.JPG)
A háború egyébként 1944. április harmadikán, délután három óra tizenkét perckor kezdődött, amikor Hermina néni lement a boltba élesztőért, a kapuban a masszőrnővel találkozott, és az így szólt, vegyen kékítőt, mert nem lesz. Porfírmondat, az összes, adatba szédült történetírás idézőjelbe helyezése - a személyes megtisztelése: ez tényleg ilyen, ha belegondolok, hogy van kortársam, akinek a szomszédban dúló rémület sem kezdődött meg még; s van, aki szerint már belevonódtunk teljesen. Eszembe jut ez a mondat, amikor a béke képeit nézegetem 1943-44 környékén, Budapesten; holott akkor már túl volt a hazám a 2. magyar hadsereg voronyezsi katasztrófáján (az őseim érintettségével), hadban álltunk úgymond - ez a mi a legdurvább tévedéseink közül való, akkor is, amikor egy sportsiker kapcsán használódik. Mert a háború mégsem kezdődött el a népesség java számára. Irtózatos a gyanútlanságunk, s itt helyén való a többes szám első személy.
De mindenekelőtt, mielőtt még elkezdődne az ügyvivőnek folytatólagosan mesélt mese, ezúttal az ostromról, Bormester Mihály bemutatja a fiait. Ezt egy hosszú idézettel magam is bemutattam egy másik blog memorábiliájában, érdemes odapillantani rá. Gergely, Máté és Jusztin. Három aspektus az apai irónia tükrén át - azzal a látásmélységgel, amit a világban és túlvilágon tett tanulmányok lehetővé tesznek. A három fiú, aki együtt adja ki az apját: Gergely, az egészségesen közönséges, Máté, a borotvaeszű patafilozófus, aki az egészre köp, de tizteletteljesen - és Jusztin, aki szent görcsben van, és azon dolgozik, hogy ez már ne legyen görcs; aki felébredt, s szeretne ébren is maradni. Aki normális szeretne lenni - ami az őrület világában a legnehezebb őrültség.
Főleg az őrület bosszú-világában. Bormester Mihály itt pozíciót vált, jóformán már egyáltalán nem szereplője a történteknek. Valaki a tömegből, még ha a tömeg ez esetben szinte laboratóriumi is. Egy borpincényi metszet, az ostrom elől odamenekültek összehányt véletlenszerűségében. A könyv legerősebben megírt, óhatatlanul belevonó világa ez, odaképzeled magad (holott a foteledben ülsz, a hasad megtömted, a frissen főzött kávét kortyolgatod a lapozás közben); megint komolyan kűzdeni kell érte, hogy meglegyen az éber fókusz - hogy valaki benned itt is felismerjen. A vegyelemeket, a vágyott létmagokat, a hazugságokat, legyenek azok bármelyik szereplőé a lapokon.
Ott van mindenki, amúgy. Ami a magányokat, a lárvákat illeti. Sőt, ott van az is, aki nem magányos. Ez a leírás a legnagyobbak közt van a szememben, emberszag, mélypont ünnepélye, meg láger- és egyéb ostromtörténetek mellett. Semmiféle távolságot nem tart, mert aki rálát, az összesen egyszer szólal meg benne. Önmagában ez az egyetlen megszólalás elég. És még azt se kell tudni hozzá, hogy a könyv, a "regény" írója, Hamvas Béla (távolodjunk most tényleg, s most az egyszer ekkorát - hiszen amúgy minden gesztusával azt akarja, és én is ennek jegyében fogalmaztam, hogy elfelejtsd) megélte a maga találkozását a diabolival, és valóban ki tudott sétálni a helyzetből. Ebben a tükörállításban ez az egyik olyam momentum, amit (ha nagyon akarok) megfeleltethetek az életrajzzal. Nem kell megfeleltetni amúgy - mert ez a könyv tényleg (még itt, az ostromban, a túlélésben, elfogatásban és szökésben a végén is) csak egy irtózatosan szórakoztató módszertani inventár, azt szeretné, hogy a saját tükröd legalább ekkora tisztasági fokig csiszold.
Szórakoztató, holott nem szór szét, sőt, itt rántja a legteljesebben egybe a fókuszt. Amikor a szereplők (az elkapott figurák, típusok, maszkok, lárvák) egyszer csak megmutatják, melyik magányból és mennyit hordoznak ebben az összepréseltségben, ami összemos. Amikor megmutatják, hogy határhelyzetben ezek a monomániák egyszer csak nem lesznek érvényesek. S azt is: a hiányuk elviselhetetlen azoknak, aki tényleg csak ezekből épülnek fel. Megmutatja, hogyam árulja el az ember azt a megtisztító pillanatot, amikor feljöhet a saját romjai közé - újra, élni. Amikor megmutatja: nagyon kevés kivételtől eltekintve hogyan zuhan mindenki vissza a szerepbe, az álarca mögé, hogyan gubózza magára a lárvát - mert a lélek, a láng repüléséből csak a zuhanás lehetőségét rettegi.
A szándékot felismerőknek, az olvasásba ájulás helyett az inventár-érzet élőinek mondom: nem kell ehhez ilyen irdatlan trauma. A magam részéről minden kórházi tartózkodásom, a hétköznapjaimból kiejtő baleseti szövődmények felmutatták ezt a kisszerűséget - hogyan igyekeztem vissza a magam ájulatába. Az a mélypont valóban kivételes volt, mert egyetemesre sikerült; bele is szeretett az ember fialánya az érzésbe, és azóta ezer módon keresi - erről volt már szó. Az életre feszített dráma. Ugye. Aminek aztán áldozat a vége. A fiúk, miután megszöktek az őket elhajtó felszabadítók hanyag őrizetéből, hazatérve szembesülnek vele: az ostrom legvégén Bormester Mihály elhalálozott. Máté, a szpíker elmodja felette a maga gyászbeszédét. Nem ragozom, olvasd el. Bormester Mihály meghalt. Nyugodjék békében.
De még nincs vége a könyvnek, se Mihály arkangyal történetének. Még nagyon nincs vége. Na. Erre varrjunk gombot.
