről fantáziálsz. Gondolj bele: önmagadban elismernéd a szűntelen változást; de tudod, a másikban összképpé alakulsz. Irtózatos kísértés ezt az összképet, a tükör-magadat szereppé formálni. 

Holott a legfontosabb volna, hogy annak a másiknak magad add. S akkor még mindig ott van: mennyit tud befogadni belőled. Általában összetéveszt azzal, akinek látszol. S ezen sem közös őrület ellen születő életformák: kettős tudatok, sem a kenyőcsök, vagy elvetésük nem segít. Mert, drága arkangyalom, tényleg az a dolgod, hogy az angyaloddá legyen az a másik. Mert ez tényleg Ezeregyéjszaka. Ahol Sharazád addig él (érzi, hogy él), amíg a meséje leköti Sahriár figyelmét. Pedig nem élet az, nem az az élet, amit a tízezerbőrű tűz gyermeke fátylak gyanánt lobogtat.

Hiszen elveszel bennük. Az összetévesztésnek nemcsak áldozata vagy, de te magad vagy a tévesztő. Angyaloddá teszed a téged őrző dögöt, például. Viszont túl azon, hogy törekszel a tévesztések szeretetteljes bocsánatára, ha áldozata vagy, ha elkövetője, mindezt (mindennek értelmét) a maga mélységében szentségtörés látnod. Nem kiabálhatsz cseréptörést! Ne vágyj beszélgetni Istennel, se az angyallal! Egyezz bele! Szeress! A játékban, a pácban mindenki benne van, és ez a lényeg: a másiknak, aki a dolgod, csak úgy segítesz, ha játékban maradsz. Ha ott botladozol te is a játékban, bábu a táblán - ha fősz te is a lében a többivel. 

Az "igazi beavatás" nem a függyöny, a Mája fátylának leszaggatása. Hanem az ajándékba, a kegyelemként kapott libbenés. Végig kell játszanod a játékot, másokért és magadért - ha megmentésre szorulsz, akkor ezért - ha pedig öreg lélek vagy, aki részesült már a kegyelemben, járt a Hegyen, és visszajött, hogy még egy lelket megmentsen, akkor azért. Hogy közösséget teremts. Mert ebben a szerterepülő, tényleg apokaliptikus ízű korban, ahol az elidegenedésnek annyi kiváló lehetősége nyílik, még mindig születnek sorsközösségek. Kell, hogy szülessenek. Ez az ellenőrizhetetlenbe annyiféle pecséttel taszított olvasás is közösséget teremt. Az olvasókét, akik olvasták. Akiknek libbent a függöny (bár garantáltan nem ugyanott, nem ugyanúgy, nem ugyanazt feltárva).

Világválság van. Aki ezt olvassa, az tudja: tényleg válságban van most minden eddigi emberi, minden általunk teremtett, gyönyörű gondolati építmény. Mégis, irtózatos a mi gyanútlanságunk, úgy csinálunk, mintha. Holott tényleg egészen kevés választ el megint a helyzettől, amikor lefoszlanak rólunk az álarcaink, és a legzsigeribb éheinknek leszünk koncul vetve (ez a többes szám itt helyén való, bár továbbra is ellenőrizhetetlen, ki az, aki használja). Monomániák és magányok szerepeltek eddig is ezeken a lapokon, most csak annyi történik: a látszatokat alkotó vegyelemek egyre teljesebben feltárulnak. Mert hiszen mindannyian a tízezer bőrű tűz gyermekei (vagyunk) - az álarcok alatt is maszkok, beszáradt lárvák, reflexió gyanánt felbuzgó őrületek. Monomániák és magányok, a választóvízben.

De hát ha egyszer apokaliptikus, amit él most az ember! A történet véget ért, akkor is, ha mindenki az első adandó alkalmat kihasználva gyorsan visszaalszik bele. És a legmélyebben alvók azok, akik azt hiszik magukról, hogy felébredtek. A nagy megmentők, és a vállaltan menthetetlenek. Hiszen tilos látni. Tilos hallani. Ez nem a próféták kora, ez a kor már túl van az ítéleten. Nem most lett túl, az utolsó, nagy, glóbuszt körbelángoló háborúkban. Talán azóta, van túl hogy mai módon számoljuk az időt; talán a kegyelem születése óta. Amióta hihető, hogy létezett az, aki megpihent a helyen, amit úgy hívtak, hogy Szavlanuth, vagyis Türelem. A helyen, amit az Úr irántunk való legüdvösebb tulajdonságáról neveztek el.

Tehát amit kezünkben tartunk ennyi idő után, az apokaliptikus tükör, a lélek csodálatos változásait tükröző inventár, leltár, kötőmintakönyv. Valami, amit nem szabadna regénynek tekinteni, történetnek, amit elmeséltek a hatás keltése céljával. Itt egyetlen érzés kéne keljen: neked sem ártana elvégezni magadon ezt a munkát. A szeretteiden, a hozzád kapcsolódókon kezdve felismerni, ki mivel ízelt a legkorábbi napjaidtól. Hogyan lettél az a büdösbogár, aki vagy, a magad mentségeivel és büszkeségeivel - azaz hogyan lettél az a lárva, aki azt hiszi magáról, hogy már kikelt, hogy már szárnyra kapott. Irtózatosan tanulságos, hogy az így ledörzsölődő csiszolat mennyit feltár a magad téveszméiből.

Rászánod az időt, elolvasod. És? Nem leszel tőle jobb ember. Én se lettem. Rászántad magad és elolvastad ezt az emlékeztetőt, hátha elég, a kiterjedt és időrabló Mű helyett. Hát nem. Nem elég. Nem recept ez sem. Csak egy olvasat. És még egyszer, utoljára: ellenőrizhetetlen, hogy ennek az olvasatnak, amit ebben az olvasónaplóban olvastál, pontosan mi köze van a pácba pottyant ellenőrizhetetlent origóba helyező kötetekhez. Lehet, hogy csak egy ripők törleszkedése, aki abban kéjeleg, hogy a "mester" tanítása helyett olvassák a sületlenségeit. Akiről szintén nem tudtál meg szinte semmit, aki e kommentár által is bárki maradt, egészében szintén ellenőrizhetetlen.

Pedig a lélek sötét éjszakájának lassan végére érünk. Készüljünk a nagyszerű ébredésre!