Emlékeztetőül (180 oldal után), azaz mit állít eddig az állító

A mű a forma megcsúfolásával kezd: de, amit most mindjárt az elején hangsúlyozni szeretnék... hogy a regény kifejezés alkalmazása e műre alkalmatlankodás. Kezdünk egy mondat közepén, sokáig nem derül ki, mit.

Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van. Ebből az következik, hogy kívülállás (azaz kivétel) nincs. Se a könyvön belül, se akívül. A kívülről-nézet pozíciója (az olvasó hatalom-gesztusa), amivel az olvasmányhoz (az élete bármelyik „befogadásához”) közelít, nem létezik.

A mindenkin belül viszont nincs differencia. Nem tudjuk ki beszél és kinek. Ki az ügyvivő? Kicsoda Bormester Mihály? Ezen a ponton feleslegesen feltett kérdés, ugyanúgy mit ez: ki az olvasó? (Tényleg. Ki vagy te?)

Vajon tudja-e az ember, hogy kicsoda? Ha nem tudja, nem kötelessége-e megkeresnie önmagát?

Ha megérkezik a dilemma (ha létem látványa szétcsúszván teret ad a kérdésnek: „kicsoda vagyok?”), megérkezhet az angyal. Csak ekkor hallom, máskor eltakarja zakatoló önmagam: az automatizmusok és folyamatosan áradó fantazmák „énnek” tekintett elegye. Az angyal érkezés-pontja a kizökkenés.

Aki elbizonytalanodik magában (akihez szólhat az angyal) az végre kifelé tekint. Feltárul előtte az emberi tulajdonságok Noé-bárkája, a tulajdonság- és sorskatalógus. Az olvasót tehát el kell bizonytalanítani.

Mégpedig elrajzolt figurákkal, aki gúnyt űznek az irodalomformálás, de a bevett társadalmi érintkezés szabályaiból is. Gúnyt űznek az ábrázolásból, de az ábrázoltból is. Minden figura merő kapcsolatéhség és zajos magány, szocio-skandallum. Egymást megszólítani képtelen „odakozmásodások”: illúziókban létező, egymást remekül, de önmagukat soha nem látó, elrajzolt alakok fogadják az önmagát keresőt.

Az vagyok, ahonnan jöttem? Honnan jöttem? Az „egyszer s mindenkorra tisztázott” származásból? (Van egy pozíció, ahonnan nézve mindannyian kitett gyerekek vagyunk. És mindannyian a saját legendánkból, a saját fantazmánkból akarunk jönni.)

Lehet legendát hazudni (a művészet igazabb, mint a valóság?), de úgyis rögeszme lesz belőle. Igazat viszont nem lehet „hazudni”. A van nem „található ki” (a művészet a valóság hű tükre?) mert (a képzeletünk akaratlan teremtő ereje folytán) mindannyiunk rögeszméiből alakul (a művészet az egyetlen valóság?).

A rögeszmékből alakuló ez van viszont sémákat követ. A történetek ismétlődnek, a típusok, az „odakozmásodások” reakciója idő-független. Az első elkülönülés a páclében a „kozmásoké” (szereplőktől a mesélőkön át az olvasóig, kritikusig, stb.): a ki vagyok és a kinek képzelem magam. Persze mindez valaki más fantazmájában, amiről én (ki ez az „én”?) mesélek most nektek. 

Kinek van szüksége fantazmákra? A rögeszme kivesz a valóságomból. Ezáltal kivételnek érzem magam. A „kozmások” közös gondolat-ismérve: a világ és én két külön dolog vagyunk. El nem ismert, keserű kivételességek (vagyunk).

Ez szakrilégium! A cselekedet önmagában hordozza a büntetését: aki magára kivételként tekint (magát kivonja) az kivételes bánásmódban is részesül (ki is vonódik). Kivétel nincs! Az ítélet úgy kezdődik, hogy a világ külön kerül mondja Pilinszky.

A „Mélységes mélység”, hic est abyssus az ítéleté. Szinte hétköznapi, amikor megtörténik: amikor a teremtő képzelet rögeszmét épít, és a rögeszme „megvalósul”. Amikor a hazugság zsákmánya lesz a lélek – mert tilos úgy tenni, mintha a hazugság volna az igazad.

A hazugságból csinált „igazság” így hangzik: a többiek, a körülmények, a „mindenség” áldozata vagyok. Mint Mihály arkangyal.

Ha a mindenség áldozatának érzem magam, le szeretném tenni a mindenséget – ki akarom vonni magam belőle, a biztonságos rögeszmébe. Pedig a rögeszmét kell letenni: a „kozmát”, és magunkra venni a „világot”.

Ami egyet jelent azzal: magunkra kell vennünk önmagunk. És nem mint rögeszmét, ahogy a nemhős hős, Mihály teszi: azonosítva magát egy ideával az áldozatság által. Hiszen önmaga áldozata. Mint mindannyian.

S ím kiderült: az ügyvivő elmesélte történetben a mesélő „műveli a talajt”, amibe magát magnak vetheti. A legenda (a rögeszme) csaknem megalapozott. De még mindig nem tudjuk, ki mesél kinek, és valójában miért.

Itt tartunk. Innen folytatom.

153. - 180. oldal (csiszolat - 2026.01.24.)

hic est abyssus - a mélységes mélység, ahová már nem követ az angyal. És ez érdekes módon nem az anyag. Hanem épp az imagináció, a teremtő képzelet, amint kisszerű érdekek szolgálatában korrumpálja önmagát. A lélek nem ment át a szabadságba, "jaj annak, aki nevet és jaj annak is, aki nem"; a lélek a hazugsága zsákmányaként, annak hitetése által, annak esélyt adva lesz önmaga korrupt volta áldozatává. Ennek itt egy duplaszaltóval fejelt elegáns bukfenc-változatát ismerjük meg a fejezetvégig - de haladjunk szépen, sorban.

hic est periculum - a vöröshajút letartóztatják, amiért egy bizonyos Licsipancs nevű községben a pástétomsütőt megölte. Mindegy, hogy van-e ilyen község, ilyen foglalkozás - azok, akik a valóságot szabadon kitalálható delíriumként élik (s mivel az eddigi oldalak másról sem szóltak, mint ki-ki élet-formáló hazugságainak feltárásáról, az akik helyett írhatnám akár: mindenki), tehát azok, akik számára a "valóság" kérdés, amely kérdés-mivolt szabadon megválaszolható válaszokat (is) jelent; azok számára a gyilkosság maga másodlagos jelentőségű. A lényeg a tárgyaláson felvehető szerep, a viszony az alkalomhoz, ahol mindenki kiélheti a maga delíriumát, amit valóságnak vágyik. Mindenki kiélheti a maga kivételességét.

Egy fontos megjegyzés, angyal-viszonyban. A nézet- és hitrendszerben, ahol az angyalnak értelme van, a leghitelesebb válaszoló a kérdésre, hogy te ki vagy? ezt válaszolta: akivel beszélsz. Nem tette meg, hogy a te ki vagy kérdése értelemszerűen kinek képzeled magaddá alakulhasson. Mert ez az első botrány, amit fel kell ismerni - itt mindenki valakinek képzeli magát, és közben mindenki más ilyen elképzelt valakijét kiröhögi. Itt senki nem vesz senkit komolyan. hic est periculum.

Igen színes pillanatai ezek a könyvnek, hiszen szerepel Hoppy, az egész család tevőleges asszisztálásával, fellép Fillér Joachimné, a gyanúsított elmeállapotát Vermerán doktor vizsgálja meg, szerephez jut Auguszta Kornélia (mint nemlétező szállásadónője a segédfogalmazónak), csupa fontos epizodista. Mert a kulcsszereplők persze Kankalin, Féllábú és Flórián, akik e sajátos per-paródiát alapvetően koreografálják - illetve a főszereplő: a bűnös, a vöröshajú, aki valakinek képzelte volna magát, csak nem volt biztos benne, kinek képzelheti. Ez volt a bűne: a teremtő képzelet szegénysége. Amely már a magad számára hiteles korrupcióra is képtelen.

Sors avagy szabad akarat? Sokféleképpen felbontott-összerakott teológiai-filozófiai dilemma. A "levéltári segédfogalmazó" mindenképpen sorsot szeretett volna magának, azóta, hogy a levéltár igazgatója a szabad választás határtalanságával provokálta. Ahogy e viszonyrendszerben áll az összes szereplő. Mintegy a dilemma alternatíváinak megvalósulásaként is felfoghatók. Hiszen mi más Kankalinnak Laura, avagy a napló, ha nem a vállalt sors paródiája? Miről szól a báró választása - Ameline vagy Bella, A vagy B? Milyen játék innen nézve a koldusszólamok gyűjtőjéé? És milyen kerekre tágult játékteret kap a dilemma "élő tükreként" Hoppy Lőrinc? Érdemes mindenkit végig venni...

Érdekes, mivel valójában e viszonyrendszerben a szabadság teljesen mást jelent, mint hinnénk. Az "odakozmásodások" világában ugyanis a szabadságom kimerül abban, hogy lemondok a magam kozmájáról. Ezzel mintegy felbontva a pszeudo-sorssal kötött szerződést. Először konstatálom. Aztán lemondok a magam kivételességéről, az íllúzióról, amit élni próbálok, s amit a többiek persze mind csak az én kozmámként, az én élet-hazugságomként észlelnek.

Mert nincs "sors-piac", ahol így, a vöröshajú módjára szabadon előtörténetet, s azzal sorsot - (itt inkább odakozmásodást) választhatunk. Ehelyett megajándékoznak vele azok, akiknek a játékába a szerep szerint ez a gesztus belefér. Ők bontanak fel, ajándékoznak meg a mártírium paródiájával. Hiszen amikor a licsipancsi hites hajszakértő lelete is előkerül, e paródia pecsételődik meg: "Most ne tekintse azt, hogy ez az ember bolond. Mert kétségtelenül az. Képzelje el, hogy valaki nekiáll, és önmagát keresi. A világirodalomban ez gyakori eset, válaszolta Barnabás. De nem úgy, felelt a törzsorvos, hogy vonatra ültek és elutaztak. Az igaz. Ha most ezzel a bolonddal bolondságok történnek, nem lehet csodálkozni. Helyes, szólt Barnabás, de gondolja csak el, hogy valaki ilyen helyzetbe pottyanjon.Meggyilkolta a licsipancsi pástétomsütőt, holott mindenki tudja, hogy se pástétomsütő, se Licsipancs nincs és nem is volt. Hihetetlen, mondta erre Toporján, hogy a valóság, amelyben élünk, milyen labilis."

Ne felejtsük el, két sikeres, társadalmi értelemben elismert valóság-manipulátor kritizál itt egy ügyetlenebb harmadikat. Aki aztán a választható legnagyobb igényű paródiájára lel ebben a katasztrófában (íme a bikfi-bukfi-bukferenc), rátalál a szerep, szinte önkívületben: Mihály arkangyalé. A mennyei seregek vezetőjével azonosul, akinek földi emanációja Sárkányölő Szent György. Hm. nem akármekkora sors-igény lett itt a mindenség kölcsönintézetének benyújtva. Na, ez a légkör, amihez már nem fér az igazi angyal.

(-)

128. - 152. oldal (csiszolat - 2026.01.22.)

"Ha Bormester Mihály megkérdezte volna..." A feltételes mód szinte észrevétlenül csúszik át a (képzelt? vágyott? a vágy által generálva azonnal "megtörténő"?) párbeszédbe - az első teljes értékű függönybeszélgetés (nevezzük nevén) így bontakozik a szemünk előtt. Megint egy finom utalás arra, miféle párbeszéd folyik itt mesélő és ügyvivő között, miféle fejben lejátszott meccset álmodik - időnként rém-álmodik - elénk a szerző;  a honnan szerzem a mondanivalóm nagyon sokáig árnyékban hagyott kérdése kap itt újabb gyengéd utalást. 

És minden kritikai attitűd egy jól megérdemelt pofont. A kritika lényege, hogy prekonceptív. Csak valamilyen előzetesen felépített viszonyrendszer hálózata mentén értelmes. A "mihez viszonyítok" és a "hogyan viszonyítok" rendszert építő elemei jó néhány formában elképzelhetők, de kritika nem képzelhető nélkülük. A kritikus igényeket támaszt, és kifogást emel és elégedetlen - kimondatlan, de természetesnek vett kívülállásban, hiszen csak kívülről értelmes gesztus például bármilyen szövegbirodalmi viszonyrendszerbe helyezni egy leírt szöveget, helyet: fiókot keresni neki az irodalomsublótban, számon kérni a fiók címkéjére ragasztott jellemzőket - a hőst, a jelleme fejlődését, a cselekményt, középfordulatot, nagy fordulatot a végén; mindazt, amit a kritika gyönyörű története folyamán mint közös jellemzőt az egy-egy fiókba gyömöszölt művekben konstatált. 

De minden, akár helyénvaló, remek kritikai észrevétel alapja ez a feltételezett kívülállás, ami a rálátás alapfeltétele. Csakhogy kívülállás nem létezik - durván szólva ha a mű nem szól rólam, a kritikusról is, azaz ha nem vagyok benne, onnantól számomra nem szól semmiről. Most számtalan ilyen látszatra veszélytelen, látszatra semmiről nem szóló "művet" vehetünk kézbe - számtalan az én nem vagyok benne részes illúzióját magán viselő szöveget, amelyek (látszatra) nem szólnak semmiről. Olyan sokat, hogy akár el is hihetjük:  állhatunk kívül. Pedig a pácban mindenki benne van, a kritikus tán a legmélyebben.

(Látszatra nem szólnak semmiről e "művek" - holott perverziókat szülnek meg, növelnek, lakatnak jól az emberben, mondhatni lakatva jól az őr-dögöt, látszat-veszélytelenségük, felszínességük  árnyékvilági jelleg, ártatlanságuk a macskát kínzó gyereké.)

A "származás-kutatás" a kétségtelen szakértői jelenlét ellenére  kútba esni látszik. Flórián két fantazmát is felkínált a levéltári segédfogalmazónak, aki az egyiket elérhetetlennek, a másikat undorítónak találta. Ráadásul Féllábú a maga földhöz ragadt (ügyvédi) logikájával fel is bontja mindkettőt - csak a legnyilvánvalóbbat mondva ki: hogy fantazmák. Kinek van szüksége fantazmákra? Mindenkinek, aki az életét tartalmatlannak érzi. Miért és hogyan lehet egy életet tartalmatlannak érezni? Erre Barnabás Maximus kísérel meg válaszolni, amikor a segédfogalmazó - mint a város legnagyobb tekintélyű gondolkodóját - végül felkeresi.

Érdemes csak erre a tartalmatlanság-érzetre koncentrálni egy pár mondat erejéig, mert egy igen fontos gondolatmenettel gazdagodik a könyv - az alapképlet egy fontos összetevője áll fel a szövegben: első ösztönből mindenki kivételként tekint magára. A világ és én - két külön dolog, én magam kiveszem magam a világból, s mivel kivételes vagyok, elvárom, a kivételes bánásmódot. Nem is értem, miért nem kapom meg - s ez a nemértés rajzol rám egyre több keserűséget. "Értékeljetek az értékemen" kiabál mindeki mindenkivel ebben a társadalomnak címkézett panoptikumban, holott tudhatnánk: ha mindenki kivétel, senki se az: ha mindenki kivétel, értelmét veszti maga a szabály.

Az angyal kiabál: ezt nem szabad! Ez zsákutca: vissza, vissza! Megszületett a veszély a tétnélküliségből - a vöröshajú segédfogalmazó számára mindez tiltott tudás, voltaképp mindannyiunknak az, akik önmagunkat keressük, azt akarjuk ön-megvalósítani, ami (akár öröktől fogva) megvan; ahelyett, hogy élnénk az adott életet, felelősséget vállalva, nem kivonva magunk, hanem beleadva mindent. Ha nem tudunk apait-anyait, hiszen például a segédfogalmazó származása kétes (honnan szedné az apait, anyait), önmagával azonossága homokon áll - hát akkor annyit amennyit. Lehetne szélfútta homokdűne. Lehetne fűszere ennek a mindenki-páclének (hogy idemókázzak egy tipikus kivételesség-történetet). Mert abban a pillanatban, amint a segédfogalmazó tudomást szerez arról, hogy magára kivételként tekint (önmagát kivonja), kivételes bánásmódban is részesül (ki is vonódik).

De ez a kivonhatóság az angyal konstatálta veszély egyik rétege csak. A másik Barnabás Maximus „professzorságából" következik, idézek egy másik könyvből, hogy megvilágíthassam. A természettudományos elméletek sem alkotnak egyetlen zárt homogén rendszert, ahogy a bölcsészeti teóriák sem. De ebből nem az következik – mint ahogy ezt a posztmodern „tudomány" megpróbálta elhitetni –, hogy a természettudományok is csak „szövegelnek", hanem az, hogy a bölcsészeknek sincs megengedve, hogy „csak szövegeljenek - olvasható a Tudományfilozófia kötetében. Bár tényleg nem evidensen következik belőle, a sok kütyü, tárgyi világunk gigantikus, ránk ömlő produktumai alatt hajlamosak vagyunk megfeledkezni a tényről: a tudomány minden mérése ellenére is mindössze elméleteken (képzelményeken, szép régi szóval) alapuló eszmerendszer. Sokkal inkább arról mesél, mit gondolunk a világról, semmint arról, milyen. Barnabás Maximus, a tudás karikatúrájának gőgje már a menazsériafelállítás alatt idézőjeleződött (a nagy Ri, ugye, a teljesen elhibázott alapokról megszülető esetlegeredmények leleményes paródiája), látható, a kimondott szavak ellenére hogyan képtelen ő is konstatálni magán (valóban, tettbe helyezve konstatálni: eliminálni) a kivétel-érzetet.

Csattan a bilincs, formálódik a perspektíva. A levéltári segédfogalmazó sorsot akart magának, meg akarta tudni, kicsoda. Hát most majd megtudja, hát majd kap sorsot - a balekét.

57.-127. oldal (csiszolat - 2026.01.20.)

Ott hagytuk abba, hogy megérkeztek a „származás-szakértők” Kesző Benjamin úr (aki nem tévesztendő össze…) vendégszerető otthonába.

Mégis kinek lehet szüksége „egyszer s mindenkorra” tisztázni a származását? A levéltári segédfogalmazó ezek szerint kitett gyerek. Hallatlanul lejáratott, nevetséges írói fogás, amit a mesélő pontosan érez és éreztet, miközben eszközül használja a (később látni fogjuk) családi legendárium megalapozásához – holott e történetformáló gesztus „fogamzásgátlás-kor előtt 1952-ben” még valódi tartalmakat hordozott, gyakorlati és átvitt értelemben egyaránt. Gyakorlati értelemben a nem kívánt jövevény sorsra bízása bevett, még csak nem is különösebben nehezményezett módszer volt korokon át – amíg a csecsemőgyilkosságot a legtöbb kultúra elítélte, addig a kitevés nem szült retorziót. Átvitt értelemben pedig a szükség-helyzet teremtette emésztő sóvárgás nyilatkozhatott meg itt egy látszatra teljesebb, nemesebb, a gyakorlati lehetőségeken (és a valóságon) túlmutató származásra, a magán-legenda, a nyíltan hordozott titok többlet-légkörét fonva a gyakorlatban legtöbbször nyomorúságos hétköznapi valóság köré.

Flórián első története, Mandula Mózes regényes hazatérése és újbóli menekülése, a kincsvadászat, a temetői éjfél a színtiszta romantika (és egyben e valőr paródiája) formanyelvével ilyen legendás származást épít. Fontos tudás: a romantika alapvető ismérve, hogy deszakralizált legedát, profán legendát teremt, mellesleg a valóság elcsalásának biztos, olykor teljesen nyíltan vállalt tudatában teszi mindezt (a művészet igazabb, mint a valóság! – remek és értelmetlen mondat). Látszatra ettől veszélytelen. Ettől tét nélküli. Holott a hamisítás így, a kezdeteket illetően fokozottan stigmatizál.

Mivel nem ismeri származását – tehát a közkeletű támpontja nincs meg az önazonosításhoz -, levéltári segédfogalmazónak neveződött el a számunkra. Ez egyfajta mesélői következetesség; de innen érthető meg visszamenőleg az is, miért fertőzhette meg a levéltár új igazgatója identitás-bizonytalanságának mérgével a segédfogalmazót. Ismerni ezt a típust, a bemutatkozáskor önmagának tevékenységével, avagy pozíciójával súlyt adó egyén minden esetben azt közli ezzel: léte ezen információk nélkül, önmagában súlytalan. "Toporján Antal törzsorvos vagyok." "... levéltári segédfogalmazó vagyok." Mindkét esetben ott lakik az önkép alapjában eliminálódott mivolta - és a rá akasztott önigazolás. Ennek fényében egy akár bizonytalan, alig-alapozott legendás származás is ajándék-számba megy, még akkor is, ha szükségképpen rögeszme épül belőle.

A Féllábú kiprovokálta ellen-történet, Flórián második identitás-ajándékozó kísérlete sokkal veszélyesebb. Az alapvetés az, hogy Flórián fantaszta. „Kényszerítse Flórián urat, hogy kifogástalan történetet mondjon el” protestál Féllábú a segédfogalmazó kísérletére, hogy megvédje a „Mandula-álláspontot”. Az angyal ERRE mondja azt: tévút! Nem lehet realizmust „hazudni”, nem lehet „igazságot hazudni”. Azaz ha megpróbáljuk, nem a mese, hanem a valódiságunk semmisül.

A itt nyakon csípett Flórián-féle csuszam, az, hogy a „regény-jelenbe” helyezi a levéltári segédfogalmazó fogantatás-történetét, egyszerre önleleplező gesztus és többlet-tudás. Önleleplező gesztus, hiszen azonnal idézőjelbe helyezi a tényekhez való ragaszkodás kísérletét, nem mellesleg megmutatva annak adott esetben lélekromboló erejét. A realizmus csapdája, hogy a „van” nem „található ki” (a művészet a valóság hű tükre! – szintén remek és értelmetlen mondat). Ráadásul amíg a „romantikus valőr” szinte gyermekien ártatlan, addig a „reális történet” abból a nézőpontból ahol az „angyal” szónak értelme van, szakrilégium. Szentségtörés, mégpedig azért, mert nem lehet „igazat hazudni”. Mert minden esetben elpusztít, destruál az ilyen tudásnak tűnő delírium, akkor a leginkább, ha a sokadik bukfenc után tényleg kiderül: valóban ez az igazság.

A többlet-tudás pedig minden igazi fantaszta átka: a történetek, illetve a beléjük rejtőző minták ismétlődnek. Flórián többlet-tudása éppen ez: itt aztán tényleg nem lényegesek a nevek, a jelen- vagy a múlt idő. Az a kíméletlen reakció-katalógus épül itt ki a kitett gyerek kapualjról kapualjra való vándorlása közben, amely kor-függetlenül „van”; a vándorlás stációi az elutasítás indokrendszerét szemezik végig, akaratlanul is típusokat – vagy maradjunk a jelenleg elérhető terminológiánál – odakozmásodásokat teremtve. Ezért hiszi minden fantaszta azt, hogy a nevek felcserélhetők, hogy a „szereplő” egyén-voltának, önvalójának nincs jelentősége. Holott a behelyettesíthetőség sem abszolút. A típus sosem azonos az emberrel. Mert a minták cincálta én tényleg egyszeri, megismételhetetlen csoda. De ezt valóban művészet megragadni benne, ezt az egyszerit, a mindenkoriban (a művészet az indiviidum autofikciós tükre! - valójában ennek a mondatnak sincs értelme).

Nem mellesleg tovább tágul Flórián meséje által a tulajdonság-katalógus: a kitett gyerek meséjének kapualjai mögött újabb odakozmásodások találhatók nagy számban, lassan elkészül a kötet első egységének szereplőkből összeácsolt „környezet-tája”. Mélyebben nem mennék bele, lesz még rá alkalom. Viszont egy későbbi gondolatmenet kedvéért kicsit eljátszom itt azzal, ki milyen titkos legendát ápol magában, ki minek képzeli magát, miközben a szenvedélyébe merül. Kankalin például gondolkodónak, Platónnak képzeli magát, ha naplót ír. Ambrus, a fantaszta híres, körülrajongott regényírónak álmodja magát. Hoppy a körülmények áldozatának. Ágoston atya vallásalapítónak. Molly feleségnek. Auguszta Kornélia Teréz anyának. A báró sikeres embernek. Avagy miket is beszélek: hiszen mindezt Flórián találja ki a „valóság” helyett. Miket beszélek: ezt a mesélő meséli az ügyvivőnek, Flórián köntösébe bújva. Sőt. Itt és most én mesélem nektek. A pácban mindenki benne van…

(-)

28.- 56. oldal (csiszolat - 2026.01.19.)

„Az egész nekem így marioneszk, az embereket bolháknak nézi, és azt hiszi, mert neki saját magáról olyan kedvezőtlen véleménye van, ez feljogosítja arra, hogy másról is éppen olyan legyen, és ezt neki szabad. Kérdés: lehet-e az embereket mint bolhákat nézni"?

Itt van mindjárt Hoppy Lőrinc, a vonatút kellemetlenkedő, levakarhatatlan útitársa. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez esetben írodalmi minta csupaszítása árán teremtődik a típus: Hoppy annyira egy-az-egyben Marmeladov a Bűn és bűnhődés-ből. Persze annak minden emberivé varázsló, ha nem is a szimpátiánk, de legalább a szánalmunk elnyerésére bevetett dosztojevszkiji figura-teremtő attrakciója nélkül, maga az élősködő panasz (burján, csernec, szamotor, béc:), az elesettségben való tetszelgés durva paródiája. A korban (ne feledjük, 1880-as évek) nem volt társadalmilag működő „menekvés” az ilyen elől – ez mára, a csiszolat idejére már nem igaz. Nyersebb korban élünk, Hoppy erőszakos és sanálatosan erőszaktűrő. Hoppy ma már e szerint a botrány minta szerint egyszerűen nem létezik. El lehet gondolkodni róla, mi termett helyette...  

Hoppy valószínűtlensége, karikatúrisztikusan túlzott figurája esszencia-szerű párlat, egy variáció az „odakozmásodásra”. Vöröshajú segédfogalmazónk menekül előle – mi mást tehetne – persze cseberből vederbe. Mert Toporján Antal törzsorvos a „Hoppy-éremnek” pusztán másik oldala. Saját szavával élve „odakozmásodott” ő is. A másokat kényszeresen látogató, szokásos vizitjein „csupa illedelem és kompliment”, közhelyhalmozó törzsorvos ugyanúgy „társadalmunk merő külsőségeivel” él vissza, mint Hoppy, csak a másik véglet pozíciójából. Létük párhuzamos: a kétféle kullancsság megvalósulásában annyira másmilyen, a látszatban szöges ellentét, miközben lényegét tekintve gyökeresen ugyanaz. Teljesen más látványilag, akusztikailag, viselkedésileg; a rögeszme alapja viszont (durván szólva az érem két oldalát összekötő érem-éle) mindkét esetben az a kimondatlan felismerés, hogy a társadalmi érintkezés formái halottak, s az e felismerés következtében keletkező kapcsolatéhség és pánik - illetve a halott formák gát nélküli, végkimerülésig tartó zombimozgatása. Az egyik út a teljes kitárulkozás pojácai paródiája, a másik a teljes bezárkózás semmitmondásáé – mindkettő kullancs-mód tapad a megszólítandóra, beletörödni képtelenül abba, hogy egyedül maradt. Mindkettő abban az illúzióban létezik, hogy a „közönségnek”, holott valójában mindkettő önmagának játszik. Élet (felelősség- és kockázatválalás, aktív, tevékeny szeretet vagy akár aktív és tevékeny gyűlölség) élése helyett.

Ebben a történetben mindenki valamiféle „illúzióban létezik”. S aki kinézne ebből, csak az őrületen keresztül képes rá. Ahogyan Fillér Joachim teszi: amikor észreveszi, hogy az idő számítása illúzió. A világot nem lehet ép ésszel kibírni, csak teljes őrületben lehet „tudva tudni”, ahogyan Hamvas egy másik könyvében, a Szilveszterben írja: vagy idióta szent valaki, vagy okos korrupt. Fillér őrületének a „háziasított” őrület az alternatívája: az „odakozmásodás” – később találunk majd jobb, teljesebb szót rá.

Toporján odakozmásodás-elmélete attól frappáns, hogy ugyanúgy pusztán konstatál, nem pedig gyógyít, ahogyan a törzsorvos Episztemon betegségét kezeli. A nevek jelentősége hatalmas, Episztemon úr, a tökéletes szimuláns neve minden bizonnyal az episztemológiából, az ismeretelméletből jön – hiszen az ismeretelmélet azzal, hogy a vizsgálat módszertanát alapozná, maga is „szimulál”. Betegségeiről később szólnék, lesz még rá alkalom…

A nevek jelentősége hatalmas? Nézzük a négy Keszőt. Ha valaki ennyiszer figyelmezet, szinte rituális fordulattá emelve a „nem tévesztendő össze…” formulát, az mintha épp azt tudatná, tévesszünk nyugodtan. A nevek egy része beszél, másik része nem. Schnoen doppelangereit teljesen mindegy, hogyan hívják. Ő az, aki „egy létére három”. S e mintát követve a Keszők „a négy aki egy”. Vermerán doktornak beszélő neve van: németül a vermehren annyit tesz: szaporodik. Nevében hordozza tehát a terminus-alkotás beteges kényszerét, a hitet, hogy minden elnevezhető. Még akkor is, ha ez puszta önkény, ha valójában a név jelentőségét tagadja meg - a név attól név, hogy másnak is jelent valamit,legjobb esetben „ugyanazt jelenti”. Vermerán ezzel szemben „új és érthetetlen elméleteket és szakkifejezéseket” gyárt, amit rajta kívül senki sem ért. Legalábbis Barabás Maximus szerint, akinek a neve talán így magyarítható: a legnagyobb vigasztalás. No hiszen! (Később látni fogjuk, mire megyünk vele…)

A történet fonalát ott ejtettem el, ahol az utazás kezdődik. És most ott, ahol – látszólag – megtörténik valamiféle „megérkezés”. Vörös hajú segédfogalmazónk megismerte Hoppyt és Toporjánt, meglopták (talán Episztemon), tudomást szerzett Schnoen sajátosságairól, távoli rokonához, Kesző Benjaminhoz (aki nem tévesztendő össze Kesző Bertalan nyugalmazott elöljáróval, a koldusszólamok gyűjtőjével, sem Kesző Benedek antikváriussal, sem Kesző Domonkos nyugalmazott fővárosi főszámvevőségi főtanácsossal) költözött, uzsorakölcsönt kért és kapott Fillér Joachim özvegyétől, s most várja Flóriánt és Féllábút, hogy származásának körülményeit egyszer s mindenkorra tisztázzák. Megérkezés a gyermekkorba? Az vagyok, ahonnan jöttem? A leghosszabb út, labirintusi veszély – mondja az angyal.

Az első mondatban egy későbbi fügönybeszélgetésből idéztem "agent spirituel"-ünk kritikáját Bormester Mihály elbeszélői módszerével kapcsolatban. Valóban, ahogyan megkezdődik az utazás (annyit elárulhatunk: az ismeretlen múltba), színről színre elénk lép valaki abból a kisvárosiságában is igazán egyetemes menazsériából, „panoptikumból”, amely maga a sorskatalógus. Valójában az emberi tulajdonságoknak ez a Noé-bárkája épül a szemünk láttára, a legeslegelső szinten, amivel anno hősünk (a fogalmunk sincs, kicsoda) találkozhatott. Az is a mesélő-ügyvivő páros szándéka: tulajdonságkatalógust építeni kiindulópontul. 

Az olvasó rutinjainak gonosz játéka csak, ha a szereplők mégis „életre kelnek” a befogadó szeme előtt. Hiszen az olvasás rituáléjának egyik legfontosabb mágikus gesztusa: a „rá-ismerés” közvetlen környezetünk létburkának egy-egy szereplőjére (avagy akár önmagunkra). A szóba rakott alakok mintegy így teljesednek ki az általunk ismerttel szoros szimbiózisban „szereplővé”. Ettől (is) eltéphetetlenül saját minden olvasás-élmény, hiszen mindenki másra ismer rá és másból alkot „szereplő-szimbiótát”. A hamvasi írói módszer egy sajátossága azonnal nyakoncsíphető itt: a szereplők elrajzolt, karikaturisztikus volta (az, hogy mintha tényleg egy-egy „odakozmásodás” illusztrációi lennének csak) ellene megy ennek a kiteljesítésnek. Az írónak nem célja, hogy hús-vér alakok illúzióját keltse, nem szándéka elősegíteni az olvasói „kiegészítősdit”.

És kinevet bennünket, amikor bennünk valaki ebből a menazsériából mégis kiegészül.

(-)

1.-27. oldal (csiszolat - 2026.01.18.)

Nem levéltár... de a tárolás kényszere uralja a kínálás kéynszere alatt.

Alapos zavarba hozott a blogforma, a sajátos kényszer, hogy a bejegyzéseimnek címet kell adnom. Hiszen a könyv, amiről szólnék, alig-tagolt, a beszéd ritmusa, szünetei tagolják, sehol egy fejezet, csak a gong szólal meg időnként, mint egy többmenetes bokszmeccsen – vagy mint záráskor a kocsmában, vagy mint (tibeti:) kolostorban a „mégis napról napra tagolás” idő-tudomásulvételének elemi kényszereként. Jó sokat ógtam ezen, hogy aztán kikössek ennél a nincs-jobb jellegű, sete-suta megoldásnál.

Doktor Boromeus, a levéltár igazgatója elhalálozik. A frissen kinevezett igazgató magához hívatja a tisztviselőket, köztük a „vörös hajú segédfogalmazót” és bemutatkozáskor meghökkentő kijelentéssel hozza zavarba néven (még) nem nevezett hősünket. Úgymond, ő Ursinus személyesen, a hetedik század „hallatlanul mérges” pápaviszályának vesztese. A vörös hajú segédfogalmazó teljes zavarban forrásokat kutat (mintegy túllépni képtelenül újdonsült főnöke hóbortján), de mire kérdéseivel az irodába visszatér, az igazgató már Shakespeare-nek nevezi magát, anekdotázik a darabok születéséről. Szegény hősünk öszvér-makacs, harmadik visszatértekor a kilét kényes kérdésére – minő meglepő - Cortezként nevezi meg magát.

A vörös hajú segédfogalmazó összezavarodik. Felteszi a kérdést: vajon tudja-e az ember, hogy kicsoda? S ha nem tudja, nem kell-e felkerekednie, hogy önmagát megkeresse? S ebben az elindulása előtti, megrendült állapotában látogatja meg az angyal.

Először is: meg nem engedhető könnyítéseket „engedtem meg” magamnak, amikor ilyen mondatokat írtam le: „A vörös hajú segédfogalmazó összezavarodik.” Mint ahogy később elbeszélőnk: Bormester Mihály kifejti, ilyet az író nem tehet, „tessék kérem ábrázolni”. (Persze épp az ábrázolás paródiájaként kapjuk meg számozva a vöröshajú segédfogalmazó egymásutáni „összezavarodás-kori” gondolatait, harmincegy tételben, egészen az angyali üdvözletig) Ugyane gondolatmenet mentén: minden tartalmi összefoglalás kudarcra ítélt, az is, amit ezen a blogon csinálok – a kényszer gyermekei, hátha követhető lesz általuk a saját monológ tartalma a könyv ismerete nélkül is. 

Másodszor: érdemes elidőzni Doktor Boromeusnál, és az ő életmegszokási metódusánál. „…abból indult ki, hogy az életet megszokni teljességgel lehetetlen. Amíg az izgalmak sorozata a régebbiekhez képest hasonló, a dramatikus feszültséget aránylag jól bírta…” Az élet: dráma. Minden pillanata fokozhatatlan izgalom, ami csak akkor elviselhető, ha időt adunk magunknak és a ránk rontó dolgoknak, „helyezkedjenek el” a valóságunkban. Doktor Boromeus a meztelen életfélelem maga, neki nem kell „érdekes időket” élni ahhoz, hogy reszkessen mindentől – s mindezt vegytisztán, teljesen fantáziamentesen, tehát nem attól rettegve, ami „érheti”, hanem attól, ami pusztán csak „életbe jön”. Tehát az alapállása helytelen. Viszont ez rengeteget elmond azokról, akik akármilyen szinten ezt a drámai alapállást élik. Nem kevesen vagyunk.

Harmadszor: Az új igazgató az érem másik oldala – az unalom teremtette fantaszta, akinek a saját élete izgalomtalansága csupasz váz, amit a fantázia, durvábban szólva a hazugság örökös kényszere-követelése tehet csak elviselhetővé (avagy ez az értelmezés milyen elegánsan simul ebbe a gondolatmenetbe... Ugye?). Persze a Boromeuson „szocializálódott” vöröshajú segédfogalmazó ezt képtelen felismerni (nem zárható ki az sem, hogy tévedek, és az új igazgató valóban Ursinus. Vagy Cortez. Vagy Vitéz László a bábszínházból. Vagy én magam vagyok. Nemcsak nekem, nektek se lehet fogalmatok róla (néhány üdítő kivételtől eltekintve) hogy ki kicsoda.

Negyedszer: Az angyali üdvözlet. Egy későbbi függönybeszélgetésben ezt a zavaros-töredezett-félrehallott katyvaszt a mesélő és az ügyvivő kifejti majd. (néhány szótárazásom is oda szánom inkább) Legyen elég néhány észrevétel addig, néhány apróság. Az angyal a "dilemmába" jön. Amikor nem működik sem az automatizmus, sem a fantazma. Amikor nem látszik a „járható út”, amikor az ember „kizökken”. Az angyal az életút-vesztés pillanataiban fér hozzánk. Amikor az addigi nem folytatható, ha mégis, rutin lesz, vagy vállalt, tudatos hazugság. Az angyal Koyaanisqatsi-lakó.

Végül egy „városi legenda”. Úgy mesélik, az üdvözlet ilyetén ábrázolása kettős funkciót látott el, egyfelől katyvasz-mivolt, másfelől funkcionális halandzsa, az épp aktuális (és mindenre kíváncsi) hatalmi rezsim kéziratba leselkedő „szemeinek” elriasztására szolgált, meggyőzendő őket a tovább-olvasás értelmetlenségéről. Fogalmam sincs, hol ellenőrizhetném, filológusok, segítsetek!

(-)

GONG előtt (csiszolat 2026.01.16.)

Önarckép, belógó faágon.

 „Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van.”

Először is: ki beszél? Ki az, aki „agent spirituel”-ként (természetfeletti ügynökként) hallgatja és lejegyzi Bormester Mihály végeláthatatlan fecsegését? Persze ez csak a második kérdés, az első igy hangzik: kicsoda Bormester Mihály? És miért van szüksége ilyen közvetítésre?

A kérdésekre nem kapunk választ. A válasz maga a könyv lesz. Most csak az önvallomások természetéről kapunk bájosan gonosz megjegyzéseket, az önmagunkról való fecsegésről, a fecsegő bolondságáról. Mindenki benne van a pácban?

„Ebben a komédiában, úgy látszik, tényleg nincs érdektelen, intakt és kívülálló fél, nincs páholy, vagyis a játékban mindenki benne van, és az ember minél tovább megy, annál nevetségesebb figurával találkozik. Az elbeszélő maga igazán gyerekes az ügyvivőhöz képest, de az agent spirituel is tökéletesen ártatlan ahhoz képest, aki elképesztő komolysággal a fotőjben kényelmesen elhelyezkedik, még rá is gyújt, a könyvet kinyitja, és olvasni kezd, ez az ember már olyan bonyolultan bolond, hogy itt minden meghatározási kísérletnek csődöt kell mondania…”

Pedig a bolondok sorának itt még nincs vége. Mert mit mondhatnánk arról az igazán klinikai esetről, aki a könyvet olvasván az eszébe jutó, olvamány-gerjesztette egyebeket fecsegi immár tovább? Például egy komolyan vett, igazán formásra csiszolt blogfelületen a világra erőszakolva semmirekellő gondolatait; a megtörtént-elmesélt-leírt-elolvasott lépcsőfokain még továbblépve egyet, mondjuk így: kommentál? A dologhoz képet keres a maga leltárából, van hozzá képe, hogy odjelenítené a szavakhoz - így törleszkedik. Nála talán valóban nincs bolondabb?

Hogyis ne lenne: aki e kommentárt otthona zugában, a monitora előtt kuporogva elolvassa. S van nála is bolondabb(hatodfokú bolond), aki majd komoly képpel és a legjobb szándékoktól vezetve a kommentárt kommenteli. Ha a blog első néhány bejegyzését megnézed, azt a valahai megkezdett olvasást, aminek ez a sorrendben harmadik nyilvános nekifutása, ott találsz röktön kommenteket. Tovább lehet olvasni ezt itt. Lehet futni a futókörön. 

Igen. A pácban mindenki benne van.

(-)