Most jött el az ideje. Hogy
számot vessek a számomra messze legfontosabbal, a legfontosabb hatással, ami
valaha olvasmányban ért, aki kibillentett és kiforgatott magamból, és mind a
mai napig nem tudom úgymond a helyére rakni. Leginkább talán azért, mert engem
kényszerítene az alapállásaimban helyváltoztatásra. Illene végre szépen sorra
venni a könyveket, folytatni a saját dugába dőlt Karnevál-olvasónaplót, ezt itt, ahol ezt a Könyvvizsgálókon már megjelent írást utánközlöm... megfogalmazni a vád- és védőbeszédet a szavai
mellett és ellen – leginkább a magam számára. Ha valaki hasznát látja, annak
csak örülök. Nem érzem feladatomnak, hogy védjem (nem is szorul rá); még azt
sem, hogy rámutassak az egyre méltatlanabb szövegkörnyezetekre, ahol rendre
feltűnik a neve. Nem szükséges állást foglalnom egy vitában, ahol az egyik
oldal rendre félreérteni akar – és nem látja, nem is akarja látni, csak a
fiatal, daccal és iróniával teli „hagyományőrt”, a Magyar Hüperion és a
Scientia Sacra első kötetének kissé pökhendi ítélkezőjét. Nem találok közös
nyelvet azokkal, akik nem merik követni a huszadik század talán legfényesebb
koponyáját a megtöretésbe, a kiábrándulásba, a kijózanodásba: Patmosz „szigetére”, a Szarepta józan keserűségébe, a Karnevál valódi mélységeibe és
következményvilágába. Nem tudok vitázni velük – nincs közös nyelvünk hozzá.
Most jött el az ideje. Mert nekem
(úgy adódott) állandó kórházi olvasmányom Hamvas. Ezt nem tudom elmagyarázni,
valahogy így hozta az élet, hogy minden hosszabb-rövidebb, jobbára
baleset-következmény kórházban lakásom alkalmával az ő könyveit szerettem és szeretném.
Talán mert az egyik arcukban valóban ráolvasások. Talán mert a másik arcukban józan és tiszta
meglátások. Feszesre húzzák a figyelmem. Talán mert semmihez sem hasonlóan
rántanak össze a helyzetben, amikor minden arra provokál: szóródjak szét.
Szóródjak szét az ágyon, a vizsgálatok személytelen sodrában, szórjam el az „én”-t,
a „kedves beteg”, a névtelen eset, perforált szerv, törött gerinc, elzáródott
véna – szóródjak szét egy intézmény személytelen rendjében. Pontosan nem tudom,
hogyan, de segítettek, segítenek. Mint ahogy a minap is – egy szerencsére
kellően rövid kórtermi tartózkodás alkalmával, amikor a páromtól az egyik első
dolog volt amit kértem: hozza be a Patmosz
első kötetét.
Rögtön bele is kezdhetnénk – csak
menni kell tovább a gondolattal. Az „én-t”, ahogy most minden mondatunkba
belelihegjük, valóban fel kell számolni. Mert a kiteljesedésnek az egyik (tán
leg-) csábítóbb akadálya. Meg kell érteni, hogy a világ a többivel együtt Egy.
De nem szétszórni kell, ájultságokba ejteni ezt az ént - belealtatni
szenvedélybe, a fátylak káprázatába - hanem fel kell ébreszteni. Rögtön bele is
kezdhetnénk a Patmosz gondolatainak
rövid megidézésébe, de ennek valójában sok értelme nincs. Nem tudom itt azt a
rövidített olvasatot adni, ami feleslegessé tenné a teljes mű elolvasását –
mindazzal a kiegészítéssel együtt sem, amit egyszer már hosszan fejtegettem, hogy valójában nem művet, hanem kéziratot
olvasunk, egy a szerzője által kitalált, de korántsem véglegesített verziót,
amelyben benne van a vágyott egység, de a szöveg „születésben hagyottságának”
esetlegessége is.
Ráolvasás – másképp mondva:
szövegbe tört beavatás-kísérlet. A személytől, akinek hallatlan szenvedélye
volt úgymond a „realizálás”, aki igyekezett életrenddé formálni a maga számára
minden kimondott gondolatát. Aki kijelenti: ha nem realizálod az általad
vallott téziseket, ha azok rajtad kívülálló, semmire sem kötelező khiméra,
gondolati alakzat, játék maradnak, akkor eluralnak – létrehozzák általad (épp a
szétválasztásod távolításának, a gondolat-szó-cselekedet hármasnak megnyíló
gesztusrésébe hatolva) a „pszeudoegzisztenciát”. Ha nem vigyázol: létrehozzák az
„akárkit”, s ha tovább zuhansz e szétválasztásba: a „senkit”. Hamvas a maga
gondolatait élte. Mégpedig lehetetlen
helyzetekben. Az öregedő János apostol menedéke: Patmosz szigete adja e kötet
címét – ahol a hit szerint a Jelenések
születtek. Hamvas Patmosza Inotán és
Tiszapalkonyán készült, a hőerőmű építkezésén, ahol gondolkodónk mint raktáros
dolgozott. Két-három hetente feljutva Budapestre, a könyvtárba, hogy az
olvasmányait cserélgesse (arra, amire egy szocialista könyvtárban lehetett…), s
hogy bárki hasonló nézeten élő társával eszmét cserélhessen, a személyesség
szenvedélyes mániása – végre személyesen. A ráolvasás, a beavató mű a barakk
harmincas izzójának fényében, a tömegszállás emberszagában készült, a nyolc-tíz
óra munka előtt-után, valóban lehetetlen körülmények között.
Lényünk alapmozgása a hérakleitoszi korreláció: a nyílt és végtelen
létet megformáljuk individuált életté és a zárt egyéni életet a végtelen létben
megnyitjuk. A három kötet beavató rendjében értelemszerűen aránytalan a
terjedelem. A legterjedelmesebb első kötet lazán egymáshoz kapcsolódó esszéi (a
Karneválban sokkal kiterjedtebb menazsériával felfestett freskóhoz hasonlóan)
beleszoktatnak egy meglehetősen sajátos hurkokat vető gondolatmenetbe. Amely
mást tekint alapállásnak, mint a filozófiáink, mást tekint értékmérőnek, mint a
mércéink, és másban bízik, mint a hiteink. Nem csodálom, hogy ha valaki kellően
sok energiát fektetett akármelyik szövevénybe (filozófiába,
természettudományba, teológiába), kizárólag elutasítani képes a kedves
vesszőparipáit vurstliba száműző gondolatmeneteket. Az esszék elég széles
körből merítő csapongása valójában egy felé mutat – nem tudom másként mondani:
ez a hagyomány világképe. Ellene beszél a fejlődéseszménynek, és ki meri
jelenteni: korántsem biztos, hogy az általunk dokumentáltnak tekintett mintegy
húszezer év előtt (ahonnan úgymond a fejlődést számítjuk) az őseink körülbelül
négymillió éven át a puszta életben maradásukért harcoltak, hogy aztán egyszer
csak robbanásszerűen fejlődésnek induljanak, mint egy elvetemült exponenciális
függvény.
Nem mindenben értünk egyet… én
például a zöldséglevest igenis csirkehússal szeretem a rántás helyett (Hamvas
ki nem állhatta a baromfit…) hogy kiemeljem az egyik igen lényeges
vitafelületünket. Nem szeretem az összes esszét, olykor a szerző humora nekem
túl keserű, néha túl sarkosnak érzem… mondom így: néhol kiérzik az ifjúkori elitista
a keserűen keresztény gondolkodó szavai alól. De olykor a keserű játékain is
képes vagyok vele mulatni – mint amikor a kortárs gondolat hiányát
ellenpontozandó, s egyfajta tudományos szövegparódia létrehozásának érdekében
az Értekezés a közigazgatásról
esszéjét alá-lábjegyzeteli nem létező tudósok egymásra hivatkozó
értekezéseivel. Amikor egy nem létező konferenciasorozat eredményeire épít úgy
egyébként helyes gondolatmenetet a személytelen apparátusról, mint a létrontás
talán legkifinomultabb formájáról – megmutatva, jobbára mennyire többfenekű,
amit gondol és mond, s amit lehetőleg azonnal meg is cselekszik, hogy
realizálódjon.
A második, terjedelmében
jelentősen kisebb kötet esszenciaszerűen egymás mellé rendeli az esszék
gondolattartalmait, immár egyetlen, összefüggő gondolatmenetbe. Nem érvel. Nem
vitatkozik. Hanem kinyilatkoztat. Elismerem, ez hallatlanul irritáló lehet – és
nem teszi könnyűvé az olvasást. De érdekes tapasztalattal ajándékozott a
kórtermi, lassú olvasás (más dolgom se volt…) – hogy figyeljek, mikor fog el a
viszketegség ebben a kinyilatkoztatás-sorozatban. Mert aztán újra meg újra
forgatva ezeket a részeket, rendre kiderült: itt laknak a saját, személyes
érintettségeim. Azok a ráismerések, amelyek ebben a tanításban leginkább rám
vonatkoznak (vagy vonatkoznának, ha túljutnék végre velük kapcsolatban a puszta
viszketésen). A harmadik kötet válogatott esszéi a megértésükhöz mindenesetre
feltételezik a második átélését. Ez a tíz esszé a kiindulásában a Patmosz II. kötetén nyugszik – lehet e
nélkül olvasni őket, csak véleményem szerint így igazából nincs minek.
A kórteremben való olvasás szokás
szerint más értelemben is túlmutatott önmagán – a tanításnak számos módja van,
s most sikerült felismerni egyet. Megírtam… e tekintetben nem vagyok különb, mint a
mesterem, aki a „nevezetes névtelenség” örve alatt huszonkötetes életművet
alkotott. De azt hiszem, értem, ez miért nem ellentmondás: a puszta tény
igazolja, hogy amikor olvasás közben beszélgetek vele, a mesteremnek tekintem.
A személyesség mániása volt, aki belátta, elzárták a közegeitől. Ezért írt –
szerintem ezért. Engem, aki nem ismerhettem személyesen, ezért taníthat. Még ha
nem is tekint a tanítványának. Még ha teljes értelemben én sem tekinthetek úgy
magamra, mint a tanítványára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése