Élesztő

Zdzisław Beksiński - Eclipse

...avagy a kovász. Megpróbálom ezt itt, ezt az olvasónaplót feléleszteni majd, szép lassan. Lehet, évekbe telik, ahogy évekig aludt - minden átálmodott évért egy ébresztő év. Vagy egy pillanat alatt - majd kiderül. Kezdjük verssel. Amikor ez a vers és a tartalma felébredt bennem, épp versekkel keltem. Élesztő, avagy kovász:

Doktor Boromeus

Én fiatal és tapasztalatlan lélek vagyok.
Megértettem, végre, miért ezzel kezdted.

Megszokni. A bőr alatt sugárzó sejteket.
A sejtelmeket, amik ragyognak. Hogy
bennünk milyen léthez hajló vágyak és
milyen egymáshoz hajló létek. Hogy
a tárgyaknak szintén lelke van,
fiatal és öreg - és bármelyik lehet
a vágyaink tárgya.

Megszokni a másikat. A másikban a
szakadatlan, hűtlen változást. Ahogy
megérik a másikban az éh és
megtanulja a csalódást - mert
csalni ebben a játékban csak az
öreg lelkeknek van joga, avagy
lehetősége.

Mellettem öregedni. Az majdnem
pontosan ugyanaz, mint öregedni bennem.
A megszokás segít hogy elviseljem
a nem egészen pontos találatok
céltáblányi gyülekezését. Hogy
legfeljebb véletlenül, ha nem figyelek,
vagy rosszul figyelek.

Hogy elmúlni nem választás dolga,
hanem kényszer. Én fiatal és
tapasztalatlan lélek vagyok. Nincs
rutinom az elmúlásban. Ezért mulatok,
nemcsak azon, ami tényleg mulatságos -
pedig csak az öreg lelkeknek érik,
nő barack.

Meglepnek az ízek. Tudod, milyen
íze van a fiatal levegőnek? Leginkább
télen érezni, tél elején, hajnalban,
elkésett bimbók között a
lehetetlen tornyának erkélyén.

Kóstold meg. A levegő is akkor fiatal,
amikor harapni lehet belőle.

(2020.11.21)

Hamvas Béla: Sarepta

Ismétlem magam, de ennek most nyomós oka van. Ezt a gyűjteményt, ha rám hallgatsz, kedves olvasó, teljesen szabálytalanul kezded olvasni. Lapozgass benne, olvass bele itt is, meg ott is; ébredj rá, hogy ez bizony nem úti olvasmány, főleg nem strand-könyv - és bár esszék egymásra fűzött gyűjteménye, nem tesz neki jót, ha sokszor lerakod: nem tesz jót neki, ha közben másra figyelsz. Úgyhogy válaszd ki a megfelelő időt és legkényelmesebb olvasó-pozitúrát, készíts be a lejátszóba a behallatszó zaj ellen a másra figyelés hátterének való liftzenét, s miután kényelmesen elhelyezkedtél az olvasófoteled kuckós mélyén, hogy most már igazán nekidurálod magad, nyisd ki a 341. oldalon, és kezdd el. ...írtam az Arkhai ajánlójának első bekezdésében, most is pontosan ezt javaslom, néhány különbséggel: a Sarepta valóban egyetlen, szigorúan összefüggő gondolatmenet, és az olvasás javasolt kezdete maga az esszé, a 164. oldaltól.

Nem mintha ne volna hallatlanul lényeges a szerkesztői szándék szerint előbb olvasandó könyvismertetés, ahol Hamvas Szabó Lajos és Tábor Béla munkájáért lelkesedik (Vádirat a szellem ellen), vagy a Csütörtöki beszélgetések alkalmával készített jegyzetek (amikből, úgy hallottam, egészen jó ízzel vissza lehet következtetni az elhangzottakra, ha valaki Szabó Lajos életművét is ismeri). Nem mintha ne volna fontos Hamvas Szabó Lajos kritikájára írt válasza, vagy a három publikált levél, amit már a mellőzött írt az emigránsnak. Mind igen fontos adaléka a Sarepta gondolatmenetének, de korántsem előfeltétele a megértésének. Sőt, állítom, agyonterheli azt. Egyfelől az olvasóban pukkanó gondolatokkal, hogy a leírtakat vajon ki gondolta, horribile dictu ki lopta kitől - másfelől főleg a Csütörtöki beszélgetések a maga zilált (és a levelek esetében válaszok híján töredékes) formájában nem aha-élményeket, hanem félreértelmezéseket generál - a megismerendő gondolatmenethez, előre. Első olvasásom alkalmával gyakorlatilag agyonnyomta az amúgy itt-ott Hamvasra jellemzően egyedi helyesírású, de amúgy világos, jól követhető, a gondolat fonalaival gyönyörű mintákat csomózó, fényesen józan mondatokat az a néhány prekoncepció, ami a kötet első felét olvasva kialakult bennem.

Sok minden kialakulhat amúgy - Hamvas maga is ennek az általa pre-ekklézsiának nevezett barátságnak, vagy inkább gondolat-és létközösségnek ismertetésével kezdi a könyvét, s tekinthetjük úgy, hogy Szabó Lajos szellemiségéből tényleg nagyon sokat a magáévá tett - bár a megfogalmazásban azonnal és jellegzetesen tévednénk: Hamvas szemében ezek egy szellemi közösség gondolatai, amit épp ő interpretál. Fellelkesítette a közösség teremtésének lehetősége a korban, amikor hatalmi ösztönből születő látszatközösségek virágoztak - sajnos nyilván ő is tehetett róla, hogy a körbe eljáró barátok, kíváncsiak, besúgók és Tábor Béla békeszerető szeme láttára csak kialakult egyfajta "két dudás" helyzet ebben a magas nívójú szellemi csárdában is. Úgy látszik, ragaszkodsz ahhoz a gondolathoz, hogy én is részt vettem kihajításodnak aktusában írja Hamvas Szabó Lajosnak a levelében, írja a mellőzött a száműzöttnek - tényleg érdekelne, vajon hova és hogyan futott volna ki ez a kapcsolat, ha ideje, tere, levegője van, a fojtott bűz helyett, amit köréjük böfögött a kor. Hamvas szégyentelenül képes volt bárkitől tanulni, de ezt a helyzetet, amit a Sarepta olvasztó-kohójában éghető szavakkal körberak, nem a barátok által írt szövegek, hanem a tapasztalatai tárták fel, és saját egykori lényének meglehetősen kíméletlen felismerése, és tűzbe hajítása alapozta meg (ezért különösen vicces, ha valaki Szabó Lajos tanítványaként emlegeti).

Magát a gondolatmenetet eszem ágában sincs itt ismertetni, egyrészt aligha bírnám terjedelemmel, másrészt tévútra vinne. Hogy ezt illusztráljam, egy apró részletet azért megmutatok. Hamvas a Csütörtöki beszélgetések egyik gondolatmenetében játszik el azzal, ki a hibás a megváltó kereszthaláláért. Mereskovszkij nyomán arra jut: Channan az, János evangéliumából, a visszavonult egykori főpap, aki már rég nincs a porondon, de a befolyása alapvető. A háttérhatalom, amely az életünket irányítja, és tanácsba csomagolva parancsol. Ez a láthatatlan Channan, ez, aki a helyzetet tökéletesen értette, aki nem volt megbízhatatlan, nem volt gyarló, ez a nem előretolt állásban, hanem a háttérben tartózkodó Channan, akinek még hatalmi pozíciója sem volt, s így meg se lehetett fogni, aki helyett bárki támadta volna is, mindig csak egy előretolt bábuját találni, mert ő a követhető vonalak mögött messze túl élt, Júdea egész magatartásának letéteményese, az egész ország sorsának értelmi szerzője, az iniciatívák és intenciók magja és kiindulópontja - ez volt Channan, a tettes.

A Sarepta egy adott pontján kiderül, maga a kérdésfeltevés rossz - így evidensen a válasz is. A jelenlétemben vagyok, csak ez, csak ez az egyetlen biztos, a vagyok, a többi irodalom; adott esetben rossz ponyva, krimi, hiszen azt firtatja, hogy ha én áldozat vagyok, ki a gyilkos. Ez a rossz kérdés és rossz válasz a klérusé, amely korokon át prostituálta a megvallást. Persze az ellenkezője sem igaz, hogy hajlamok, azaz a biológiánk kényszerei, vagy társadalmi mozgások és csoportlélektan - ez a rossz válasz Hamvas szavával a szcientifizmusé, amely prostituálja a tudományt. Hiszen egy hazugság szöges ellentéte sem lesz a priori szükségképpen igazzá (s mindez nem jelenti azt sem, nem járkálnak közöttünk Channan léthelyzetére emlékeztető figurák, mert persze miért ne - bár azt minden igazi konteó-hívőnek tudnia kéne: ha rámutathat valakire, ha plakátra kasírozhatja, az biztosan nem Channan).

Szóval ez a példa csak ízelítőt adna - a gondolatmenet nem erről szól. Olvasd el. Nekem ez leginkább hitvallás, egyfajta konkrét és személyes (memoár- vagy vallomásjellegű saját koszoktól mentes) magyarázat nélküli, alapvetően értelmi tisztázása egy alapállásnak. Részt venni. Közösséget vállalni. Feltárása, miért döntött úgy egy gondolkodó, különállásában belső büszkeségeket nevelő, kertjében jól ellevő, hatalom által tovább nem zaklatott mellőzött, hogy elmegy raktárosnak Tiszapalkonyára. A meglelt és elveszített közösség kötelezettjeként - aki rájött, nem élhet külön, nem építhet barlangot sem aszkézisből, se életszerelemből - mert ugyan egyetlen dologban biztos (hogy vagyok), de azt is látja már, hogy nem külön.

Ez a könyv számos szerep, közte a saját artisztikus irodalmi vágyak (nem mellesleg szeretett olvasmányom, a Karnevál) letétele a magas polcról, a puszta földre. Feltárása annak, valaki hogyan fogalmazza meg elkerülhetetlenségét, hogy széles és másoknak szóló gesztusok nélkül (értelmetlen ágálás, vagy provokált mártírium helyett kvázi magának) megvallja Krisztust. A szavakat tényleg sokszor Szabó Lajostól és ezer más szellemtől kölcsönözve - de a szavak ilyenek, én is úgy kölcsönzöm őket, amikor erről a könyvről beszélek. Egy felismerésről, aminek szerintem alapvetőbb élményi gyökere is lehetett, mint a végiggondolt szavaké, amelyek betódultak az elégetett szemlélet megürült helyére. Valahogy nekem süt ebből a szövegből egy élmény, amiről a szerzője nem beszél - mert megértetni akarja magát, nem hitelesíteni. Kapiskálok erről valamit, de ezt - mivel Hamvas hallgat róla - jobb, ha én is a saját csöndembe göngyölöm.

A Sarepta az életmű valódi, tudatos fordulópontjának meglepően tárgyilagos összefoglalása, jóval kevesebb indulat fűti át, mint amennyit megérdemelt volna a helyzet, sőt, igazából teli van reménnyel. Nagyon sok prognózisa másképp alakult - bizonyos nézőpontból talán még keserűbbre, hiszen további reményektől fosztott bennünket a saját beteljesülésük. Tényleg meg kéne tanulni Hamvas Bélától, hogy örüljünk ennek: hiszen legalább néhány illúzió holt súlyától könnyebb így a szellem Noé-bárkája.                               

Hamvas Béla: Arkhai

Ez az írás a Könyvvizsgálókon megjelent ajánló jelentősen kibővített változata. A bővítmény nagyon sok elemét kelletlenséggel elegy riadalommal teszem itt közzé - mert nem tanulhatok helyettetek, és amit itt feltárok, azt jobb magatoktól észrevenni. Viszont szükségét éreztem mégis, mert számos félreértés kering a XX. század számomra talán legfontosabb gondolkodójának nézeteiről, mivel nem egyszerű és végképp nem szokványos a humora. Mindazonáltal nyilvánvalóan ez az elemzés is csak olvasatként működik, valójában én is csak annyit akarok, hogy gondolkodj. Róla.

Ezt a gyűjteményt, ha rám hallgatsz, kedves olvasó, teljesen szabálytalanul kezded olvasni. Lapozgass benne, olvass bele itt is, meg ott is; ébredj rá, hogy ez bizony nem úti olvasmány, főleg nem strand-könyv - és bár esszék egymásra fűzött gyűjteménye, nem tesz neki jót, ha sokszor lerakod: nem tesz jót neki, ha közben másra figyelsz. Úgyhogy válaszd ki a megfelelő időt és legkényelmesebb olvasó-pozitúrát, készíts be a lejátszóba a behallatszó zaj ellen a másra figyelés hátterének való liftzenét, s miután kényelmesen elhelyezkedtél az olvasófoteled kuckós mélyén, hogy most már igazán nekidurálod magad, nyisd ki a 341. oldalon, és kezdd el.

Óda a XX. századhoz

Szóval arra kérlek, hogy olvasd el a végét. Ezt az esszét az írója 1945-ben írta, az addigi élete romjain, a pillanatban, amikor megváltozott az egész addigi életszemlélete. Az Óda számomra körülbelül annyira fontos lett, mint az Apokaliptikus monológ, vagy mint a Karnevál - miközben mind a mai napig képes vagyok beleálmosodni, elkalandozni, valaki bennem folyvást tiltakozik a befogadó olvasása ellen, egyszer sem sikerült egyvégtében koncentráltan végigderülni. Mert végig kell mosolyogni, az ironikus felhangok áthangolta papos komolyság minden öngúnnyal átitatott morzsájáért hálásan. Vigyázni kell, hogy egy pillanatig se fogjon el áhítat. Ne a mesteri elme tanítását lásd, hanem azt a hallatlanul szabad gesztust, amikor valaki (végre) nem veszi (nem veszi véresen) komolyan önmagát, és a világát, amelyben tükröződik.

Valaki bennem egyfolytában a tanítást akarná - holott ez a szöveg nem tanítana, hanem felébresztene. A saját (akár jogos) büszkeségeiből is paródiát formálva. A szavak mély tiszteletét is odahajítva a romok közé, a többi szemétre. Az olvasása visszamenőleg megértette velem, hogyan irritál az írója szándékosan a Karneválban. Hiszen mikor felméri a világát, nem a maradványok közt kutat, hanem provokál. Kihajigál mindent, hiszen a javát úgyis elvette a lakását és minden értékét, kéziratát hamuvá oldó bomba; és ami maradt, tényleg szemétre való. Tetszeleg ebben. Arra ébredtem rá, hogy ezzel is gyanút akar kelteni a mondatok iránt. Ébreszteni akar.

Meghökkentő gesztus ez pont akkor és ott. Amikor a túlélők kurkászták a romokat - szellemi értelemben is, keresve, hogy mit hagyott meg érvényesnek az átélt borzalom. Iszonyatosan irritáló lehetett a kortársak számára ez az alapállás, amely a felszabadultság pillanatában így összegez, ennyire gátlások nélkül. Egyáltalán - hogy valaki a túlélő pozíciójából így ironizál. Mert egyet ne felejts el: az írója nem veszi ki magát ebből az összegből. Minden felsorolt vétket belülről ismer, hiszen tényleg érteni akarta, hogyan lesz valakiből például tömeggyilkos. Megérteni, hogyan jut el idáig a másik, anélkül, hogy megcselekedné azt, amit a másik. Hogy ilyen mondatokat írjon aztán: A nagyszerű nem az, hogy létünk egyre világosodik, és az Utópiához egyre közelebb jutunk, hanem az, hogy egyre több lesz a monumentális gond és szomorúság, és veszély és borzalom és így egyre nagyobb lehetőség kínálkozik az emberben szunnyadó végtelen ellenerők kifejlesztésére. Századomnak éppen ezért hálás szívvel köszönetet mondok, mert megtanított a legnagyobb dologra, a derűre.   

Folyton beleálmosodom, elkalandozom, amikor olvasom - a mániáim, a rögeszméim, a kísérteteim: magamra hívott élet-formáló eszméim így védekeznének bennem ellene. Az eszmélés (ami még valahol álom, ájultság) helyett a felébredés... Pedig meg kell éreznem, hogyan jut Jézushoz, minden klasszikus értelemben vett vallásos felhang nélkül (sőt, talán ellenére). Vagy lehet, hogy nem kell? Elég volna csak érezni a példában azt a példátlan lehetőséget, amitől tényleg irritálódtak a kortársak? Lesz még dolgom ezzel a szöveggel, ahonnan kezdve (a magam számára) a maradéktalanul hozzám beszélő Hamvas Bélát számon tartom.

Ha rám hallgatsz, ezek után tetszés szerinti sorrendben jöhet a Regényelméleti fragmentum, vagy a Májá - szerintem az utóbbi a nehezebb dió. Csak ne felejtsd el (folyamatosan ne felejtsd el), mikor olvasod őket, hogy ezek nem tanítások. Hanem edzőpartnerek. Nemcsak iróniával átitatott rétegük van, de van egy olyan, markáns rétegük is, ami az Óda szellemében adná át a tant: amit mond, azzal mérhetetlen ellenerőket ébresztene benned. Amit nem úgy hívnak, hogy saját felismerés (fel a magadra hívott kísérteteid ismered), hanem úgy, hogy ébredés, vagy (ha már folyamatba raktad) éberség.

S ha rám hallgatsz, mindezek után olvasod csak el a fiatal Hamvas hascsikarásig komoly, sötétlila tónusú, gránitkeménységű alapnak szánt, tanító szándékkal írt munkáit; a címadó Arkhai esszégyűjteményének sajátságos, a világégés utáni ébredést megelőző delíriumait. Amelyek nem egy megállapítása benne marad a későbbi érvelésekben is, mint (hol kigúnyolt, hol komolyan vett) fixa idea, de amelyek szellemisége megsemmisült a tapasztalatban. A szemléletmód, ami áthatja őket, belehalt a háborúba. Van, aki ezt ma is másként gondolja a rajongók és tanítványok köréből - de ne rajtam (s főleg ne Hamvason) kérjétek számon, hogy aki szöget akar beverni, az mindent kalapácsnak néz. Ha ezekkel az írásokkal kezded az olvasást, jó eséllyel el sem jutsz az Ódáig. Ami amúgy azt is jelenti: nincs ennél a kötetnél (az általam amúgy nagyra becsült) Dúl Antal szerkesztési módszerének eklatánsabb kritikája.

Mindezek után csak nagyon óvatosan fejthetem ki, mire jutottam a két alapvetéssel, ahol a nagy összegző regény, a Karnevál bázisát megteremti az írója. Hiszen a Regényelméleti fragmentum és a Májá is nevezhető (a teljes életmű ismeretében) a cukorkával beadott ismeret, a regény szellemi értelemben vett megalapozásának. Egy igen fontos kérdés, egy alaposan, sokak által félreértett tanítás okán a fentebb leírtakkal szemben én a

Májá

lapozgatása közben megszületett olvasatommal kezdeném. Ettől a könyvtől a fátylak felfejtését vártam, a szemem láttára lassan lecsupaszodó, végül megjelenő meztelen igazságot. Holott az író annyi korábbi szavával felkészített rá, hogy lássam: a szavak is fátylak, csak beburkolni képesek azt, amiben legszívesebben tényleg a maga pucér valójában gyönyörködnénk. Nem alkalmasak erre a feladatra. Viszont képesek megmutatni, hogyan burkol a fátyol, a nyelv által, a beszéd által, az írás által átadható tudásban. Hogyan keresi s hogyan nem találja a fogalmi világ önmaga felbontása árán sem azt a látványt, ami tényleg örök, ami az örök változás vibráló árama alatt változatlan.

Hamvas Béla ebben a szövegében számos, kifejezetten gonosz trükkel él. Paródiát űz a nevezés hatalmából, amikor megalkotja, bevezeti és használja az ey fogalmát. Az ey az androgün őskép. Meg még egy halom jelentés finom gúnnyal adagolt kiforgatása. Van egy fantasztikus bekezdése (keresd meg!), ahol szinte rikoltozva alkotja meg az egymást magyarázó fogalmakból a saját farkába harapó kígyót. Miközben ebbe a gonoszjátékba belefogalmazza persze a felismeréseit is (fel ismeri őket - tudja, hogy kísértetek), a hiteit, a meggyőződéseit is - hiszen mind a fátyol része. Elképesztően réteges szöveg ez, könnyű belefeledkezni. Könnyű feledkezni róla, hogy derűvel olvasd... Pedig ez volna a feladatod. Provokál, amikor idéz és megidéz, hiszen például az Upanisadok mellett német misztikusokat ugyanúgy a játékba von, ahogy egy dicséret és egy idézet erejéig Marxot. Provokál és megvilágosít, amikor ebbe a játékba vonja a keresztet. A májá szavakkal lebonthatatlan, mintha sajttal akarnál sajtot reszelni - de a mód, ahogy használja őket, megvilágítja a fátylak természetét. A többi már a te dolgod...

És az érvelés határait mutatja meg, amikor azt mondja, a szeretet, Pál szerint a "legnagyobb" valójában hatalmi ösztön. Pontosabban megmutatja: a dialektika módszere tökéletes rá, hogy egy teljesen hamis következtetés-sor által juss a helyes eredményre. Hiszen ennek a teljes gondolatmenetnek a közepén ott ül a pálya második felének egyik alapszava, az üdv, s a végén ott figyel az éberség. Miért gondolom így? Mert a

Regényelméleti fragmentum

egy adott pontján így érvel: Az a fogalom, amely a realitás szó körül az újkorban kialakult nem univerzális. Pedig a valóság a mindenkori emberi létezésnek egyik nagy fogalma, és az is kell, hogy legyen. Ez a realitás féloldalas, csak egy bizonyos emberfajtának kedvez. Részvétlen és kegyetlen és durva és közönséges és közömbös, és végül is csak azt célozza, hogy attól minél többen szenvedjenek. A történelmi tragédiák mindegyikét azzal fejtették meg, hogy ez a realitás. Itt a hatalmi ember tenyészetéről és igazolásáról és az élethez való kizárólagos jogáról van szó. Mintha a hatalom lenne az egyetlen valóság. A realitás és a hatalmi ösztön összetartozik. Éppen úgy összetartozik Don Quijote és a szélmalomvalóság. A világválság akkor kezdődött, amikor a realitásfogalmat a tudomány is magáévá tette. Ezért a tudomány realitásfogalma is rossz, mert a hatalmi ösztönt igazolja. Azt hirdeti, hogy a szükség és a kényszer az egyetlen hatalom, és ez a Nagyinkvizítor. Ő az, aki a világban az ananké helyét elfoglalja, és uralkodik az emberek fölött... Erre a kérdésre a magam részéről nem is vesztegetnék több szót.

Ebből a részletből rögtön láthatjuk azt a módszert, ahogy megértetne. Plasztikus képek. Don Quijote és a Nagyinkvizítor. a ködszurkáló és a főgonosz. És máris ott vagyunk, ahol az életünket érezte (kijelentve, hogy a történet kora véget ért): a regényben. Ahol mindenki szereplő. Érdekes a példáit olvasni, hiszen az irodalmi példáiból látszik, mi volt neki (és hogy körülbelül mi volt akkoriban) fontos - nagyon sok példáját ejtette azóta az irodalmi emlékezet, de ez a gondolatmenet lényegét nem érinti: hogy mindannyian csak hősök vagyunk egymás elképzelt történeteiben, és ez a képzelgés már akkor egyetemes volt. Olykor elképzelem, mit szólna a mai tükreinkhez, hiszen láthatta a film tündöklését, de nem láthatta a hanyatlását; látta a televíziózás születését, de nem láthatta a dicsőséges sorozat-korszakot; nem is beszélve egyéni, közösségi oldalakon fenntartott színpadainkról, a megosztásról, ami akkor a leginkább közönségvadász, ha megosztó. Nem láthatta a korszakot, amikor szinte mindannyian egyszerre műsorgyártók és kedves nézőink lettünk, és nincs adásszünet - a nap huszonnégy órájában ömlik ránk a fátylak egymást takaró, újabb és újabb rétege.

A Regényelméleti fragmentum fényében nem lesz felfejthetőbbé a Karnevál, de tény, jobban átsejlik a nagyregény alatt meghúzódó alap rajza. Magam sem értem, hogyan foghattam évekkel ezelőtt úgy a nyilvános olvasásának, hogy előtte nem mélyedtem el ebben a szövegében... De jobb későn, mint soha. S persze valójában messze több ennél: életelméleti fragmentum egy nézet-helyről, ami igazán soha nem volt se divatos, se népszerű - és nem hiszem, hogy ebben a kultúrából egyéb fátylakba vetkező korban olyan sok esélye lenne. De tévedjek. Hiszen vannak olyan barátaim, rokonaim és üzletfeleim, akik szeretnének a szokott, pimasz Nagyinkvizítoroktól és kétségbeesett ködszurkálóktól független meséket mesélni az életükkel. Ha túl tudnak látni a korban ragadt példákon, a nyelvezeten, és észreveszik a Májá szintjénél sokkal játékosabban előadott derűs kópéságokat ebben a szövegben, ez az esszé maradék nélkül az övék lehet.

Arkhai

Mint ahogy nagyon sok mai tanítványé ez a háborús években született esszégyűjtemény. Világító pillanatokkal, ugyanazzal a látomásos fegyverzettel, amit imádok tőle (hisz egyszerre zsigeri és gondolati), a megragadás képességével, az elfogódottsággal, ahogy lejegyződik, de ennek az alapja még nagyon sokszor valamilyen árnyalatlan, vagy-vagy jellegű választáskényszer. Nem árnyal, ítéleteiben sokszor kisszerű, a nőkről, a matriarchátusról például, erős elfogultsággal éli, amit ír, ami amúgy ugyanúgy elragadtatás, csak a másik véglet. És érezhetően rányomódik a kor, az átélt; a néhol elfeketülő gondolatmenetekben ott lüktet a front, a halálfélelem, az embertelen döntések kényszere. Ezek a gondolatmenetek egy nem a gondolkodásra való korban váltak egy szemlélődő ember sajátságos horgonyaivá.

Már többször utaltam rá, hogy nagyon fontos a szó, a logosz, ami köré a gondolatait szervezi. Az ifjúkori írásaiban ez a kulcs az érettség. Ez Kerényi hatása, a görögségbe való szerelemé, viszont ez nem folyamatos, nem tartható fenn, ahogy az idősebb Hamvas kulcs-fogalmai közül például az éberség. Az érés után a szottyadás jön. Ez ilyen hallatlanul egyszerű. Az érett gondolatok megöregszenek, nem tartható fenn az érés állapota - tehát az érettség, mint olyan, nem tehető életelvvé. Valahol a fiatalkori írások sajátos, számomra olykor kifejezetten pökhendi pillanatai is ebből következnek: ahogy úgymond az érett tekint sajátosan éretlen, adott esetben megérlelhetetlen környezetére. Hiszen a hangja már itt (itt még?) prófétai. Olykor briliáns gondolatmeneteket prófétál, például az inka kultúráról, de hallatlanul végletesen, mindent elküldve abba a végletbe, ami az érésből következik - megérlelt gondolatok ezek, de csak a gyümölcsöt látják, magát a termőre fordult növényt nem. És ez nagyon kockázatos: nem következtethetsz vissza ennyire konzekvensen a termésből a termőre.

Miközben számos briliáns pillanata van. Felismeri például a létünk fenntartásának kényszeréből kinövő Gólemet. Az eszköz készítésével az ember felszabadult a természet uralma alól, de ugyanakkor rabja lett az eszköznek. Ez az idegen harmadik elem: sem természet, sem ember, mind a kettőből van benne valami, mégis más, több is, kevesebb is, élő anyagból készített élő lény -, mégsem él. Az eszközzel az ember legyőzi a természetet, de az eszköz legyőzi az embert is. Függ mind a kettőtől, mégis független. Az eszköz egy sajátos fordulat eredménye, amelyre a természet nem számított: egy pont, amelyből a természetet sarkából ki lehet fordítani. Ki is fordították. Ma az eszközök feltétlen uralmának idején már látni lehet, milyen erő dolgozott benne, amikor az eszköz elnyomja a célt, megsemmisíti az anyagát, amiből készül és megsemmisítéssel fenyegeti a készítőt. A kellékek között elveszett a lényeg, a szerszámok között a munka. A mai életforma ennek a harmadik elemnek életformája: amikor az életfeltételek megteremtésében telik el az élet.

Oldalakon át idézhetném - én ezt hívom Gólemnek, akit megteremtettünk, csak elfelejtettük szentségtelen nevét, és ha eszünkbe jutna is, már nem tudjuk, hol a szája. Rengeteg ilyen felismerése van, de itt még oktatna. Még tanítana. A magasabb szellem jogán. Milyen érdekes, hogy mégis inkább irritál - és hogy a tanátadás mély lehetetlenségével kalkuláló érett Hamvast szoktam enyhe blaszfémiával mesteremnek nevezni... Tudom, hogy nem (lehet) az. Mégis, így a végén csak szeretném megköszönni neki, hogy olvashattam ezt a könyvét. És szeretném megköszönni neked is, olvasó, ha idáig elkísértél.

Műhelynapló - 2019. augusztus

Az elolvasása pillanatától izgatott! Ami nem csoda - hiszen évek óta keresek egy követhető, konzervatív irodalmi hagyományt... T. S. Eliot a Négy kvartett évekig csiszolt teljességében négy, öt tételes verset komponált négy zenei hangra - ettől kvartett, a négy jól elkülöníthető attitűdtől, amire a kompozícióját alapozza. Takács Ferenc, aki a jegyzeteket összeállította Eliot verseinek és drámáinak 1986-os, az Európa kiadónál megjelent kötetbe, így fogalmaz:

A huszadik századi, sőt, talán az egész angol költészet legbonyolultabb, csupán hosszas fáradsággal és türelemmel megérthető versciklusa, Eliot érett költészetének nagy összegzése. Gazdag alluzivitás, az alkalmazott idézetek - amik itt egyre inkább visszhangok, tapintatos rezonanciák csupán -, a címben is jelzett zenei szerkezetmód, motívumok hangsorai, egymásra rímelő, egymást idéző tételek és tételrészletek - mindez a kommentátorok vadászterületévé teszi a verset... ...a téma egyszerre négy síkon, a jelentés négy különböző szintjén tárgya a költeménynek... ...az első jelentésszint személyes: Eliot saját idejéről, meghatározó élményeiről, szellemi fejlődésének fontos helyszíneiről és állomásairól szól. A második sík a történelmi: a költemény a legkülönfélébb visszhangokon és asszociációkon keresztül az angol történelem fontos korszakaira, személyiségeire, fordulataira utal. Ehhez a kettőhöz csatlakozik a harmadik, a gondolati-filozófiai szint, elsősorban az idő ciklikusságára vonatkozó költői gondolatokkal. Mindezt kiegészíti a negyedik értelem, a vallási-teológiai jelentés, a megváltatlan-értelmetlen időnek és a megváltott-értelmes örökkévalóságnak a kérdésköre.

Amikor ezt a költeményt olvastam, egyszerűen megéreztem ezt a négy hangszert - érteni csak most értem, utólag, a saját verseim megírása után. Megéreztem Eliot négy, egymásba fonódó hangját, ami által ez az elképesztően kifinomult, szavakból komponált jazz-kórusmű (vagy vonósnégyes?) keletkezik. Megéreztem, hogy ez így egy csodálatosan élesre foncsorozott tükör, ahol a költő elhelyezi és megtekinti magát a világában. Ugyanaz az "Ismerd meg önmagad" követelés, amit a korai görögség óta tekint valid, működő költészetnek a kultúránk - valami hihetetlen kifinomultsággal dalba téve. Ez a vállalás nem foglalkozik a dekonstrukcióval, sőt, valójában konstrukció a javából - de egy pillanatig nem izgatja a másik érvénye, azt is a kultúránk elvitathatatlan, kihagyhatatlan részének tekintve (a görögség korában a dekonstrukciót mítosznak hívták...); valójában annyira el van foglalva a saját látványával, hogy nem is lát mást. A zeneművi szerkezet okán a költészete valóban megajándékozza egy Tükör-látvánnyal, amibe az olvasója is belenézhet.

Miután megéreztem ezt a csodálatra méltón kifinomult kompozíciót, eldöntötték az első leírt sorok, hogy az Eliot által (avagy mondom inkább így: Vas István fordítása által) megérzett szerkezet hanghordozója inkább Hegyi Zoltán Népi Zenekara jellegű lesz, a megtartott és kifinomult Eliot-i költői arisztokratizmushoz képest plebejus. Ezt a földies megközelítést, hangterjedelmet hívták elő az élményeim. Hiszen szerettem volna ugyanazokat a hangszereket használni; a ritmusszekciót: dobot és bőgőt, a személyes és történelmi réteget; a szólóhangszereket: a hegedűt és (nálam zongora helyett) a cimbalmot, a gondolati és teológiai réteget. Amelyekhez rokon zenekari szerkezetben szólal meg Eliot műve is - csak sokkal urbánusabb (talán valójában inkább tényleg kamarazenekari) hangszereken. Szerettem volna én is tükröt állítani, versben, ahogy Eliot tette (ez a nyelv áll hozzám közelebb) - ugyanúgy, ahogy mesterem, Hamvas Béla állította fel sokkal élesebb, beteg tükrét a Karnevál terjedelmében.

Mikor mindez megtörtént velem - négy reggel a Négy kvartett -, épp egy kötet összeállításában bújócskáztam az egykori élményeimmel. Azt hiszem, épp ez a személyes versek után való turkálás a nap mint nap születő verskazalban nyithatta meg azt az érzékenységet, ami megértés nélkül dekódolta bennem Eliot négy részre bontott, húsz tételes zeneművét. Annyira, hogy megérezzem, meg kell valósítanom ezt a kifogástalan szerkezetet. A Mit is tanultam anyagába is nagyon sok, máig feldolgozatlan, gyermek- és fiatalkori élményem ilyen-olyan-amolyan lenyomata bekerült - de megéreztem, hogy ezekhez a sokáig görgetett kimondatlanságokhoz most kaptam meg a "hangszerkészletet", a tükörállítási módot, a rendezőelvet. És nem véletlen az sem, hogy ez így ötvenedik évemen túl ért - most tudtam csak élni ezekkel az eszközökkel. Nem vált tartóssá, az egyetlen hullámban rám törő verskifolyás taraján nem maradtam rajta - elejtett, letett, ahogy a szörföst a maga hulláma. Visszatértem hangban egy szegényebb önmagamhoz. Nem tehetek mást: várom a következő vihardagályt.

Viszont a megszületett kompozíció elhalványította az addig dédelgetett, kötetbe válogatott verseket. Kállay Kotász Zoltán barátom megköszönhetetlen segítségével meghagytuk belőlük azokat, amik valahol a magam Négy kvartettjének tartalmaira mutatnak, vagy valamilyen formában ezt a hullámtarajon szörfözést előlegezték. Így született, így jelent meg augusztusban egy kettős kötet: Mit is tanultam - Négy kvartett címmel. Tanulságos, hogy a Mit is tanultam anyagával kiegészítve sem közelítem meg Eliot gyönyörű gazdagságát, de nekem ennyi szó kellett a tükörállításhoz. Számomra ezt jelenti a hagyomány ápolása, hogy nem szégyellem a (bizonyos értelemben akár) szolgaian követett mintát; hiszen a jazz-zenész sem szégyelli a saját viszonyát a hangszeréhez, ismerve az azt használó elődöket. Végül (ennyi szó után), ízelítőül megmutatnám a Négy kvartett közül a harmadikat:

Margit híd, Margitsziget

                    I.

Istenekről nem sokat tudok, de azt hiszem, hogy a folyam

partján, itt áldozótüzek égtek. Sokáig egy berendezkedés

természetes határa volt, sokáig lehetett Isten és védmű -

nagyon későn láncolt rá hidat egy hazahozott, reformer gondolat és

egy hazahozott, istenébe lógó hajjal álmodó építőmester. 

Ez itt a második híd a sorban, a szigetcsúcsba markoló leágazással.

A legmélyebb hangú költőnk az avatását szellemekkel énekelte -

a szellem kőbe és acélba gyűrt, teremtett testét. Kőfalak közé

szorított, zabolázott, szolga víz alatta. Már nem is éhes.

Gátak közé csatornázott évente kétszer zúgolódó csobogás,

felette a Gólem egyik főütőere, amint dübörgő sejtek benzinbűz ömlését

tereli a látványos hegyívek, kanyarulatok és sziget kulisszává tett

fosztatásában. Ide a tenger annyira messze van, hogy nem szólít

falpartok közt magában mormogó, alsó kövén ücsörgő locsogást.

                    Néha tisztelik meg. De csak ahogy egy

jelenséget, ami makacsul nem múlik el.

Pedig behallatszik a budai éjbe,

a pestújhelyi platánok lélegzetébe,

Budaörs kivágott tőkéiről lop otthagyott szőlőszemet.

Az éjbe kúszva besurran egy koncertterembe,

asszonyság-múltját arcán viselő, 

öltözni-vetkezni egyre kelletlenebb dáma.

Ide a tenger hallhatatlan messze van. Mégis meghallottad

a szövőszéken surranó fonál hullámverést. Hogy Pénelopé

hazavár és összeszőné múltad és jövőd; s hogy mégse rajta múljon,

hajnalra lebontja. Hallottad a szőttes hullámverést egy folyamisten

kőbölcsőbe visszakényszerített, csecsemő gügyögésében.

A tenger a föld szegélye, és nem, te

mégsem jártál a partján soha.

Csak ahogy vittek magukkal a könyvek,

a Tengeróceán partján hullámzó fogadóig,

a csendig, ami zaj.

                    A tenger ezernyelvű istenarcait

soha nem engedted a folyódhoz közel, pedig ez is belecsurran. 

                    Az összes, evezővel simogatott

hullám odáig ér. Talán ezért hallottad benne

a folyásiránnyal szemben, hegymenetben

kapaszkodó hívást. Hisz ezt tanultad! Tanultad volna

hogyan engedj a szirének, a najádok, a Tengeri Teknős

csábításának.

                     Itt, a hídláb felett, s a parton végig

megvénült pontonok során ábrándultál ki: a víz útja mára robot.

Motorzúgással elnyomott hangú bűz. Napi hatvan

kikötés. Turisták, értetlenség és céltalanság -

mert ezen az úton nem jutsz Ithakába. 

Ülsz néha a parton, meg a szigeten.

Hagyod, hogy patkány surranjon az alsó lépcső

kövén a lábadhoz közel. Ez a Kirké a mi rovásunkra

tetves. Határon jár most is - már csaknem halott.

Az időt kényszerű csobogása méri, talán ezért

hajlamosabbak fenn, a hidakon a gépben kúszó

sejtek (pont felette) a méltatlankodó fogcsikorgatásra.

Megláncolt folyó. Közönyét a tornyainkból

permetező harangszó 

sem oldja fel.

                    II.

Közömbös víztest alatt, ott lenn a roncs.

Közöny. Folyam-kilométereken át 

az áradása testeket sodor. Nincs a szabályozott

folyóban kegyelet. Hiszen nem ő a gyilkos. 

Az a hátán úszó szarcsimbók mohóság.

Imátlanul. Eltűnteket tüntetve. Nincs.

Ennek a folyamistennek nincs már itt felelőssége,

testében egy másik Úrnak áldozik,

aki itt ölné le puszta figyelmetlenségből

az aranyborjút. Nem képzelem.

Nem. Szólhatnék a víz vihar-cibált

zivataros közönyéről. Elnyelte őket.

Most szedték ki a híd korábbi testét -

azaz: nemrég. A víz alá robbantott roncsokat,

amikor megújult a szerkezet és egyszerűsödött;

de ez ilyen. Épp üres volt a meder és

talán éhes... De nem. Érzem a közönyét.

A hídon mécsesek égnek. Nem a vízen.

Szégyen van bennem. Amiért a folyó,

a Duna közönyébe bámulok. Amiért

ezt a közönyt veszem észre részvét idején.

De gyakorlatias határátlépő révén

látnom kell a valódi arcotok,

a határ túloldalán hogyan fogadtok.

Úgy gondolok rájuk, mint akik még

a zivataros, éjszakai fények gyönyörében

kattogtatják a mobiltelefont. A család,

nagyapa, apa, anya, gyerekek odatódulnak

a látvány korlátjához. És nincsenek határaik

a valódi gyönyörködésben. Nincsenek.

Közömbös víztest alatt. Ahogy a mentés

turkál most, hogy már nincs miért kutatni -

csak a testeket, mert az ő isteneiknek lényeges,

hogyan adják meg a módját, hogy kell a porhüvelytől elköszönni.

Látod, ezt az egy Boldog Híradást én nem kívánom

szertartásba fonni. Kaparjanak el. Tömegsír. Árokpart.

Csak hadd bomoljak. Oldódjon bele minden

zavartalanul végül a talajvizekbe. Vigyen a folyó. Ha már visszatartott

a magam gyávasága. Hogy én álljak a kormányállás 

legázolt vasai közé, immár végképp tehetetlen,

fejlődéseszmény és mohóság által eltaposva.

Nem fizetnek a zsebet tömő felelősök, itt nem fizetnek.

Majd elviszi a balhét valami balek.

Ez a közelmúlt is egy konstruált, valahová mutató,

valahova máshova nem mutató időjelző lesz,

egy óra, a folytonos állítgatásban. Egy táj,

hullafoltos ecsettel, óraállítás után.

Minden múltja konstrukció volt és konstrukció lesz,

hídról látható legszebb panoráma, 

várral és parlamenttel, a szellemi közép

hordólovas püspökről elnevezett hegyén

égnek feszelgő szabadság bronzillúziója alatt.

A panoráma lábánál a legújabb áldozatok -

csapjuk a többihez. Várostromok hullahada. Pestis.

A prosperálás szüneteiben kiömlő folyamisten elragadtatása.

Forradalmak és ágyúzás. Ágyúzás és forradalmak.

Aztán ostrom megint. A víz már csak víz. A folyó már csak folyó. 

Partra hajtott, menetből térdeplő, golyó ütötte csillagok.

A panoráma lábánál a legújabb áldozatok. Nem a víz éhes.

Nem azt reméltük, amit kellett volna és nem attól féltünk, amitől kellett volna.

Látod, én is csak a mások szenvedését képelem,

hullámokat ver a sodrással szembe-szél; ilyenkor legvadabb a Duna.

Nem tudnánk visszafolyni, mégis, folyása módját újrakonstruáljuk,

"Lehetett volna így is"-ből "így volt". "Nem úgy volt, hanem"-ből "mégis úgy".

Másként megúszó, félig kievett, patkányok rágta, tarkón lőtt dinnyehéj.

A saját múltunk a konstrukcióink képzelt, iszapos rétege alatt. 

Belebonyolódik a mesélő, aztán egy huszárvágással oldja a matrózcsomót.

Nem az idő rombol és őriz,

hanem az aktuális mítosz, amit belehalnál.

Az aktuális mese. Újság meséli,

portálok portáján vezető hír:

megérkezett a roncsok fölé a Clark Ádám,

kiemelik a

vízbe ölt Hableányt.

                    III.

Tűnődtem én a megyeri hadikikötőben,

a folyam: a semmi szélén felállított őrtoronyban

(tűnődhettem, ugyan ki a fasz lopna bármit

erről a roncstelepről - rajtunk, meg a tiszteken kívül...),

tűnődtem az annyiféleképpen kimondott szavakon.

Nem tűntek el. Ahogy az egyenruha se, a flottillás,

kék egyenruha, a barett, a géppisztoly, a harminc

betárazott kísértéssel, az értelmetlen ücsörgés

az amúgy full extrás, forgószékes, fegyvertartós,

reflektoros, csitti-fitti őrtoronyban. A toronyőr visszapillant.

Meg előre. Mert úton van, a közönyt sodró

folyam: a semmi szélén. Úgy érzi, utazik.

Ez az odaút amolyan visszaút, hiszen nagyapám,

hazatévelyegve frontokból, szökve és letagadva, amit

(amerikai foglyul ejtőket, teszem azt),

ide hívatott be a friss honvédségben, a folyamőrséghez -

az úszni se tudó parasztgyerek. Ez is olyan logikus

volt mint akkoriban minden, idő nem gyógyítja,

mert hol van már az a beteg... Pedig úgy gondolta,

vége a múltnak, kezdődik a jövő. A jövő Dunai

aknamentesítéssel kezdődött. Ázott az öregem a

vízibombák jegenye-magas vízoszlopának visszahulló permetében.

Nem gondolt ő szerintem semmire közben, ahogy én sem.

Csak utólag esett le, dinamitos halászat volt, amikor nagygyakorlaton

novemberben, a parton sátorozó dobkályha körül vacogó sereget

este a nap közben adagolt gyakorlat halhulláival etettük.

Halászlé gulyáságyúban a'la durrantott trotilos hordók. 

Dohogó motorcsónak fedélzetén,

a robbanás verte vízhab hogy elült,

táguló körökben jöttek

a folyamfelszínre döglött testeik.

Se múltjuk, se jövőjük immár.

A szemünkben vacsialapanyag,

a szemükben nem csillant, csak tükrözött.

Annyi volt - kiválogathattuk a

méretes és ép példányokat.

A többit elhintette magával a sodrás,

előre dögök! Víz felszínén utaztok,

sirálygyomorba, gólyák csőrébe,

és a rothadásba. Nem azok vagytok,

akik úsztak vakon, majd

akiknek testén tompítatlan lökéshullám formált,

Nem azok vagytok, akik gyomorba szállnak.

Itt, az innenső, meg a túlsó part között,

lehetségesben, örökké sodorva nem azok vagytok ti.

Csak a robbanás. A pillanatban eldőlt pillanat, mert

elég közel voltatok hozzá. A pillanat T-je. Annyi csak.

Mit szólsz, ehhez az értelmezéshez, Krisna, egykomám?

A hal a halál órájában úszik, s most 

egy pillanatban tényleg megérkezett,

előre.

          Ó, őrségek, ti mindent átható

hidegben és tűző forróságban átmerengett, felesleges percek!

Nem tudom. Én tényleg nem tudom 

az igazi célom. De minden meggyőződés nélkül

is a folyópartra fordítom, arra

gurulok olykor cangakeréken,

hogy abban a leszállító közegben

végre nyeregben érezzem magam -

            és semmi búcsú.

Csak előre, drótparipám.

                   IV.

Szabadság odadermesztett, brutális méretű kalászt

súlyemelő bronzszobra, nézz közömbösebben

erre a bizmut vízen magát sodrató népségre!

Ne legyen mindent szabad! Emelkedjen folyam halbűz

dögszaga a tájhajó frissen épített parancsnoki erkélyéig.

Mondj egy imát a hajléktalanok nevében,

akik immár megúszhatatlan vizeken járnak, ha nem otthon -

és a hajlékonyak nevében, akik a végén úgyis szintén törnek, mit a jég.

Te szülj nekem rendet. Bronz rend lesz, bronz rendjel, harmadik köztársaság. 

Te szülj nekem rendet, fenn tartó, fenntartható csajszi.

És könyörögj azokért, akik hajóval járnak,

a közöny választóvonalán a hidak alatt,

lassú menetben cipelve egy idő és

összes partok kritikán aluli szuszogását. Olcsó lény lévén mit tehetek mást -

kérlek, te olcsó ribanc: könyörülj.

                    V.

Érintkezni az alig ezer méterre lecsorgó sorssal.

Magam is elcsábultam: egy Dunára nem néző,

de halbűz-közeli szobakonyhában tapadt zsíros,

paraszti ujjaimhoz a Crowley Tarot.

Észrevenni a hurcoltat a kártyalapok egymásra eső

rakódásában - és látni a tendenciát, a lehetségest,

meg az esetlegest. Igen, hiszem, hogy tényleg látni

akkor is, ha önbeteljesítő jóslatot csak. Egyszer

brahiból popcornból összeszedett vicces nagy árkánum

huszonkét lapját vetettem részeg társaságnak,

amit mondott a kártya, adekvát volt, szómegállítóan, meglepően ült.

Elemeztük az anyaméhben születő rémületet,

meg az előléptetés esélyeit a munkahelyeden -

a szokásos gyávaságok kerestek volna a 

konfekció álmaiknak valóságos vállfát.

Szórakozásból, narkotikumból napirend lett,

a gyáva ember előre bambulása - mert úgyis úgy teszel

ahogyan a félelmed diktál. Jövőt keresne, 

ahol kevesebb a testekbe hasító explózió.

Ahol horgász, damillal, a folyó mellett; ahol

méltóságteljes rendben úsznak halak, hajók.

Ahol nem fogja ki időtlen és idő találkozását -

csak elfogódott csendben létezik, a rezdítő

kirobbanó mozdulatra várva, amikor kapás van.

Az a pillanat idő az időtlenben. Az a pillanat a találkozás

a szeretetben bujkáló halállal.

Megjósolhatatlan, előre láthatatlan, nem adnak

se kártya, se csillagok támpontot hozzá.

Tényleg, az önkívület rángó rohamát,

és addig a várakozást, mely elvész a napsugárban. 

Amikor a parti buliban nem táncolsz,

hanem a zenére te magad vagy a tánc -

és a lüktetését hazafelé gurulva

viszed magaddal virgonc kerekedben.

A célozhatatlan érdekel, amit a víz tud:

hogy kitölti helyét és a táj alatt, felett 

egyenletesen oszlik el. Ima, engedelmesség,

egymáson gördülő vízmolekulák közt a kötés,

fegyelem, gondolat és cselekvés.

                    Szeretnék járni rajta.

Itt a lét egy másik formája valósul.

itt a múlt, meg a jövő:

a csobbanó vízcsepp által

égnek vert vízcsepp.

A kétszeres múlás.

Előbb a tettben, aztán ahogy

megérted: a gondolatban.

A mederben minden rétege

mozgatódik, ez a lefolyás

csak a tengerben leli meg az 

egyensúlyát. A békét.

Csak azért nem tudtatok meggyőzni még,

mert nem láttam a tengert.

Ami bennem víz, az ott is

egyensúlyt keresne. Végleg.

Elpárologna. Elfoszlana a parton.

És visszahullna legfeljebb ide,

egy jövőidő valid zivatarából.

Műhelynapló 2019 június-július

Úgy alakult, hogy abban a gyönyörű, lázas időszakban elfelejtettem megosztani ezt a bejegyzést saját felületen is - ahogyan szoktam. A (kettős) kötet augusztus 31. napján kijött, aztán a láz hűltével, mostanra állt össze a megjelenéshez egy könyvbemutató. Beharangoznám... így újra a figyelmetekbe ajánlom ezt a műhelynaplót. Jöjjön el, aki tud - sok bemutatóra most sem lehet számítani...

   

Június végén, július elején Kállay Kotász Zoli barátom hathatós segítségével összeállítottuk a második - ha ideszámítom a csak virtuálisan létező Teljesség-átiratokat, akkor a harmadik - kötetem anyagát, voltaképp meglepően gördülékenyen, az utóbbi év versterméséből. Sokkal tisztábban látom a saját nyelvem határait, hiszen beszélgettünk a versekről, számos esetben feltártam az asszociációk mögöttes rétegeit, s nemcsak azért, hogy megvédjem az általa megkérdőjelezett megoldásokat - olykor egyszerűen jól esett leásni az adott megragadások gyökeréig. Egy ilyen gondolati tárnabontást most közkincsé tennék.

A bűnevő

A kötet-íven végigvánszorgó, visszatérő elem a bűnevés. Ez egy igen sajátos középkori hagyomány, főleg angol nyelvterületen volt elterjedt. A hirtelen elhalálozott, gyónás-áldozás nélkül távozó hívőhöz hívtak bűnevőt, aki csekélyke pénzért, a halottra helyezett szelet kenyér elfogyasztásával magára vette annak meggyónatlan bűneit - ezzel biztosítva a távozó zavartalan mennybe jutását. Egy 1813-as dokumentum így ír róla: a bűnevő leült az ajtóval szemben, néhány fityinget helyeztek a zsebébe, valamint kenyérhéjat kapott, amit megevett, és egy korsó sört, amit megivott. Ezután felemelkedett székéről, és nyugodt kézmozdulatok kíséretében kijelentette: „a lélek nyugalommal telve távozott, amiért ő a saját lelkét adta zálogul”. Nem volt megbecsült munka, jóformán kizárólag olyan ütött sorsú emberek adták erre a fejüket, akik másképp nem is igen jutottak volna ennivalóhoz. Amikor nem volt szükség a szolgálataikra, mindenhonnan kinézték őket, de gondoljunk bele: egy babonával kevert hittel zaklatott környezetben ki ülne le egy olyan ember mellé, aki vállaltan-tudottan megbocsátás reménye nélkül való bűnöket hordoz?

A hagyomány még az ezerkilencszázas évek elején is élt bizonyos vidékeken. Az eredetéről több elmélet is van, akad, aki pogány maradványnak tartja, mások a középkor elején dívó, nagyurak temetése előtt megejtett imavásárló lakomák eltorzult örökösének tekintik. Mára gyakorlatilag kideríthetetlen, honnan származott ez a meglehetősen morbid szokás. Viszont eszembe jutott, amikor erről olvastam, hogy bizonyos élményeim sajátságosan odamérhetők ehhez a (valljuk be, igen beteg) attitűdhöz. Sőt, arra jutottam, valahol a versbe fogott aggodalom és fohász a többiekért, a versben magadra vett közösségi érzet mintázata nagyon sokat tartalmaz ebből a szemléletből, a köztetek megélt enyém a költészetünkben nem egyszer valójában egyfajta bűnevés. Igazából nincs ma divatja, írnám, a mai költészet alkotói jobbára magukban szorongnak, magukban sem férnek el, nemhogy magukra vegyenek még bárkitől bármit, írnám - de nem volna igazam. Ez az attitűd mélyen áthatja (oldalaktól és irányoktól függetlenül) az irodalmunkat, bár ritkán ér el olyan tiszta, megvilágosító szintekig, mint például ahova Benkő Ildikó eljutott a Báránytánc verseskötetében.

A bűn

A bűn kerete egy visszatérő álom, amit már megpróbáltam versbe markolni, nagyon sokfelől megtámogatva, mankókat dugva az összes varjúszárnyak árnyékolta hóna alá:

Fekete tollak

Bartis Attilának (pontosabban Johann Wolfgang Adler ezredesnek a Vége című regényből)

"Vállamon egy madár ül és rekedt

hangján azt ismétli: nem érdemes.

Azt mondja: nincs jövő. A helyzetek

nem változnak, csak a helyszínek és nevek.

A régi bajt tövestül tépheted,

csak jobb talajt kínálsz az új bajoknak.

A változás: hanyatlás, mondja. A füstbe ment

reménységnél csak a betelt remény a rosszabb…"

                                      (Rakovszky Zsuzsa: Öregkor. Részlet.)

Egy madár ül a vállamon,

Ki együtt született velem.

Már oly nagy, már olyan nehéz,

Hogy minden léptem gyötrelem.

Súly, súly, súly rajtam, bénaság,

Ellökném, rámakaszkodik,

Mint egy tölgyfa a gyökerét,

Vállamba vájja karmait.

Hallom, fülemnél ott dobog

irtózatos madár-szive.

Ha elröpülne egy napon,

Most már eldőlnék nélküle.

                                     (Nemes Nagy Ágnes: Madár)

Telihold, tízezerszeres nap és

úgy ér, mint egy csőrbökés.

Karomcsikordulás. Kifordult díszkövön.

a fényben élesebb, ha nincs öröm.

Tollak suhogó árnyéktere

gúnyt recseg. Repülj, gyere -

árnyékolnak a varjak, 

hogy ne akarjak.

Hogy mégse akarjak.

Vége van. Az estélynek, az ünnepélynek 

a díszfelvonulásnak, a május elsejének, 

lyukas zászlófeszítő lobogásnak -

ez a másnap.

Fejfájós. A lelkiismeret-furdalásban
keresi az igét. Az igát. Az önigazolást.
Mit és hova - de valamit elástam.
Csukott szemembe rejtettem. Ne lásd.
Egy madár ül a vállamon.
Vállamon ül tízezer éve.
Markol ha az izgalom
alól szöknék semmisülésbe.
Csak azt beszélném, csak a rügyet - a mást,
ami kilóg árnyéka alól még?
Igét. Igát. Önigazolást.
Lásd. Felrikolt, ha szólnék.

Vége van. Ugyanaz a facsart, lepedékes
önzés ismétlődik - csak ami esedékes.
Árnyékolnak a varjak,
hogy ne akarjak.

Kifordult a földből. Látod. Kinőtt,
amit valamikor elástam?
Fény pettyezi a fejünkre szórt időt
önkéntelen elragadtatásban -
tavasz jön. Kinő az elvetett.
A dögvirág. Emlékezik a vér.
Vállamon egy rekedt
madár ül - sűrű húsunktól kövér.

-----------------------------------------------------------------------------

Rosszul ébredtem. Egy álom zaklat. A vége.
Örömem, a könnyebbülésem
belegyűrtem a semmisítésbe?
Ahogy szemeteszsákba, úgy nőbe
tömött ágyékrobbantó gyávaság vagyok?
A szégyenérzettel együtt ástam el
önmagam is - azóta halott?

Elástam egy gyereklányt
s benne a magot?

Valóban hurcolok egy emléket, amit
nem ver ki a fejemből az ölelésed?
Minden neked adott önkéntelen gesztusom
ezért érzik kevésnek?
Ha látom a hírek, a könyvek, a vak kor
vibrálásában ha szétterül - ezért
sápaszt és hajt ugyanakkor
szégyenem testtájaiba vért?

Tényleg hordozom ezt a bocsáthatatlan vágyat?
Maga elől menekülő vadállat?

Tényleg hordozok egy megbocsáthatatlan
gyűlöletet, mit semmiféle katlan,
kitörés és fogság nem igazolhat -
tényleg hurcolom magamban a holtat?

----------------------------------------------------------------------------

Nézd. Biztonságos szürkeség ölel ma.
Varjútollak elhullási tilalma.
Ha volt is, most nem vet árnyékot, ami nincsen.
Most szürke minden.

Majd tényleg eljön, ami beköszönt
tegnap. Egyszer szétterül a csönd.
A rög alatt tollnak ha álma van -
omlik. Hangtalan.

Ahogy a szemedben az a
védtelen tekintet elvisel -
hogy elhiszel.

Bárkit hurcolok, csak te tudod
megbocsátani.
                       Nézd. Kicsit hideg van. És pára.
Az ember ebben a ködben
körvonalak nélkül ismer magára.
Kontúrtalan.

Az estélynek, az ünnepélynek, a díszfelvonulásnak,
lyukas zászlófeszítő lobogásnak
vége van.

Az ebben a (korántsem hibátlan, sokat zökkenő, nehézkes) versben megragadott álom vissza-visszatér. Háborús helyzet, részeg örömkeresés a felégetett cigánytáborban, elkapart magokkal. Bartis Attila regényében ez a helyzet klinikai pontosságú leírást kap, holott csak elmesélt mese továbbmesélése: Adler ezredes meséli az emberei tettét kiürült lélekkel a regényt narráló főhős anyjának, mielőtt (hiszen nem kap feloldozást) főbe lövi magát a mesélő anyjának szeme láttára - aki aztán ezt az egészet elmeséli a fiának. Ez a visszatérő álmom viszont egy idő óta idegenségeket hordoz - egy pontosan alig megragadható érzettel terhes: mintha nem volna a magamé, mintha én is egy szavak nélkül elmesélt mese tovább mesélője volnék, amikor ezt az élményt az öröm után elcsattanó lövésig, a mag elkaparásáig álmodom.

Viszont világosan emlékszem rá, mikor köszönt rám először ez az álom. Sokat betegeskedő kisgyerekként igazi mama kedvence gyermekkorom volt, óvtak, bugyoláltak a féltésükbe és aggodalmas szeretetükbe a felmenőim. Különösen anyám és apai nagyanyám; a visszavágott szárnyak által megengedett repülésre, a fantáziára kárhoztatva - az amúgy is túlérzékeny, ideges, félős, mindenre rezzenő gyereket. Többször szerettem volna szökni ebből a bugyoláló óvásból, mint ahányszor sikerült - és szinte az utóbbi évekig tartott, hogy felismerjem: ők általam ismerték meg ezt a szeretetnyelvet, jóformán nem volt más választásuk a korai évek rohamos haldoklásai után, mint ez az aggodalom. Látjátok: ezt is jó szívvel magamra veszem, ez a bűnevés attitűdje, amiről beszéltem.

A magam faragta nyársról való lepöndörödés aztán a középiskolai tanulmányokkal jött el. Kikönyörögtem magam az óvásból (életem első saját, és rossz - ámde nem haszontalan döntése), amikor a Hajózási Szakközépiskola tanulója lettem, s Budapesten lakhattam, a kollégiumban. Most nem térnék ki rá, mennyire képtelen (életképtelen) voltam - azért el lehet képzelni, hányszor döntött sorozatban rosszul a kamasz, aki helyett addig mindig mások döntöttek. Amiről eddig beszéltem, és amire most kitérnék, az adja a vers hátterét, ami a kötetbe is bekerül. Íme:

bűnevő a tömegszálláson

(1982-83. Vág utcai Kollégium)

egy éjjel ötször
ébredsz úgy mintha emlékeznél
bűnre bűnsegédletre
erőszakra családon kívül belül
a szobában nehezen alvók közül
kinek a bűneit majszolod
vajon kinek.

megint mindannyian túlettétek magatokat.

öt hurcolt rémálommal beljebb
az életek kútjából szivárgó
melyikőtök emlékezetében -
pedig ott se voltál
nem ott voltál nem akkor
nem úgy.



labdázik veled a nyitva hagyott
ajtókon át a másik árnyékszülött.
a labda hol ovális hol kerek és
ha kinevetitek egymás
ügyetlenségét a nem szokott alakkal
mintha a nevetés árnyékát hallanátok.
egy hang árnyékát amit
más kor dallama vet.

nyitva hagyott ajtókon át
besündörög a mézillat
a pillanat mézének illata amiben
ragadt a másik.
egymáshoz húzott idegenségben
ő vajon milyen kavicsokra vésett
emlékeidre csodálkozik?

úgy sejted: bűnevők vagytok
és ez a támasz nélkül hagyottak ajtaja
amin keresztül egymást érzitek.
nem ott voltál nem akkor nem úgy
mégis segítesz neki gödröt ásni
annak a megesett bűnnek
aki még mindig mintha élne

rög hull csodálkozó nyitott szemére.



egy éjjel ötször ébredsz úgy
mintha emlékeznél
kihűlt csillagok alatt esett
nyomtalanításra -
melyik helyett keresed meg
a valóságban a jeltelen sírokat
hol hagyod hogy
belemarjon a csalán
meztelen tenyeredbe -
hol szivárog beléd másik
elásott jövő -
ki vagy te hogy elveszed
a világ bűneit
nem irgalmaz nekünk -



egy éjjel ötször ébredsz arra:
öltetek.

hajnal van
nyitott szemmel fekszel
nem alszol vissza nem
nincs erőd egy újabb evéshez.

Mert a kollégium leginkább beszélhetetlen tapasztalata ez volt - ahogy a szokott, mesébe nem is kívánkozó álmaim helyére bekavarodott az annyi minden. Élményekkel nem indokolható sűrű álomesőben áztam a legelső időkben - emlékeim szerint hónapokig. Az örömgyilkos, magtemető álom is akkori, élesen és világosan emlékszem, milyen volt a felső ágyon, a többiek uniszónó szuszogásában ébredni belőle (nekünk nem jutott igazi horkoló-bajnok, mint a szomszéd szobának), a másik hét alvásában milyen volt az a rémült, verejtékes, visszaalvást nem kívánó felriadás. Ez az álom aztán velem maradt, jött albérletből albérletre, mindenféle idegen ágyakba velem, saját lakás galériájára hajnalban megríkatni - nem értettem, mi ez a makacs nem múlás. Mi ez a bűntudat. Hogy lehet... nem lehet bocsánatot kérni egy álom halottaitól.

A feloldozás

Aztán valami egészen furcsa módon megéreztem, szintúgy álomban, hogy ez valójában nem az enyém. Írnám, hogy mikor megkaptam a kívülről látás adományát. De így ez nem igaz. Az álom sose fogalmi - csak amikor felébredve megpróbálod lefordítani. Érzésekről beszélek. Amelyek így, sok év távlatában is élesen marnak belém - s amiből itt, a szemetek láttára irodalmat csináltam. Az irodalom összes, kikerekítő tünetével. Kideríthetetlen, mennyi ebből a magam önmentő hozzátétele, mennyi a történetmesélés kényszerében rárakódott kompozíció - azt remélem, a versben kevesebb, mint így kibontva. Valójában is egymás álmait álmodjuk, és mindig hozzárakunk és elveszünk belőle, amikor elmeséljük.

De talán az valóban élesebben látszik ennyi szó után, hogy mit értek bűnevés alatt. Egy olyan kultúra gyermeke vagyok, amelynek alapeszméjét tanítványok jegyezték tanúságtételbe - valakiről, aki magára vette a világ bűneit. Kicsiben mindannyian ezt csináljuk - vagy ettől fordulunk el a magunk megnyugtató, de hideg és társtalan magányába. Együtt vagyunk itt. Egymás lélegzetében. Lehetetlen követelés a mindenkinek a maga álmát. Egy ideje nem álmodom a csodálkozó, nyitott szemekre hulló rögökkel. Kísért helyette más. Aki egyszer hitet tett a bűnevés mellett, annak mindig jut a falatból.

Hamvas Béla: Tabula smaragdina, Mágia szútra

Ezt a két könyvet kerülgettem a legtovább - talán mert valóban nézhető ezekből a teljes Hamvas-életmű, ahogy Nagyatádi Horváth Tamás teszi a Napút Hamvas-számában megjelent alapvető esszéjében. Ezt a két könyvet halogattam a leginkább; az összefoglalás kísérletétől is borsódzott a hátam, talán mert Hermész Triszmegisztosz tizenhárom mondatát nem tudtam tőle én sem azonnal a magam szája íze szerint ízlelni, meglátva benne (és alapjaiban másképp meglátva) a magam kötelező érvényű tapasztalatait. Talán mert a Mágia szútra kegyetlen szummája sokáig elriasztólag hatott - valójában én is nehezen viselem a kategorikus imperativuszt, nehezen tűröm, ha valaki így veszi el tőlem az egyetértés lehetőségét; ha valójában így és ennyire hiszi valaki előttem, hogy igaza van (hiszen ezért szútra...). Időbe telt, mire észrevettem benne az iróniát, ahogy Tamás fogalmazott egy beszélgetésben: a Hamvas által épp itt teljes szívvel diszkreditált "Hamvasizmust...". Sokáig tartott, mire észrevettem: ez a szútra csak a leírójára nézve kötelező erejű - csak azt szeretné megmutatni, hogyan építsem fel, hogyan ismerjem fel a magam kötelező érvényeit...

Tabula smaragdina

Ahogy Hamvas írja a címben: ez Hermész Triszmegisztosz tizenhárom mondatához megfogalmazott kommentár, amely egyben bevezetés az Alkímiába (a hermetikus gondolkodásba). Már a történelmi bevezetésben elhatárol: kijelentve, az egykori értelemben ebben a teljesen máshová hangolt korban ez a hermetikus szöveg értelmezhetetlen. Nincs mára korhű és hiteles magyarázata. Viszont teljességgel pontosan alkalmazható az egykori hagyomány szerkezetének átvilágítására, a különbségek felmérésére - s ez által a mai, meghaladásra mélyen érett szemléletek reformjára is. A tizenhárom mondat kommentárja feltárja a világképünk alapvető jellemzőit: a minőségtelen szám, a sokság, a végtelen modern fogalmát; igen tág, tovább gondolható érvelésével mindvégig a megőrzött hermetikus emlékbe kapaszkodva. Felméri, milyen alapállásról hova rugaszkodott az egykori ős rend embere; milyen alapállásból hogyan számolja fel mindezt a mai ember - s azt is, hova érkezhetne, levonva a konzekvenciáit a kultúránkba immár több mint kétezer éve ágyazódó tanúságtételeknek.

Ez a könyv és figyelmes olvasása értetheti meg, miért fordult Hamvas egy ponton az egykor oly hittel feltámasztani akart hermetizmusból Krisztushoz. Úgy, hogy felépíti nekünk ennek teljesen, mélyen átélt belső logikáját: Alkímiáját úgymond. Hiszen "aranyat" magadból kellene csinálj - az ötödik elemet a lényedben kell megleld; azaz leginkább látnod kell, a megváltás árnyékában ez már mennyire nem út, nem ösvény. Nincs visszatérés a Paradicsomba. A szám minőségét vissza kell adni, de az apokaliptikus minőségtelenség után immár az ítélet jegyében. Ez a gondolatmenet onnan válik valóban érdekessé, ha vele méred, mennyire erősen meghatároz bennünket ez a mély ragaszkodás azokhoz a hibás szemléletekhez, amik épp most mérgezik halálba az életterünk - s minden egyéb élet terét. S hogy mintegy mellesleg a maga sajátos gondolatmenetében a számomra legtágabban látó ember (aki sutba hajította a hiteink, a dilemmáink, a kedves vesszőparipáink - látva bennük a zsákutcát) hogyan építi fel azt az igen meggyőző érvelést, amely a hagyományok egy bizonyos kiválasztott aritmológiájában (ez esetben a Tarot számértelmezésében) mintegy tükrözi az addigi érveit.

S mégis kijelenti: ez nem tanítás. Nem iskola. Nem "ezt kell", hanem "így kell". Kijelenti: nincs olyan, hogy Alkímia, nagybetűkkel - amire iskolát lehetne alapozni, aminek módszertana van, leírható vegytana, dekára kimért receptjei. Csak a mély és személyes érintődésben érthető meg a múlt üzenete, a ma zsákutcája, s a még nyíló jövő. Aritmológia sok van, a lényeg: a számnak találj minőséget. Ennek segedelmével keress alapállást. Értsd meg, e kiindulásra neked hogyan rétegződnek az evangéliumok. Hogyan érti azt Jézus: Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem... S miért kormányozza mind zsákutcába magát, aki a szavairól nem vesz tudomást. Megértheted e könyvből: a hermetikus gondolat szerelmese hogyan és miért talált vissza a nagy traumák után a megvallásba.

Mágia szútra

Amit aztán ezer réteg iróniával szútrába foglal. A Mágia szútra valójában egy hitvallás. Az embernek nem környezete van, hanem világa. Élete, átélése, ami abba a sajátosan együtt álmodott delíriumba, amit közkeletűen nevezünk világnak, kivetül. Nem a világ káprázat, hanem az, ahogyan mi azt derengő állapotunkban (avidjá) látjuk. Azaz mindenki a maga derengését - s ez alól az éberség szükségletét felismerő derengést-látó, Hamvas Béla sem kivétel. Ezért nem lehet recept, amit leír - vitatnod kell, minden mondatához hozzáérezni a magad helyéről való látvány különbségeit. Szoktam azzal csúfolni, hogy a mesterem - mennyire igaza van Tamásnak, amikor egy magánbeszélgetésben így jellemezte: amikor az életet élem, nem nézem, vagy méricskélem, Hamvas idősebb barát, vagy játszótárs. Hiszen ez is szeretett volna lenni - aki nem a maga ösvényét erőltetné rád, csak szeretne rávenni: járd az ösvényt.

Az embernek... hatalma van arra, hogy az egész természetet megváltoztassa, de előbb önmagát kell megváltoztatnia. Hiszen a körülöttünk fonnyadozó világ tökéletesen tükrözi, kik is vagyunk valójában. Nem, vagy nem csak a szellem, a dal, a vers, a szolidaritás maradvány gesztusai - inkább az elhajított nejlonzacskók, pet-palackok és csikkek. A változás gyökerét Hamvas kezébe a háború tulajdon-fosztó műtétje adta - amikor mindenétől megfosztatott. Valójában mi magunk le kéne mondjunk mindezekről, önként és dalolva, amíg nem ér bennünket annál is nagyobb megfosztó trauma; hiszen látszik, azt valójában nemigen élnénk túl. A tárgyi gazdagságról kéne lemondani (amely többek közt lehetővé teszi, hogy ezeket a szavakat olvashatóvá tegyem a számotokra). Mert a mérték: kicsoda milyen hatalom szolgálatában áll. S míg a cselekedeteimben ájult fogyasztó vagyok, addig hiába fényesek a gondolataim. Az éberség paródiája maradok, líra helyett a megsemmisítő delírium maradok. Egykor Katona Tibi barátom felemelt mutatóujjal hirdette: minden a lélek. Hamvas magyarázta el nekem, hogy mennyire nem volt Tibinek igaza. Egy gondolatom sem ér semmit addig, amíg nem jut a testbe. Ezért nem ér semmit önmagában a dédelgetett Mű. Csak az számít, amit életbe, amit valódiba teszek...

Mindnyájan, amikor önmagunk felől oly kitűnő véleményt táplálunk, azt hisszük, hogy imaginációnk középpontját a kinyilatkoztatás szava foglalja el. Tévedés. Imaginációnk életteremtő hatalma homályos zűrzavar és ebből nem üdv realizálódik, hanem bűn, őrület és betegség. Azt tényleg neki köszönhetem, hogy kipurgálódott belőlem a maga-hitt, büszke hívő, a farizeus, a fanatikus. Hogy a látomásaim egy részét sikerült létre faragni - saját magamból. Mindazonáltal ennek az útnak a legelején járok, még mindig. A démonokat ki kell űzni - ki kellene; az éhségeket, a szenvedélyes ragaszkodásokat mindahhoz, amiről immár tudva tudom: ártok vele. A közös delírium, a közösen álmodott, a valóságunk mögötti valódinak, ami független a látásmódjainktól - de elsősorban saját magamnak ártok vele. Normálissá kell válni. S ahogy Tamás megjegyzi az esszéjében: a mai kizökkentségből elindulni a normalitás felé valóban mágia.