Fordulópont

Végre megértettem, hogy mit nem értettem. 

Ez volt az első próbálkozás: Végre megértettem az ikrek, az Ugorluk-Ulexer páros táncát. A lényeg Márkus szavaival: beleegyezem. Beleegyezem ebbe a táncba, hogy elengedhetetlenül részem a tragikomikus bohóc, a méltatlan méltatlankodás, a permanens vereség. Beleegyezem. Nem akarom a libikókán a másik ént, teljességem sikerfelét élni. Nem akarom kizárólag azt. Beleegyezem a csőd jelenlétébe az életemben. Beleegyezem és nem belenyugszom: tehát egyet értek vele, hogy ez a csőd, kudarc, nyomorultság, sikertelenség, pénztelenség, a megbecsülés hiánya, a méltatlannak érzett - valójában folyvást csak erre-vagyok méltó - helyzetek sorjáznak az életemben.

  Kilépni a sorsból vagy betölteni - voltaképp ennyi a különbség. Beleegyezem, és onnantól mindegy: kilépek-e belőle, azzal, ha betöltöm. Hiszen magamba egyezem bele. Abba, aki vagyok. A szerencsétlenebb konstellációba? Nem. A ténybe: ennyire nem vagyok egész, ekkora hiányt hordozok, ennyire kettészakadtam - avagy valójában azzal a másikkal együtt vagyok egész, akit most épp az én parittyaforgató földhözragadtságom repít. Egészségtelen magamra úgy tekinteni, hogy ennyi vagyok - amennyit tapintasz belőlem: a csőd, a kudarc, a megbecsülés hiánya, a méltatlankodás.

   Persze korántsem ez a nehezebb - minden szempontból ez a könnyebb belátás. Nem tudom, hogyan őrizzem meg annak a félnek, aki most repül. Hogyan egyezzen bele ő, magasról letojásom közben, hogy én is ő vagyok, az a kudarc, nyomorultság, sikertelenség, pénztelenség, folytonos önmarcangolás és tekintetbe vétel is ő. Valójában ő. Azt hiszem, ez lesz a nehezebb dió. 

Ez volt a második: Most úgy látom: így töredeztünk szét mindannyian. Senki nem ép lélek a környezetemben - az a legkevésbé, aki annak érzi magát.

Észre kell venni a hiányokat, és dolgozni rajtuk. Mint a jan és a jing - magamban hordozom a másik, fénylő felem csíráját. Az első dolgom ez legyen: megkeresem magamban ezeket a csírákat, és felnevelem belőlük a hiányaim. Mert csak úgy tudok túllépni magamon, úgy tudok teljességemtől szabadulni, ha előbb kiegészülök.

Hamvas iker-játéka egy könnyebb út. Csak úgy számolható fel, ha az ember lemond róla. Ha felneveli csírában maradt, a kibomló töredék által fojtogatott, maga elől is elrejtett önmagát.

És ez van most: Még ennél is bonyolultabb és egyszerűbb. Tükörkép. Tükör-szökevény vagyok, innen a teljes bizonytalanság a kezeim illetően, hogy a fogalmi irány (bal, vagy jobb kéz) nem tud reflexxé válni. Ha nagyon egyszerűsíteném azt mondanám, lenevelt balkezes vagyok, és ez körülbelül igaz is. De ettől nem válik igazzá, hogy minden balkezes ember tükör-lény. Önkényes választás lenne - mintha kizárólag a tükörlény lehetne balek. Holott ez megvilágíthatja, hogyan és miért annyira érzéketlen némelyik sikeres embertársam - a tükörlap mögötti világ embere nem érzékeli a lapra dermedő párát (sem.)

Itt tartok most Ugorluk és Ulexer rejtvényében. Nem attól különleges bennük, hogy ikrek, mert komplementerek, mert libikókáznak. Hanem mert alak és tükörképe. Mert egyszerre vannak jelen, ugyanabban a térben. S miért ne lehetnének?