2026. március 9., hétfő

(III. kötet) 249. oldal - (III. kötet) 257. oldal; függönybeszélgetés


...Kérem, fogadja részvétemet -
Köszönöm -
Ezek után most már csak megdicsőülésének története következhet -
Ténylegesen, szól Bormester, az is következik -
Azt hiszem, realizmusból egy kicsit sok lesz -
Sose lehet elég sok...

Az ügyvivővel való dialógus vége, minden szempontból. Nemcsak az utolsó függönybeszélgetés a nagy finálé előtt, de az a dialógus, ami már végképp nem az ügyvivővel folyik. Bormester Mihály elmeséli neki, mit tárgyalt az eddigiekről a hanggal (akit az ügyvivő, ahogy korábban is kiderült már, de itt válik hangsúlyossá) nem hall. S mintha a hanggal való dialógus a maga mélysége okán annulálná az ügyvivővel való diskurzust, az elmeséltek fényében az ügyvivőnek ehhez már nincs mit hozzátenni. Helyette a hang akadékoskodik, a hang kérdez, a hang "vakarja a fejét".

Játsszunk el ezzel, annak ellenére, hogy tudva tudjuk, mindez továbbra is ellenőrizhetetlen (és ez adja a szépségét). Bormester Mihály ezek szerint egy halott, aki (talán) generálgyónást csinál egy halottlátónak - amibe belehallgatózik, sőt beleszól a Hang (legyen most nagy a há). Azaz a felügyeleti szerv (a túlnan Hangja!) mintegy tevőlegesen adja áldását am'block erre a halottlátásra. Nincs információnk, hol zajlik ez a diskurzus élő és halott között, de rengeteg apró jel utal rá, hogy testi: Bormester szélesen gesztikulál, térdét csapkodva nevet közben, hunyorít, szinte eljátssza, amit mesél - lehet az ügyvivő túlvilági utazása alatt, vagy folytatásos álom-teleregény, filmsorozat, amiben az ügyvivő is egyfajta szerepet visz. Nekem valahol evidens körülöttük a kávéházi környezet, de lehet méhes, egy álmos, nyári kertben; lehet partoldalon, a fűben ülve, ahogy lustán folyik el a lábad előtt az életfolyó... ne szabj határt a képzeletnek.

Ha eljátszunk ezzel, szembetűnő, hogy ez a távolítás mit árul el bármelyik, beleélhetőséggel tündöklő történetünkről. Hogy valójában mind ilyen. Az egymásnak elmesélt mese minden tanúskodás-jelleg, vállalt azonosulás, autofikciós bukfenc ellenére mind ilyen. Mind az ellenőrizhetetlenség terepén téblábol - durván szólva mind hazudik. És korántsem biztos, hogy attól etikusabb, ha az igazat hazudja. Ez az egyik. A másik, a történet és írójának viszonya. Az így elénk tárt történeteknek az írója az Istene. S komoly fegyvertény, ha tényleg sikerül saját akarattal ajándékozni a teremtményeit, és tiszteletben tartva az így születő szabadságot, hagyja meglepni magát. Is. 

Az író itt szinte teljesen eltakaródik a rendkívüli, mesélőt, ügyvivőt, s immár hangot (Hangot!) is felvonultató menazséria mögött, másfelől ezekben a courtan lecture-ökben hagyja ebbe a rétegbe kukucskálni az olvasót, azaz engem. Egyszerre nyitja ki, tárja fel a mese-születés belügyeit, és von közel hozzá engem, olvasót, műtősegédnek. Miközben kommentárt írok a saját idióta, tízszavas megosztásokba szédült, rohanó koromnak, sétatempóval a jet- (és jetlag-)világban, én ezt a félig felhúzott színi függönyt emelgetném a saját megértésem által pcit még feljebb. Kukkucska-szituáció. Amit fel kell ismerj: minden olvasás ilyen, akkor is, ha beleéled magad. A katartikus élmény akkor ér, amikor fellebben a függöny...

Bormester hanggal való beszélgetése ilyen, ráadásul epikus méretű függönylibbentést lebegtet. A hőse Vidal lesz, a lelkiismeretlen, de rajongással vert ember, aki bárkihez ér, maszkját leveszi. A Karneválnak vége, jöjjön a maszkok levétele. Vagy (fogalmazzunk egy másik terminológiából) keljenek ki a lárvák. Kapunk ebben a pár oldalas kis előzetesben megint egy gonosz tréfát - Bormester vázolja a hangnak (a Hangnak!) a regényt, mint valóságot, szerelemmel, párbajjal, nagy békebeszéddel Tü'Bakán szájából, aki a békekongresszusról most érkezett friss patronokkal - szóval még egyszer, utoljára a szájukba rágja, hogy az imagináció (a bennünk szinte teljesen eltagadva létező legmélyebb vágyaink képzelete) által teremtett valóság és a mesélő komponált, sokrétűen kiherélt "képzelete" mennyire nem feleltethető meg egymással - hogy a tükörnek mutogatott fintor és a tükörbe nézés mennyire nem ugyanaz. Hogy minden elmesélt történetünk terhes ezzel a réteggel, de a legtöbb nem jut tovább a pofák vágásánál - nem jut tovább annál, hogy szórakoztasson vele.

Bormester Mihály (Isten nyugosztalja) a halála után még egyszer, mélyen a tükörbe néz. Ezerkilencszázötven, február kettő, este fél tíz...

GONG


...az utolsó menet következik.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése