Hamvas Béla: Sarepta

Ismétlem magam, de ennek most nyomós oka van. Ezt a gyűjteményt, ha rám hallgatsz, kedves olvasó, teljesen szabálytalanul kezded olvasni. Lapozgass benne, olvass bele itt is, meg ott is; ébredj rá, hogy ez bizony nem úti olvasmány, főleg nem strand-könyv - és bár esszék egymásra fűzött gyűjteménye, nem tesz neki jót, ha sokszor lerakod: nem tesz jót neki, ha közben másra figyelsz. Úgyhogy válaszd ki a megfelelő időt és legkényelmesebb olvasó-pozitúrát, készíts be a lejátszóba a behallatszó zaj ellen a másra figyelés hátterének való liftzenét, s miután kényelmesen elhelyezkedtél az olvasófoteled kuckós mélyén, hogy most már igazán nekidurálod magad, nyisd ki a 341. oldalon, és kezdd el. ...írtam az Arkhai ajánlójának első bekezdésében, most is pontosan ezt javaslom, néhány különbséggel: a Sarepta valóban egyetlen, szigorúan összefüggő gondolatmenet, és az olvasás javasolt kezdete maga az esszé, a 164. oldaltól.

Nem mintha ne volna hallatlanul lényeges a szerkesztői szándék szerint előbb olvasandó könyvismertetés, ahol Hamvas Szabó Lajos és Tábor Béla munkájáért lelkesedik (Vádirat a szellem ellen), vagy a Csütörtöki beszélgetések alkalmával készített jegyzetek (amikből, úgy hallottam, egészen jó ízzel vissza lehet következtetni az elhangzottakra, ha valaki Szabó Lajos életművét is ismeri). Nem mintha ne volna fontos Hamvas Szabó Lajos kritikájára írt válasza, vagy a három publikált levél, amit már a mellőzött írt az emigránsnak. Mind igen fontos adaléka a Sarepta gondolatmenetének, de korántsem előfeltétele a megértésének. Sőt, állítom, agyonterheli azt. Egyfelől az olvasóban pukkanó gondolatokkal, hogy a leírtakat vajon ki gondolta, horribile dictu ki lopta kitől - másfelől főleg a Csütörtöki beszélgetések a maga zilált (és a levelek esetében válaszok híján töredékes) formájában nem aha-élményeket, hanem félreértelmezéseket generál - a megismerendő gondolatmenethez, előre. Első olvasásom alkalmával gyakorlatilag agyonnyomta az amúgy itt-ott Hamvasra jellemzően egyedi helyesírású, de amúgy világos, jól követhető, a gondolat fonalaival gyönyörű mintákat csomózó, fényesen józan mondatokat az a néhány prekoncepció, ami a kötet első felét olvasva kialakult bennem.

Sok minden kialakulhat amúgy - Hamvas maga is ennek az általa pre-ekklézsiának nevezett barátságnak, vagy inkább gondolat-és létközösségnek ismertetésével kezdi a könyvét, s tekinthetjük úgy, hogy Szabó Lajos szellemiségéből tényleg nagyon sokat a magáévá tett - bár a megfogalmazásban azonnal és jellegzetesen tévednénk: Hamvas szemében ezek egy szellemi közösség gondolatai, amit épp ő interpretál. Fellelkesítette a közösség teremtésének lehetősége a korban, amikor hatalmi ösztönből születő látszatközösségek virágoztak - sajnos nyilván ő is tehetett róla, hogy a körbe eljáró barátok, kíváncsiak, besúgók és Tábor Béla békeszerető szeme láttára csak kialakult egyfajta "két dudás" helyzet ebben a magas nívójú szellemi csárdában is. Úgy látszik, ragaszkodsz ahhoz a gondolathoz, hogy én is részt vettem kihajításodnak aktusában írja Hamvas Szabó Lajosnak a levelében, írja a mellőzött a száműzöttnek - tényleg érdekelne, vajon hova és hogyan futott volna ki ez a kapcsolat, ha ideje, tere, levegője van, a fojtott bűz helyett, amit köréjük böfögött a kor. Hamvas szégyentelenül képes volt bárkitől tanulni, de ezt a helyzetet, amit a Sarepta olvasztó-kohójában éghető szavakkal körberak, nem a barátok által írt szövegek, hanem a tapasztalatai tárták fel, és saját egykori lényének meglehetősen kíméletlen felismerése, és tűzbe hajítása alapozta meg (ezért különösen vicces, ha valaki Szabó Lajos tanítványaként emlegeti).

Magát a gondolatmenetet eszem ágában sincs itt ismertetni, egyrészt aligha bírnám terjedelemmel, másrészt tévútra vinne. Hogy ezt illusztráljam, egy apró részletet azért megmutatok. Hamvas a Csütörtöki beszélgetések egyik gondolatmenetében játszik el azzal, ki a hibás a megváltó kereszthaláláért. Mereskovszkij nyomán arra jut: Channan az, János evangéliumából, a visszavonult egykori főpap, aki már rég nincs a porondon, de a befolyása alapvető. A háttérhatalom, amely az életünket irányítja, és tanácsba csomagolva parancsol. Ez a láthatatlan Channan, ez, aki a helyzetet tökéletesen értette, aki nem volt megbízhatatlan, nem volt gyarló, ez a nem előretolt állásban, hanem a háttérben tartózkodó Channan, akinek még hatalmi pozíciója sem volt, s így meg se lehetett fogni, aki helyett bárki támadta volna is, mindig csak egy előretolt bábuját találni, mert ő a követhető vonalak mögött messze túl élt, Júdea egész magatartásának letéteményese, az egész ország sorsának értelmi szerzője, az iniciatívák és intenciók magja és kiindulópontja - ez volt Channan, a tettes.

A Sarepta egy adott pontján kiderül, maga a kérdésfeltevés rossz - így evidensen a válasz is. A jelenlétemben vagyok, csak ez, csak ez az egyetlen biztos, a vagyok, a többi irodalom; adott esetben rossz ponyva, krimi, hiszen azt firtatja, hogy ha én áldozat vagyok, ki a gyilkos. Ez a rossz kérdés és rossz válasz a klérusé, amely korokon át prostituálta a megvallást. Persze az ellenkezője sem igaz, hogy hajlamok, azaz a biológiánk kényszerei, vagy társadalmi mozgások és csoportlélektan - ez a rossz válasz Hamvas szavával a szcientifizmusé, amely prostituálja a tudományt. Hiszen egy hazugság szöges ellentéte sem lesz a priori szükségképpen igazzá (s mindez nem jelenti azt sem, nem járkálnak közöttünk Channan léthelyzetére emlékeztető figurák, mert persze miért ne - bár azt minden igazi konteó-hívőnek tudnia kéne: ha rámutathat valakire, ha plakátra kasírozhatja, az biztosan nem Channan).

Szóval ez a példa csak ízelítőt adna - a gondolatmenet nem erről szól. Olvasd el. Nekem ez leginkább hitvallás, egyfajta konkrét és személyes (memoár- vagy vallomásjellegű saját koszoktól mentes) magyarázat nélküli, alapvetően értelmi tisztázása egy alapállásnak. Részt venni. Közösséget vállalni. Feltárása, miért döntött úgy egy gondolkodó, különállásában belső büszkeségeket nevelő, kertjében jól ellevő, hatalom által tovább nem zaklatott mellőzött, hogy elmegy raktárosnak Tiszapalkonyára. A meglelt és elveszített közösség kötelezettjeként - aki rájött, nem élhet külön, nem építhet barlangot sem aszkézisből, se életszerelemből - mert ugyan egyetlen dologban biztos (hogy vagyok), de azt is látja már, hogy nem külön.

Ez a könyv számos szerep, közte a saját artisztikus irodalmi vágyak (nem mellesleg szeretett olvasmányom, a Karnevál) letétele a magas polcról, a puszta földre. Feltárása annak, valaki hogyan fogalmazza meg elkerülhetetlenségét, hogy széles és másoknak szóló gesztusok nélkül (értelmetlen ágálás, vagy provokált mártírium helyett kvázi magának) megvallja Krisztust. A szavakat tényleg sokszor Szabó Lajostól és ezer más szellemtől kölcsönözve - de a szavak ilyenek, én is úgy kölcsönzöm őket, amikor erről a könyvről beszélek. Egy felismerésről, aminek szerintem alapvetőbb élményi gyökere is lehetett, mint a végiggondolt szavaké, amelyek betódultak az elégetett szemlélet megürült helyére. Valahogy nekem süt ebből a szövegből egy élmény, amiről a szerzője nem beszél - mert megértetni akarja magát, nem hitelesíteni. Kapiskálok erről valamit, de ezt - mivel Hamvas hallgat róla - jobb, ha én is a saját csöndembe göngyölöm.

A Sarepta az életmű valódi, tudatos fordulópontjának meglepően tárgyilagos összefoglalása, jóval kevesebb indulat fűti át, mint amennyit megérdemelt volna a helyzet, sőt, igazából teli van reménnyel. Nagyon sok prognózisa másképp alakult - bizonyos nézőpontból talán még keserűbbre, hiszen további reményektől fosztott bennünket a saját beteljesülésük. Tényleg meg kéne tanulni Hamvas Bélától, hogy örüljünk ennek: hiszen legalább néhány illúzió holt súlyától könnyebb így a szellem Noé-bárkája.                               

Hamvas Béla: Arkhai

Ez az írás a Könyvvizsgálókon megjelent ajánló jelentősen kibővített változata. A bővítmény nagyon sok elemét kelletlenséggel elegy riadalommal teszem itt közzé - mert nem tanulhatok helyettetek, és amit itt feltárok, azt jobb magatoktól észrevenni. Viszont szükségét éreztem mégis, mert számos félreértés kering a XX. század számomra talán legfontosabb gondolkodójának nézeteiről, mivel nem egyszerű és végképp nem szokványos a humora. Mindazonáltal nyilvánvalóan ez az elemzés is csak olvasatként működik, valójában én is csak annyit akarok, hogy gondolkodj. Róla.

Ezt a gyűjteményt, ha rám hallgatsz, kedves olvasó, teljesen szabálytalanul kezded olvasni. Lapozgass benne, olvass bele itt is, meg ott is; ébredj rá, hogy ez bizony nem úti olvasmány, főleg nem strand-könyv - és bár esszék egymásra fűzött gyűjteménye, nem tesz neki jót, ha sokszor lerakod: nem tesz jót neki, ha közben másra figyelsz. Úgyhogy válaszd ki a megfelelő időt és legkényelmesebb olvasó-pozitúrát, készíts be a lejátszóba a behallatszó zaj ellen a másra figyelés hátterének való liftzenét, s miután kényelmesen elhelyezkedtél az olvasófoteled kuckós mélyén, hogy most már igazán nekidurálod magad, nyisd ki a 341. oldalon, és kezdd el.

Óda a XX. századhoz

Szóval arra kérlek, hogy olvasd el a végét. Ezt az esszét az írója 1945-ben írta, az addigi élete romjain, a pillanatban, amikor megváltozott az egész addigi életszemlélete. Az Óda számomra körülbelül annyira fontos lett, mint az Apokaliptikus monológ, vagy mint a Karnevál - miközben mind a mai napig képes vagyok beleálmosodni, elkalandozni, valaki bennem folyvást tiltakozik a befogadó olvasása ellen, egyszer sem sikerült egyvégtében koncentráltan végigderülni. Mert végig kell mosolyogni, az ironikus felhangok áthangolta papos komolyság minden öngúnnyal átitatott morzsájáért hálásan. Vigyázni kell, hogy egy pillanatig se fogjon el áhítat. Ne a mesteri elme tanítását lásd, hanem azt a hallatlanul szabad gesztust, amikor valaki (végre) nem veszi (nem veszi véresen) komolyan önmagát, és a világát, amelyben tükröződik.

Valaki bennem egyfolytában a tanítást akarná - holott ez a szöveg nem tanítana, hanem felébresztene. A saját (akár jogos) büszkeségeiből is paródiát formálva. A szavak mély tiszteletét is odahajítva a romok közé, a többi szemétre. Az olvasása visszamenőleg megértette velem, hogyan irritál az írója szándékosan a Karneválban. Hiszen mikor felméri a világát, nem a maradványok közt kutat, hanem provokál. Kihajigál mindent, hiszen a javát úgyis elvette a lakását és minden értékét, kéziratát hamuvá oldó bomba; és ami maradt, tényleg szemétre való. Tetszeleg ebben. Arra ébredtem rá, hogy ezzel is gyanút akar kelteni a mondatok iránt. Ébreszteni akar.

Meghökkentő gesztus ez pont akkor és ott. Amikor a túlélők kurkászták a romokat - szellemi értelemben is, keresve, hogy mit hagyott meg érvényesnek az átélt borzalom. Iszonyatosan irritáló lehetett a kortársak számára ez az alapállás, amely a felszabadultság pillanatában így összegez, ennyire gátlások nélkül. Egyáltalán - hogy valaki a túlélő pozíciójából így ironizál. Mert egyet ne felejts el: az írója nem veszi ki magát ebből az összegből. Minden felsorolt vétket belülről ismer, hiszen tényleg érteni akarta, hogyan lesz valakiből például tömeggyilkos. Megérteni, hogyan jut el idáig a másik, anélkül, hogy megcselekedné azt, amit a másik. Hogy ilyen mondatokat írjon aztán: A nagyszerű nem az, hogy létünk egyre világosodik, és az Utópiához egyre közelebb jutunk, hanem az, hogy egyre több lesz a monumentális gond és szomorúság, és veszély és borzalom és így egyre nagyobb lehetőség kínálkozik az emberben szunnyadó végtelen ellenerők kifejlesztésére. Századomnak éppen ezért hálás szívvel köszönetet mondok, mert megtanított a legnagyobb dologra, a derűre.   

Folyton beleálmosodom, elkalandozom, amikor olvasom - a mániáim, a rögeszméim, a kísérteteim: magamra hívott élet-formáló eszméim így védekeznének bennem ellene. Az eszmélés (ami még valahol álom, ájultság) helyett a felébredés... Pedig meg kell éreznem, hogyan jut Jézushoz, minden klasszikus értelemben vett vallásos felhang nélkül (sőt, talán ellenére). Vagy lehet, hogy nem kell? Elég volna csak érezni a példában azt a példátlan lehetőséget, amitől tényleg irritálódtak a kortársak? Lesz még dolgom ezzel a szöveggel, ahonnan kezdve (a magam számára) a maradéktalanul hozzám beszélő Hamvas Bélát számon tartom.

Ha rám hallgatsz, ezek után tetszés szerinti sorrendben jöhet a Regényelméleti fragmentum, vagy a Májá - szerintem az utóbbi a nehezebb dió. Csak ne felejtsd el (folyamatosan ne felejtsd el), mikor olvasod őket, hogy ezek nem tanítások. Hanem edzőpartnerek. Nemcsak iróniával átitatott rétegük van, de van egy olyan, markáns rétegük is, ami az Óda szellemében adná át a tant: amit mond, azzal mérhetetlen ellenerőket ébresztene benned. Amit nem úgy hívnak, hogy saját felismerés (fel a magadra hívott kísérteteid ismered), hanem úgy, hogy ébredés, vagy (ha már folyamatba raktad) éberség.

S ha rám hallgatsz, mindezek után olvasod csak el a fiatal Hamvas hascsikarásig komoly, sötétlila tónusú, gránitkeménységű alapnak szánt, tanító szándékkal írt munkáit; a címadó Arkhai esszégyűjteményének sajátságos, a világégés utáni ébredést megelőző delíriumait. Amelyek nem egy megállapítása benne marad a későbbi érvelésekben is, mint (hol kigúnyolt, hol komolyan vett) fixa idea, de amelyek szellemisége megsemmisült a tapasztalatban. A szemléletmód, ami áthatja őket, belehalt a háborúba. Van, aki ezt ma is másként gondolja a rajongók és tanítványok köréből - de ne rajtam (s főleg ne Hamvason) kérjétek számon, hogy aki szöget akar beverni, az mindent kalapácsnak néz. Ha ezekkel az írásokkal kezded az olvasást, jó eséllyel el sem jutsz az Ódáig. Ami amúgy azt is jelenti: nincs ennél a kötetnél (az általam amúgy nagyra becsült) Dúl Antal szerkesztési módszerének eklatánsabb kritikája.

Mindezek után csak nagyon óvatosan fejthetem ki, mire jutottam a két alapvetéssel, ahol a nagy összegző regény, a Karnevál bázisát megteremti az írója. Hiszen a Regényelméleti fragmentum és a Májá is nevezhető (a teljes életmű ismeretében) a cukorkával beadott ismeret, a regény szellemi értelemben vett megalapozásának. Egy igen fontos kérdés, egy alaposan, sokak által félreértett tanítás okán a fentebb leírtakkal szemben én a

Májá

lapozgatása közben megszületett olvasatommal kezdeném. Ettől a könyvtől a fátylak felfejtését vártam, a szemem láttára lassan lecsupaszodó, végül megjelenő meztelen igazságot. Holott az író annyi korábbi szavával felkészített rá, hogy lássam: a szavak is fátylak, csak beburkolni képesek azt, amiben legszívesebben tényleg a maga pucér valójában gyönyörködnénk. Nem alkalmasak erre a feladatra. Viszont képesek megmutatni, hogyan burkol a fátyol, a nyelv által, a beszéd által, az írás által átadható tudásban. Hogyan keresi s hogyan nem találja a fogalmi világ önmaga felbontása árán sem azt a látványt, ami tényleg örök, ami az örök változás vibráló árama alatt változatlan.

Hamvas Béla ebben a szövegében számos, kifejezetten gonosz trükkel él. Paródiát űz a nevezés hatalmából, amikor megalkotja, bevezeti és használja az ey fogalmát. Az ey az androgün őskép. Meg még egy halom jelentés finom gúnnyal adagolt kiforgatása. Van egy fantasztikus bekezdése (keresd meg!), ahol szinte rikoltozva alkotja meg az egymást magyarázó fogalmakból a saját farkába harapó kígyót. Miközben ebbe a gonoszjátékba belefogalmazza persze a felismeréseit is (fel ismeri őket - tudja, hogy kísértetek), a hiteit, a meggyőződéseit is - hiszen mind a fátyol része. Elképesztően réteges szöveg ez, könnyű belefeledkezni. Könnyű feledkezni róla, hogy derűvel olvasd... Pedig ez volna a feladatod. Provokál, amikor idéz és megidéz, hiszen például az Upanisadok mellett német misztikusokat ugyanúgy a játékba von, ahogy egy dicséret és egy idézet erejéig Marxot. Provokál és megvilágosít, amikor ebbe a játékba vonja a keresztet. A májá szavakkal lebonthatatlan, mintha sajttal akarnál sajtot reszelni - de a mód, ahogy használja őket, megvilágítja a fátylak természetét. A többi már a te dolgod...

És az érvelés határait mutatja meg, amikor azt mondja, a szeretet, Pál szerint a "legnagyobb" valójában hatalmi ösztön. Pontosabban megmutatja: a dialektika módszere tökéletes rá, hogy egy teljesen hamis következtetés-sor által juss a helyes eredményre. Hiszen ennek a teljes gondolatmenetnek a közepén ott ül a pálya második felének egyik alapszava, az üdv, s a végén ott figyel az éberség. Miért gondolom így? Mert a

Regényelméleti fragmentum

egy adott pontján így érvel: Az a fogalom, amely a realitás szó körül az újkorban kialakult nem univerzális. Pedig a valóság a mindenkori emberi létezésnek egyik nagy fogalma, és az is kell, hogy legyen. Ez a realitás féloldalas, csak egy bizonyos emberfajtának kedvez. Részvétlen és kegyetlen és durva és közönséges és közömbös, és végül is csak azt célozza, hogy attól minél többen szenvedjenek. A történelmi tragédiák mindegyikét azzal fejtették meg, hogy ez a realitás. Itt a hatalmi ember tenyészetéről és igazolásáról és az élethez való kizárólagos jogáról van szó. Mintha a hatalom lenne az egyetlen valóság. A realitás és a hatalmi ösztön összetartozik. Éppen úgy összetartozik Don Quijote és a szélmalomvalóság. A világválság akkor kezdődött, amikor a realitásfogalmat a tudomány is magáévá tette. Ezért a tudomány realitásfogalma is rossz, mert a hatalmi ösztönt igazolja. Azt hirdeti, hogy a szükség és a kényszer az egyetlen hatalom, és ez a Nagyinkvizítor. Ő az, aki a világban az ananké helyét elfoglalja, és uralkodik az emberek fölött... Erre a kérdésre a magam részéről nem is vesztegetnék több szót.

Ebből a részletből rögtön láthatjuk azt a módszert, ahogy megértetne. Plasztikus képek. Don Quijote és a Nagyinkvizítor. a ködszurkáló és a főgonosz. És máris ott vagyunk, ahol az életünket érezte (kijelentve, hogy a történet kora véget ért): a regényben. Ahol mindenki szereplő. Érdekes a példáit olvasni, hiszen az irodalmi példáiból látszik, mi volt neki (és hogy körülbelül mi volt akkoriban) fontos - nagyon sok példáját ejtette azóta az irodalmi emlékezet, de ez a gondolatmenet lényegét nem érinti: hogy mindannyian csak hősök vagyunk egymás elképzelt történeteiben, és ez a képzelgés már akkor egyetemes volt. Olykor elképzelem, mit szólna a mai tükreinkhez, hiszen láthatta a film tündöklését, de nem láthatta a hanyatlását; látta a televíziózás születését, de nem láthatta a dicsőséges sorozat-korszakot; nem is beszélve egyéni, közösségi oldalakon fenntartott színpadainkról, a megosztásról, ami akkor a leginkább közönségvadász, ha megosztó. Nem láthatta a korszakot, amikor szinte mindannyian egyszerre műsorgyártók és kedves nézőink lettünk, és nincs adásszünet - a nap huszonnégy órájában ömlik ránk a fátylak egymást takaró, újabb és újabb rétege.

A Regényelméleti fragmentum fényében nem lesz felfejthetőbbé a Karnevál, de tény, jobban átsejlik a nagyregény alatt meghúzódó alap rajza. Magam sem értem, hogyan foghattam évekkel ezelőtt úgy a nyilvános olvasásának, hogy előtte nem mélyedtem el ebben a szövegében... De jobb későn, mint soha. S persze valójában messze több ennél: életelméleti fragmentum egy nézet-helyről, ami igazán soha nem volt se divatos, se népszerű - és nem hiszem, hogy ebben a kultúrából egyéb fátylakba vetkező korban olyan sok esélye lenne. De tévedjek. Hiszen vannak olyan barátaim, rokonaim és üzletfeleim, akik szeretnének a szokott, pimasz Nagyinkvizítoroktól és kétségbeesett ködszurkálóktól független meséket mesélni az életükkel. Ha túl tudnak látni a korban ragadt példákon, a nyelvezeten, és észreveszik a Májá szintjénél sokkal játékosabban előadott derűs kópéságokat ebben a szövegben, ez az esszé maradék nélkül az övék lehet.

Arkhai

Mint ahogy nagyon sok mai tanítványé ez a háborús években született esszégyűjtemény. Világító pillanatokkal, ugyanazzal a látomásos fegyverzettel, amit imádok tőle (hisz egyszerre zsigeri és gondolati), a megragadás képességével, az elfogódottsággal, ahogy lejegyződik, de ennek az alapja még nagyon sokszor valamilyen árnyalatlan, vagy-vagy jellegű választáskényszer. Nem árnyal, ítéleteiben sokszor kisszerű, a nőkről, a matriarchátusról például, erős elfogultsággal éli, amit ír, ami amúgy ugyanúgy elragadtatás, csak a másik véglet. És érezhetően rányomódik a kor, az átélt; a néhol elfeketülő gondolatmenetekben ott lüktet a front, a halálfélelem, az embertelen döntések kényszere. Ezek a gondolatmenetek egy nem a gondolkodásra való korban váltak egy szemlélődő ember sajátságos horgonyaivá.

Már többször utaltam rá, hogy nagyon fontos a szó, a logosz, ami köré a gondolatait szervezi. Az ifjúkori írásaiban ez a kulcs az érettség. Ez Kerényi hatása, a görögségbe való szerelemé, viszont ez nem folyamatos, nem tartható fenn, ahogy az idősebb Hamvas kulcs-fogalmai közül például az éberség. Az érés után a szottyadás jön. Ez ilyen hallatlanul egyszerű. Az érett gondolatok megöregszenek, nem tartható fenn az érés állapota - tehát az érettség, mint olyan, nem tehető életelvvé. Valahol a fiatalkori írások sajátos, számomra olykor kifejezetten pökhendi pillanatai is ebből következnek: ahogy úgymond az érett tekint sajátosan éretlen, adott esetben megérlelhetetlen környezetére. Hiszen a hangja már itt (itt még?) prófétai. Olykor briliáns gondolatmeneteket prófétál, például az inka kultúráról, de hallatlanul végletesen, mindent elküldve abba a végletbe, ami az érésből következik - megérlelt gondolatok ezek, de csak a gyümölcsöt látják, magát a termőre fordult növényt nem. És ez nagyon kockázatos: nem következtethetsz vissza ennyire konzekvensen a termésből a termőre.

Miközben számos briliáns pillanata van. Felismeri például a létünk fenntartásának kényszeréből kinövő Gólemet. Az eszköz készítésével az ember felszabadult a természet uralma alól, de ugyanakkor rabja lett az eszköznek. Ez az idegen harmadik elem: sem természet, sem ember, mind a kettőből van benne valami, mégis más, több is, kevesebb is, élő anyagból készített élő lény -, mégsem él. Az eszközzel az ember legyőzi a természetet, de az eszköz legyőzi az embert is. Függ mind a kettőtől, mégis független. Az eszköz egy sajátos fordulat eredménye, amelyre a természet nem számított: egy pont, amelyből a természetet sarkából ki lehet fordítani. Ki is fordították. Ma az eszközök feltétlen uralmának idején már látni lehet, milyen erő dolgozott benne, amikor az eszköz elnyomja a célt, megsemmisíti az anyagát, amiből készül és megsemmisítéssel fenyegeti a készítőt. A kellékek között elveszett a lényeg, a szerszámok között a munka. A mai életforma ennek a harmadik elemnek életformája: amikor az életfeltételek megteremtésében telik el az élet.

Oldalakon át idézhetném - én ezt hívom Gólemnek, akit megteremtettünk, csak elfelejtettük szentségtelen nevét, és ha eszünkbe jutna is, már nem tudjuk, hol a szája. Rengeteg ilyen felismerése van, de itt még oktatna. Még tanítana. A magasabb szellem jogán. Milyen érdekes, hogy mégis inkább irritál - és hogy a tanátadás mély lehetetlenségével kalkuláló érett Hamvast szoktam enyhe blaszfémiával mesteremnek nevezni... Tudom, hogy nem (lehet) az. Mégis, így a végén csak szeretném megköszönni neki, hogy olvashattam ezt a könyvét. És szeretném megköszönni neked is, olvasó, ha idáig elkísértél.