Soha olyat nem írtam le, ami előzőleg ne lett volna bennem készen –
jelenti ki Hamvas Béla egy helyen, és én elhiszem neki. Nemcsak a tanítványok
és az özvegy visszarévedései, a fenn maradt kéziratok is erről tanúskodnak.
Tiszta tükrű, alig javított oldalak sorakoznak a kéziratos füzetekben. Csak így
képzelhető el, hogy a könyvet (számomra a könyvek könyvét) ekkora
terjedelemben, ilyen rövid idő alatt rögzítse. Kemény Katalin visszaemlékezése
szerint negyven éves korában jelentette ki: ötvenedik
évemben fogom megírni nagy regényemet, a Karnevált. Így is lett,
holott Hamvas ötvenedik éve: 1948 nem adott ideális keretet a megírásához. 1945-ben
Hamvas lakása, minden kézirata, könyve, jegyzete megsemmisült a bombázások
alatt, 1948-ban lehetetlenült el egzisztenciálisan, akkor rúgták ki a
könyvtárból, jelentették ki (a Lukács György által vezényelt össztűz): a
létezése az új világ értékrendjére káros. Akkor váltott ki
földműves-igazolványt, hogy a sógora szentendrei kertjét művelhesse. Az ezután
következő négy év talán a legtermékenyebb időszaka. Soha olyat nem írtam le, ami előzőleg ne lett volna bennem készen –
jelenti ki Hamvas Kemény Katalin tanúsága szerint; a magam szempontjából ez
hallatlanul vicces, mert bennem semmi sem áll
készen, amikor írni telepszem, én magam szeretnék annyira készenlétben
állni, hogy keresztülfolyhasson rajtam mindaz, ami szólni szeretne…
Valahogy így próbálok most is a
dologhoz állni, amikor végre megpróbálom csökkenteni ezt az adósságot, és
egyfajta kedvcsinálót kísérlek írni a számomra legfontosabb olvasmányélményről.
Miközben évek óta haladok csigalassan egy újraolvasással, dokumentálom ezen a blogon – van abban valami
szentségtörés, ahogy pár bekezdésben próbálom összeszedni e könyvről, hogy
számomra mit jelent. Többek közt ezért: Tudja,
ez az egész história, később majd ön is meg fogja ítélni, a többi között
nagyobb szabású sorskatalógus is, egyike, nézetem szerint a világ egyik
leginkább kimerítő sorskatalógusának, az emberi tulajdonságoknak ez a Noé
bárkája, minden özönvízen átmentett leltár, szóval képeskönyv, karakterológia,
végeredményben szótár és invertár, de én magamat ebből a vásárból nem veszem
ki, én vagyok a bárka, amelyben az egész állatkert a vizek tetején úszik…
mondja Bormester Mihály az ügyvivőnek, akit a könyv nem nevez néven. Szentségtörés
ez, hogy ekkora terjedelemben egyáltalán akarok írni róla: nem véletlen, hogy
sorvezetőket használok ehhez a bitang kísérlethez, Danyi Zoltán tanulmányát, és Oravecz Barna Rejtett struktúrák Hamvas Béla Karnevál című regényében című esszéjét – ennek
később különös jelentősége lesz…
Van abban valami betegen vicces,
ahogy a kezembe került ez a regény, és ahogy aztán példányt veszítve, eladva,
kölcsönadva és vissza nem kapva, kölcsönkérve és vissza nem adva, elvesztve és
újra meglelve jött velem az évek folyamán. A legfontosabb kórházi olvasmányom –
az 1996-os gerinctörés fél éves fekvésének állandóan felüthető, forgatható,
provokáló, többször egymás után végigolvasható stimulusa (más kérdés: egyéb
körülmények között nem biztos, hogy ennyire belém rághatta volna magát…).
Elsőnek talán Kállay Kotász Zoli adta a kezembe; neki is teljes értékű,
befejezhetetlen tanítványi viszonya van Hamvassal, akárcsak nekem
(befejezhetetlen, hiszen hogyan teszel fel a halott mesternek egy kérdést?).
Érdekes, hogy valójában nagy mélységekig mégsem beszélünk egymás közt róla –
minek tennénk fel egymásnak a kérdéseket, amit valójában neki szeretnénk? (S amire a válasz nagy valószínűséggel ott figyel
az életműben, és ráadásul nem biztos, hogy mind a kettőnknek ugyanaz az adekvát
válasz…)
Szóval ezt a könyvet Bormester
Mihály meséli egy ügyvivőnek, akinek az lesz a dolga, hogy mindezt lejegyezze –
azaz Hamvas így bizonytalanít el azonnal minden illeszkedést bármilyen irodalmi
fiókhoz, ahova a regény sorolható volna, hiszen a dialógus két pólusa, a
nevezett és a nevezetlen később szép rendszeresen visszatér úgymond a függönybeszélgetésekben, és kitárgyalják
a „regényt”. Kiteregetik a szennyest, hátteret, okot, motivációt lepleznek le
és el, további homályt kavarnak – mikor mit. A történetben, ami Mihály apjának,
Bormester Virgilnek sajátos kisiklásával kezdődik (mikor is elbizonytalanodik,
ki is ő), és szép kényelmes gonoszsággal, rengeteg iróniával csordogál Mihály
megszületéséig, felnövekedéséig, pokoljárásokkal tarkított életkiképzéseiig a
borzalmas huszadik század első éveiben, egészen a főhős az ostrom alatt
bekövetkező haláláig. Hogy aztán jöhessen Vidal könyvtáros és az ő maszkot
letépő makacssága – hiszen az életünk jelentése úgyis csak a teljességben
látszik, Bormester Mihály életének teljessége is (Isten nyugosztalja…). Közben
több mint ezer szereplő, mellékalak, maszk, lárva kering (látszatra több ezer,
valójában jóval kevesebb) túlvilágokon innen és túl hősünk és hagyománya körül.
Holott ez mind csak azért van, hogy egyetlen ember: Bormester Mihály
megérthesse önmagát, ez az ő sorskatalógusa ebben a diabolikus Karneválban,
ahonnan ő sem vonhatja ki magát (meg te sem, olvasó. Meg én sem…). Ez egy
csodálatos tükör. Nem a magad arcát látod benne (nem is feltétlenül Hamvas
Béláét), de azt megmutatja, hogyan, mennyi munkával kell olyan tükröt
foncsorozni, amiben majd te látszol. Az egyik kedvenc mondatom idézem ide erről
tőle a Kierkegaard Szicíliában című
esszéből: …a féreg nem igaz: ez a hős
másik oldala. A hős sem igaz: ez a féreg másik oldala. Összetartoznak. Nincs
Én; ez a világ másik oldala…
Oravecz Barna egyik legfontosabb (nem
teljesen új, mégis eredeti) felismerése, hogy Hamvas Béla sorvezetőket használ
e hatalmas munka kiteljesítéséhez. Amit szoktak mondani róla: hogy úgymond
beavató regény, alkímia, abban az eredeti értelemben, ahol az alkimista a maga
lényéből égetné ki az örök érvény aranyát. Így a kötet szerkezete, a Gong ütéseivel elválasztott tagolás a
hét beavató lépcső rendjének feleltethető meg. De egy másik rendben (így
Oravecz) teljesen jól illeszkedik minderre Schumann Karneváljának húsz
elkülöníthető tétele. Tény, az ifjú Hamvas jól zongorázott, maga is komponált
(amíg el nem égtek a kották is a bomba tüzében), tény, a korai verzió, az
Ördöngösök kéziratán kiradírozva, de jól kivehetően ott sorakoznak a Schumann
által adott tételnevek. Nekem ez különösen tetszik, mert a saját irományaimban
imádom az efféle sorvezetést. Vegyél egyszerűen valamit, amit érvényesnek
érzel, pontosan kifejtett érvek helyett az egészét érvényesnek, és fűzd fel az
érvényére a felismeréseid. Hiszen így tanulunk, nyelvet, kifejezést, mindent! A
saját készenlétemhez sokszor támasztok ilyen létrákat (támaszkodnak bennem
ilyen létraként – hogy az egyik sorvezetőm: Weöres A teljesség feléjét is
ideidézzem) Ráadásul mi mást tehetne az, akinek az addig felépített teljes
munkája elégett – egyszerre elvéve a kiérlelt hátteret és megadva a formáláshoz
szükséges alkotói szabadságot; egyszerre megfosztva a valamilyen formában való
végiggondoltság papírtömegétől és megnyitva az utat az asszociációnak a zenemű
felé, ami nem pusztult el, és érvényét sem vesztette? Oravecz feltételez
egyébként ugyanilyen kapcsolatot a Tarot Nagy Arkánumának húsz lapja felé is
(Bolond és Világ nélkül, felmérve a Tabula
smaragdina idevágó passzusait); izgalmas feltételezés, ezt még végig kell
gondolnom… Nincs Én, és nincs Világ…
Tetszene. Ha a két attitűd
valójában ugyanazon érme két oldala volna: a soha olyat nem írtam le, ami előzőleg ne lett volna bennem készen
illetve a készen állok, hogy megszólaljon általam, amit láttam
és tapasztaltam. A Karnevált én a múlt évszázad legfontosabb irományának
tartom, a könyvnek, aminek a levetett maszkjai alatt nem a nagy semmi: stílus,
elégtételek, puszta szórakoztatás van, hanem a valami. Amivel kezdeni kell valamit.
Hogy mit, azt majd eldöntöm később (vagy nem…). Ha megérem.
