2012. október 26., péntek

az "egyetemes" gerinc



Eljutottunk hát a „maszk” kifejezésig – és bár a szerző (mesélő, agent spirituel, nem ragozom) rövid ideig tart csak ki e terminológia mellett, érdemes összegezni, az eddigiek alapján mit is takar. A jelentősége mekkora, és milyen következményekkel terhes a jelenléte.

Toporján törzsorvos – elzüllés előtti – tanúsága szerint (amit Barnabás Maximus remekül tovább egészít) mindenkinek van. Mindenki hordozza magán a saját kozmáját, szabadon és sokféle variációban. S e kozmák mélyén mintegy létképző indokként ott lüktet, hogy mindenki kivétel nélkül kivételként tekint magára, akit a többi nem lát, nem értékel. Kettős csavar: nem láttok engem, olyannak, amilyen vagyok (amilyennek látom magam) – pontosan látunk, azt is, mivel takarnád el, hogy milyen vagy (szerintünk épp te nem vagy hajlandó látni minket!). Tehát maszk szinte annyi van, ahány ember – de az említett szaktekintélyek tanúsága szerint fel lehet fedezni benne mintát, a maszkok több szempont mentén csoportosíthatók.

Hogy pontosan hogyan alkotnak együttesen „társadalmi színpadot”, egymás viszonylatában hogy „töltik ki a helyet” a maszkviselők – azt ráérünk felmérni később, amikor színről színre távolodunk az élet-úton. Azt érdemes tisztázni viszont, hogy ez valóban egyfajta szereposztás a csoporton belül, az elejtett maszkokat azért kapkodják fel mások olyan szívesen – azért veszik át egymás álarcait. De ennél messzebbre tényleg nem érdemes még látni, hiszen nyitott e színpad: „új” maszkok viselői is érkeztek: Ábel és a többiek.

A csoportosítás kísérlete tehát korai, de jellegében elkülönülő csoportokat azért hozhatunk létre - például a maszkok levetése, felkapdosása közepette azokból, akik belefáradván egy szerepbe elejtik azt. Toporján züllése, Kankalin tűzijátéka, Kesző Benedek „beszáradása” valamilyen szintű kijózanodás látszatát hordozza, holott ugyanaz a maszkcsere csak, mint Laura babonába zuhanása például. Tehát vannak, akik a maszk diktálta illúzió-vágyak beteljesülésével „kényszerülnek” csereberélni – ironikus, de a legjobb pillanat a szerepcserére mintha az állapot volna, amikor megvalósul, amit akarok. A szabadságba persze beletartozik, hogy ez nem követelmény: Ágoston atya minden megvalósulás nélkül lett „egyszer csak” csapossá. Lehet játszani a csoportosítással – de amint látszik, még nem érdemes.

Fontosabb feltenni a kérdést: kinek van szüksége maszkra? Hát annak, aki játszik. Ez a társadalmi „színi létezés”, a történet tanúsága szerinti (s körülnézésünk által megerősített) játékban való egyetemes részvétel tovább kérdeztet. Kinek van szüksége elemien a játékra? Nos, szerintem leginkább annak, aki nincs a helyén. A szerepjáték maga, az egymás szerepeire való ácsingózás, a szerep elejtése, és másikba hullás tanúsítja: a szereposztással senki nem elégedett, s nemcsak azért, mert kivételes (színészi) képességeinknek valójában minden szerep kicsi. A szereplők úgy érzik, nincsenek a helyükön. S mintha a színpadon található díszletek sem a kívánatos „egyetemes előadás” rendezettségében cserélődnének. A körülöttes rajza is azt sugallja: a díszlet sincs a „helyén”.

Olykor határozottan úgy érzem, az egész mű gondolati gerince lehetne: a dolgokat (körülöttesünket, s magunkat is) végre tegyük a helyére. A feladat legelején tartunk, ha történik is kísérlet a rendrakásra – például Barnabás Maximusé – parodisztikus eredményre vezet. Ahhoz, hogy ne álljunk meg itt, ahogy a tudás embere (annak paródiája) megáll (úgymond a helykeresésnél), még elég pusztán tovább olvasni a könyvet. De azt hiszem, ha a mű nem is bír ilyesmivel (lesz még róla szó, gúny tárgyává lőn majd a történetszervező ezmegazok teljes spektruma) e bejegyzés-sorozat gerince lesz ez a mondat: a dolgokat kezeljük a helyükön.

2012. október 21., vasárnap

180. - 241. oldal



„Azt hiszem észrevette, szólt Bormester Mihály… hogy a vörös hajú segédfogalmazó, Bormester Virgil az én apám. …önkívületbe esett, és végre önmagát, mint Mihály arkangyalt megtalálta… Látom, hogy ön ezt viccnek tartja. Én nem… Honnan tudja ön, hogy Bormester Virgil nem volt Mihály arkangyal? Azt hiszi, mert a többi… mind bolond, ez elég ok arra, hogy Bormester Virgil is bolond legyen? …hátha ő az egyetlen kivétel!”

Nos, nem tisztem eldönteni, ki a bolond és ki nem, de az nagyjából hamar feltűnt, hogy mire is emlékeztet mesélői gesztusaival Bormester Mihály. A pácban mindenki benne van. A kivételség mérgének paródia-illusztrációja: „hátha ő az egyetlen kivétel!” kell emlékeztessen. Hogy én, az olvasó is pácban, „kompromittálva” vagyok: az értelmezésem experimentum, magánügy. S én egyszer s mindenkorra lemondva az egyszer-s-mindenkoriság abszolútum-narkotikumáról (ez is milyen…), tudomásul veszem, hogy én sem vagyok kivétel: az értelmezési kísérletem olyan mint a „tiéd”, kedves kompromittált olvasóm, testvérem a pácban, s lehet, hogy „te” vagy a kisebb bolond, hisz legalább nem írod le a magadét.

A függönybeszélgetések tisztázó-magyarázó – és éppen annyira tovább bomlasztó – szerepéről lesz még mód szót ejtenünk, ott és akkor, midőn a mesélő és az agent spirituel ezt maga is megteszi. Így e rövidke dőltbetűstől egy szolid idézettel búcsúzunk, hogy időben érhessünk a börtönkapuhoz, a szabaduló Virgilt üdvözölni:

„…Így, ahogy ezt most elmondtam, tekintse a valódi történetben való első tájékozódásnak. Miért keresztelték Bormester Mihályt pont Mihálynak, prolegomena a Mihály névnek Bormester Mihályra való alkalmazásához, az okok sokkal mélyebbek, semhogy itt csak jelezni is tudtam, maga a tárgy nagyobb elmélyedést követel, ez a felületesebb okok közé való legelső hevenyészett betekintés, amelynek csupán ideiglenes jellege van, számomra és részemre improvizált, ki nem elégítő, szóval és végül ilyen alakban csak a laikusoknak való…”


…rántott leves, kenyér, szalmazsák, amíg valamibe fog. Fog. Köd. Becsenget. Ezernyolcszáznyolcvanhét november huszonhét, ijesztő és következetes ez a kopogó, szinte Emile Zola legrémisztőbb realista pillanatait idéző stílus, a valamibe fogás kényszeredett rémülete. A szabadulásé. A mártírt, aki voltaképp bűnbak, valójában a bűnbak paródiája – aki a börtönben (Fog. Köd. Valamibe fog.) a „miért én” tépelődéseinél nem jutott tovább, tervekig nem jutott - a mártír-bűnbakparódiát megfosztják a sorsa kulisszáitól, és kilökik a „szabadságba”. Két dolgot érdemes felmérnünk, miközben hagyjuk szórakoztatni magunk az ügyvivő lejegyezte, mesélő mesélte (nem ragozom…) embermesén, a fanyar, angol temetői humorra emlékeztető, könnyen vizualizálható tébláboláson a ködben és a „valamibe fog”-ban: mi történt a (sors)katalógussal – és mi a levéltári segédfogalmazóval.

Először is: a katalógus „lapjait” valaki alaposan összekutyulta. A „kozmák” vándorolni kezdtek. Már nem a régi. Megváltozott, az egész város megváltozott – állítja Hoppy Lőrinc a prolegomena tán legszórakoztatóbb részletében, a kocsmai monológban. Mert Hoppy lesz megint Virgil „vergiliusa”, ő vezeti be a változás rejtelmeibe, ő, akiben „van még egy csepp a régiből”. E fél mondat önmagában jelzi : a változás a „kozmásodottak” világában megint nem megy lejjebb a „minek látszom”-nál. Ez a látszatok revelációja. És Hoppynál ezt jobban tényleg nem tudja senki. Mert igen, a „kozmák” gazdát cseréltek. Ágoston csapos lett, Toporján elzüllött, és a többi. Mindenki „megváltozott”. Hoppy is. Ahogy szerencsétlen Virgilünk fogalmaz: „már kezdtem belenyugodni, hogy az egész ilyen. Ők már az én megismerésem számára kezdtek bizonyos támpontot nyújtani… valami bizonyosság… De most aztán végképp nem ismerem ki magam… én itt magam a legnagyobb bizonytalanságban érzem… sőt, megtámadva érzem. Hovatovább oda fogok jutni, hogy én ezeknek az embereknek semmit nem fogok tudni elhinni.” Remek példája, hibás kiindulásból logikai hibákkal hogy juthatunk véletlenül helyes eredményre.

Másodszor: épp a postamester mutatja meg e változás gyomorforgató öntetszelgését (Mondom, hogy Marmeladov!), az önmagáról tudó bűnelkövetést: a vezeklés mászolygását. A báró hamis póza (a képzeletbeli póznán fél lábon – pénz állt a házhoz, hahó, és túl sok volt a Bella-tejszínhab - remek ríkató-szöveg a búcsúhoz ez a vezeklés-duma) Hoppy sokkal kifinomultabb mászolygásához szolgáltat alapot, a bűnébe csomagolt örökös vezeklő a „tudott csalás” (de talán annál rosszabb, mert kaján), vagy mondjuk a legnagyobb szerep (minimum Lear királyi) a Hoppy-színpadon. Csalok, tudom, hogy csalok, elmondom nektek, hogy csalok, megvetem magam, mert csalok, vessetek meg, hiszen csalok, vezeklő vagyok, amiért csalok – de legalábbis kaján: „Megváltoztam, anélkül, hogy megváltoztam volna, tudja.” Akad tehát, aki a maga kozmájában mélyül tovább. Sőt, akad, aki változatlanul ragaszkodik hozzá, Kesző Domonkos a zászlós temetéssel a régi marad – persze lehet, hogy ez a morbiditás nem mélyíthető, hogy valaki a temetésével (ahol elöl viszik a zászlót) ácsingózik a halhatatlanságra.

Harmadszor: néhány új „lapot” is a katalógusba soroltak. Megjelent Howligree úr, vállalkozó és a Csodák Barlangjának „építésze”, a rektor (keserű, mint az epe), Mirabel, Hoppy újdonsült neje, a déltengeri fűszerkalóz bagózó ex-özvegye inasával, a Struccal, akinek „mindent pontosan kell megmondani, mert különben vezekel”. Ábel, a vallásalapító, a bűn által való megtérés papja. Valójában nem lényeges (bár szórakoztató), hogy kik az érkezők, fontosabb, hogy mit jelentenek. A kozmásodott-katalógus, a „tulajdonságok e Noé-bárkája” ezek szerint lezáratlan; besorolhatatlan (a most először, frissen megjelenő szóhasználattal) hányféle maszk van. Tehát nem elég, hogy levehetők, csereberélhetők, élesebb vonásokkal rajzolhatók – a katalógus ebben a formában nem teljesíti célját: nem alkot „kategóriákat”: a maszk így tényleg nem „jellemez”. Azaz e pillanatban így tűnik.

S végül Virgilünk. A katalógus a levéltáros számára lényeges: a dolgok rendszerbe szedhetősége a világ megértésének kézenfekvő eszköze. Az „aktualitását vesztett katalógus” az antikvárius boltjában található: az antikvárium az eredeti kontextusából száműzött, eladott és új gazdára váró „jellemzők” esetleges, egymás mellé pottyantott tömege. Bormester Virgil a „miért velem” tépelődésébe beleragadt ember antikvárius lesz – gyönyörűen gonosz szimbolika. És persze csöbörből vödörbe sodródik (valamibe fog, na persze…), hiszen megnősül. Pontosabban: Amelie férjül veszi. Az ember, aki elvesztette az akaratot (avagy lemondott róla – az „arkangyalnak” nem kell akarat) olyasvalaki „rabja” (avagy szolgája) lesz, aki viszont nem birtokolja. Nem övé a mérleg – ő maga a mérleg. Jelzem: nőben gyakori. S hogy Virgil bűnbak marad-e? Egy biztos. Apa lesz.

A mítosz kiteljesedésének kapujában állunk. Amelie ugyanakkor szül, mint Lovag Herstal Raimund bombamerénylettől megriadt neje. Két csecsemő sorsa kerül Majoranna nővér gondatlan-gonosz kezébe.

2012. október 16., kedd

Emlékeztetőül - 180 oldal



  1. A mű a forma megcsúfolásával kezd. „de, amit most mindjárt az elején hangsúlyozni szeretnék”, hogy a „regény” kifejezés alkalmazása e műre elhamarkodott, óvatlan gesztus. 
  2. Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van. Ebből az következik, hogy kívülállás – azaz kivétel – nincs. A kívülről-nézet pozíciója - az olvasó „hatalom-gesztusa”, amivel az olvasmányhoz (az élete bármelyik „befogadásához”) közelít - nem létezik.
  3. A „mindenkin” belül viszont nincs differencia. Nem tudjuk ki beszél és kinek. Ki az ügyvivő? Kicsoda Bormester Mihály? Ezen a ponton feleslegesen feltett kérdés, ugyanúgy mit ez: ki az olvasó?
  4. Vajon tudja-e az ember, hogy kicsoda? Ha nem tudja, nem kötelessége-e megkeresnie önmagát?
  5. Ha megérkezik a dilemma – ha létem látványa szétcsúszván teret ad a kérdésnek: „kicsoda vagyok?” -, megérkezhet az angyal. Csak ekkor hallom, máskor eltakarja zakatoló „önmagam”: az automatizmusok és fantazmák „énnek” tekintett elegye.
  6. Aki elbizonytalanodik magában – akihez szólhat az angyal – az végre kifelé tekint. Feltárul előtte az emberi tulajdonságok Noé-bárkája, a tulajdonság- és sorskatalógus. Az olvasót tehát el kell bizonytalanítani.
  7. Mégpedig elrajzolt figurákkal, aki gúnyt űznek a társadalmi érintkezés szabályaiból. Minden figura merő kapcsolatéhség és zajos magány, szocio-skandallum. Egymást megszólítani képtelen „odakozmásodások”: illúziókban létező, egymást remekül, de önmagukat soha nem „látó” alakok fogadják az önmagát keresőt.
  8. Az vagyok, ahonnan jöttem? Honnan jöttem? Az „egyszer s mindenkorra tisztázott” származásból? (Van egy pozíció, ahonnan nézve mindannyian „kitett gyerekek” vagyunk. És mindannyian a saját legendánkból, a saját fantazmánkból akarunk jönni.)
  9. Lehet legendát hazudni – a művészet igazabb, mint a valóság? –, de úgyis rögeszme lesz belőle. Igazat viszont nem lehet „hazudni”. A „van” nem „található ki” – a művészet a valóság hű tükre? - mert mindannyiunk rögeszméiből alakul.
  10. A rögeszmékből alakuló „van” viszont sémákat követ. A történetek ismétlődnek, a típusok, az „odakozmásodások” reakciója idő-független. Az első elkülönülés a páclében a „kozmásoké” (szereplőktől a mesélőkön át az olvasóig, kritikusig, stb.): a „ki vagyok” és a „kinek képzelem magam”. (Persze mindez „valaki más” fantazmájában, amiről én – ki ez az „én”? – mesélek most nektek.)
  11. Kinek van szüksége fantazmákra? A rögeszme kivesz a valóságomból. Ezáltal kivételnek érzem magam. A „kozmások” közös gondolat-ismérve: a világ és én két külön dolog vagyunk. El nem ismert, keserű kivételességek (vagyunk).
  12. Ez szakrilégium! A cselekedet önmagában hordozza a büntetését: aki magára kivételként tekint (magát kivonja) az kivételes bánásmódban is részesül (ki is vonódik). Kivétel nincs! (a világ „külön kerül” mondja Pilinszky)
  13. A „Mélységes mélység”, az ítéleté, amikor a teremtő képzelet rögeszmét épít, és a rögeszme „megvalósul”. Amikor a hazugság zsákmánya lesz a lélek – mert tilos a hazugságból igazat csinálni.
  14. A hazugságból csinált „igazság” így hangzik: a többiek, a körülmények, a „mindenség” áldozata vagyok.
  15. Ha a „mindenség” áldozatának érzem magam, le szeretném tenni a mindenséget – ki akarom vonni magam belőle, a biztonságos rögeszmébe. Pedig a rögeszmét kell letenni: a „kozmát”, és magunkra venni a „világot”.
  16. Ami egyet jelent azzal: magunkra kell vennünk önmagunk. És nem mint rögeszmét, ahogy a nemhős hős teszi: azonosítva magát egy ideával az áldozatság által. Hiszen önmaga áldozata. Mint mindannyian.
  17. Az ügyvivő elmesélte történetben a mesélő „műveli a talajt”, amibe magát magnak vetheti. A legenda (a rögeszme) csaknem megalapozott.

Itt tartunk. Innen folytatom.

Ugyanis



Amolyan érdekességképpen. Leghűségesebb kommentelőnk balatoni vendéglátómmá lett, ahol egy olykor abbahagyott, de soha le nem zárt beszélgetést szőttünk tovább Hamvasról (is). Szóba került többek közt megint a kézirat kiadásának problémája, hogy mennyire sok-lehetőségű értelmezés-utak nyílhatnának a szerkesztés hiányából - de az például nem került szóba: hányféleképpen csoportosítható egy ekkora kézirattömeg; hogy szemléletmódok általi előzetes válogatással-szűréssel hányféle "koherens életmű" volna kialakítható. Beszéltünk a fiatal Hamvas kekec-alkatáról, az erős riposztkészségű vitázóról, hogy mennyire irritálhatta - főleg az "igaza" - például Kerényit.

De Kotász úr legerősebb felvetése az est folyamán az a három, az életrajzokban szolidan elhallgatott év volt, 1945-48, amikor Hamvas kokettált a kommunista gondolattal. Hogy mennyire látszik ebből a gondolkodó kvázi naivitása, amely a revelatív erejű felismerések - ha eltagadjuk, ha nem - alapvető szükséglete. Csak az illúziók és a meggyőződések embere tud akkorát józanodni, amekkorát Hamvas, amikor illúziót és meggyőződést egyszerre vesz el tőle a meztelen tapasztalat - az már emberi nagyság, hogy nem tagadja el ezt a józanodást.

Én máshonnan közelítettem, Szerintem pontosan látta azt a kudarcot - a Szilveszterben meg is fogalmazza a csimpalacsánok és mamraminniszek összevetésekor - amelyben itt és most éppen benne élünk, azt a fenntarthatatlan látszatokon nyugvó permanens válságot, amely minden alapvetően közgazdasági mozgatókkal, ideológiák hatalmi korlátai helyett plakátvékony tartalmakkal letakart mohóságok által vezérelt rendszer sajátja. Épp ezért alaposan meg akarta nézni magának a "másik oldalt". Szerintem puszta kíváncsiság vezette.

Beszélgettünk még Lukáccsal való kapcsolatáról. Hogy milyen érdekes: koncepciós perbe soha nem tervezték a személyét, talán látszott, mennyire kontrollálhatatlan. Nem járt börtönt, de tán a legaljasabb büntetést mégis ő szenvedte el, amiért nem lett csahos: az isten kegyelméből való filoszt minden eszközzel elzárták a könyvektől. Hogy mennyire ismerhette - meg avagy ki - Lukács Hamvas Bélát, amiért úgy ítélte meg: így tud rajta a legnagyobbat ütni...

Jó este volt. Szóba került még Szilágyi Prof. és az ő szemináriuma - de erről Kotász úr többet mesélhetne, én sajnos akkor épp elhelyezkedvén túl hamar lemorzsolódtam, csak két alkalommal voltam partizán-egyetemista...


kommentek:

  • 1.  Kállay Kotász Zoltán 
Nem elhárítva és nem feledve a felkérést a mesélésre - előbb a bloggazda bejegyzését kommentelném :)

Hamvas gondolkodói magatartása amolyan anti-elefántcsonttornyos volt, tehát azt mondta, hogy igenis részt kell venni a dolgokban nyakig, és ennek az alapállásnak a következetes alkalmazása vezetett a háború után valószínűleg a párttagkönyvig.

Hamvas az egzisztencia-féltést se tagadta volna le, mert minden félelmet és úgymond "kisszerű", hétköznapi mozgatórugót felvállalt (magára vett, magára próbált?), és valóban, naiv nem volt, ez nem jó meghatározás, hiszen sejtette, hogy mi lesz a végkimenetel (bár a Szilvesztert már 1957-ben írta, tehát nem sejtések, hanem tapasztalat alapján), de illúzióikat dédelgetett szerintem magában. Egészséges lelkülettel csak úgy lehet a földi létben üzemelni, ha illúziói vannak az embernek, bármi mélyre száműzve a lelkébe, és azt már habitusa válogatja, hogy ki hogyan éli át a durva szertefoszlást. Meggyőződésem, hogy Hamvas nagyon fájdalmasan élhette meg, és a fájdalom komoly motivációs tényező lehetett, hogy gigantikus szellemi alkotóerőt mozgósítva (a Karnevál esetében) "gyógyítsa" magát.

  • 2.  Kállay Kotász Zoltán 
Hamvas humorérzékére és "legyünk-benne-nyakig" hozzáállására jellemző, hogy - amint a kiadott levelezésében olvasható - 1954-ben Tiszapalkonyán néhány kollégájával (gondolom hasonszőrű B-listázottak) termelőszövetkezetet alapított Vörös Reménység TSZCS néven. Az irodaépület és a garázs közötti 350 öles földet művelték, illetve művelte Hamvas, mert a többiek kihúzták magukat a munka alól. "Persze, majd ha érik a paradicsom, mindnyájan itt lesznek!" - jegyzi meg Hamvas.

Nos, ez a szenvedélyes közösségépítés, amely még pokoljárás közben is, humorral telítve munkált benne, mutatja, hogy mennyire volt egyszerre józan és idealista, mennyire hitte (valószínűleg), hogy a közös élethelyzet egymás társává tehet embereket (ha másért nem, legalább a túlélésért), és milyen keserű tapsztalatokat kellett gyűjtenie, és ez mennyire marta és fájt neki (mert felsorolja a fenti levél végén név szerint a szövetkezet tagjait, akik nem vesznek részt a munkában).

  • 3.  Kállay Kotász Zoltán 
A '90-es évek első felében tapodtunk, amikor ismerősöm, aki Jurogyivijnek (azaz bolondnak, Krisztus szent eszelős igazmondójának) kezdte akkoriban nevezni és érezni magát, szólt nekem, hogy az ELTE filozófia tanszéken Hamvas-szeminárium fut, látogassunk el, hallgassunk bele.

Így tettünk. A Pesti Barnabás utcai épület egyik félhomályos folyosójának legvégén, aprócska szobában folytak az előadások, de már első alkalommal odafelé menet az épületben felfigyeltem rá, hogy a falakon a Hamvas Kör rendezvényeit beharangozó cédulák virítanak. Mint később kiderült, Szilágyi professzor, a szeminárium vezetője a Kör alapítója és motorja volt, ő tette lehetővé a hírverést. Szilágyi professzor szerelmes volt Hamvas Bélába. Szerelmen a legmagasabb hőfokú rajongást és idealizálást értem - önzetlen és jótékony formában, mert nem akarta kisajátítani magának Hamvast, hanem éppen ellenkezőleg, az volt a célja, hogy mások is szeressék, és... kövessék.

Az előadásokon - emlékeim szerint - épp ez a "követés" bukott felszínre állandó, megkerülhetetlen, bár többé-kevésbé kimondatlan és megoldhatatlan jelleggel. Hamvas szerint a gondolatokat realizálni kell, vagyis valóra váltani a megélt mindennapi életben. Realizálás, éberség, alapállás - ezen hamvasi kulcsfogalmak körül folyt a beszélgetés, és mi ott ültünk a kis szobában, néha hárman-négyen, néha nyolcan-tízen (érzésem szerint attól függően, hogy kinek sikerült aznap éppen a permanens depressziójából kiszakadva lábra vergődnie és eljutnia idáig), de nem voltak gondolataink, önálló gondolatok semmiképp se, nem volt mit realizálni, a hamvasi felszólítás ott lógott, lifegett kezelhetetlenül a levegőben, és mi jobb híján elemezgettünk, Hamvast.

Vagyis a többiek, mert az igazmondó szent eszelős hallgatott, és hallgattam én is. A bloggazda, aki egyszer-kétszer eljött, azért beleszólt, mert ő olyan fajta, hogy észrevételezzen.
Szilágyi prof, szegény, azt hitte, hogy hallgatásunk bölcsességet vagy felkészültséget takar, mert idővel élénken érdeklődni kezdett, mi lesz a dolgozatunk tárgya, címe. Dolgozat?
- Igen, a vizsgadolgozat - így a professzor.
- Én nem vagyok hallgató, csak úgy bejöttem az utcáról, mert érdekelt a téma - lepleztem le magam, szerényen mosolyogva (a mosolygás nálam kényszeres).
- Az nem probléma, vizsgázzon csak le. Válasszon témát!
Semmi kedvem nem volt Hamvasból vizsgázni, ezt azonban nem mertem kimondani, mert bár az volt az érzésem, hogy hamvasian (karneválian) abszurd cselekedettől tartóztatom meg magam, ennek kinyilvánítása adott helyzetben mégis kínos lett volna.
Nincs indexem, nem is készültem vizsgára - hivatkoztam tovább formalistán és makacsul.
- Az nem érdekes - győzködött a professzor hasonló makacssággal. - Én szépen felírom magamnak a jegyét, és ha majd lesz indexe, akkor utólag beírom.
- Utólag?
- Persze. Jelentkezik, gondolom, majd filozófiára, és ha felveszik, lesz indexe! A jegyét majd beírjuk, nem fogom elfelejteni!

Sorsom így elrendeződvén, többé nem is mertem Szilágyi elé kerülni, az előadásait, a Hamvas Kört, de még az épületet is óvatosan elkerültem. Sosemvolt és sosemlesz indexemet nem fenyegeti veszély, hogy régmúlt idők nem feledett érdemjegyei utólag belepottyanjanak.
Évtizedek teltek el lassan azóta, Szilágyi Imre professzor úr már elhunyt, és most, nemrég tudtam meg, hogy a rajongó, aki hasonszőrű hamvasista rajongókat "sorozott" volna minél többet az egyetemre - a filozófia tanszék docense volt.


Másodközlés



Egy dolgot átemelek ide a párommal közös blogunkról, hogy ne azt polemizáljuk szét Kállay-Kotász úrral. Nem mintha ott nem mutatna jól, de inkább ide illik. Akkor is, ha nem véletlenül ott jelentettük meg annak idején...

Hogyan olvassunk Hamvas Bélát

Kedves munkatársammal, Istvánnal ógtunk-mógtunk egy délután Hamvasról, több részletben. Ő alaposan megokolt fenntartásokkal kezeli, bizonyos tekintetben az itt nem látszó érveire válaszul morfondíroznék néhány dologról, mintegy a felvetései határai között; remélem így is élvezhető lesz.

Ha válogatás nélkül, a megírás sorrendjére fittyet hányva olvassuk az esszéit, meghökkenthet, Hamvas Béla mennyire ellentmondó állításokat sulykol szinte szuggeratív hittel, mondatról mondatra görgetve, a maga sajátosan erőszakos stílusában – szinte magamagát győzködve – belénk. Könnyen elfelejtődhet, hogy az „életmű”, egy sokat zaklatott élet műve valóban egy életen át készült, s a fiatalabb, pl. a Magyar Hüperión Hamvasa alapvetései szintjén különbözik a Scientia Sacra, vagy a Karnevál írójának gondolatiságától. A többek között  Kerényi Károlyhoz, a Sziget-körhöz köthető szemlélet képezi az alapját a fiatalabb-kori hamvasi világlátásnak. A kiforrott inkább keresztény-misztikus alapokra helyeződő, pl. Jakob Böhme hatását magán hordó világszemlélet, mégcsak szintézisnek sem tekinthető, annyira mást és máshogyan súlyoz. Szemlélődés helyett részvétel, ismétlődés helyett üdvtörténet, a megvetés közönye helyett részvétteli humor, hogy csak néhány különbséget említsek. Az egyébként tűrhetően alapos és végiggondolt életműsorozat egyik fő hibája szerintem, hogy ez a lényeges különbség nem jelent meg kötetek megjelenési sorrendjében például. Ezt akár magyarázhatnánk üzleti okokkal, de arra végképp nincs bocsánat, hogyan kerülhettek a két különböző alkotói valőr szülte rövidebb írások tematikai okokból többször is egyazon kötetbe.

Nem akarom a szerkesztőket bántani ezzel, hiszen alapvetően az író munkáját végezték – s legalább kellő alázattal. Hiszen a legfontosabb tudnivaló Hamvas Béla hagyatékáról: nem könyveket, hanem kéziratokat tartalmaz. Ez óriási, és igen lényeges különbség! A könyv születésének ugyan a legfontosabb, de csak egyik lépése a kézirat megszületése. Nincs olyan szerző, aki ne szerkesztene, alakítana, írna át a nyomdafesték árnyékában, a megjelenés, kvázi a véglegesülés rémétől hajtva – s nem véletlen, hogy a szerkesztés külön munka, olyan alapvető segítség, amelyet csak a legfanatikusabb szövegmánok utasítanak vissza – de csak azért, mert ilyenkor ők maguk végzik el ezt. Hamvas rengeteg kéziratát nem szerkesztette; miért is tette volna, nem volt reménye a megjelenésre.

Nem azt állítom, hogy ne formálta volna nagy műgonddal minden sorát, de nem ügyelt sem szerkezetre, sem hangsúlyokra, ritkán húzott ki vagy törölt, a publikált esszék kötetbe rendezett sorrendjét nem alkotta meg, nem válogatta őket kötetbe: a véglegesítés gesztusával nem emlékeztette magát a saját írói pária voltára. Tehát – a megjelenések: a Láthatatlan történet, vagy a Forradalom a művészetben, és jó pár esszé kivételével – az életmű hagyatékból előkerült kézirat, amit a szerkesztők munkája ellenére így kell kezelnie az olvasóknak is. Csaknem az egész életműre igaz hát, hogy kötet szintjén íróilag szerkesztetlen – a rövidebb írásokon ez kevésbé észrevehető, és van néhány szövege: A bor filozófiája, a Mágia szútra vagy pl. a Tabula Smaragdina, amelyek kvázi önmagukat szerkesztik kötetté – a borfajok, a tarot nagy arkánuma, vagy Hermész Triszmegisztosz töredéke által.

Nekem először a Scientia Sacra II. kötetének olvastakor tűnt fel, hogy oldalakon át ugyanazt az érvelést olvasom, mintegy hurokszerűen mindig visszatérve egy tézishez, apró módosulásokkal, de lényegi érvi különbségek nélkül. Tudom, hogy ez egyfelől sajátosan hamvasi jellegzetesség, adott esetben szándék (saját fogalmaival szólva) a „horizontális” és „vertikális” gondolkodás helyett egyfajta „tradicionális atmoszféra” megteremtésére, de gyanú kélt bennem, hogy az ismétlődő gondolati hurkok épp annyira szólnak a minél teljesebb megfogalmazás megtalálásának ismétlődő kísérleteiről. Amelyekből (ha ott van is) nem válogatódott ki a gyémántfényű, igazi, a pontosságával szíven ütő megfogalmazás. Ha az író (mint olvastam) valóban „saját meditációs objektumként” tekintett a műveire, miért is látta volna szükségét, hogy kiszűrje az „oda vezető utat” egy-egy teljesre finomított gondolatkörhöz – az a megjelent könyvet terheli csak, a meditációnak szerves része. Így, ilyen értelemben értem a szerkesztetlenséget.

Eddig tart az a pár gondolat, amit meg akartam osztani Istvánnal, meg azokkal, akiket érdekel.

s a kommentek:

  • 1.  Kotász Zoltán
Jó a meglátásod, miszerint sokszor szinte magamagát is győzködve sulykolja Hamvas az állításait, és hozzátenném, hogy amikor a Karneválban maszkokat, szerepeket és monomániákat leplez le, akkor önmaga maszkjait (is) tépkedi le, amelyeket például a hüperioni korszakában oly öntetszelegve viselt. A leleplezése, mivel önmagán is celebrálja, ettől olyan pontos és hiteles - és az indulat, ahogy a hüperioni korszakban megnyilatkozik, aztán ahogy az üdvtörténeti korszakban érvel és sulykol (és megint csak, végsősoron: megnyilatkozik), ettől oly zavarbaejtő... Mert hatalmas szemléletbeli változás és önátértékelési ív követhető nyomon lépésről lépésre az életműben (ha megfelelő sorrendben olvassa valaki Hamvast), ám ha az indulati-érzelmi hátteret, annak rögeszme-szagú mivoltát szeretném vizuálisan megjeleníteni, akkor bizony egy gyógyíthatatlan kéjencet látok, aki folyamatosan sebet vakargat magán.

  • 2.  Kotász Zoltán
Mégvalami, aztán eldugulok... Hamvas esszéit olvasva érzem és látom is a megformáltságot, az "esszézést", de a hangulat, a sodrás, a gondolati hurkok ritmusa és az ellentmondást nem tűrő konklúziók elcsattanása okán mégis olyan benyomásom támad, mintha ráolvasást olvasnék. Hamvas ráolvas a valóságra, és így elmélkedésnek álcázott mágiát űz, ettől olyan hátborzongató, és, szerintem, ettől olyan szerethető. Úgy ír le minden sort, mintha személyesen érdekelt lenne benne(ugye, a seb, amit vakarni kell...), benne lenne, de közben a gondolat hatalma által formálná, tisztítaná és véglegesítené is (üdvtörténeti vektorral, természetesen) az eddig káoszban leledző véres létet.

A megnyilatkozások mágikus ráolvasás-szerű hangja valóban változatlan marad, a szemléletváltozás a sajátságos világhoz állást alapjaiban nem érinti - mondhatnám úgy is, nem érinti a valóság-feltárás invencióját:) Hamvas le is írja a Karneválban (a kibeszélés-kényszer!) a saját lárva-mivolt azon rétegét, amelyet nem sikerült felszabadítania; úgy vélem, pontosan látta a saját rögeszméit, s félek, ez a legtöbb, amíg egy gondolatba szédült ember csak eljuthat.

  • 3.  Kállay Kotász Zoltán
Most olvastam a Krízis és Karnevál - Hamvas Béla emlékezete című könyvet, és erősen el kellett gondolkodnom rajta, hogy Hamvas személye, stílusa, életműve (mert ezek a szokottnál jobban egybeszervülnek nála) miért irritál oly sokakat.
És közbevetőleg, ez az irritáció, mondhatnám, "irritáció maximum", nem lehet, hogy tudatos törekvés volt Béluskánál? És a megirritált közeg, az Intellektuális Finnyák karzata szépen hagyta magát felültetni, avagy behúzni a zsákutcai csőbe?
Ezzel a gyors felütéssel részben terítve lapjaim leírnám másként is, nyomatékosítva is: egyfajta közeget irritál, meglátásom szerint, Hamvas, ami részben szakmai közeg, legalábbis az önmeghatározása alapján, ahogy szövegszakértői-elemzői beszédmódját alkalmazza - Hamvas valószínűleg jót röhögne ezen -, részben pedig korszellemtől fertőzött általános Finnya, az értékrendekből kizuhant, és ezért a hierarchiáktól irtózó (nem társadalmi, hanem gondolati és erkölcsi hierarchiáktól, sőt, metafizikai hierarchiáktól irtózó, már-már fizikailag émelygő), mondjuk ki egyenest, maga alá trottyantott, semmi-határozottat-inkább-ne-képviseljünk szellemiségtől átpurgált, és ezért lelkesültségre képtelen (ahogy Hamvas mondaná, mámorra képtelen) közeg az, amely irritálódott.
Tehát mámor. Hamvasból süt a mámor; az írás és gondolkodás mámora, a szellemi kincskeresés mámora, a befogadás és megértés és felismerés mámora - a hierarchia felismerének-felállításának mámora - és persze a korszerűtlenség mámora, a szembelovaglás, az én-vagyok-az-egyszemélyes-üdvhadsereg-ség mámora.
A mámor után az üdvkeresés a második kulcs - avagy küszöb. Mert ezen még könnyebb elbotlani. Az életet komolyan kéne venni? Na ezt már mégse... Tétre (tétre, helyre, befutóra) felkészületlenek vagyunk. Ha még a megszokott, hiteltelenedett személyek és intézmények és gondolatrendszerek figyelmeztetnek minket rá, napirendre térünk felette, no de egy prófétai hevületű író? Pontosabban: egy Ember?
És most jön a gubanc, ami részben igazolhatja és megelégedett hátradőlésre késztetheti a Finnyát: az íróság és a nevezetes névtelenség vágyának látványos ellentéte. Hamvas ezt képtelen volt feloldani: a prófétai hevület, az írásbeli prófétálás mámoros szélvihara és a visszahúzódás, ön-absztrahálás igénye, a szerénység csendje ott keveredik, zavarba ejtően, a keze nyomán. Álszentség árnyéka vetül - és a mentség csak az, hogy ezt is megírta. Az Apokalyptikus monológ erről szól, mellébeszélés nélkül.
Őszintének lenni - ez a legnehezebb. Nem pusztán szándék kérdése, látni is kell hozzá, mélyen belelátni a mélységekbe, önmagunkba. Hányan képesek rá?

  • 4.  Kállay Kotász Zoltán
Rokonunk botladozása a lakásunk előszobájában mindig jobban izgat bennünket, mint egy idegen nyomoréksága Tripoli repterének tranzitjában - ezt még hozzá kell ragasztanom a fenti fejtegetéshez az irritációról.
Hiszen egyfelől a megszólítottság érzése - "ez az ember hozzám beszél" - könnyen hatalmába keríthet valakit Hamvas olvasásakor, a filozofálás és a szinte életvezetési tanácsadásig nyújtózó praktikumok emelkedett és néha egyúttal bizalmaskodó tárgyalásának keveredésével, amit tetéz a vehemensen győzködő modor - ez diskurzust feltételezne -, mindezek hatására úgy érezhetjük, ott állunk valahol egy félhomályos bérlakás előszobájában, és Hamvas még háromszor elmondja nekünk egymás után ugyan azt, kicsit más szavakkal minden alkalommal, mert hátha a harmadik verzió lesz az igazi, a ránk szabott, amellyel felkattan nálunk a villany, és nem fogunk okítatlanul kilépni a kuckója ajtaján.
Diskurzus azonban nincs, csak monológ, az viszont kapitális műveltség-anyag görgetésével, és a hitetlen lélek, amely műveltségbe (az elme egyfajta túlfullasztásába) kapaszkodik, testvérét véli felfedezni Hamvasban - ám nyomorék, botladozó testvérét. Hívő Intellektust, Kijózanodott Menekülőt.
Ezért olyan irritatív talán Hamvas - mert azokat a problémákat feszegeti, és sokszor hasonló metódussal, amelyekkel a Finnya is szembesül és dolgozik az intellektuális gondolatkörei révén, de Hamvasnál más az alapállás, egész más a végkicsengés. Tévedés tehát a rokonság, no meg nézőpont kérdése a nyomorékság (mindig a másik nyomorék, hozzám képest; lásd Hamvas "odakozmáltság" szakkifejezését).

VAN diskurzus, épp ez a lényeg! A "neked beszélek" attitűdjében ül a szerző mindvégig. A monológ attitűdje a "pusztába kiáltok"... A Finnya - ahogy nevezed - jobbára szintén hordoz egy zavarba ejtő ellentmondást: folyvást úgy kéri számon a "másik" szavai mögött lakó, azokkal egybecsengő élet-hitelt, hogy önmagát e vizsgálat alól kivonja. 

s a folytatás:


  • 1.  Kállay Kotász Zoltán 
Jó helyre helyeztél át, ide, a Karnevál olvasói-napló blogjába, mert a Karnevál valóban diskurzus-kísérlet, épp annak a tradíciónak a felforgatása, hogy az író az aktív, közlő, az olvasó a passzív, befogadó; az író magáról ír, mesél, az olvasó pedig kívülálló, aki a tőle független történet megismerésében lubickol (lásd: Rozi a moziban).
Bizonyos értelemben persze mindig van diskurzus író és olvasó között, de azért én ragaszkodnék hozzá, hogy mai napig nagyon erős a közlő-befogadó leosztás (nem biztos, hogy jó szó a monológ, általában, az írói közlésre), és ha Hamvas esszéit nézzük, ott különösen erőteljes a közlés, és az esszék némelyike kapcsán már a monologizálást is pontosnak érzem, hiszen aki monologizál, gyakran önmagához (vagy a pusztába, ahogy mondtad) beszél - és megint itt tartunk Hamvas ön-győzködésénél.
A Karneválban ilyen szempontból valami minőségileg más történik, mint az esszékben (amelyek egyébként sokszor recenziónak vagy kritikának tűnnek, pedig nem azok, még akkor sem, ha esetleg az apropójuk valakinek valamely műve, vagy más, konkrét téma). Műfaji félreértések nehezítik a képet, de leginkább talán a humortalanság, amely meggátol mindenféle "önmagam-odasorolást", amikor kötényt vesz fel, és boncoláshoz lát.
A kérdést úgy görgetném tovább, hogy a humor, amennyiben valamely lazábban vagy szigorúbban vett vizsgálódás esetében színezi az írást (vagy diskurzust), tehát legyen szó akár tanulmányról vagy esszéről vagy regényről (vagy ilyen típusú hétköznapi beszélgetésről), vajon mennyiben kitérés (bújócska) a további vizsgálódás elől, vagy mennyiben megoldás (kitágítása a látómezőnek)? Önfelmentés, vagy a probléma "felmentése" az alól, hogy túlságosan magába záródjon, megsavanyodjon a tárgyalásakor?
Lehet, hogy végső soron a humorról is le kell(ene) mondani? Vagy akinek a lelkében a derű uralkodik, az alig-alig talál valamit humorosnak (ahogy valószínűleg drámainak is alig-alig)?
  • 2.  shizoo
    2012. 09. 07. 7:26
A megfogalmazás, hogy "humorisztika". Hamvasnál nem kitérés és nem bújócska - bár bemutatja azt is; Tóbiásban (aki elől mindenki kitér), Vatta úrban (aki mindenki elől kitér) és például később s kalandok folyamán a "kalandortársakban" (akik semmi elől ki nem térnek, de magukra semmit nem vesznek, s ezt oldják a humorban)Manouel barátig (aki mindent magára venne, de semmi nem "jön hozzá", s ezt kénytelen humorban oldani).
A már tárgyalt bevezető. A tény, hogy a könyv "de, amit most mindjárt az elején..." félmondatával kezdődik, aztán a többszörös érintettség tézisével folytatódik, a sokadik fokú bolonddal. A humor itt nem színez, hanem kiindulási alap, a látómező "felmutatásának" alapfeltétele.


153. - 180. oldal



"hic est abyssus" - a mélységes mélység, ahová már nem követ az angyal. És ez érdekes módon nem az anyag. Hanem épp az "imagináció", a teremtő képzelet, amint kisszerű érdekek szolgálatában korrumpálja önmagát. A lélek "nem ment át" a szabadságba, "jaj annak, aki nevet és jaj annak is, aki nem"; a lélek hazudott és most a hazugság zsákmányaként, annak tudomásul vétele által, annak esélyt adva lesz önmaga korrupt volta áldozatává. Tilos a hazugságból igazat csinálni?

"hic est periculum" - a "vöröshajút" letartóztatják, amiért egy bizonyos Licsipancs nevű községben a pástétomsütőt megölte. Mindegy, hogy van-e ilyen község, ilyen foglalkozás, azok, akik a valóságot szabadon kitalálható delíriumként élik (s mivel az eddigi oldalak másról sem szóltak, mint ki-ki élet-formáló hazugságainak feltárásáról, az "akik" helyett írhatnám akár: mindenki), tehát azok, akik számára a "valóság" kérdés, amely kérdés-mivolt szabadon megválaszolható válaszokat (is) jelent, azok számára a gyilkosság "megtörténte" másodlagos jelentőségű. A lényeg a tárgyalás, ahol mindenki kiélheti a maga "valóságát", hogy a korábbi bejegyzések terminológiájánál maradjunk: a maga kivételességét.

Igen színes pillanatai ezek a könyvnek, hiszen szerepel Hoppy, az egész család tevőleges asszisztálásával, fellép Fillér Joachimné, a gyanúsított elmeállapotát Vermerán doktor vizsgálja meg, szerephez jut Auguszta Kornélia (mint nemlétező szállásadónője a segédfogalmazónak), csupa fontos epizodista. Mert a főszereplők persze Kankalin, Féllábú és Flórián, akik e sajátos per-paródiát alapvetően koreografálják.

Sors avagy szabad akarat? Sokféleképpen felbontott-összerakott teológiai-filozófiai dilemma. A "levéltári segédfogalmazó" mindenképpen sorsot szeretett volna magának, azóta, hogy a levéltár igazgatója a "szabad választás" határtalanságával provokálta. Ahogy e viszonyrendszerben áll az összes szereplő. Mintegy a dilemma "alternatíváinak" megvalósulásaként is felfoghatók. Hiszen mi más Kankalinnak Laura, avagy a napló, ha nem a "vállalt sors" paródiája? Miről szól a báró választása - Ameline vagy Bella, A vagy B? Milyen "játék" innen nézve a koldusszólamok gyűjtőjéé? És milyen kerekre tágult játékteret kap a dilemma "élő tükreként" Hoppy Lőrinc? Érdemes mindenkit végig venni...

Érdekes, mivel valójában e viszonyrendszerben a szabadság teljesen mást jelent, mint hinnénk. Az "odakozmásodások" világában ugyanis a szabadságom kimerül abban, hogy lemondok a magam kozmájáról. Ezzel mintegy felbontva a "pszeudo-sorssal" kötött szerződést. Először konstatálom. Aztán lemondok a magam kivételességéről, az íllúzióról, amit élni próbálok, s amit a többiek persze mind az én élet-hazugságomként észlelnek.

Mert nincs "sors-piac", ahol így, a "vöröshajú" módjára szabadon előtörténetet, s azzal "sorsot" - jelzem: itt inkább "odakozmásodást" - választhatunk. Ehelyett megajándékoznak vele azok, akiknek a játékába ez a gesztus belefér. Ők bontanak fel, ajándékoznak meg a mártírium paródiájával. Hiszen amikor a licsipancsi hites hajszakértő lelete is előkerül, e paródia pecsételődik meg: "Most ne tekintse azt, hogy ez az ember bolond. Mert kétségtelenül az. Képzelje el, hogy valaki nekiáll, és önmagát keresi. A világirodalomban ez gyakori eset, válaszolta Barnabás. De nem úgy, felelt a törzsorvos, hogy vonatra ültek és elutaztak. Az igaz. Ha most ezzel a bolonddal bolondságok történnek, nem lehet csodálkozni. Helyes, szólt Barnabás, de gondolja csak el, hogy valaki ilyen helyzetbe pottyanjon.Meggyilkolta a licsipancsi pástétomsütőt, holott mindenki tudja, hogy se pástétomsütő, se Licsipancs nincs és nem is volt. Hihetetlen, mondta erre Toporján, hogy a valóság, amelyben élünk, milyen labilis."

Ne felejtsük el, két valóság-manipulátor kritizál itt egy ügyetlenebb harmadikat. Na, ez a légkör, amihez már nem fér az angyal.




kommentek:

1.  Kállay Kotász Zoltán
2012. 01. 06. 16:04
 
Állandóan kiskapuk nyittatnak, ahol az olvasó ösztönösen és öntudatlanul visszacsusszanhat a kívülállóság kényelmes, kritizálásra-feljogosító állapotába - ez a rész is, számomra, leginkább erről szól, Barnabás és Toporján párhuzamos kommentálása a tárgyalás folyamán felkínálja az olvasónak, hogy azonosuljon velük, együtt-szörnyülködjön ezekkel a "tisztán látó, szellemi emberekkel" - akikről menet közben kénytelen belátni, hogy kritikájuk impotens, semmiféle kívülállóságot nem képviselnek, sőt, mélyebb asszisztensek ők a felvonuló tanúknál is, mert látszat-tisztánlátásukkal elszívják a levegőt a káprázat-felbontó erő elől (hol van ez az erő? sehol - mondja Hamvas), elemezgetnek és szörnyülködnek, és a manipulálást közben fundamentálisan, velejét tekintve, jóváhagyják.

Puff, az orrunkra csapva megint a kapu! :)
 

Kivételesen



Erről a kivételességről töprengenék kicsit még, mert egészen jól felfűzhető Barnabás Maximus gondolatmenetére néhány össztársadalmi demencia, például a demokrácia alapszabály-hármasának középső eleme, az egyenlőség "szövegkörnyezete". Maga az egyenlőség mint társadalomépítő igény természetesen nemes követelmény, de van olyan vélekedés, miszerint mára az egyik legbetegítőbb modern rabszolgatartó élettechnikává vált. Kezdjük ezzel a tetszetős, de alapjában hamis gondolatmenettel.

Imádjuk a kivételest, és nemcsak akkor, ha teljesítmény - és ez teljesen normális dolog. De itt a kivételből csinálunk szabályt, mikor kijelentjük, hogy mindenki lehet kivétel, hogy számtalan módon elénk tárt esélyek tág horizontja felé lebegünk mindannyian. Hiszen a kiválasztódás bármilyen elitbe - a kivétellé válás társadalmilag elismert gesztusa - jellegénél fogva nem vonatkozhat mindenkire, és tömegével gyártja a sorsával elégedetlen veszteseket, akik szembesültek vele: nem nyílik számukra tér. A lehetőség ott áll mindenki előtt, csak élni kell vele - kár, hogy nem sikerülhet, neked, nekem nem sikerül élni ezzel a lehetőséggel, veszítünk az életképességi derbin, s ez a veszteség-érzet korrumpál. Nem vagyunk egyenlők - ebben az értelemben nem. Elvették tőlünk a szolga méltóságát azzal a hazug gesztussal, hogy urakká lehetünk. Ez az illúzió keseríti bennünk hiábavaló lázadásokká a rabszolga beletörődését. És elvették a helyet, aminek határait ismerjük. Ebben a lehetőségektől határtalan horizontban elveszik a feladat, amire rendeltettünk, elbizonytalanodik sok "ez lehetek" közt az "ez vagyok" önismereti bizonyossága.

Miért hamis ez a gondolatmenet? Mert valójában tényleg egyikünk se kivétel. Titkon mindannyian sértettek vagyunk: nem kezel értékünkön a többi. Mindaz a nemes, szép és jó, ami áradhatna belőlünk, ha megkapnánk a lehetőséget belénk fulladva mérgez, mint a magamagát folytogató mocsarak bűzvize. Holott éppen hogy nincs bennünk efféle elnyomott nemes, szép, jó. Csak az van bennünk, ami kijön. Miért gondolom így? A legnagyobb megdöbbenéssel vettem észre: a kivétel, aki "egyenlőbb a többinél", szintén sértett. Szintén elégedetlen. Beteg dolog, de minden neki tulajdonított kivételesség ellenére pontosan úgy működik, mint a többi. Monomániás, akárcsak a vesztesek - ha értelemmel nem éri fel a maga sértettségét, hát megéli a csömörben, ha feléri, akkor is a kivételessége elismerés-drogját hajszolja csömörig. Tényleg nincs kivétel - itt mindenki válogatás nélkül kivételként tekint magára. Én is, hát persze. És nem mentség, hogy ezt tanultam, hogy csak ezt.

Nincs meg bennünk, avagy elhomályosult az "ez vagyok"? Szerintem elhomályosítjuk magunkban, pont azért, mert riasztóan kisszerű a lehetőségek tág horizontjához mérve. Kicsit ilyen lehet megérezni az univerzum felfoghatatlan méreteit, és benne a mikroszkópparányi önmagunkat. Egyszerűen nagyobb apparátust épít bennünk e kisszerűségnél önmagunk (és a másik) tudata. Vagy maradjunk az ismert terminológiáknál? Az angyal mindenkinek megjelenik - az őrangyal megszólít. De ugyanígy az őr-dög is megszólít, és az angyal kizökkenés-kori kíméletlen tükréhez képest számtalan mentséget talál. Például azt, hogy be vagyunk csapva, hogy társadalmilag megvezetnek, hogy rabszolgák vagyunk, a szabadság béklyózott illúziójában. És mámorral ajándékoz, ami valójában csömör, mannával, ami valójában méreg, vagy épp aszkézissel, ami valójában a legdurvább kicsapongás.

Milyen jó lenne, ha másra háríthatnám a felelősséget! Az ördög a hibás! Ki kell űzni! (De előtte még elmegyek és elszívok egy cigit.)


kommentek:

  • 1.  Kállay Kotász Zoltán 
Meg kell tanulnunk vágyakoznunk az után, ami a miénk - olvasom Pilinszkynél, aztán néhány sorral lejjebb: ahogy a gyermek, úgy csodálkozni néha rá a megszokottra is.

Mindenki a maga szintjén nyomorult - mert a "nyomor" nem a Központi Statisztikai Hivatal számításai alapján meghatározott elégtelen életszínvonal címkéje, hanem a beteljesíthetetlen emberi vágyak lerázhatatlan béklyója. Hiába kiváltságok, hatalom vagy pénz, az általuk teremtett látszólag széles lehetőségek tárháza, ha a lehetőségek birtokosa nem a lehetséges-lehetőségeit látja, hanem a lehetetlenbe veti előre horgonyát. Ha a lélek távoli horgony körül táboroz, a jelenben nyomorult nincstelennek, hontalannak érzi magát.

Mi történik, ha valaki sziszifuszi munkával mégis eléri a lehetetlennek tűnő célt? Nincs beteljesülés, nincs öröm, a lélek képtelen már az orgazmusra, mert megkeseredett és megsértődött. Amit elért, azt ajándékba kellett volna kapnia a sorstól. Ajándékokra vágyunk és kitüntetésre és kivételezésre – annak a visszaigazolására, amit az önmagába zárt egó felülírhatatlan – bár legtöbbször vállalhatatlan és kimondhatatlan – igazságnak él meg, annak, hogy ő a világ közepe.

Kultúra, személyiség és stílus finom keveréke, egyénre szabott szövete, hogy ki milyen módon igyekszik éreztetni a környezetével a belső használatú igazságát, világ-közepiségét, milyen rögeszmét vagy monomániát savanyít magára. Sértődöttség és savanyúság ezeknek a rögeszméknek, többnyire, a veleje, de nem elegáns, ha ez kiérződik, ezért aztán púderezni és sminkelni kell. Egyre erőteljesebben és vastagabban. (A maszkot már mindenki látja, csak az nem, aki viseli.)
  • 2.  shizoo
    2011. 06. 12. 11:59
"Beteljesítetlen vágyak lerázhatatlan béklyója" - és a kivétel-érzet: igen, mindaz, amivel nem nézünk szembe, ha magunk vagyunk. Valóban külön kellene választani azt, amit az ember magában hordoz, mint sérelmet, és azt, amit a többi puszta léte pakol bele. Bár szerintem választhatatlan, hiszen épp a másik puszta léte kérdőjelezi elsőképp az önmagunkról alkotott - ha hízelgő, ha nem - kép "hitelét".

A "bánásmódot" a többiektől várjuk. Képzelt királyságaink alattvalói ők, valós nyomorúságérzeteink viszonypontjai is ők, ha mindez belevegyül is abba az elbizonytalanodásba, amit a hordozott önképhez képest folyvást kisszerű "megvalósulások" keltenek bennünk.

Ráadásul ma valóban a "rákívánó kor" reklámözönében, vágykeltő mechanizmusok pergőtüzében kell vágy-válogatnia mindenkinek. Szinte el se dönthető már, mi az enyém, mi a remekbe szabottan belém manipulált. Ma előregyártott rögeszmék, sorozatban fröccsöntött maszkok tömegét próbálhatjuk fel gátlás és következmény nélkül - még abban is elbizonytalanodva, mennyi ebből a "belső használatú igazság" savanyította saját variáció.
  • 3.  L.
    2011. 12. 22. 21:43
Chimendexbe az egészet!!!!!
  • 4.  shizoo 
Tömd bele nyugodtan!
 

128. - 152. oldal



"Ha Bormester Mihály megkérdezte volna..." A feltételes mód szinte észrevétlenül csúszik át a (képzelt? vágyott? a vágy által generálva azonnal "megtörténő"?) párbeszédbe - az első teljes értékű "függönybeszélgetés" (nevezzük nevén) így bontakozik a szemünk előtt. Megint egy finom utalás arra, miféle "párbeszéd" folyik itt mesélő és ügyvivő között, miféle fejben lejátszott meccset álmodik - időnként rém-álmodik - elénk a szerző;  a "honnan szerzem a mondanivalóm" nagyon sokáig árnyékban hagyott kérdése kap itt újabb gyengéd utalást. 

És minden kritikai attitűd egy jól megérdemelt pofont. A kritika lényege, hogy prekonceptív. Csak valamilyen előzetesen felépített viszonyrendszer hálózata mentén értelmes. A "mihez viszonyítok" és a "hogyan viszonyítok" rendszert építő elemei jó néhány formában elképzelhetők, de kritika nem képzelhető nélkülük. A kritikus "igényeket támaszt, és kifogást emel és elégedetlen" - kimondatlan, de természetesnek vett kívülállásban, hiszen csak kívülről értelmes gesztus például bármilyen szövegbirodalmi viszonyrendszerbe helyezni egy leírt szöveget, helyet: "fiókot" keresni neki az irodalomsublótban, számon kérni a fiók címkéjére ragasztott jellemzőket - a hőst, a jelleme fejlődését, a cselekményt, középfordulatot, nagy fordulatot a végén; mindazt, amit a kritika gyönyörű története folyamán mint közös jellemzőt az egy-egy fiókba gyömöszölt művekben konstatált. 

De minden, akár helyénvaló, remek kritikai észrevétel alapja ez a feltételezett kívülállás, ami a rálátás alapfeltétele. Csakhogy kívülállás nem létezik - durván szólva ha a mű nem szól rólam, a kritikusról is, azaz ha nem vagyok benne, onnantól számomra nem szól semmiről. Most számtalan ilyen látszatra veszélytelen, látszatra semmiről nem szóló "művet" vehetünk kézbe - számtalan az "én nem vagyok benne részes" illúzióját magán viselő szöveget, amelyek (látszatra) nem szólnak semmiről. Olyan sokat, hogy akár el is hihetjük:  állhatunk kívül. Pedig a pácban mindenki benne van, a kritikus tán a legmélyebben.

(Látszatra nem szólnak semmiről e "művek" - holott perverziókat szülnek meg, növelnek, lakatnak jól az emberben, mondhatni lakatva jól az őr-dögöt, látszat-veszélytelenségük  árnyékvilági jelleg, ártatlanságuk a macskát kínzó gyereké.)


A "származás-kutatás" a kétségtelen szakértői jelenlét ellenére  kútba esni látszik. Flórián két fantazmát is felkínált a levéltári segédfogalmazónak, aki az egyiket elérhetetlennek, a másikat undorítónak találta. Ráadásul Féllábú a maga földhöz ragadt (ügyvédi) logikájával fel is bontja mindkettőt - csak a legnyilvánvalóbbat mondva ki: hogy fantazmák. Kinek van szüksége fantazmákra? Mindenkinek, aki az életét tartalmatlannak érzi. Miért és hogyan lehet egy életet tartalmatlannak érezni? Erre Barnabás Maximus kísérel meg válaszolni, amikor a segédfogalmazó - mint a város legnagyobb tekintélyű gondolkodóját - végül felkeresi.

Érdemes csak erre a tartalmatlanság-érzetre koncentrálni egy pár mondat erejéig, mert egy igen fontos gondolatmenettel gazdagodik a könyv - az alapképlet egy fontos összetevője áll fel a szövegben: első ösztönből mindenki kivételként tekint magára. A világ és én - két külön dolog, én magam kiveszem magam a világból, s mivel kivételes vagyok, elvárom, a kivételes bánásmódot. Nem is értem, miért nem kapom meg - s ez a nemértés rajzol rám egyre több keserűséget. "Értékeljetek az értékemen" kiabál mindeki mindenkivel ebben a társadalomnak címkézett panoptikumban, holott tudhatnánk: ha mindenki kivétel - senki se az; ha mindenki kivétel - értelmét veszti maga a szabály.

Az angyal kiabál: ezt nem szabad! Ez zsákutca: vissza, vissza! Megszületett a veszély a tétnélküliségből - a vöröshajú segédfogalmazó számára mindez tiltott tudás, voltaképp mindannyiunknak az, akik önmagunkat "keressük", azt akarjuk "megvalósítani" ami (akár öröktől fogva) megvan; ahelyett, hogy élnénk az adott életet, felelősséggel vállalva azt, nem kivonva magunk, hanem beleadva mindent. Ha nem tudunk apait-anyait, hiszen például a segédfogalmazó származása kétes, önmagával azonossága homokon áll - hát annyit amennyit. Legyünk fűszerei ennek a mindenki-páclének. Mert abban a pillanatban, amint a segédfogalmazó tudomást szerez arról, hogy magára kivételként tekint (önmagát kivonja), kivételes bánásmódban is részesül (ki is vonódik).


De ez az angyal konstatálta veszély egyik rétege csak, a másik Barnabás Maximus „professzorságából" következik, idézek egy másik könyvből, hogy megvilágíthassam. "A természettudományos elméletek sem alkotnak egyetlen zárt homogén rendszert, ahogy a bölcsészeti teóriák sem. De ebből nem az következik – mint ahogy ezt a posztmodern „tudomány" megpróbálta elhitetni –, hogy a természettudományok is csak „szövegelnek", hanem az, hogy a bölcsészeknek sincs megengedve, hogy „csak szövegeljenek". Olvasható a Tudományfilozófia kötetében (köszi, VRZs); bár tényleg nem így következik belőle, azért a sok kütyü, tárgyi világunk gigantikus, ránk ömlő produktumai alatt hajlamosak vagyunk megfeledkezni a tényről: a tudomány minden mérése ellenére is mindössze elméleteken (képzelményeken, szép régi szóval) alapuló mítoszrendszer, sokkal inkább arról mesél, mit gondolunk a világról, semmint arról, milyen is. Barnabás Maximus gőgje már a menazsériafelállítás alatt idézőjeleződött (a nagy Ri, ugye, a teljesen elhibázott alapokról megszülető esetlegeredmények leleményes paródiája), látható, a kimondott szavak ellenére hogyan képtelen ő is konstatálni magán - valóban, tettbe helyezve konstatálni - a "kivétel-érzetet".

Csattan a bilincs, formálódik a perspektíva. A levéltári segédfogalmazó sorsot akart magának, meg akarta tudni, kicsoda. Hát most majd megtudja, hát majd kap sorsot - a balekét.

Már megint csak egy gondolatra futja



Van, hogy elmerengek azon, hogyan kopik el a kifejezőkészletünk, bizonyos szóhasználatok, meg kép-használatok, meg tonális elemhasználatok által, amikor valaminek a kiemelése kedvéért szerteszürkítik az asszociációs tartalmak javát, azaz még azt is kódolni akarják a kódokkal, hogy milyen kódokra asszociálhassak kódfejtésileg. A valóságunk elemi részecskevalóságokra esett szét, és sok köze nincs ezeknek az elemeknek egymáshoz.

És a kifejezéskészlet elkoptatása által egyre több elemi valóságunkból lesz klisé, míg végül csak a klisé marad, a valóság teljesen elfogy. Hamvas után szabadon: az utolsó nagy fogyás az első, a "nagy" világháború előtt következett el, amikor minden cselekvés  elvesztette az igazi tartalmát. "Mire a falevelek lehullanak, hazatérünk" - énekelték, hiszen a klisé igazi tartalma nem a felvett szerep, hanem a mögötte lakó, megvalósulni vágyó illúzió. A klisé a hazugsággá formált valóság, és mindegy, jó-e a szándék, a boldogság-klisé is csak felzabálni képes az igazi boldogságot, helyettesíteni nem.



kommentek:

  • 1.  vargarockzsolt
    2011. 03. 03. 11:59
mondjuk, ha mondanál példákat, akkor, esetleg, jobban lehetne érteni, azt amit mondasz (bár akkor tán sérülne az elvi sík?)
  • 2.  shizoo 
Csak arra gondoltam, hogyha a szavak jelentésüket vesztik azáltal, hogy nem hisszük el őket, akkor a cselekvéseink automatizálódnak. Félek, hogy megint belemasíroztatnak valami csúnyába bennünket, és hogy akaratlanul is egy ütemre lépünk (ha a menetelés helyett a fogyasztás-dzsigg ütemére is) - miközben külön-külön illúziókat kergetünk, a "lehetne úgy is"-t, egymást kizáró álmokat álmodva társadalmilag. (Csak politikusokat hallgattam a minap. Hamarosan rendbe jövök, csak ki kell szellőztessem magamból a hallottak bűzét. Bocs ha homályos maradtam - nem akarok ennél konkrétabban írni erről, és főleg nem ide.)
  • 3.  Kállay Kotász Zoltán
    2011. 03. 09. 8:52
Hasonló gondolatok forognak bennem is. A szavaink sután igyekeznek a valóságot leképezni számunkra, a nyelv reménytelenül emberi találmány (valamiféle tisztább kommunikáció pótszere?), és a pontos megnevezés - amire törekszünk sokszor a hétköznapokban is - a telibe trafálás esélye nélkül csak hullámkeltés az agyongyötört asszociációs háló megrángatásával. Még úgy tud talán a legjobban érzékeltetni egyik ember valamit a másiknak, ha nem megnevezni akar, egyetlen szóval vagy széképpel, hanem körülírni, költőileg. A körülírás katartikusabb és így üzenetszerűbb lehet, mint pl. egy fogalom pecsétszerű ráütése valamely emberi érzéshalmazra, ami érzetként a leghúsbavágóbb valóság az emberi lélekben, viszont majdhogynem kommunikálhatatlan valóság.