Egykor az elsőnek kézbe
kaparintott Karnevál után olvastam – beszippantott az a könyv, bármit
lenyomhatott volna a sors a szerzőtől a torkomon. Valahol szerencsének éreztem,
hogy úgymond a regényekkel mehettem tovább… emlékszem, mennyire meghökkentett,
hogyan forgolódott, kereste a helyét ez a három történet az olvasmányaim közt,
hogy igazából máig se találja. Mert ha szigorúan veszem, regénynek sajátosan
alkalmatlan, kifejezetten a regény mint műfaj ellen is írt szövegek ezek,
szándékosan egyensúlytalan, önnön tengelye körül a támasztó talajról tudomást
sem vevő, akárhova elforgó szövegmérleghinták.
Eljátszadoznak a formával, meglehetősen gátlástalanul tárva fel
megcsináltságuk minden műhelytitkát. A Karnevál nagyszabású keretében is
feltűnt már, mennyire tudatosan kerüli az író a bevett történetmesélés eszközkészletét,
elkerülve mások kerülőútjait is, ha lehet – ott a függönybeszélgetések egyik
visszatérő rétege volt épp e saját regényelmélet kifejtése (és persze árnyalt
kigúnyolása: tökéletlen, kreálmány voltának folyamatos fókuszban tartása). E
három kisregényben sokkal nyilvánvalóbb, hogy jobb híján illetjük őket ezzel az
elnevezéssel.
Mert a terjedelmük okán jobban
látszik, mi hiányzik belőlük, mi van helyette benne, milyen játékokat enged meg
magának az író. Miközben valójában nagyon sajátosan különböző határterületeken
mozog mind a három. Hogyan játszik itt egymásba teljesen különböző műfajok
eszközkészlete – s ha szigorúan veszem: hogyan kell elrontani a közöttük
valahol az írás automatizmusa által csak azért is kialakuló kohéziókat.
Miközben persze óhatatlanul létrejön a hatás, a valóság helyett, ami
elmesélhetetlen. A hamvasi „regény” folyamatosan küzd azzal a valósággal, amit
a történetmesélés hagyománya kreált és kreál – a posztmodernben és utána az
önfelszámolásban is. Ez a kreatúra egyfajta valóságpótló szurrogátum, amelynek
teljes köze leginkább az olvasói várakozások kiszolgálásával kapcsolatos – a
végleteiben vagy behódol az olvasónak, vagy látványosan köp rá (de általában e
két véglet egyfajta keveréke), de a legbátrabb tabufelrúgásokban is leginkább
csak önmagához van köze: nem a valóságot meséli, hanem a regényt…
Szilveszter
…mert valójában nem a fontos
szituációkra, valójában rosszfelé figyel. A Szilveszter
formailag egy kémregénybe oltott detektívtörténet önmagát saját síkján komolyan
venni képtelen paródiája. Egy frontvonalban felállított frontbüfé markotányosa:
Coventry Patmore végez benne kiterjedt nyomozást a büféjébe betérők
segedelmével. Első rétegében ez a nyomozás egy halom érdekes társadalmi
jelenség feltárásának válik az apropójává. A csimpalacsánok, a mamraminniszek,
a fondetrensek, a különböző oldalak és berendezkedések hamar lepleződhetnek az
olvasó előtt, a Swift ízeit idéző játék egy nagy csokor front-Gulliverrel
hallatlanul szórakoztató, hiszen az elemzések java briliáns és az adott
szituáción túl (az akkori történelmi szituáción túl, amibe ez a szöveg
született) is, máig teljes értékűen jelent. Csakhogy mindez tökéletesen
lényegtelen. Patmore-t nem ez érdekli. Egyfelől egykori mestere, Paddon
l’Egguéntieu személyazonosságát nyomozza, mindazt, amit a kapcsolat idején nem
érzett fontosnak megkérdezni – másfelől arra kíváncsi, egy olyan mélységű nagy
találkozás (mítoszba, legendába, sagába illő), mint Dalabor és Naura szerelme
miért nem jöhetett létre. Ott vezet egy kantint a frontvonalon, és az érdekli,
ami a számára személyes. Ezért egyfelől akár a túlvilágot is hajlandó faggatni,
másfelől a határhelyzeten van, a frontvonalon – tehát a megfelelő alapállásban.
Így már bízhat benne, hogy akit a kantinjába vet a sors, az ezekre a kérdésekre
is képes válaszolni a sok más között. A határon áll, ahol minden, ami bizonyításra szorul, bizonytalan, az egyetlen biztos: a
vagyok.
Patmore a dolgot nem hagyja annyiban. A kérdést azonnal fölteszi, Naura
sóhajának mi a sorsa? Istenem, Istenem, de most meg kell vizsgálni, vajon Isten
hallja-e, ha pedig hallja, válaszol-e, azt esetleg Naura hallja, esetleg nem,
de ha igen, esetleg nem érti, vagy egyáltalában nincs Isten, és akkor az egész
elesik… Ha a világot csodának tekinted, nem pedig evidensnek, akkor
folyamatosan csodálkozol – de ez kívülről hidegvérnek tűnik majd. Úgy tűnik
Patmore-t nem lepi meg semmi, persze, hiszen folyamatosan csodálkozik. Akárcsak
szegény olvasó… tény, ez a kolosszális
menazséria a szokásos, valóság-ízű, logikus magyarázatok nélkül (amelyek
úgy különben tényleg az irodalom legszemérmetlenebb – általában gyönyörű –
hazugságai) könnyen megfeküdhetik a gyomrot. De ha ráérzel, akkor az egyik
legszórakoztatóbb olvasmány, kérdések és válaszok kincsesbányája, amely szinte
oldalanként dobálja eléd a gondolkodni- és vitatkoznivalót. Én nem fogom
elfelejteni, milyen íze volt a számnak, amikor ráéreztem, miért volt hiábavaló
a végső „nagy találkozás” a kötet egyetlen maradéktalan személye és a
legmélyebben személytelen diaboli között – hogy miért hiábavaló olyannal
találkozni, aki megszólíthatatlan.
Bizonyos tekintetben
hasonló bukfenc volt, hasonló
mélységű ráébredés, amikor felmértem, hogy a második történet formailag kém-
vagy besúgói jelentés. Megint nyomozás, ezúttal két meg nem nevezett személy
találkozik egy kikötőben, csodálkozik rá egy haldoklóra a mólón, akiben egykori
lakótársukra ismernek; két egykori Csincsajantani-beli barakklakó találkozik a
kíváncsiságban, vajon ki gyújthatta fel annak idején a huszonegyes barakkot. A
legnyilvánvalóbb rétegében ez a könyv egy kegyetlen, szociográfiai mélységű
gúnyirat Inota, Tiszapalkonya barakkvilágáról, amit Hamvas a saját bőrén
tapasztalt. Kegyetlen, de empatikus, pontos, de távlataiban az. Hiszen mit
várhatunk azoktól, akiket lehetetlen körülmények közé passzíroz kény és
tehetetlenség – a minimum, hogy teljes valójukban megmutatkoznak. Ez az első
réteg, mintha minden más csak apropó volna – ha rokon mintákat keresek, akkor a
groteszk jut az eszembe. De ne hagyjuk becsapni magunkat. A dolog újfent messze
többről szól, mint hogy egy elhibázott rendszer hogyan fizeti ki kártérítés
gyanánt saját magáért minden elpusztult érték többszörösét. Messze többről,
mint a hazugságról, amibe a körülmények kényszerítenek.
A tűz fölfelé folyik. Különös, hogy eddig nem vettem észre. Mit akar ez
a fordított gravitáció? És mit akarok én, mit akarnak ezek az emberek itt, akik
bámulják. Néznek valamit, amit nem értenek. Fölfelé, fölfelé, ahogy Elijahut a
tűz elragadta és a lánglovak az égbe nyargaltak. Ez a fölfelé vonzás
félelmetes, ez a megfordult valóság, a magasság nehézkedése. Vagy nem? Megint
oldalanként kapod az átgondolható tartalmak tucatjait, olvasó – miközben két
nem létező aspektus tankölteménybe illő párbeszédét olvasod. Azaz egy író
játékát azzal, hogy akkor most ki fog besúgni kit, melyik a hunyó, melyik a
provokátor, és ki lesz az áldozat. Holott a valódi, figyelmeztető erejű
tanulság így szól: bárki lehet. Te is, ha kihúzzák alólad az életed és egy
ilyen tömegszállás kíméletlen közegébe hajítanak – ahol te is levetkőzöl majd
minden felesleges kultúrát és cafrangos illemet. Olykor azzal nyugtatom magam,
talán egy harmadik személy hallgatózott…
Ugyanis
…az irodalom legnagyobb csalása
ez a harmadik személy. Ez a mindent (jobban) tudó narrátor, ez az idegesítően
okos, olvasásirányokért felelős, szavakból magnetizált iránytű. Az Ugyanis a szamojédok története. Így
hívja a könyv azokat a gátlásaikat vesztett, nevelőotthonból szökött, immár
minden paradicsomitól mentes fiatalokat, akik megérkeznek szolidan kormányzott
otthonunkba, felrúgják a szabályokat és megteremtik a poklot. Legalábbis M.
Saravarage könyvében, amiből itt mintha részleteket olvastatnának velünk. De
nem ő a narrátor. A narrátor ezek szerint egy kritikus, aki meséli és minősíti
M. Saravarage történetét. Amely él a hatáskeltés eszközeivel – olyan, mint egy
Shakespeare-i királydráma: egy részben propaganda, más részben egyszerűsítés,
némi frissen ontott vérrel összefröcskölve.
Az árnyékot tanulmányozom. Mit gondolsz, melyik a legsűrűbb? A hársfáé.
Nem vagyok benne biztos, hogy miért. Összefüggő, sötét, és hűs árnyékot vet…
Ezúttal nem fényekről van szó, hanem a nap hősége elől való elrejtőzésről.
Ugyanakkor távlatról a fényben úszó világra. Az ember elrejtőzik a hűsben és
onnan les ki a fényre… van benne valami elemi költészet, de annak minden
öntetszelgése nélkül – ha valamiben, akkor a kíméletlenségében tetszeleg, hogy
nem ismer tabukat. Valójában újra és újra visszatérek ezekhez a könyvekhez,
mert érzet szintjén mesélik mindazt, amit (a születésükkel egy időben formálódó)
esszék magyaráznak, amit a Patmosz három kötete magyaráz. Ilyen értelemben ezek a történetek valójában
példabeszédek, a máshol is szavakba kényszerülő tanítás példabeszédei.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése